***
– Anyánk szerint könnyebb volna az életed, ha inkább rá, s nem a nagyanyánkra hasonlítanál. A képtelen ábrándjaival és a lehetetlen döntéseivel.
Horatio szavaira rezzent fel a fájdalom-meditációból. Öccse, elegáns öltönyében a falat támasztotta, puha kalapját részben az arcába húzva, mint cascadiai krimi magánnyomozója. Pózolt, ám oly természetességgel tette, hogy jól állt neki.
– Emlékeim szerint nagyanyánk látta sokkal inkább reálisan a világot, míg anyánk javíthatatlan álmodozó maradt egész életére – felelte.
– Én is erről beszéltem – igazított meg kalapját az öccse. – Több ábránddal és felelőtlen döntéssel, mennyivel érdekesebb lenne az életed, s nem utolsó sorban, mennyivel kevéssé volna rettenetes.
– Az életem nem… - fogott bele,
–… rettenetes? – vágott közbe az öccse, majd ellökte magát a faltól és elindult felé. – Itt állsz, a császármágusok előcsarnokában, és arra vársz, hogy a Birodalom, legridegebb és legszámítóbb elméi elé járulj, kiszolgáltatva nekik mindent, ami voltál, vagy, és ami még lehetnél? Én ezt igencsak rettenetesnek látom – állt meg előtte és cigarettával kínálta.
– Miért vagy itt egyáltalán? – vonta fel a szemöldökét.
Nem akarta, hogy itt legyen, ebben a teremben, ebben a városban, vagy akár ezen a Konstantinverte kontinensen. Akkora ez a Birodalom, miért nem talált magának helyet benne, úgy ahogy eddig?
Horatio-nak meg volt az a képessége, hogy nem a szájával, és nem is a „szemével” hanem inkább az egész arcával és lényével mosolygott. Csibészesen, kisfiúsan, és lehetetlenül őszintén.
– Azért, hogy segítsek neked, jó döntést hozni – telepedett mellé az öccse.
– Valóban?
– Valóban – gyújtott rá Horatio. – Nem írták meg, hogy miért hívattak. Jól gondolom?
Hermészbe kívánta, ám türtőztette magát és nem válaszolt, inkább hagyta, hadd beszéljen.
– Persze azért nem túl nagy művészet kitalálni, mi foglalkoztathatja a Birodalom e hatalmas koponyáit. Szet hívei, a tartományokon átívelő támadássorozat. Egy harminc mérföld hosszú mennykőüveg szörnyeteg, valahol Geneb mélyén. Nem értik mi folyik itt, és mert nem szoktak hozzá, hogy valamit nem értenek, hát durcásak miatta, akár csak a gyerekek.
Durcás gyerekeknek nevezni a császármágusokat, több volt sértésnél, egyenesen istenkísértéssel ért fel, ám Horatio zavartalanul folytatta.
– Nem értik, és mert nem szenvedhetik ezt az állapotot, magukhoz rendelték azt, aki majd segít nekik ebben – pillantott rá a öccse. – Nos? Késznek érzed magad arra, hogy hozzájuttasd őket ehhez a tudáshoz? Ehhez és csakis ehhez?
– Összevissza beszélsz. Mi az, hogy csak ehhez, vagy ahhoz a tudáshoz?
– Ezek szerint nem tudod – morfondírozott el Horatio.
– Mégis micsodát?
Kezdte elveszíteni a türelmét. Az öccse a legrosszabb pillanatot választotta, hogy talányokban beszéljen.
– Jártál a Halhatatlannál. Azért, hogy híreket szerezz Szetről. Ez a fülükbe jutott. Ami már csak azért is baj, mely ők ugyanezt nem tehetik meg. Császári törvény tiltja, hogy a császármágusok érintkezzenek velük. Konstantin úgy vélte annak idején, hogy ekkora hatalommal rendelkező embereknek nem „egészséges” hozzáférniük az ősi tudás ekkora tárházához. Nem egészséges, a Birodalom szempontjából. E tilalomról persze rajtuk kívül kevesen tudnak – somolygott. – Ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy közvetett módon igyekezzenek értesülésekhez jutni. Alkalmasint drasztikus eszközökkel – vetett rá egy sokat mondó pillantást. – Aztán persze ott van a becsvágy kérdése is. Mert azt neked is be kell látnod, hogy anélkül aligha lesz valaki császármágus. Csodálatos pozíció, ám innen már csak nehezen lehet feljebb kerülni. Már pedig akikben ennyi becsvágy munkál, az nehezen emészti meg az ilyesmit. Ám ha elhárítanak egy a Birodalom stabilitását veszélyeztető krízist, nos, annak már csak a császárnő a megmondhatója, hogy mit nyernének érte jutalmul. Talán a kezére is benyújthatnák az igényüket! – ingatta a fejét. – Hiszen császárnőnk fiatal özvegy és a leghatalmasabb asszony ezen a kerek világon – oltotta el a cigarettáját, majd újabbra gyújtott. – Erre te önként besétálsz ide, mint a golgotai próféta az oroszlánok barlangjába és kész vagy hagyni, hogy azt tegyék a csinos, kis, kobakoddal, amit csak akarnak.
– Elfelejted, hogy a prófétát, az istene megmentette az oroszlánoktól – közölte.
– Valóba? Én úgy olvastam a római történetírásban, hogy a szent embert, bizony megették. Talán mártírság nem volt elég csábító a híveknek, akik még élni szerettek volna inkább, sem nem pedig meghalni a hitükért – vont vállat az öccse. – Belőled pedig, ha megengeded, nem süt éppen a vallásos buzgalom, vagy a fene nagy mártíromság.
– Értem – mérte végig. – Akkor most térjünk rá arra, amit valóban mondani akarsz! Mit tenne az én opportunista, szerencselovag, saját magával törődő öcsém, a helyemben?
– Ellépne a faltól és elmenne – nyomta el a cigarettát Horatio. – Én nem vagyok mágus, mint te, de ettől még a vérem vagy, és ennél fogva észreveszem rajtad a változást. Fogalmam sincs, mint mondott neked a Halhatatlan pontosan, de azt tudom, hogy mélyen megrázott a dolog. Hogy szenvedsz tőle, olyan módon, amit magad is félsz bevallani.
„Egy asszonyt látott. Egy maszkot viselő sámánt, ki madárkoponyákkal teli botját rázza az őszi telihold alatt, mikor az Androméda csillagai a legfényesebben ragyognak odafent.
Az asszony szólt, a világ pedig felelt neki.”
„– Hogy egy világban, ahol a természet az igazi hatalmat a férfiaknak adta, mégis egy nő, egy női mágus ül egy három kontinens felett uralkodó birodalom trónusán. Olyan útját az ismerte meg felemelkedésnek, melyről mások nem is álmodnak. Immáron csak rajta áll, mit kezd vele.”
Ezeket a szavakat is a Halhatatlantól hallotta, ám akkor sokkal jobban érdekelte mindaz, amit Szetről és a híveiről mondott. Hogy rájuk akadjon. Aztán a szenvedés, a hiányérzet, melyet a 64-es érintése hagyott maga után benne, mindeddig még ennek lehetőségétől, ettől a kötelességétől is megfosztotta.
– Ezt pedig – folytatta Horatio -, az előbbiek fényében, nem fognak habozni kihasználni. Két kézzel, s tíz körömmel kapnak majd utána, vajmi keveset törődve azzal, mivel jár majd mindez számodra. Tehát, ahogy én látom, a következőket teheted. Felmész és eléjük állsz, vállalva a kockázatot, hogy nem jössz vissza onnét, vagy pedig odébb állsz és elvégzed a feladatot. Elvégzed helyettük. Elvégzed, hogy az eredmény szolgáljon pajzsként haragjuk és nem tetszésük ellenében, s hogy magad és a családunk dicsőségére, egy pillanatra feléjük emelkedj. Az előbbiben, azt gondolom belátod, mivel nem értek vele egyet, nem tudlak benne támogatni. Ám az utóbbiban nagyon is.
– Mégis miként?
– Az csak legyen az én gondom. Te mondtad, hogy opportunista szerencselovag vagyok, s ez így is igaz, és ennek okán van gyakorlatom abban, miként intézzek kényes ügyeket. Főleg ha motivált vagyok, mert tudod az utolsó szavaid, mi szerint, csak magammal törődöm, azért kicsit fájtak. Mert lássuk be, itt lennék, ha így lenne?
Nem. Nem volna itt.
Igen. Nagyon is itt lenne.
Igaz volna mindkettő, mert Horatio, csak Horatio volt és maradt is mindörökre. Az kinek fenntartások nélkül hinni, éppúgy lehetetlen volt számára, mint magától értetődően elutasítani a szavai igazságát.
– Kétségek gyötörnek, ami érthető – indult el a lépcsők felé az öccse –, ám tedd fel magadnak a kérdést, drága nővérem! Megérné nekem rossz tanácsot adni neked? Nekem, akiben oly fejlett a túlélési ösztön? Mert ha így tennék, ha tévútra vezetnélek, neked talán már nem volna lehetőséged kitölteni rajtam a haragodat, ám Nicosnak egészen biztosan. Én pedig, mily meglepő, szeretek élni. Ennek fényében – intett búcsút –, add át üdvözletem annak, akinek még módod lesz rá.
Hátra sem pillantva lesétált a lépcsőn és magára hagyta.
„– Hogy egy világban, ahol a természet az igazi hatalmat a férfiaknak adta, mégis egy nő, egy női mágus ül egy három kontinens felett uralkodó birodalom trónusán. Olyan útját az ismerte meg felemelkedésnek, melyről mások nem is álmodnak. Immáron csak rajta áll, mit kezd vele.”
Nem értette a Halhatatlan e szavait, hogy pontosan mire is gondolt velük, ám immáron tisztában volt vele, hogy ezt is megfogják tudni a császármágusok, ha eléjük járul. Konstantin tudja, csak mire következtetnek majd belőle!
Ezekben a pillanatokban gyűlölte az öccsét. Azért, hogy idejött, hogy összezavarta, s hogy amit mondott akár igaz is lehetett. Igaz lehetett, hogy nem ő állt mindezek mögött, s hogy a császármágusokat valóban eltiltották a Halhatatlanoktól. Igaz lehetett, hogy a Birodalom hatalmas urai nem fognak habozni, kisajtolni a tudást az elméjéből, hogy aztán a saját javukra fordítsák, őt pedig, már ami megmaradt belőle eldobják utána. Igaz lehetett és lehetett hazugság is, egy rettenetes végkifejletről szóló rémképekből szőtt csapda, mellyel a maga javára akarta felhasználni őt.
Miért kellett idejönnie?
– Asszonyom? – hallott egy hangot a váróterem végéből.
Bremen Nicos állt a lépcső tetején, hóna alatt, egy vaskos aktával.
„Mert ha így tennék, ha tévútra vezetnélek, neked talán már nem volna lehetőséged kitölteni rajtam a haragodat, ám Nicosnak egészen biztosan.”
Nicosnak egészen biztosan. Nem tudott igazán hinni az öccsének, sem bízni a szavaiban, ám a századosban bízott. Abban, hogy elvégzi a rábízott feladatot. Akkor is, ha ő már nem lesz.
Felállt.
– Hozza a kocsit, százados! Elmegyünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése