Adamante notare

 

***

Bremen Nicos sohasem lett ugyan igazi mágus, ám életét a hermetikus thaumaturgia szabályai, és törvényszerűségei szerint élte. Ennek alapja a tervszerűség volt, a kontroll, valamennyi esemény és körülmény felett.  Ez, bár a maga teljességében utópisztikus cél volt, nagyon is hasznos elvnek bizonyult mindeddig. Éppen ezért idegenkedett minden kapkodástól és hirtelen dologtól.  Emiatt fogta el az aggodalom, mikor felettese az egyenruhája után kocsit kért és a Főparancsnokság Északi Szárnyába vitette magát.

Az Északi Szárny maga volt a Birodalom fenséges monumentalitással kevert fennhéjázó képmutatása és őrült nagyzási hóbortja.  Célja, hogy bizonyítsa a világ számára, a Birodalom végtelen hatalmát és kifogyhatatlan erőforrásait. Mert mi másért emelték volna a mágikus kommunikáció eme roppant eszközét, most a már megbízhatóan működő rádió és a telefonvonalak korában, ha nem azért, hogy bizonyítsák, képesek arra, mire senki más?

Feljebbvalója útközben folyamatosan sorolta az utasításait. Hová menjen, kivel beszéljen, mikor és mennyit. Végül elküldte Alexandriában, Declane zászlós leleteiért. Rezzenéstelen arccal, olykor kurtán bólintva hallgatta az eligazítást. A tábornok, keresztbe tett lábbal és összefont karral ült a hátsó ülésen, haját szándékosan úgy fésülte, hogy minél többet rejtsen el az arcából. Ott, ahová menni készült ez nem sokat számított, ám addig minél jobban leplezni kívánta az állapotát mások előtt.  Szüksége volt rá. Talán képes volt elhagyni a lakását, és arra is, hogy magába fojtsa azt a csak lassan csillapodó mardosó vágyat, melyet a 64-es hagyott benne maga után, ám ennyi volt és nem több. Más esetben azt javasolta volna neki, hogy várjon még, sőt orvosaként megtiltotta volna, hogy megtegye, ám a csillagpecsétes levél íróit nem illett váratni. Még Sarafan Augustina Ino Kosmo Omeritos tábornoknak sem.

Sohasem járt az Északi Szárnyban, és nem is beszélt olyanokkal, akik jártak ott. A szárnynak nem volt személyzete, funkciója ellátásához nem volt szükség rá. Emellett, miként a Halhatatlanokkal történő kapcsolatfelvételhez, ehhez is csak a tábornoknak és a náluknál magasabb rangú főtiszteknek volt hozzáférése.

Hozzáféréshez kötötték, ám Nicos sokkal egyszerűbb okot látott mögötte.    A Birodalom huszonhét millió katonájának java sohasem kelthette fel azok figyelmét, kikkel az Északi Szárnyból kapcsolatba léphetett az ember.

– Intézzen el mindent, úgy ahogy mondtam. Kap rá három órát. Aztán jöjjön vissza. Át akarom futni az anyagot, mielőtt beszélek velük - közölte a felettese, mikor megállította a kocsit a Főparancsnokság előtt

– Gondolja, hogy jó ötlet még három órán át váratni őket, asszonyom? – nézett bele a visszapillantó tükörbe Nicos.

– A férfiak annál jobban vágyakoznak egy nőre, az minél tovább váratja őket – nyitotta ki az ajtót a tábornok.

– A császármágusok nem férfiak, asszonyom. Talán már nem is emberek.

Felettese kurtán bólintott, majd kiszállt a kocsiból.

 

 

***

Nicos utolsó mondata sokáig ott csengett a tábornok a fülében. A császármágusok nem férfiak… már nem is emberek. Mindez igaz volt, és mégsem. Igaz volt, mert egyetlen nő sem akadt a császármágusok dicső sorában. Hermafroditák azonban igen. A nemesi vérvonalaknál, főleg a szorosabb rokonházasságban élők esetén generációnként egy-két alkalommal megesett, hogy az ikerterhesség végén mégis csupán egyetlen gyermek született. Ilyenkor az utód egyszerre rendelkezett női és férfi nemi jelleggel és mágikus képességgel. E különös harmonikus-diszharmonikus létből eredő hatalmai potenciál tette őket ideális jelölté a császármágusok sorába.

Az Omeritosok sorában is akadt rá példa nem egy alkalommal. Időnként, mikor az Akadémián belefáradt abba, hogy minden gyakorlati óra, és vizsga után készségesen odaadja magát Tzimiszkesznek, nagyon is vágyott rá, bárcsak maga is ilyennek született volna. Sajátos igazságtalansága volt a hermetikus mágiának, hogy az test  ilyesfajta utólagos, valóban funkcionális transzmutációja csak férfiak esetében volt lehetséges, a nőknél nem.

Elengedte a gondolatot. Ezernyi sérelemre adott már okot számára az út melyen eljutott idáig, és nem kívánt belőlük többet cipelni, mint feltétlenül szükséges volt.

Három órát adott Nicosnak, hogy elintézze az ügyeket, és három órát adott saját magának is, hogy felkészüljön a találkozóra. Bizarr módon az Északi Szárny különösen alkalmasnak tűnt az elmélkedésre. Bizonyos értelemben légkörében hasonlított egy siralomházra. Végtelen csend uralta, olyan, melyben az ember a saját szívverését is hallani vélte. Már ha az volt és nem a falakban erek módjára terjeszkedő, sok tonnányi, holdezüst folyamatos pulzálása. A holdezüst kiváló mágikus vezető volt, felerősítette és koncentrálta a benne áramló energiákat. Érezte a talpa alatt a vibrálást, ahogy az Északi Szárny alapjának mélyén, ahol eredeti fémmag, sötét ércgyökereket eresztett a földbe, onnan szívva ki az éltető mágiát, akárcsak a fák a talajvizet. Az épületszárny pontosan hetvenhét fokos szögben megdöntött hatalmas obeliszkje volt a holdezüst fája, melynek kő és betontestében elburjánzott az évek során.

Az előcsarnok végén, melyben állt, két, puritán lépcsősor között, egy egyszerű ferde lift vezetett felfelé. Semmi kényelem, semmi könnyebbség azoknak, kiket maguk elé citáltak.

Magában az idézésben nem szerepelt konkrét időpont, ám erre nevesül, hogy tőlük érkezett, nem is volt szükség, miként az sem, pontosan miért szólították magukhoz. Vessen csak számot valamennyi vétkével és titkával az ember, hadd legyen csak igazán bizonytalan, mire eléjük állt. Még egy ilyen nyilvánvaló ügyben, mint a szetiták körül kialakult helyzet, sem vesződtek a konkretizálással. Ők mindig, mindent akartak. 

Egyedül az nem volt elsőre világos előtte, miként keltette fel a császármágusok figyelmét. Sejtette, hogy Nicos mit gondolt erről. Egy tábornok viselt dolgai már csak-csak eljutnak a Birodalom leghatalmasabb varázstudóihoz. Ez igaz is volt, valamilyen mértékben. Idővel mindenképpen felfigyeltek volna rá, ám a túlbonyolított, a haladást lassító és az igazságot kiválóan leplező bürokrácia nem véletlenül kapta a köznyelvben a „bizánci” jelzőt.  Évekbe is beletelhetett, mire tudomásukra jut valami, és akkorra az már régen aktualitását vesztette. Nem, sem rangja, de még származása sem adott volna arra okot, hogy ilyen hamar bekéressék. Egyetlen egy dolgot kivéve. Az ő törtető öccsét, Horatio-t.

Miután szerepet játszott a tábornokká történő kinevezésében, várható volt, hogy figyelemmel kíséri azt, ami körülötte zajlik. Azt viszont még nem értette, mi hasznot remélt ebből az öccse. Vajon arra számít, hogy a császármágusok inspekciója a mélybe rántja őt? Annyira, hogy szégyenében le kelljen mondania a jövőbeli családfői pozíciójáról? Nem volna utolsó ötlet, ám kétséges, nem-e rántja magával az egész családot egy ilyen botrány? Horatio kicsinyes volt és önző, de nem ostoba. Nem, öccse nyilván a feljebb jutás lehetőségét látta ebben, főként a saját maga számára és nem habozott felhasználni őt ennek érdekében. Nyilván kiszámított kockázatot látott abban, hogy felhívja a figyelmet az ő szerepére ebben az ügyben. Bízott benne, hogy miután ő, a nővére elsimította azt, neki az öccsének is jut majd a dicsfényből, melyben sütkérezhet.

Elítélni nem igazán tudta érte, csupán szívből utálni.

Képtelen módon, nagyanyja jutott az eszébe és az, hogy mennyire sajnálta, hogy nővérnek és fivérnek születtek Horatio-val. Nos, ő most nem annyira. Távolabbi rokonság esetén biztosan szerét ejtették volna annak, hogy összeadják őket, ő pedig régen önvérébe fojtotta volna ezt a törtetőt.

Megrázta a fejét, majd összekulcsolta az ujjait, olyan kényelmetlen módon szorítva őket egymáshoz, míg bele nem sajduljanak az ízületei. Szüksége volt most erre a fájdalomra, hogy koncentrálhasson rá és kitisztíthassa a fejét. El telt így tíz perc. Aztán húsz. Nem számított, csupán a hol tompán, hol pedig élesen lüktető gyötrelem, melyet az ujjai utolsó ízületeitől kezdve végigvezetett előbb a karján, majd a törzsén keresztül az egész testén, míg el nem mosott mindent.

Telt az idő, a fájdalom pedig visszhangként járta át minden porcikáját, kilúgozva belőle császármágusokkal történő találkozás szülte aggodalmat, a 64-es által benne hagyott buja emlékek keltett vágyat, és a fivére iránt érzett megvetést. Egy darabig mindenképpen.

Telt az idő.