Adamante notare

 

17.

Heliopolis, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 22. 08.00.

 

Sarafant megviselte az elmúlt öt nap, ezt kár lett volna tagadnia. Így meg sem próbálta. Több ideje és főleg energiája maradt ezáltal arra, hogy megpróbálja elviselni. Erre szüksége is volt.

Nem akart visszamenni a főparancsnokságon lévő szállására, ezt már az első vagy talán a második rosszullét után Nicos értésére adta. A mikorra már nem emlékezett tisztán, csak arra, hogy hányingerrel küzdve markolja a százados gallérját és megtiltja neki, hogy hazavigye. A férfi javasolta, hogy rejtőzzön el az alexandriai szanatóriumban, amíg mindezt kiheveri, de erről szó sem lehetett. Most nem. Ezt ő már akkor is érezte, és hamarosan a százados is megértette. Így kötöttek ki Nicos lakásán.

Elsőre mellékhatásnak vélte őket. A hányingert, a szédülést, a hidegrázást és minden egyebet. A 64-essel történt kapcsolatteremtése mellékhatásainak. Pedig nem voltak azok és erre az első este rájött, mikor remegő lábbal a zuhanyba kapaszkodva a századost szólongatta a zubogva előtörő vízsugár alól. Először szólongatta, aztán már kiabált érte.

Elvonási tünetek voltak.

A következő öt napban csupán kurta parancsok formájában volt képes kommunikálni a férfival, mikor enni, vagy inni kért, hogy segítsen neki kijutni a fürdőbe, vagy, hogy a zuhany alatt állva, vizes, elnyűtt testét nekipréselve a barna csempének, vagy a cirkon sárga üvegtéglának, teljesítse a kötelességét. Konstantinnak hála legalább arra képes volt, hogy csak ilyenkor kérje erre. De akkor újra, és újra, és újra.

Jobbára csendben tűrte az egészet. Nem maradt már ereje átkozódni, zsörtölődni, de még szólni sem. Néha azonban sírva fakadt. Olykor csendesen, máskor zokogva. Volt, hogy aktus közben. Ilyenkor, képtelen módon kénytelen volt arra utasítani Nicost, hogy fejezze be, amit elkezdett és ne foglalkozzon vele. Megalázó volt, kiszolgáltatott és leküzdhetetlen. Kevés azon pillanatában, mikor a tünetek nem kínozták, kimerült elméje mélyéről újra és újra felmerült az Akadémián tanult szentencia. „Az elmének erősebbnek kell lennie a testnél. Mindig.”  Kíváncsi lett volna arra, oktatói miként zavarják vissza elméjük mélyére azt az ágyékba markoló, vad, zsigeri éhséget, amit a 64-es hagyott benne maga után. Egy golgotai aszkéta apáca is kevés lett volna hozzá!

Így hát újra és újra odaszorult a százados fürdőszobájának, barna csempéjének és cirkon sárga üvegtégláinak, melyekben szerencsére sem az ő, sem a mögötte álló férfi arca nem látszott tisztán. Nem tudta volna elviselni.

 

***

Az ötödik nap reggelén, a közös, kimerítő zuhanyt követően, a százados kiment a városba, ő pedig leült a kanapéra és alaposan szemügyre vette az asztalon gőzölgő kávét. Általában csaknem feketén itta, cseppnyi tejjel, cukor nélkül, ám az utóbbi napokban Nicos minden alkalommal máshogy készítette. Elsőre, mind szokatlan, sőt olykor egészen bizarr valaminek tűnt, ám utólag kénytelen volt bevallani, hogy a férfi mindig eltalálta éppen mire volt szüksége. Ott, legbelül. Sóhajjal vette tudomásul, hogy milyen hiányos is lenne Nicos nélkül. Konstantinra, a férfi többe tud róla, mint ő magáról!

A hosszú, vastag falú, talpas pohár alján ezúttal egy kockányi cukor olvadozott a forró kávéban. Fent, ujjnyi, sűrűre kevert tejszínt talált, mely alól, ha elég közel hajolt hozzá, kiérezhette a whisky erős illatát. Szívmelengető volt.

Elnyúlt a kanapén, és sokáig csupán a kezében tartotta kávéját, így élvezve az illatát. Hunyorogva feltekintett, a félig lezárt ablakredőnyökön át, a lassan a városfalak fölé kúszóra, Napra. Ismét eszébe jutott, ahogy az elmúlt napokban sokszor, az, amit a 64-es mutatott neki.

„Látta, hogyan takarja el a fekete Hold a Napot, ahogy sárga napkorona, előbb vörösre sötétül, majd fakó csápokat növesztve nyújtózik a föld felé. Hideg szél kelt nyugat felől, az emberi isten sírjának mélyéről, felkavarva a fekete homokot és beborítva vele Minden Élet Forrását, a Nílus völgyét. Látta, ahogy a források kiapadnak, az oázisok elnéptelenednek, a városok száraz, forró tömegsírokká válnak. Sakálok vonyítását hallotta, szikkadt csontok ropogását, néma, homokkal teli szájak csikorgását. Vörös hajú, lángtekintetű hívők zsongó imáit.

Szetiták kántáltak az oltár körül, ahol kristályok fényétől megvilágítva a papok a kiválasztott papnőkkel háltak, hogy azok majd világra hozzák Szet új, erősebb szolgáit, az új kor gyermekeit.

Egy rőt világot látott, a fekete ég alatt, melyből soha többé nem ragyogtak le az elveszett csillagok.  Szobrokat látott, Szet kőmásait végtelen sorban, kezükben izzó buzogányokkal, melyek halott Nap helyett ragyogták be az Egyiptomot.

Vörös víz hömpölygött a Nílusban, partján Szet fejű nők és férfiak álltak, énekkel dicsőítve az egyetlent, az utolsó istent.”

Hermetikus mágusként, annak természeténél fogva bizalmatlanul kezelt minden jóslatot és látomást. A thaumaturgia a tervek, a szabályok és a tudomány mágiája volt. Nem hagyatkozott olyan bizonytalan, megbízhatatlan dolgokra, mint a jövőfürkészés. Miért tette volna, hiszen világszemlélete maga volt az önbeteljesítő jóslat, a kiszámított kockázatok és nyereségek együttese, a kimunkált tervek megvalósulása?

A szimbólumokért és az eszképizmusért sem rajongott különösebben. A mágia az volt, ami, annak nyers, tiszta és igaz formájában. Se több, se kevesebb.

Egy dolog volt, hogy a 64-esnek köszönhetően immáron képesnek érezte magát megtalálni a szetitákat. Pontosított, képes lesz rá, mihelyst el tudja hagyni ezt a lakást. Ez tehát egy dolog. A látomás, jóslat, vízió viszont, melyet a 64-estől kapott viszont egy másik.

Több dolog is bosszantotta ezzel kapcsolatban. Először is, hogy nem tudta valóban fontos volt-e, vagy csupán egy, az átadásra szolgáló eszköz. Ha az utóbbiból indult ki, akkor elengedhette most rögtön.  Ellenkező esetben viszont figyelembe kellett vennie, mint lényeges részletet. Ám, ha így van, miként fogjon hozzá?

A 64-es vénebb volt a Birodalmi Hermetikánál, ősi, elaggott mágiát használt, s bár börtönében nem élhetett vele, annak szokásai és fogásai vezették. Egy látomás csupán egy fokkal volt jobb, mintha rímekben és fejtörőkben beszélt volna.

Könnyebb volna a dolga, hogy jártas lenne a Birodalom kora előtti varázslásban. Felvetődött benne, hogy felkeresi a téma valamelyik szakértőjét, ám esetében nem egy vízió papírra vetett száraz leiratáról volt szó, hanem magáról a nyers, emocionális élményről, melyet úgy abban a formában kellett volna átadnia, ahogy ő maga megkapta. Ez viszont csak újabb kérdéseket szült volna, kezdve azzal, hogy egy ennyire megbízhatatlan, tilalmas, sőt veszélyes módon jutott az értesülésekhez. A thaumaturgok hóbortjait a sereg bizonyos mértékben tolerálta ugyan, és ehhez társult egy frissen szerzett tábornoki kinevezés is, ám voltak határok melyeket nem illett átlépniük. Vagy ha már sor került rá, ildomosabb volt hallgatniuk róla.

Az, hogy könyvtárak és archívumokat bújjon a látomás értelmezése érdekében, szintén szóba sem jöhetett. Az ilyesmi mérhetetlenül időigényes lett volna, és ha valaminek szűkében voltak, akkor az az idő. Szet szektásai hamarosan előjönnek a sivatagból, mely elrejtik őket a Birodalom figyelő tekintete elől, és teszik majd mindezt azért, mert már nem lesz szükségük erre az álcára. Akkor pedig már nem csak világvégi helyőrségek, hanem egész városok tűnnek majd el egyetlen éjszaka alatt. Akkor majd fekete Hold takarja el a Napot, és Egyiptomot elönti a nyugatról, Szet palotájából előömlő sötétség és vörös homok.

Nagy Kázmér jutott az eszébe, a herceg, akit a Heg előbb megfertőzött, majd teljesen a hatalmába kerített. Ő és az általa átformált követői új királyságot kiáltottak ki a Heg belsejében. Odavonultak és soha többé nem kerültek elő. Vajon a szetita papság, vagy akár maga Szet is hasonlóról álmodik? Egy önálló, a világot zárványként kirekesztő Egyiptomról? Felrémlett előtte az Atlanti Fal, az áthatolhatatlan viharfüggöny, melyet az aztékok véristene húzott fel a tengeren, hogy szétválassza az Ó-, és az Újvilágot.

A Birodalom mágusaként halálra ítélt kísérletnek tartotta az egészet. Rettenetes, véres, frankensteini kísérletnek, melynek vége egy minden ízében förtelmes bukás lesz. Mert míg az Atlanti Fal áttörése sokáig nem volt a Birodalom érdeke, egy zárványba dermedt Egyiptom visszafoglalása, melyben Konstantin tudja csak hány birodalmi állampolgár rekedt, már határozottan sürgető ügy lenne.  Százhuszonhét császármágus élt a Birodalomban, a császárnőt is ideszámítva. Vajon hányat vezényelnének ide a három kontinensről, hogy lyukat égessenek Szet álmába és büszkeségébe? Vajon mit hagynának Egyiptomból és annak lakóiból? S vajon mi különbség volna a két vég kifejlett között, az egyszerű emberek szempontjából?

Lassú kortyokban élvezve kávéját úgy döntött arra koncentrál, amit képes megoldani. Hogy a 64-es látomása egy Szet szempontjából kedvező jövőképet vetít előre és nem többet.

***

Kulcs csörrent a zárban. Nicos hazaérkezett. Civilben volt, vagyis ismételten kísérletet tett arra, hogy beolvadjon az egyszerű polgárok közé. Mintha a századoknak bármi esélye lett volna erre. Beosztottja közelített a két méterhez, alakja inkább tagbaszakadt, sem mint atletikus. Bézs öltönyében is úgy feszített, mint az egyenruhájában. Puha kalapja alól előbukkanó széles homlokán, mint oly gyakran, most is izzadtság gyöngyözött. Ismét be kellett látnia, hogy egy tucatnyi, zabolátlan máguscsikó sem olyan izgató, és végképp nem olyan kielégítő, mint örökkön gondterhelt beosztottja.

Bal lábát felhúzta, jobbját pedig szinte véletlenül leejtette a kanapéról, hogy laza köntöse azt kövesse és lecsússzon a baljáról, fedetlenül hagyva a combját. Ma már határozottan jobban érezte magát, de egy jó, és főleg figyelemelterelő szeretkezés, nos, az továbbra sem volt ellenére.

Nicos becsukta maga mögött az ajtót, majd egy pillanatig zavartan turkált az aktatáskájában.

– Sajnálom asszonyom, hogy kedvét szegem, ám ez várta odabent – húzott elő egy nagyalakú borítékot, rajta a hétágú, császári hermészpecséttel.

Felült a kanapén. Odaintette magához a századost. Egy hermészpecsétet csak az arra jogosult ember nyithatott fel, csak ő és senki más. Állítólag még a császárnő elől is óvva voltak azok a titkok, melyeket ezzel zártak le, ám Sarafan ezt valószínűtlennek tartotta. Kétszer, mindössze kétszer volt szerencséje ehhez hasonló irathoz és egyik alkalommal sem lelte bennük különösebben örömét.

Jobb keze mutató és középső ujját végighúzta a papíron, kirajzolva rajta a hétágú csillagot, majd felbontotta a borítékot. Fotókat és egy dokumentumot talált benne. Ez előbbiek között akadtak légi felvételek, és helyszíni képek is. Szerkesztettek voltak, méretvonalakkal, oldalukon és hátlapjukon számításokkal, egyenletekkel.  Feliratuk szerint Genebben készültek, ötszáz mérföldre, nyugatra Heliopolistól. Egy lakatlan, elfeledett sivatagban. Geneb? Egyes legendák szerint Szet palotája és sírhelye ezen a helyen állt egykoron. Ám a képeken nem egy piramispalota látszott.

Torz elme szülte rémálmok vörös és fekete, üveg kolosszusa volt, mely harminc mérföld hosszan nyújtózott el Geneb homokjában. Egyes kiszögellései nyolc-kilenc mérföld magasra szöktek, legnagyobb szélessége pedig meghaladta a tizenegyet.

Friss, hőre szilárdult üveg volt, a megjegyzések szerint közel hatvanezer tonna. Tudta jól, hogy a tisztított kvarc homok ezerötszáz fokon olvad meg, ellenőrzött körülmények között.  De vajon mekkora hő kellett ahhoz, hogy kint a sivatagban ugyanaz, ekkora tömegű anyaggal végbemenjen? Vajon miként maradt egyben és nem repült szét ugyanattól az energiától mely megolvasztotta? A képek szerint üreges volt, a hozzá fűzött megjegyzések szerint pedig a belső és külső rétegek szemcseszerkezete között komoly eltérés mutatkozott. Talán belülről, kifelé szilárdult meg, ahogy a hő végigáramlott a homokon. Ám ahogy a homok, úgy az üveg is jól, túl jól tartotta meg a meleget.  A fizika szabályai szerint lehetetlen volt, hogy a formáció belseje már kihűlőben és szilárdulóban, miközben a külső rétegek még olvadtak és formálódtak. A fizika és talán, az arra épülő hermetikus mágia szabályai szerint is. Ehhez ugyanis egyszerre kell volna mindkét folyamatot kontrollálni. Thaumaturg erre semmiképpen sem lett volna képes.

Thaumaturg nem is. De egy szetita már igen.

Egy pillanatra nem természetes formációként, nem megoldandó rejtélyként, hanem mágikus, vagyis már-már isteni csodaként vette szemügyre a képeken lévő gigászi formát. Hagyta, hogy elméje szabadon fantáziálva, alakot, értelmet, funkciót társítson hozzá.

Hatalmas, fekete és rőt kristályba dermedt lény bontakozott ki a szeme előtt, mely irdatlan száját kitátva felfalta a sivatagot. Olyan volt, mint az ősvilág egy démona, szörny, egy okkal elfeledett korból. Az egyiptomi hitvilágban szép számmal akadt belőle, s közülük elsőként is Apep, görög nevén Apofisz jutott az eszébe. A sötétség kígyója, aki az istenek teremtésére éhezett örökké, a hideg űrben.

A lény pedig Genebben, Szet szent sivatagában, az egykori Egyiptom legnyugatibb végében hevert. Olyan messze mindentől, hogy véletlenül senki sem akadhatott rá. Nyilván a keletkezése során felszabadult energia vezette nyomra a sereget, ám számításba véve, hogy a szetiták mágiáját felitta és elrejtette a sivatag homokja, ehhez szinte már tapintható sűrűségű energiára és kataklizmaszerű kitörésre volt szükség.

Tekintete átsiklott az iratra.

Mindösszesen kétszer kapott eddig hétágú csillagpecséttel lezárt borítékot és eddig sohasem lelete különösebb örömét bennük. Ezúttal sem volt másként.

– Nicos!  - pillantott fel a századosra. – Hozzon nekem egy egyenruhát!