Adamante notare

 

16.

 A Nyugat Sivataga, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 18. 17.00.

Szet vén papja gondosan választotta meg az elkerülhetetlen találkozás helyszínét. Heliopolis után, nyugatnak vette az útját, maga mögött hagyva a folyamdelta termékeny vidékét. Átkelt Keb és Neb omladozó, szélmarta hegyein, a száb forró leheletétől halott vádikon, melyekben utoljára Szet fáraósága idején folyt az életadó víz.

Elmaradt mögötte a Fehér Sivatag, melyet az ott elesettek porrá lett, napszítta csontjai, sápasztottak el, majd a testvérét a Fekete Sivatagot is, ahová Apep sötét vére hullott, mikor Szet a Napbárkán hajózva szembeszállt vele.

Napokig tartó zarándoklata végén, mely során se nem ivott, se nem evett és aludt, eljutott Genebbe, a Szent Pusztaságba, a Vörös Nyugati sivatagba. Geneb, mióta ember élt e földön, különleges helyet töltött be a vidéket ismerők szívében és lelkében. Rőt dűnéi, mintha önálló életet éltek volna, sokszor széllel szemben vándoroltak, máskor a legnagyobb viharok közepette is a helyükön maradtak. Közöttük, széles medencékben, fehér, kristályos szirmokkal bontott virágot, az istenek könnye, az olykor észak felől fújó széllel érkező tengeri só. A látóhatáron ott emelkedtek Tan fenséges, fekete csúcsai, melyek mögött a Teremtés Hajnalán a napkorong lebukott a végtelen éjszakába. Ifjúkorában sokszor megmászta a szent ormokat, hallgatva a szelet, mely fenn az égen nyugatnak sodorta Rá bárkáját, és nyomában a Napot.

Geneb szólt az emberhez, ha annak volt füle hozzá. A világ hajnaláról mesélt, az istenek születéséről, Heru és az ő istene Szet csatáiról, majd annak házasságáról Nebethettel. Szólt fiúkról Anpuról, a holtak kutyafejű istenéről, kit anyja a termékeny Nílus nádasában rejtett el, hogy megóvja atyja, Szet haragjától. A sóvirágok Iszet könnyeiből születtek, mikoron férjét, Uszirt siratta, akit Szet megölt, és a Nílusba vetett. Szólt Szet harcáról Apeppel a sötétségben, melynek végén istene a haragjából született villámokkal sújtotta a Teremtés Éhes Démonát. Ahol annak vére aláhullt az éjszakai égboltból, a föld mindörökre terméketlen és átkozott lett.

Eszébe jutottak a fiatal kushita szavai. Arról, hogy az istenek végül legyőzték Apepet. Darabokra szaggatták és kivetették az éj sötétjéből. Le a földre. Vajon szándékosan tették, vagy véletlenül történt így? Nem. Bizonyosan okkal került rá sor. Az istenek sohasem gyűrik le a démont, Szet segítsége nélkül, ő pedig semmit sem tesz, vagy hagy megtörténni alapos indok nélkül. Talán próbának szánta hívei számára, hogy felismerjék a Kígyót és felvegyék ellene a harcot. Lehet, hogy a többi, felfuvalkodott istent akarta megleckéztetni azzal, hogy hagyta a démont az ő teremtésükhöz férkőzni. Be akarta bizonyítani mennyire gyengék nélküle.

Geneb homokjában ülve, figyelve miként mozdul, s marad mégis mozdulatlan ez a végtelen, vörös tenger körülötte, az elégedettséggel és nyugalommal töltötte el. Az egymáshoz súrlódó milliárd homokszem hangja, a nyugaton hanyatló Nap fényét kaleidoszkópként visszaverő sóvirágok sokasága, közel vitte őt az istenekhez. Azok végtelenségéhez és egyben az ő mérhetetlen, emberi gyarlóságához. Ezekben a tiszta pillanatokban a homok lehántotta lelkéről annak minden kétségét, félelmét, valamennyi reményével és vágyával egyetemben. Oly tisztán látta, mint soha korábban, hogy egész életen át tartó igyekezete, megérteni az istenek természetét, és terveit, hiábavaló volt. Ám a máskor érzett szomorúság és csalódottság helyett, most békesség töltötte el. Nem értette meg eddig, hogy homokszem csupán. Része ugyan a hatalmas homoktengernek, de annak valós nagyságát és természetét, sohasem foghatja fel.

Egyedül csupán annyit, hogy miként a homok is okkal vándorol egy adott irányba, Geneb szent sivatagában, úgy minden, mindig okkal történik az istenek teremtésében.  Minden egyes pillanat.

Végül minden a neki rendelt helyére kerül majd.

 

***

Az égi szél lassan átsodorta a Napbárkát a horizonton, mire a másik megérkezett. A keleti éjből lépett elő, melyet már a sötétség uralt. Oly sok szörnyetegét látta már az istenek teremtette világnak, hogy vallásuk árulója, Apep szolgája sem keltett benne különösebb félelmet, vagy éppen csodálatot. Ember volt, miként ő is, egy számukra nehezen felfogható erő hordozója, mely, akárcsak az, amit ő Szettől kapott, nyomot hagyott rajta.

 Ám ez a lenyomat más volt, mint amit Yahya Bha’anon, azon az ostoba, sarlatán kushitán látott. Apep talpnyalója, Szet vörös szilánkjainak tolvaja ugyanis nő volt. Vagyis inkább nővé lett, a Kígyó akaratából. Nővé és gyermekké. Szürkés kék fátyolruhája, alig serdült testére tapadt a szélben, meztelen lába a forró homokban merült. Tar koponyáját halvány rőt derengés övezte. Igazából csupán a kígyó hiányzott a válláról, hogy tökéletes legyen a hasonlóság közte és Lilith között, ki a golgotaiak legendái szerint Ádámnak, az első férfinek, legelső asszonya volt. A nő, a nagy boszorkány, ki értett az állatok, így a kígyók nyelvén, s ki, mert nem volt hajlandó tétlenül feküdni a férfi alatt aktus közben, így végül fellázadt a neki rendelt sors ellen.

Apep szándékosan adta szolgájának ezt a külsőt. Egy valódi hatalommal bíró nő, mindig magasabb rendű a férfiaknál és az efféle gyermektest sokkal tartósabb, sokkal ellenállóbb. Apep, ez az éhes démon szégyentelenül formálta át az egykori szetitát, férfiból, nővé, felnőttből gyermekké. Mit sem számított más, csak az eredmény, a győzelem tudata, hogy lebírta az istenek teremtett természet rendjét és törvényeit.

Karcsú nyakában, nehéz, férfitenyér széles ékszert viselt,  durván verve bronzból, benne rőt szín köveken táncolt a napfény. Sok, nagyon sok rőt szín ékkövön. Egy véres és kegyetlen fosztogatás, erőszakkal szerzett trófeáján.

A száraz sivatagi levegő, nedves hüllőbűzzel telt meg Szet vén papja körül. Bűzzel, mely egy fiatal lánytest tiszta, üde illatával keveredett, s ettől csak még émelyítőbb lett. Az lett, mert míg az utóbbit minden szerencsétlen megérezhette, és ha az előtt álló gyermek külsejű förtelem úgy akarta, el is csábulhatott tőle, míg az előbbit, igaz valója kipárolgását, csak ő és a hozzáhasonlók vehették észre.

„Végül minden a neki helyére kerül majd.” Ezt üzente neki Geneb szent homokja, és így is lett. Mert most, földi útja végén, vénemberként térdelt a szent homokban, háta mögött az alkonyi Nappal és Tan fekete hegyeivel. E helyen, ez időben, ő volt Szet, a vén világ, vén istene, a gyermeklány pedig Apep, az új, éhes hatalom ezen a földön, ahová az istenek idejével mérve, csak nem régen jutott el.

 Alkonyat volt, mikor a Nap alászállt az Éjbe. Mikor az istenek a Napbárkán állva éjről, éjre elűzik a teremtésükre éhes kígyót.

Az, hogy a lány itt állt előtte bizonyította, hogy a kushita igazat mondott, s hogy Szet végül sikerrel járt sok éves harca végén. Győzött. Legyűrte a kígyót.

Talán rá, az ő szolgálójára, ha szerencsés, hasonló sors vár. Harcolni. Éjt-éj után, míg le nem győzi, Apep eme apró töredékét. Akkor is, ha ezer évbe telik is.

Hálás volt Szetnek. Szembenézett a legrettenetesebb fenevaddal, mely az istenek által teremtett világra lesett, és csak nyugalmat érzett.  Valódi, végső békére lelt volna? Azt maga sem tudta. Új, ismeretlen élmény volt ez a számára, mellyel Szet, itt, útja végén megajándékozta.

 

***

Sötét volt, mint a csillagtalan sivatagi éj, és rőt, mint a dűnék felett lehanyatló Nap.  Gigászi alakja egyszerre ereszkedett alá a keleti égből és tört elő Geneb szent homokjából. Eleven fergeteg volt, forró, számum szájú szörnyeteg, melynek vöröslő mélyén fehéren izzó villámok születtek.

Apep volt. Szet volt. Démon és isten egyszerre. Telve mohó étvággyal és dühvel, melyet rázúdított Genebre és ha tehetné, akkor az egész istenek teremtette világra. Biztosan így lenne.

Szet vén papja felgyűrte kaftánja ujjait, és hagyta, hogy a ruhájába kapjon a perzselő szél, mely a roppant szájból és torokból áradt felé.

Mintha maga a sivatag borult volna rá, végtelen, forró áradatként nyelve magába. Szorosan összezárta a szemeit és a száját, így a homok csak az orrát és a fülét öntötte el, érdesen karmolva végig a lágy szöveteket. Érezte, ahogy befurakszik a ruhája alá, és felsebzi a bőrét. Tudta, hogy hamarosan már a húsát fogja lecsiszolni a csontjairól, ám eszébe sem jutott kiáltani fájdalmában.  Bizonyos volt a halálában, minként az ahhoz vezető út szükségességében és elkerülhetetlenségében is.

Vérző, sorvadó jobbjával szélesen intett, mire hatalmas kőtömb robbant ki Geneb szent homokjából, majd keresztül törve a démoni isten portestén, lyukat ütött abba. Ettől egy pillanatra megtört annak egysége, a magába szívott tengernyi homok elszabadult, ő pedig utat mutathatott neki. Ismét intett, és a vörös por követte a kezét. Szétáradt, kitódult a testen támadt nyílásokon, hogy újra visszatérjen a sivatagba, ahonnan elorozták.

Aztán a seb bezárult és a gigászi kígyó beleharapott a homokba, hogy visszaszerezze, amit az imént elvesztett. Ám Geneb immáron ellenállt. Homokja sűrű és kemény lett, mert már tudta, hogy nem isteni, vagy halandó akarat szóltja, hanem Apepé, a teremtés kígyójáé. 

Nem látta, ám érezte, ahogy a szörnyeteg test vonagló belsejében energia születik a folytonosan mozgó, egymáshoz dörzsölődő porszemek között.  Fehéren izzó villámkévék ezrei voltak, melyek kiömlöttek a fenevad roppant gyomrából, ki a torkán, hogy felszántsák, szétzúzzák őt éppen úgy, mint az engedetlen sivatagot körülötte.

Ám ezek a villámok Szet dühéből születtek, melyeket ő jól ismert. Tudta miként bánjon velük, s hogyan mutasson nekik irányt, éppen úgy, mint előbb a homoknak. Tudta miként fordítsa azokat a maga hasznára és a fenevad ellen.

Bal tenyerét előre nyújtva, jobbját szorosan összezárva a háta mögött, arra kényszerítette az életre kelt mennydörgést, hogy körülötte gyűljön össze. Bőre bizsergette, haja kiszabadulva fejfedője alól vadul csapkodott mögötte.  Néhány pillanatra ez a tiszta, isteni erő elválasztotta őt a fojtogató homoktól, így kinyithatta a szemét.

Elégedett volt, mert az utolsó, melyet hosszúra nyúlt földi életében látott, az nem az Apep formálta lány rezzenéstelen arca, s nem a körülötte örvénylő homokszörny iszonyú tömege volt. Meszehtiut, a bizánciak által sértőmódon Göncöl Szekérnek nevezett csillagbuzogányt látta odafent az égbolton.

Szet szent csillagképét.

Kinyitotta a jobbját.

A sivatag pedig belerendült.