Adamante notare

 

***

Sarafan eltöprengett néhány pillanatra. Igen, akadt ilyesmi, csupán igen kevéssé vágyott rá. A vérmágiához hasonlóan öreg hagyománya volt a titokzatos tanoknak, mellyel, az írásbeliséggel nem rendelkező kultúrák varázstudói átadták tudásukat az utódjaiknak. Hatékony volt, és maradandó. Annyira mindenképpen, hogy felkeltse ennek a kurafinak az érdeklődését. Emellett nem kellett hozzá hagyományos értelemben véve mágia, csupán két, arra fogékony, és készséges elme.

Vagy éppen felelőtlen, és lépéshátrányban lévő, mint az ő esetében.

Kigombolta tiszti kabátját és felgyűrte az ingujját, láthatóvá téve az alkarjára rajzolt fekete háromszögekbe foglalt hermetikus Vénusz jeleket. 

– Asszonyom! – tiltakozott Nicos.

– Hallgasson, százados! – utasította, tekintetét le sem véve a Halhatatlanról. – Akarom a tudását, és azt, ami ezzel jár. Vágyakat akar maga iránt? Legyen. Emlékeket magáról? Elfogadom őket. Ha megadja, amit akarok, nem állok ellent neki. Ám ha nem…

– Gazember vagyok, de nem hazug, és végképpen nem kicsinyes – gyűrte fel a köntöse ujját a 64-es.

– Asszonyom, beosztottjaként határozottan tiltakoznom kell…

– Nicos!

–… felelős orvosaként, pedig utasítanom…

– Akkor menjen ki! – rivallt rá, hátra pillantva.

Nicos őszintén aggódott érte, ő pedig tisztelte ezért, és dühítette, hogy így kell beszélnie vele.

– Igenis asszonyom! – vágta vigyázva magát a százados. – Ebben az esetben, inkább jelen lennék az átvitelnél – szegezte előre a tekintetét.

Ő a combjaira fektette a két alkarját, és közelebb húzódott a Halhatatlanhoz. Finoman ráfogtak egymás kezére. Tekintetével a másikét kereste. Félt. A katonai akadémián megtanították ezt a technikát nekik, de néhány vad éjszakát, és felelőtlen esetet leszámítva nem igen élt vele.  A varázslók elméje fogékony, és ha védtelenül hagyták, sokkalta sérülékenyebb volt, mint az átlagembereké.

 A férfi mutatóujjaival végigsimított a két Vénusz jelen.

Más érzés volt, mint a korábbi alkalmak. Talán mert akkor a gyönyörre és vad képzetekre vágyott, akárcsak azok, kikkel megosztotta a tudatát. Ezúttal mintha tűkkel szurkálták volna körbe mindkét szemét, hogy ne tudja még csak véletlenül sem elkapni a tekintetét a Halhatatlanról. Az átvitel is inkább hasonlított egy tucatnyi gyilkosméh dühödt csípésére, tele méz-sűrű, ragacsos méreggel, mely végigcsorgott a végtagjain, míg el nem érte a szívét és az elméjét. Izmai görcsbe rándultak, megfeszítve a felső testét. Nyaka élesen ropogva fel, majd hátra rántotta a fejét, ám tekintetét továbbra sem volt képes elszakítani a férfiétől. Torka, mint holmi templomi áldozatnak védtelenül tárulkozott fel előtte.

 Nem, a 64-es nem volt kicsinyes, semmilyen értelemben sem. Testét ugyan fájdalom gyötörte, ám közben elméjét megmerítette száz és száz éjszakában, megannyi fülledt és zavarba ejtő pillanatban, folyamatosan fúrva mind mélyebbre, hogy a saját vágyai után, végül az övéit is kiássa és megmutassa neki. A Halhatatlan akaratából olyasmiket látott, amikről már tudott, amiket maga előtt is tagadott, és aminek jobb lett volna, ha rejtve marad a számára.

Ám ez volt az ára.

Látta, hogyan takarja el a fekete Hold a Napot, ahogy sárga napkorona, előbb vörösre sötétül, majd fekete csápokat növesztve nyújtózik a föld felé. Hideg szél kelt nyugat felől, az emberi isten sírjának mélyéről, felkavarva a fekete homokot és beborítva vele Minden Élet Forrását, a Nílus völgyét. Látta, ahogy a források kiapadnak, az oázisok elnéptelenednek, a városok száraz, forró tömegsírokká válnak. Sakálok vonyítását hallotta, szikkadt csontok ropogását, néma, homokkal teli szájak csikorgását. Vörös hajú, lángtekintetű hívők zsongó imáit.

Szetiták kántáltak az oltár körül, ahol kristályok fényétől megvilágítva a papok a kiválasztott papnőkkel háltak, hogy azok majd világra hozzák Szet új, erősebb szolgáit, az új kor gyermekeit.

Egy rőt világot látott, a fekete ég alatt, melyből soha többé nem ragyogtak le az elveszett csillagok.  Szobrokat látott, Szet kőmásait végtelen sorban, kezükben izzó buzogányokkal, melyek halott Nap helyett ragyogták be az Egyiptomot.

Vörös víz hömpölygött a Nílusban, partján Szet fejű nők és férfiak álltak, énekkel dicsőítve az egyetlent, az utolsó istent.

Érezte a rőt, forró pulzálást, mely őt is éppen úgy átjárta, mint az egész szertartást. Bekúszott a pólusaiba, átitatta a húsát és a csontjait, míg egészen eggyé nem vált vele. Már érezte őket. Rájuk lel, majd ha eljön az ideje, s talán oly könnyedén, mint mikor öntudatlan léptek vezetik hazafelé az embert.

Már megkapta, amiért jött.

Azt hitte, a Halhatatlan is.

Látta a csillagokat, a mindent beborító homok felett, hogy miként tükröződnek a csillagképek égi formái lent, a földi világban. Durván faragott monolitokat látott a sivatagban, homokba süllyedt sztéléket egy elfeledett város mélyén. Épületeket, egész negyedeket, melyek titkon mind az éjszakai égboltot másolták, fókuszálva, visszatükrözve és sokszorosára erősítve a csillagokból áradó hatalmat. Ott voltak mindenütt Egyiptomban, Közép-Amerikában, az Urál keleti lejtőin megbúvó ősi városokban, vagy akár Britanniában. A mára, a Boszporusz fölött is átívelő császári palotában is.

Hibátlanok voltak egytől egyig, önmagukban is, ám az, amit együttesen kirajzoltak az éjszakába borult világ kőhúsában az páratlan volt. Tisztább és hatalmasabb talán bármely más ember alkotta mágikus szimbólumnál.

Egy asszonyt látott. Egy maszkot viselő sámánt, ki madárkoponyákkal teli botját rázza az őszi telihold alatt, mikor az Androméda csillagai a legfényesebben ragyognak odafent.

Az asszony szólt, a világ pedig felelt neki.

 

***

Kipirultan, mégis libabőrösen tért vissza az öntudatba. Vadul kalapált a szíve és szaporán kapkodta a levegőt. Ám még ez is nehezére esett és fájdalommal járt. Eddig görcsbe rándult izmai keserves mereven engedelmeskedtek csak neki, tagjai pedig tompára zsibbadtak.  Verejtékben fürödve hanyatlott hátra a fotelban.

– Nicos – nyögte. – Segítsen fel!

– Jobb lenne, ha ülve maradna még, asszonyom. Ebben az állapotban…

– Segítsen fel! – nyelt nehezet, megismételve önmagát. – Ne kelljen harmadszor is kérnem!

– Igenis, asszonyom – támogatta ki a karosszékből a százados.

Szédült a feje és hányinger kerülgette. A világ körülötte eltompult és távoli lett.

– Lenyűgözőnek találom, hogy ilyen önfegyelmet gyakorol, még a kínálkozó hatalom árnyékában is. Sejtette mindig is, de most már biztosan tudja – közölte a Halhatatlan.

– Micsodát asszonyom? – hallotta Nicos hangját messziről.

– Hogy egy világban, ahol a természet az igazi hatalmat a férfiaknak adta, mégis egy nő, egy női mágus ül egy három kontinens felett uralkodó birodalom trónusán – szólalt meg ismét a 64-es. – Olyan útját az ismerte meg felemelkedésnek, melyről mások nem is álmodnak. Immáron csak rajta áll, mit kezd vele.

Sarafan nem értette minden szavát, azok kásává folytak össze a tudatában, szétmállva a még mindig kántáló szetiták hangja, és az ezernyi, sötétvörös vágyba fulladó pillanat súlya alatt. Nem értett sem a szavakat sem azok értelmét, de most nem is érdekelte. Nem tehette.

Hagyta, hogy Nicos kitámogassa a helységből, végig a folyosókon, el a kínosan rendezett és tiszta ezredesi iroda mellett. Engedte, hogy beültesse az autóba, és ellentmondást nem tűrően magához ölelje, amíg a sofőr visszahajtott velük a felszállóhelyre.

A szállító fájdalmas hangon csikordulva, rázva rugaszkodott el a földtől. A hangnak kijózanítóan kellett volna hatnia rá, de igazából még ez sem jutott el a tudatáig. Bágyadtan felpillantott a mellette ülő századosra. A férfi nem nézett rá, de hagyta, hogy továbbra is a vállának dőljön, a karjába kapaszkodjon. Nem nézett rá, de szemmel tartotta. Éppen úgy, ahogy tette minden áldott nap, mióta alatta szolgált. Rá vigyázott. Nem szólt, ha nem kellett, de ott volt mindig, ha szüksége volt rá. Néha gyűlölte érte, néha pedig mindennél hálásabb volt neki. Énje jobbik feleként gondolt rá. Bremen Nicos, a makacs önfejű alak, aki minden szabályt és rendeletet betartott, kivéve akkor, ha róla volt szó. Rengetegszer kockáztatott érte. Hadbíróságot, börtönt, és az életét is nem egyszer. Zokszó, vagy panasz nélkül. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne tette volna szóvá, ha szerinte ostobaságot csinált. Megtehette. Ő volt az ember, aki vigyázott rá.

– Azt hiszem – forgott nehezen a nyelve –, az ezredesnek igaza lesz. Erről nem készül majd jelentés. Maga azonban emlékezzen rá, Nicos, és emlékeztessen engem is. Ha ostobaságra készülnék.

– Igenis asszonyom.