Adamante notare

 

19.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 22. 21.00.

 

Akkor érkezett, mikor a Napbárka már alábukott az éjszaka sötétségébe.

Egyike volt a holdfény szülte árnyaknak, melyek a folyamdeltára telepedtek az éj leszálltával. Más volt a vidék, mint mikor utoljára itt járt. Csendesebb. Békésebb.

Árnyékról árnyékra suhanva jutott át a magas falakon, be a kertbe, s onnan a hálóba.

Más lett azóta az éj óta, hogy harcba szállt Apep földi másával. Több és kevesebb, mint azelőtt volt. Földi létéből nem maradt hátra semmi, csak utolsó árnyéka, melyet teste, Szet villámának fényében vetett, Geneb szent homokjára. Tudata sem volt több ennél. Árnyéka egykori önmagának, mely a halandó testtel együtt levedlett csaknem mindet, mely ahhoz a létezéshez kötötte s így bár emlékezett a férfire ki egykoron volt, annak neve, élete, halandó tettei kevés oly keveset jelentettek már a számára. Nem úgy kötelesség tudata, áldozat készsége és végül szeretete. Istene és leszármazottai iránt.

Egy volt a kis hálóteremet, a magányosan pislákoló lámpa fényén túl megtöltő homállyal, ám semmi több. Néma volt, mozdulatlan, jelentéktelen. Jött, mert idevezette a felelősség, a döntése következménye. A pillanat, mikor istene akaratának engedelmeskedve feláldozta az unokáját.

Ketten ültek a lámpa fényénél. Ketten az unokája életéből. A férfi, kinek az lett volna a sorsa, hogy összekösse vele az életét, és a nő, akiért meghalt és kiben, Szet kegyelméből tovább élt.

A fiatal nőn felismerte, a felkapaszkodott Konstantint szolgáló varázslónő keze nyomát. A végtelen gőgöt, az esztelen dacot, melynek eredményeként egy pillanatra az úgy hitte, éket verhet azok közé, akik Szet akaratából eggyé váltak, és, habár ez  alapvetően idegen volt, a világot ez idő szerint uraló Birodalom szolgáitól, az igazi, keservesen született alázatot is, melyet a felismerés hagy maga után, hogy e rendkívüli hatalom ellenére is tűrni és elfogadni köteles a megváltoztathatatlant, hogy nem megbontania, hanem egyesítenie kell őket. Hogy nem megváltoztatnia kell ezt az apró világot, hanem megvédenie…

Volt lelkének egy sötét darabkája, mely őszintén irigyelte ezért a megvilágosodással felérő pillanatért.

Hallotta kettőjüket, ám nem értette. A beszéd készsége, a szavak köznapi jelentésével együtt fakult ki az emlékezetéből. Nem értette, csak tudta.

Mindketten szerették az unokáját, úgy, ahogy a maguk módján képesek voltak rá, így elvesztése más módon, de egyként fájt nekik. Szóltak hát egymáshoz, halk szavakkal, sohasem látott, mégis ismerős pillantásokkal és mozdulatokkal, mert bár először szóltak a másikhoz, úgy igazán, bizonyos módon már sokszor beszéltek egymással, egymásról, egymásnak a másikról.

Nehezen találták a hangjukat, mert arra, ami történt, s ahogy történt, nekik alig voltak szavaik. Hogy másként is lehetett volna, hiszen ifjak még, kevés bennünk a hit és a bizalom az isteni akarat tévedhetetlensége iránt. Okokat, miérteket kerestek, válaszokat, a csodák helyett. A remény helyett.

Beszéltek, suttogtak, szabadkoztak, keseregtek és sírtak, és ez így volt rendjén. Hiszen csak gyermekek voltak.

Gyermekek, kiktől az istenek megmásíthatatlan akarata és döntése percről percre, szóról szóra ragadta el az tudatlanság ártatlanságát és kényszerítette őket arra az útra, melyet kijelöltek számukra. Bárhogy is fájt, bárhogy is tiltakoztak ellene.

Hallgatta őket, ahogy egymáshoz szóltak, először és utolszor. Ahogy elbúcsúznak a másiktól, akit nem, s valójában mégis jól ismertek. Soká lesz a napja, mire megértik, hogy nem lehetett másként. Soká lesz, s talán addigra egész világ megváltozik. Szet akaratából, az ő kedve szerint.

Ideje volt indulnia. Hosszú volt még az éj, Apep pedig örökkön éhezett és az ő dolga volt, Szethez hasonlóan éjről éjre szembeszállni vele. Addig a napig, amíg csak szükség volt rá. Amíg harca okafogyottá nem válik, amíg kötelessége véget nem ér. Amíg a felkapaszkodott Konstantin harci ebei, be nem töltik a szerepet, melyet Szet nekik rendelt.