***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor nem húzta el a kezét, ám zavarában elfordította és lesütötte a tekintetét. Kapcsolatuk egész jellegéből fakadt, hogy hiányoztak kettejük között az ilyen apró, finom mozdulatok.
Tudta, hogy azt akarja mondani, ne, még meglátják, mert lénye egy része, s egész neveltetése tiltakozni akart ellene, szégyellve a helyzetet, ám még sem mondta ki. Nem, mert nem akarta elrontani a pillanatot. Így csak hagyta.
Titkos kis illetlenség volt az egész.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
Ám nem most, nem ezekben a pillanatokban. Most csak köröket akart rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére…
***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor elhúzta a kezét, zavarában pedig elfordította és lesütötte a tekintetét. Kapcsolatuk egész jellegéből fakadt, hogy hiányoztak kettejük között az ilyen apró, finom mozdulatok.
Tudta, hogy azt akarja mondani, ne, még meglátják, mert lénye egy része, s egész neveltetése tiltakozni akart ellene, szégyellve a helyzetet, ám még sem mondta ki. Nem, mert nem akarta elrontani a pillanatot.
Titkos kis illetlenség lett volna az egész.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
Ám nem most, nem ezekben a pillanatokban. Most csak köröket szeretett volna rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére…
***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor elhúzta a kezét, zavarában pedig elfordította és lesütötte a tekintetét. Kapcsolatuk egész jellegéből fakadt, hogy hiányoztak kettejük között az ilyen apró, finom mozdulatok.
– Kérlek, ne! Még meglátják!
Tudta, hogy lénye egy része, régen kiakarta mondani, mert egész neveltetése tiltakozott ellene, szégyellve a helyzetet. Kimondta, még akkor is, ha nem akarta elrontani a pillanatot.
Titkos kis illetlenség lett volna az egész.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
Még most, ezekben a pillanatokban is. Pedig ő csak köröket szeretett volna rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére…
***
Lassan tapogatózva, apró lépésekkel haladt az összemosódott testben és tudatban, mely a higany és a méz zavaros keverékére emlékeztette.
Thaumaturgként elképesztette mindaz, ami a zászlós valójában volt ebben a pillanatban. Fény szüremlett elő onnét, ahol csak sötétségnek kellett volna lennie benne, és ismeretlen eredetű, kivehetetlen alakok vetettek árnyékot ott, ahol az emberben csak fénynek volt helye.
Hiába az Intézet és a professzor házaspár minden jegyzete, a nyers, sűrű „valóságra” melyet tudata megérintett, semmi sem készíthette fel. Az akaratra mely dacolva a természet és az értelem majd minden szabályával ezt létrehozta.
Hús és szellem olvadt össze, gólem módjára, szentségtelen mégis lenyűgöző módon, hasonlóan ahhoz, mely a garami szervkút irtózatát létrehozta. Ugyanúgy ősi, embertelen, nem halandó elmének szánt tudás és erő hívta életre, ám érezte benne a szeretetet, a féltést, a reményt, hogy a meghozott áldozat nem lesz hiába való.
Hogy a meghozott áldozat nem lesz hiába való.
***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor elhúzta a kezét, zavarában pedig elfordította és lesütötte a tekintetét. Kapcsolatuk egész jellegéből fakadt, hogy hiányoztak kettejük között az ilyen apró, finom mozdulatok.
– Kérlek, ne! Még meglátják!
Tudta, hogy lénye egy része, régen kiakarta mondani, mert egész neveltetése tiltakozott ellene, szégyellve a helyzetet. Kimondta, még akkor is, ha nem akarta elrontani a pillanatot.
Titkos kis illetlenség lett volna az egész.
Leonor felállt. Továbbra sem nézett rá, csak fejét leszegve a macskakövet bámulta.
– El kell mennem Rose. Nem lenne szabad találkoznunk. Egyáltalán.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
De nem most, nem ezekben a pillanatokban, mikor ő csak köröket szeretett volna rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére…
***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor elhúzta a kezét, zavarában pedig elfordította és lesütötte a tekintetét. Kapcsolatuk egész jellegéből fakadt, hogy hiányoztak kettejük között az ilyen apró, finom mozdulatok.
– Kérlek, ne! Még meglátják!
Tudta, hogy lénye egy része, régen kiakarta mondani, mert egész neveltetése tiltakozott ellene, szégyellve a helyzetet. Kimondta, még akkor is, ha nem akarta elrontani a pillanatot.
Titkos kis illetlenség lett volna az egész.
Leonor felállt. Továbbra sem nézett rá, csak fejét leszegve a macskakövet bámulta.
– El kell mennem Rose. Nem lenne szabad találkoznunk. Egyáltalán.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
De nem most, nem ezekben a pillanatokban, mikor ő csak köröket szeretett volna rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére.
Utána nyúlt. Nem érdekelte, ha meglátják, hogy mit szólnak mások.
– Len! – kérte. – Kérlek! Ne most, ne így!
***
Érezte, hogy a folyamat, szinte önálló életre kelve, meglódul az ujjai között. Hogy a zavaros elegy, mely a zászlóst alkotta szétválik, miként a centrifugában az emulzió, a „kémcső” két ellentétes pontjára szorulva egymástól.
Sikerült megragadnia ezt a közös pontot, ezt a különleges pillanatot, mikor végül testi, lelki és érzelmi értelemben is közel kerültek egymáshoz. A pillanatot, mely előtt Rosette és Leonor szinte még külön-külön léteztek, s mely során egymásba kapaszkodtak és mind jobban és jobban összecsomózódtak, egymásba tekeredtek.
A pillanatot, mikor mindannak ellenére, ami rájuk várt, ők együtt akartak maradni.
Megragadta, összeszorította, megcsavarta, összetörte. Elválasztotta őket egymástól.
Szétválaszthatta őket egymástól!
***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor elhúzta a kezét, majd elfordította a tekintetét. Nem nézett rá. Nem akart rá nézni.
– Kérlek, ne! Még meglátják!
Tudta, hogy lénye egy része, régen kiakarta mondani, mert egész neveltetése tiltakozott ellene, szégyellve a helyzetet. Kimondta, még akkor is, ha ezzel elrontja a pillanatot. Kimondta és fájt, ahogy kimondta. Amilyen hidegen, amilyen lelketlenül.
Leonor felállt. Továbbra sem nézett rá, csak fejét leszegve a macskakövet bámulta.
– El kell mennem Rose. Nem lenne szabad találkoznunk. Egyáltalán.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
De nem most, nem ezekben a pillanatokban, mikor ő csak köröket szeretett volna rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére.
Utána nyúlt. Nem érdekelte, ha meglátják, hogy mit szólnak mások.
– Len! – kérte. – Kérlek! Ne most, ne így!
– Akkor hogyan legyen Rose? - suttogta Leonor rá sem nézve. – Ez nem fog elmúlni és nincs jövője. Mindketten tudjuk. Ettől nekem még nem fáj kevéssé, mint neked – mondta és kihúzta kezét az ujjai közül.
***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor elhúzta a kezét, majd elfordította a tekintetét. Nem nézett rá. Nem akart rá nézni.
– Kérlek, ne! Még meglátják!
Tudta, hogy lénye egy része, régen kiakarta mondani, mert egész neveltetése tiltakozott ellene, szégyellve a helyzetet. Kimondta, még akkor is, ha ezzel elrontja a pillanatot. Kimondta és fájt, ahogy kimondta. Amilyen hidegen, amilyen lelketlenül.
Leonor felállt. Továbbra sem nézett rá, csak fejét leszegve a macskakövet bámulta.
– El kell mennem Rose. Nem lenne szabad találkoznunk. Egyáltalán.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
De nem most, nem ezekben a pillanatokban, mikor ő csak köröket szeretett volna rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére.
Utána nyúlt. Nem érdekelte, ha meglátják, hogy mit szólnak mások.
– Len! – kérte. – Kérlek! Ne most, ne így!
– Akkor hogyan legyen Rose? - suttogta Leonor rá sem nézve. – Ez mi kettőnk között van, nem fog elmúlni, ám nincs jövője. Mindketten tudjuk. Ettől nekem még nem fáj kevéssé, mint neked – mondta és kihúzta kezét az ujjai közül.
Nem fáj? Hogy érti azt, hogy nem fáj? Ő hagyja itt, ő dönt kettejükről, kettejük helyett! Hogy fájhat neki ugyanúgy!
Felugrott…
***
A közös lét nekifeszült az akaratának. Szétválasztott darabkái kacsokat növesztetve, s dacolva a hatalmával, egymás felé nyújtóztak.
Nem akarta engedni. A hermetikában a kör nem csupán az önmagába visszatérő kezdettelen véget és végnélküli kezdetet jelképezte, de az örök folyamatosságot is. A végtelenség megállíthatatlan erejét, mely végül, ha úgy fordítják, teremt és pusztít, összeköt és elválaszt, használója akaratának engedelmeskedve.
Talán nem ez volt minden thaumaturg álma? Úrrá lenni az élő és holt anyagon, hatalmat nyerni a test, a lélek és a szellem felett?
„Látta a csillagokat, a mindent beborító homok felett, hogy miként tükröződnek a csillagképek égi formái lent, a földi világban. Durván faragott monolitokat látott a sivatagban, homokba süllyedt sztéléket egy elfeledett város mélyén. Épületeket, egész negyedeket, melyek titkon mind az éjszakai égboltot másolták, fókuszálva, visszatükrözve és sokszorosára erősítve a csillagokból áradó hatalmat. Ott voltak mindenütt Egyiptomban, Közép-Amerikában, az Urál keleti lejtőin megbúvó ősi városokban, de a Birodalomban is. A mára, a Boszporusz fölött is átívelő császári palotában is.
Hibátlanok voltak egytől egyig, önmagukban is, ám az, amit együttesen kirajzoltak az éjszakába borult világ kőhúsában az páratlan volt. Tisztább és hatalmasabb talán bármely más ember alkotta mágikus szimbólumnál.
Egy asszonyt látott. Egy maszkot viselő sámánt, ki madárkoponyákkal teli botját rázza az őszi telihold alatt, mikor az Androméda csillagai a legfényesebben ragyognak odafent.
Az asszony szólt, a világ pedig felelt neki.”
Szólt, és a világ felelt neki.
***
– Asszonyom! Asszonyom, elég!
***
Szólt, és a világ felelt neki. Egy férfi hangján, akit jól ismert, és az is őt. A hangon, amit mindig meghallott.
A hangon, melyet mindig meghallgatott.
***
Először érintette meg Leonor kezét, úgy ahogy szeretők között szokás. Egy kávéházban történt, az adminisztrációs negyed szívében, egy olyan helyen, ahol kizárólag a Birodalom katonáit, hivatalnokait látták vendégül. Suta, szinte lopott mozdulat volt, melyet Leonorra való tekintettel, az asztal alatt, mások előtt rejtve ejthettek csak meg. Bőrkeményedéses ujjbegyei eljátszottak a másik, hasonlóképp érdes tenyerével, lassú köröket rajzolva rajtuk.
Leonor elhúzta a kezét, majd elfordította a tekintetét. Nem nézett rá. Nem akart rá nézni.
– Kérlek, ne! Még meglátják!
Tudta, hogy lénye egy része, régen kiakarta mondani, mert egész neveltetése tiltakozott ellene, szégyellve a helyzetet. Kimondta, még akkor is, ha ezzel elrontja a pillanatot. Kimondta és fájt, ahogy kimondta. Amilyen hidegen, amilyen lelketlenül.
Leonor felállt. Továbbra sem nézett rá, csak fejét leszegve a macskakövet bámulta.
– El kell mennem Rose. Nem lenne szabad találkoznunk. Egyáltalán.
Nem volt jövőjük, ezt mindketten jól tudták. Leonor férjhez fog menni a férfihez, akit kiválasztottak számára, mert így akarta a családja, és mert egy része, énje egy tagadhatatlan része is így akarta. El kellett fogadniuk ezt mindkettőjüknek.
De nem most, nem ezekben a pillanatokban, mikor ő csak köröket szeretett volna rajzolni az ujjhegyeivel, Leonor bőrkeményedésekkel teli tenyerére.
Utána nyúlt. Nem érdekelte, ha meglátják, hogy mit szólnak mások.
– Len! – kérte. – Kérlek! Ne most, ne így!
– Akkor hogyan legyen Rose? - suttogta Leonor rá sem nézve. – Ez mi kettőnk között van, nem fog elmúlni, ám nincs jövője. Mindketten tudjuk. Ettől nekem még nem fáj kevéssé, mint neked – mondta és kihúzta kezét az ujjai közül.
Nem fáj? Hogy érti azt, hogy nem fáj? Ő hagyja itt, ő dönt kettejükről, kettejük helyett! Hogy fájhat neki ugyanúgy!
Felugrott és magához ölelte. Nem érdekelte, ha meglátják, hogy mit szólnak mások!
– Len! – szorította magához, arcát a másik hajába temetve.
Leonor kicsi, kemény keze az övén. Ha nincs jövőjük, akkor ez, mi ha nem az? Ez a pillanat, és az azután következő valamennyi? Mi más a jövő, ha nem az rendelkezésükre álló idő? Annyi, amennyi csak jutott nekik.
***
Az, mi Rosette és Leonor között volt, kitartott. Mindennek ellenére. Az ő akarata ellenére is.
Egy pillanatra, egy nagyszerű és éppoly rettenetes pillanatra, ő szólt és a világ felelt neki. Azt mondta, eddig s nem tovább! Hallgatott rá. Rá, mindig.
Amiért jött, megkapta. Tisztán és hibátlanul kirajzolódott előtte az eleddig homokban rejtőző mintázat, az ösvény, mely majd céljához viszi. A célhoz, melyet elakart érni. Mely a sajátja volt.
Nem úgy, mint az, az előbb. Az talán, sohasem lesz az övé és Konstantin tudta csak, de jól volt ez így.
A zászlós vállára ejtette remegő kezét. Valaki felnézett rá beosztottja szemével. Valaki, akinek idegen volt. Valaki, aki felismerte.
– Ezredes – suttogta remegő hangon.
– Igen – bólintott és nem javította ki a zászlóst a rangját érintő tévedést illetően –, igen, én vagyok az. Hogy érzi magát?
Könny csordult végig beosztottja arcán, majd előredőlt székében és átölelve a derekát, Rosette Declane zászlós, a Birodalom tisztje, a fiatal nő, akinek sokkal több fájdalom és nyomorúság jutott, mint amennyi kijárt volna neki, vagy mit elviselt volna, elsírta magát.
Hagyta hadd sírjon. Hagy adja ki magából mindezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése