A khor 5. fejezet 4. rész

 

***

A varjú újra kopogott az üvegen.

– Megtudott mindent, kegyelmes uram? – fordította fejét ismét felé, az embervadásznő és a vikárius esküdni, mert rá, hogy jobb szeme ezúttal nem vakfehéren, hanem ezüstszínnel csillant egy pillanatra.  – Mert akkor gondolom, hogy megérti, miért is kívánok szót váltani, az ön mellett álló fiatalemberrel – emelkedett fel a székéből.  – Mondd, miért is rettegett tőled az a kicsi lány?

Az asztalon heverő címer újra mocorogni, remegni kezdett, majd a repedés a fémen egy éles és fájó hanggal tovább hasadt, a fa gyökerei közül, pedig mintha vér szivárgott volna elő. A varjú odakint egyre veszettebbül verte az üveget.

 A vikárius titkárára pillantott. Bastin hátrált pár lépést, arcára pedig torz rémület ült ki. Igaz lenne hát?

– Nem kérdezlek többet – villantotta rá ép szemét a nő.

Az üveg elpattant és a varjú beröppent a szobába. Tette egy kört, majd letelepedett az óhitű vállára. Fagyos levegő érkezett vele, megtöltve a szobát, néhány pillanatig, még a leheletük is látszott benne és az idősödő vikárius érezte, hogy bontja ki magát a nőből, mint magát bábjából a hernyó, egy ismeretlen, és mégis kellemetlenül ismerős hatalom. Otthona falai felnyögtek, ahogy birokra keltek vele, de sejtette, hogy csak idő kérdése, amikor szakad rájuk a nő testében rejtőző összes borzalom. Vén és roskatag erő volt ez, de éppen ezért kegyetlen és elszánt is.  Haldokló vad volt, mely tudja, hogy ideje fogytán. Mit veszíthet hát?

  – Felelj! – dörrent rá a nő Bastinra.

 Nem tudta honnan merítette magából az erőt a titkár, hogy megmozduljon, és az ajtóhoz rohanjon, de amint feltépte, és eltűnt a folyosón, a nő vállán üldögélő varjú előre lendült és lusta csapásokkal utána repült.

 A mozdulat, amivel Arcana kibújt a bilincseiből egyszerre volt kecses és végtelenül groteszk, ahogy a csuklója meghajlott a pap hallani vélte a csontok roppanását, majd a földre hullott. A nő mögött álló két őr elindult a béklyóját vesztett fogoly felé, de vikárius egy mozdulattal megálljt parancsolt nekik. Se a kardjuk, se az öklük nem használt volna semmit sem. A falak szinte sírtak.

– Kérem! – emelte fel mindkét kezét, megadóan. – Ez szükségtelen! Magam hozatom vissza a titkáromat, felesleges kárt tennie benne, vagy bárki másban!

A nő rá pillantott. Ép szeme egy kiéhezett ragadozó mohóságával mérte végig, de halott jobbja még rosszabb volt. A hályog mögött felsejlő ezüst tekintet nem lehetett sem emberé, sem pedig állaté. Az inkvizítorok a látottak, hallottak harmadáért is máglyára küldték volna ezt a nőt, de a vikárius biztos volt benne, hogy ezek a férfiak sohasem néztek szembe senkivel, aki ekkora és ilyesféle hatalmat birtokolt. Vagy inkább, ahogy látta és érezte, a hatalom birtokolta őt, ám ez most lényegtelen volt. Minden Bergamontól valaha nyert ereje együttesen sem lett volna képes megálljt parancsolni ennek az iszonyatnak, melynek fekete tömege, mint hatalmas madárszárnyak borultak a szobára. Meghalnának mindannyian.

Kiáltást hallott a folyosó felől, a varjú biztosan utolérte Bastint, mire a rájuk telepedő sötétség lassan, mintha sűrű olaj volna, visszakúszott a falakba. Az ajtóban a titkár tépett, tompa tekintetű alakja bukkant fel és lépdelt merev lábakkal egészen az embervadászig.  Ott térdre ereszkedett, kezeit könyörgő módon maga elé nyújtotta, mint a koldusok szokták a tereken.

– Megengedem, hogy felelj, truporzeny! – köpte le az előtt fekvő férfit Arcana.

Valami megroppant az asztalon heverő címerben.

– Megkerestek, hogy segítsek nekik – suttogta. – Passzusok kellettek nekik, hogy szükség esetén, szabadon mozoghassanak.

– Miféle feljegyzések?

– Jelentések a csapatmozgásokról, hogy hányakat és kiket küldtek még utánuk, azok merre tartanak, és hogyan térhetnek ki előlük. Régi térképek a könyvtárból, hogy merre vezettek a mára már eltűnt egykori utak, hol álltak a purgálás előtt a Szarvasisten oszlopai, és hol látják még ma is sűrűn a fattyait, a leshiket.

Beszéd közben a titkár a véresre rágta az ajkait, inkább motyogott, mint értelmesen beszélt.

– Miért? – taposott rá a kezére Arcana.

– Mert most egyedül vannak, a kascha nem mutathat utat nekik.

Bergamonra, Bastin hogy titkolhatta ezt előle? Hogyan? Miért? A kascha nélkül a zsoldosok nem voltak többek egy csapat harcedzett katonánál, akiket ha nehezen is, de tőrbe csalhattak volna, és visszaszerezhették volna tőlük a lányokat.

– Lányokat rabolnak, egyet mégis itt hagytak, átadták a Kolduskirálynak, majd mikor az ideküldte a gyerek meglátott téged és megrémült. Miért?! – rivallt rá a nő, titkárára, majd rátaposott a férfi kézfejére, a csontok ropogása jól hallható volt.

– Nem mertem küldöncre bízni az iratokat, személyesen vittem el nekik a megbeszélt helyre. Valami gondjuk akadt a Kolduskirály kifizetésével, mondván, annak nem tetszett a korábban átadott arany, így várnom kellett, míg az egyikük nyergét felvágják, és kiszedik belőle az ezüstöt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, közben a lányt ott, előttem választották ki a csoportból. Azt mondták nem megfelelő, mert igazából déli és óhitű, olyan meg nem kell nekik.

– Akkor miért rabolták el?  – nehezedett rá a titkár kezén tipró lábára az embervadász.

– Nem tudom! – sikította a titkár, ahogy újabb csontjai törtek össze a nő sarka alatt.

– Kérem! – szólalt meg végre a vikárius – Azt hiszem, Bastin most már hajlandó lesz bármit elmondani, amit csak akar, mert nem hinném, hogy a továbbiakban akarna, vagy képes volna titkolódzni ön előtt. Erre – intett jobbjával a nő csizmája felé – nincs szükség!

– A lány? – villantotta rá fakó ezüst szemét az óhitű.

– Ha a Kolduskirály a nővérekre bízta nem rég, akkor itt lesz még ebben a monostorerődben. Találkozhat vele, de kérem, őt ne tegye ki ennek! – kérte tőle.

– Egy gyereket? – lépett le a titkár kézfejéről a nő, aki jajongva húzta a mellkasához az összeroncsolódott testrészt. – Minek néz engem, kegyelmes uram? Szörnyetegnek? Vrana!

 Bastin öklendezni kezdett, valóssággal fuldoklott, ahogy torka feldagadt és hörögve felköhögött valami nagyot és feketét. A sötét nyálkával borított dolog a padlóra loccsant, majd hirtelen megmozdult, és lerázta magáról burkát. Az egyszemű varjú körbe forgatva a fejét fellesett rájuk, majd próbaképp csapott párat és a nő vállára röppent. Az, galléron ragadta a fájdalmában nyüszítő titkárt és felrántotta a földről.

– Nem kérdezem, kihez akarsz kegyelemért imádkozni ezek után, de fogj hozzá nyugodtan! – lódította az őrök felé. – Most pedig – fordult vissza a vikáriushoz – hogy minél rövidebb ideig tartson ez az egyre kellemetlenebbé váló találkozó, szeretnék szót váltani a leánnyal.

 Nem tudta nem észrevenni a rándulást a nő arcának jobb felén, és a vékony könnypatakot, mely vak szemétől indult, ahogy azt sem, hogy a bal kezének ujjai, ahogy azt leengedte veszett táncba kezdetek a combján. A vikárius ismerte ezeket a jeleket. Fogalma sem volt honnét való a nő elméjét, testét és kétségtelenül a lelkét is eluraló hatalom, vagy arról, hogy miként és miért fogadta a magába, de azt igen, hogy most akárcsak a titkára az előbb, ő maga is inkább elszenvedi, sem mint irányítja az eseményeket. Az óistenek kegye, ha annak volt nevezhető mindez, meggyötörte és átformálta az embert. Valami mássá, amit több és kevesebb, mint ember.

Intett az őröknek, akik megragadták a meggyötört titkárt és elvezették, ő pedig az ajtó felé intett. Foglalkozik majd vele, ha lejött az ideje, de most jól mondta az embervadász. Minél előbb véget kell, vessenek ennek. Bergamon bocsássa meg neki, de nem akart sem meghalni, sem pusztulást hozni a többiekre azzal, hogy ellenkezni kezd vele.

 

***

Kint a folyosón, a belőle áradó nyomasztó hatalom lassan teljesen visszakúszott Arcana testébe, a falak szinte felsóhajtottak, ahogy lekerült róluk a teher. Az óistenek ereje, mint jól idomított véreb kushadt vissza, hiszen elvégezte a feladatát, már nem volt rá szüksége. Egyelőre, ezt ő is jól tudta, ahogy azt is, hogy egyre gyakrabban kell majd érte nyúlnia, és úgy lesz mind nehezebb és nehezebb visszakényszerítenie a ketrecébe. Ketrec, igen a vén khor is valami ilyesmit emlegetett a saját fenevadját illetően.

 Egy pillanatra megtántorodott, ahogy kiléptek az őszi nap fényében fürdő udvarra, aztán vett egy mély lélegzetet és tovább indult.

A nővérek, akikkel a folyosón találkoztak először mind fejet hajtottak az élen haladó vikárius felé, majd sorra sápadtak el, mikor őt meglátták. Mindannyian érezték a korábban, a zárdára nehezedő ártó erőt, és most a forrása láttán csak egyre jobban megrémültek tőle.

– Kegyelmes uram? – súgott oda az egyik idősebbik nővér a vikáriusnak, miközben idegesen morzsolgatta a kezeit

– Igen, tudom – helyezte kezét a nővérére megnyugtatásként a pap. – Bergamon akaratából látjuk vendégül a hölgyet, és mind azt a rosszat, ami vele érkezett. Később részletesen elmagyarázom majd az egész rendháznak, most viszont kérem hozzánk elénk azt a lányt, akit a Kolduskirály küldött a monostorerődbe.

– Imolát? Bergamonra, csak nem akar ez az asszonyördög valamit, attól a lánytól? – kérdezte fojtott hangon a nővér.

 Varjak repültek át az udvar felett.

– Tegye, amit mondtam nővér! – utasított keményebb hangon a vikárius – Nem hiszem, hogy ártana neki. Neki nem – tette hozzá a lehető legbeszédesebb arckifejezéssel.

A nővér még egyszer ránézett és végre megértette. Mindig is úgy találta, hogy a gyógyítónővérek sokkal akadékosabbak, mint katonatársaik. Theresa is morgott mikor parancsot adott neki, de fegyelemhez és engedelmességhez szokott természete végül mindig felkerekedett önnön ellenérzésein. A gyógyítók, majdnem haszontalan csürhének tűntek mellettük. Majdnem.

 

 ***

A vikárius átvezette vendégüket a kápolnába. A tömzsi, vaskos falú épület a kolostorerőd legszentebb helye, elegendő védelmet nyújthatott Imola és a maguk számára a vendégük ártó hatalmával szemben, ezt a vikárius jól tudta, ám tartott attól, hogy az embervadász, vagy éppen a benne fészkelő óisteni erő vonakodik majd belépni oda. A nő valóban megállt a kápolna bejárata előtt és úgy látszott tűnődik. Ép szemét végigjáratta a falakon, a rájuk vésett szent jeleken és néhány alkalommal beleszagolt a levegőbe. Pont úgy, ahogy egy prédája nyomát kereső ragadozó tenné.

– A rózsaolajos vízpermet és a tömjén szaga kétségbeesetten igyekszik elnyomni a vérét, kegyelmes uram – szólalt meg gúnyos hangon az embervadásznő. – Ahogy az énekszó is, a máglyák ropogását. Eddig valahogy nem is vettem észre, mennyire beszédesek a templomaik, igaz, leginkább csak jajveszékelnek.

 

 ***

Bent a kápolnában a kislány nővérektől közre fogva várakozott. Riadt kiscsibeként bújt az egyikük mögé. Arcana pár lépésre a csoporttól megállt és egy pillanatig könnyezésnek indult jobbszemét törölgette. Amíg ezzel foglalkozott, mind több és több varjú ereszkedett le az udvarra, és a lőrésszerű ablakokba. Nem nézett a lányra, még nem akarta jobban megrémíteni, mint amilyen már egyébként is volt, inkább a kápolna falát borító freskókat vette szemügyre. A hatalmas, sebzett képű varjú az egyik ablakon keresztül beröppent a szentélybe és tett pár kört az oltár felett, majd újra visszaült a vállára. Míg ő, nem is pillantott Imola felé, jól tudta, hogy a madár le sem vette róla egyetlen szemét. Ideje lenne elneveznie ezt a nyomorult szárnyast, de valahogy nem találta helyénvalónak, hogy Átkoztottszukafattyának szólítsa.

– Azt mondták, a neved Imola és tévedésből raboltak el a kascha emberi, mert igazából déli vagy és nem északi. Igaz ez? Valóban a mi hitünket vallod?

A lány nem akart felelni neki elsőre. Félt tőle, ezt Arcana tisztán érezte. Tőle éppen úgy, mint a választól. Talán nem is élt még, mikor a főatyai bulla megtiltotta, hogy az újonnan születetteket a régi hitben neveljék. Egyszerűen nem szabadott volna óhitűnek lennie, főleg nem Északon, ahonnan elragadták. Merengett azon, vajon a kaschára is éppen így nézett, mint most rá? Rémülten, egy nagyobb lány mögött bujkálva, rettegve a boszorkány tekintetétől melyben a sorsát sejtette, mikor az ráébred, hogy óhitű? Miért nem őt dobták koncul nekik és a vadaknak azon az éjszakán?  Talán a lány, akit elvesztettek valóban bergamonita volt, egy egyszerű paraszt gyerek, akit a boszorkány nem sajnált feláldozni, nem úgy, mint Imolát. Csupa kérdés és kevéske válasz.

 Egy pillanatra rásandított, majd előrébb lépett, míg a lány, magával húzva az előtte álló nővért, akibe kapaszkodott, hátrált egyet. Mindketten tudták a választ a lány ki és mivoltára, így már nem is volt értelme kimondatni vele.

– Vertassentől északra fogtak el – lépett tovább. Merre? Aremóban, Manteniában?

– Testarendből való – felelt a lány helyett, az őt eltakaró nővér. – A bressandrai gróf lányával utazott.

Emlékezett rá, hogy a jelentésekben szó volt erről, még ha a nevét már el is felejtette. Igen, a kascha egyik áldozata, Bressandra frissen kinevezett grófjának lánya volt. Az apja a Rend tagja, a hit védelmezője és hasonló hangzatos címek birtokosa, újnemes, a Vertassen alatt és után szerzett érdemei elismeréseképpen, a családja tehát eszményi választás volt a boszorkány számára. A grófkisasszonnyal utazó lányról meg nyilván azt hitték, hogy szintén északi mert, hogy máshogy engedhetné egy ilyen hatalmas ember, hogy egy óhitű, vagyis nyilvánvalóan alantas származású lány hogy az ő szeretett, és vagyona további gyarapítására kiválóan felhasználható gyermeke mellett legyen?

Eszébe jutott az az északi nemesasszony, aki időről időre felkereste a monostorerődöt, ahol nevelkedett. Sok lányról derült ki a kiképzés során, hogy utóvégre alkalmatlanok arra, amire az egyház és a Rend szánta őket. Mégsem küldték őket haza, már ha volt egyáltalán volt még hová hazatérniük. Az északi nemesasszony, a jó szándékú matróna, ahogy nevezték, lehetőséget kínált számukra egy másfajta, hasznos életre. A bergamoniták, az óhitű nemesek lányai mellé kerültek és fordítva. Az asszony a maga módján így kívánta áthidalni az Észak és Dél között tátongó szakadékot.

Vajon a kascha jött rá, hogy nem északi és szándékosan küldte el a zsoldosokkal Imolát, csak azok nem szabadon engedték, hanem inkább felhasználták a Kolduskirállyal való üzleteléshez, vagy már ők maguk eszméltek rá az igazságra, és úgy döntöttek megszabadulnak tőle. Az utóbbira gyanakodott, mert a boszorkány biztosan határozott parancsba adta volna, hogy biztonságban engedjék szabadon, ne pedig eladják annak a kurafinak.

– Sokáig voltatok együtt. A zsoldosok nem mondták hová tartottatok? Nem hallottátok egymás között beszélni őket, vagy nem fecsegtek el valamit, miután lemásztak rólatok?

A lány falfehérre sápadt, a nővér akart ismét felelni helyette, de csendre intette.

– Nem várom el, hogy mindenre, pontosan emlékezz, ám legyen az bármilyen kevés, annak hasznát venném. Te már biztonságban vagy, de a többiek még náluk vannak, kicsi lány és velük, veled ellentétben nem lesznek ilyen kedvesek! – ez az utolsó szó szinte idegenül hangzott a szájából. Ha Jasha zsoldosai olyanok, mint amilyennek sejtette őket, és ha a kaschának nem kifejezetten érintetlenül kellenek, akkor nem volt kétséges mi folyhatott éjjelente a táborverést követően.  – Meg akarom találni őket, és te segítesz ebben.

 Nem kért. Kijelentett.

A varjú felkárogott, úgy tűnt el akarja rúgni magát a válláról, de felemelte ökölbe szorított balkezét és az állat visszakozott. Nem emel kezet erre a gyerekre, és a vílának sem hagyta.

– Volt egy fiú – suttogott a lány, mintha nem akarta volna, hogy meghallja, amit mond – egy fiú, aki alig volt öregebb nálunk. Ő látta el a lovakat, de vigyázott is ránk, amikor szekérre raktak. Szerintem ő is úgy félt, mint mi, mert folyvást csak fecsegett mindenféléről, hogy délre visznek, messze, olyan helyre, ahová ember még nem tette a lábát. Azt mondta sajnál minket ezért, mert biztosan szörnyű lesz ott nekünk. Máskor pedig szép, de szomorú meséket mondott – hallgatott el egy pillanatra. – Egy nagy harcosról, akit a kascha sokáig keresett és balszerencsések voltunk, hogy nem szeretett minket Bergamon, mert különben engedte volna, hogy megtalálja, és akkor mi nem lennénk itt.

– Tudta a férfi nevét is?

– Azt, amit kimondania sohasem volt szabad. Igen, így mondta, hogy nem veheti a szájára azt a nevét.

 Egy kimondhatatlan név. A Régi Utak egyik adománya, hogy az azokon járó hatalmasok nevét tilos volt kiejtenie annak, akinek volt oka életét és lelkét félteni attól, aki a nevet viselte. Ősi, ember előtti törvény volt ez.

– Értem, a fiú tehát sokat beszélt, elfecsegte esetleg a kascha nevét is?

– Tyr. Tyr úrnőmnek szólította.

Sztergojra! Tyr. Ifjú volt, szinte még mindig gyerek amikor, az apja az Őszköszöntőn vendégül látta régi harcostársait, és tisztelt teljesen meghívta mindazokat, akiket illett egy ilyen ünnepre.  A vidék boszorkányait, vajákosait és kevés még életben maradt khort. Köztük azt is, aki évekkel korábban elkísérte a Rendhez és vele tartott az asszonya is. Anussia, igen ez volt a neve. A habókos és varázslatos Anussia Tyr. Emlékezett a nővérére, a fejedelmi megjelenésű Hankára, akivel még az apja, az ő hatalmas, sztaroszta apja is csak lesütött szemmel, mert beszélni, és csak az után pillantott rá, hogy az asszony megengedte neki. Hamisítatlan kascha volt, boszorkányúrnő, egy az utolsók közül. Mára oly kevés maradhatott belőlük, hogy nem volt az az isten, hogy még egy Tyr nevű kascha legyen ezen a Fénybeborult Világon.

Hanka Tyr. A kimondhatatlan nevű férfi pedig Kargyroth, vagy Carmogor, ahogy senki sem hívta, még Vertassen és a Régi Világ bukása után sem. Senki, mert egy óhitű sohasem venné a szájára a nevet, amit a férfi az isteneiktől kapott.

 Jobb szeme már nem könnyezett, feltehetően már nyoma sem volt benne a vílának, így végre a lány felé fordulhatott.

– Köszönöm. Úgy tudom sem a kascha, sem a khorja Jasha nem tartott veletek délre. A fiú nem mondott erről valamit?

– Egy keveset. Annyit, hogy a kascha keletnek indult, a kapitányuk pedig vissza a mocsárba, amint nem régen keltünk át.

 Tudott róla, hogy a kascha egyes jelentések szerint a Mocsárföldek felé tartott. Miután átkeltek rajta, keletnek fordult?  Mi olyasmi lehet keleten, ami érdekelné? Jasha talán azért indult vissza, hogy tévútra vezessen, vagy csapdába csalja az őket üldözőket. Ez könnyen elképzelhető volt.  Az emberei pedig erre jöttek Volkongar felé, tovább délnek, feltehetően legalább Chehrinjig.

– A mocsarak után keltetek át folyón?

– Egyetlen egyen.

– Milyen volt a színe, a szaga?

– Komolyan hiszi, hogy emlékezhet rá? – vágott közbe a lány előtt álló nővér – Már éppen eleget kérdezett tőle!

 Felé fordította a fejét, nem inkább csak abba az irányba tekerte a nyakát és felmordult.

– Ha a véleményére van szükségem, ígérem önt is megkérdezem majd. Mondjuk, ha gyereket akarok tisztába tenni, vagy melyik a legjobb térdeplő póz a több órás imához. De addig is! – intette csendre.

A víla megint tépni kezdte belülről. Unta, hogy nem veheti el erővel, amit akart. MOST! Balja megremegett, kézfeje reccsenve feszült meg, ujjai karmokká görbültek. Mintha egy összeomló hegyet próbált volna egyben tartani. A tündér hatalma mind jobban elborította.

– Milyen volt! – dörrent rá ingerülten.

– Vízszagú volt.  – mondta egyre riadtabb hangon a lány. Úgy tűnt mindjárt elsírja magát.

– Emlékszel róla bármire is?!

 A szentély falai megremegtek, néhány kisebb kő megrepedt.

– Egy kocsiba zárva kelt át rajta, mégis hogy emlékezhetne rá? – emelete fel a hangját a mind feszültebben nővér, akit láthatóan zavart, hogy így kioktatta és volt olyan ostoba, hogy kérdőre vonja.

A benne fészkelő tündér legszívesebben szétszaggatta volna, hogy így érjen gyorsabban célt.

 Kocsin keltek át, próbálta még egy kicsit tisztán tartani a fejét. A víz elég sekély volt ahhoz, hogy átkocsizzanak rajta és csak egyetlen folyó volt. Egyetlenegy. A Varangyos folyó lesz az. Azt hiába táplálta sok patak, olyan széles volt a medre, hogy csak a nagy áradások idején volt benne három lábnál mélyebb a víz. Akkor a Varangyostól északra értek át a Mocsárföldeken és onnan indult keletnek a kascha. Mi is van arra, igyekezett választ kicsikarni magából. Persze, Rózsakert.

– Kegyelemes uram! – pillantott a vikáriusra, de erőt kellett vennie magán, hogy a hangja ne tükrözze, hogy se ingerültségét, se azt mennyire gyötrődik – Megrendezi még mostanság a nagyherceg az évszakbálokat?  Az istenek tudják csak mikor voltam utoljára egy igazi mulatságon!

– Bált?  – képedt el az főpap – Igen, még mindig megtartják az Őszköszöntőt.

Halványan felrémlett neki, hogy a boszorkányok, így a kaschák is mennyire szokásaik és rituáléik rabja. Sajátságos módon éppen úgy, mint az ájtatoskodva bégető bergamoniták. Máshonnan ered az erejük, és máshogyan is jutnak hozzá, de az elv nagyon is hasonló. A szentéletűeknek alázatosság és bűnbánat kellett, míg nekik az élet lüktetése, a túláradó öröm, bánat és más érzelmek, melyből erőt meríthettek. 

Azt nem tudta, mekkora ereje lehet még ma is Hankának, de egészen eddig több lépéssel előttük járt, bármit is tettek. Inkvizítorok, embervadászok tucatjai, kém százai keresték őket, de semmi. A fejét tette volna rá, hogy több ez vakszerencsénél, a hatalma rejtette el őket. Ezért is kellett nekik passzus és menedék, innen Volkongartól, hiszen most már nem tart velük. Talán végre az ereje végére ért és szüksége van rá, hogy pihenjen, felfrissüljön, vagy csak egyszerűen nem tehette meg, hogy távol marad Dél legnagyobb Őszköszöntőjétől, hogy kacérkodjon a Fények Ura híveikkel, kik megfosztották a földjeitől és elpusztították a jövőjét.

A hamarosan megrendezendő ünnep pedig, több mint tökéletesen alkalmas erre. Legyen hát. A varjú elégedetten károgott a vállán. No persze. Ha egyenest odavezettetek volna, ehelyett, a kis kitérő helyett, már félúton lennénk! De törődtök is ti velünk, emberekkel, úgy igazán? A tündér tovább nevetett a varjú hangján.

– Ebben az esetben – hajolt meg a vikárius felé – már nincs miért feltartanom önt, kegyelmes uram.

– Megkapta a választ?

– Többé –kevésbé.  Többé– kevésbé – ropogtatta helyre görcsbe rándult balja ujjait.

Sarkon fordult, majd néhány lépés után megállt a szentély ajtajában.

– Talán mondanom sem kell, kegyelemes uram, és kedves nővérek, hogy sohasem jártam itt. Tisztában vagyok vele, hogy a hitük megkövetelné, hogy utánam uszítsák a hozzám hasonló embervadászokat, és mint megszállottat máglyára vessenek, de lebeszélném magukat erről. Mind magam, mind maguk, mind a családom okán. Alig hiszem, hogy az apám ölbe tett kézzel nézné, hogy a kedvenc lányát a bergamoniták egy cölöphöz kötözzék és alágyújtsanak. Biztosan kitalálna valamit. Bergamon áldj önöket!

 

 ***

 Volkongar vikáriusa, Laskay, ahogy a köznép nevezte, egész életében erősen, a lelke mélyéről jövően hitt az istenében, annak jóságában és kegyelmében az emberek iránt. A maga szelíd módján harcolt annak ellenségei, az óistenek és szolgáik ellen, és nem említette soha senkinek, azt, ami azon a napon történt.

Nem azért, mert szemet hunyt volna felette, ó dehogy, hiszen tudta, hogy halála után majd el kell számolnia vele Bergamon előtt, és tiszta lélekkel kész majd azt felelni neki, hogy nem a maga védelmében cselekedett, sem akkor, amikor nem állt az útjába, sem akkor, amikor nem küldött emberek az embervaddá lett fiatal nő után. Őszintén hitte, hogy semmit sem ért volna el vele, de elveszejtett volna megannyi, jobb sorsra érdemes embert. Azokat, akiket utána küldött volna és azokat, akiken az embertestbe élő fenevad bosszút állt volna.

Volkongar egész városán.