A khor 5. fejezet 3. rész

 

A volkongari rendház vezetője világ életében gyűlölt korán kelni, és kényelmes hivatala szerencsére már jó ideje lehetővé tette számára ezt a jól megérdemelt lustálkodást.

Most is magasan járt már a bágyadt őszi nap, mire felébredt. Kedvenc reggeli elfoglaltsága volt, miközben elnyújtózott jelenlegi ágyasa mellett, elmerengeni azon, hogy Bergamon végtelen kegyelme még egy közönséges zsoldos fiából is vikáriust csinálhat. Mi más is tehette volna őt a tartomány legfőbb papjává, ha nem istene akarata, hiszen nem volt törekvőbb, sem okosabb sok ellenfelénél. Sőt, ha számba kellene vennie hányak állított félre vagy sározott be egy életre, igencsak rövid lenne a lista, és jócskán elmaradt volna a többi, ilyen magasra emelkedett pap mögött.

Mondhatott bármit a Tanítások, Bergamon ugyanúgy kedvelte az állhatatosságot, a cél elérésére tett, eszközökben keveset válogató törekvést, mint a kicsapongó, sokakat megbotránkoztató, de életörömmel teli, és a megbotránkozókra alig–alig veszélyes életet. 

Őmaga jóval több időt szentelt a világi gyönyöröknek, mint rangjához illet volna. Istene törvényeinek megfelelően újabb és újabb asszonyokat emelt maga mellé és szintén csak Bergamon parancsának engedelmeskedve számos gyermeket nemzett, hatalmával pedig nem a hozzá hasonlókat félemlítette meg, hanem a köznépet állította a maga oldalára. Laskay, Kegyes, így is nevezték, mert nem csak a hagyományos ünnepeken, de az óistenek egykori szent napjain is személyesen osztott élelmet és ruhát az embereknek. Sok paptársa eretnek tartotta érte, azonban célt ért vele, mert a Bergamon vallására tért, egykori óhitűek ezrével gyűltek prédikációira, az asszonyok vele áldatták meg gyermekeiket, a leányok az ő ágyába kívánkoztak, ő pedig szépen kényelmesen felért Bergamon rendelt hivatása csúcsára. Belátta, hogy bár minden vikáriusban ott volt a lehetőség erre, ő sohasem lesz Főatya, nem fog a Fények Ura evilági trónusán ülni.

Az ember ismerje és tartsa tiszteletben önnön korlátait, ahogy apja is mondogatta.

 Titkára, mint mindig, most is igen halkan nyitott be a hálójába, és mint mindig, most is idegesen topogott az ágyhoz vezető rövid lépcsősor alján. Mindig, mikor valami komoly gondban volt.

– Kegyelmes uram! – szólalt meg azon az erőltetett hangon, mikor valaki egyszerre próbál halkan mégis hangosan beszélni – Kegyelmes uram!

A vikárius odébb tolta jelenlegi főágyasa, Tamara karcsú kezét és nehézkesen felült. A dereka évek óta kínozta, és ha hallgatna a doktorokra már régen keményebb fekhelyet választott volna. Persze abban az ágyban, amitől nem fáj reggel a háta, nem lehetett volna ilyen kellemesen hemperegni az asszonyokkal. Elfogadhatta hát, mint Bergamon akaratát.

– Remélem maga a Fények Ura áll a kapuban, hogy hadba hívjon, mert különben kerékbe törtem, Bastin!

– Kegyelmes uram…

– Kegyetlen ura leszek, ha nem hagyja abba. – kelt ki az ágyából, majd belebújt a hálóingébe és vastag vörös köntöst terített magára. – Gyerünk kifelé!

Kiviharzott hálószobájából, félrehessegetve írnokait és számvevőit, valamint a korán kelő nemesi követeket, majd a dolgozószobájába vonult és letelepedett az asztala mögé. Felszippantott egy csipet, serkentő tubákot, majd megengedőn intett a titkárának.

– Mit akar?

Beosztottja, egy ruhadarabba tekert tárgyat tette az asztalára.

– Ezt az egyik rabtól vették el a városi börtönben és a tömlöcparancsnok úgy gondolta, kegyelmes uramnak látnia kellene.

Talán valamilyen tilalmas, óhitű szimbólum lehet, gondolta át röviden, ha már neki kellett foglalkoznia vele, a világi hatóságok helyett. Kibontotta a csomagot és egy sérült, alvadt vértől sötétlő fémcímert talált benne. Villám hasította tölgy és mellette az ezüst róka, a Tessarossa–ház címere. A tartomány régi nemessége, köztük a Tessarossák is, jóval makacsabbak voltak a köznépnél és amennyire csak tőlük tellett, nem hódoltak be a bergamonita hitnek. A családfő elmondta ugyan az irnamentumot, mellyel hűséget esküdött a Királyságnak és a tartományt kormányzó nagyhercegnek, de ragaszkodott hozzá, hogy főatyai bullában foglaltakat szó szerint értsék, és ő, valamint az eskü letételekor még élő családtagjai ősei hitén maradhassanak. Vikáriusként értékelnie kellett a Főatya előrelátást, mely megengedőn viszonyult az élők szokásaihoz, így a folyamatosság kedvéért a nemesség között nem zajlott kényszertérítés, csupán az eskü letétele után születettetek kellett már Bergamon hitében nevelni, amit viszont szintén szó szerint, kivétel és kibúvó nélkül betartottak a nemesen születettek gyermekei között.

Megforgatta ujjai között a sérült címert. Az ilyesmit nem viselték nyíltan és mindig gondos munkával készült, hát kemény volt, mint maguk az óhitűek, akik a magukénak mondták. Miként sérült meg?

– Tudjuk ki az?  – pillantott fel.

– Nem, kegyelmes uram! Egy asszony, de nem hajlandó beszélni, a címert sem önként mutatta meg, az őrök vették el tőle – nyelt nagyot Bastin és okkal volt ideges. Ha a nő erővel szerezte a címert, akkor lehetséges, hogy nemes gyilkosával van dolguk és valahol egy óhitű főrang hever jeltelen sírban, ha viszont jogos tulajdona volt, akkor körültekintően kellett bánniuk vele.

– Rendben, gondoskodjon róla, hogy minél előbb kikerüljön onnét! Akármit is követett el nem maradhat a köznép börtönében, inkább vitesse a rendház egyik nővércellájába. Ahogy a börtönük őreit ismerem, nyilván nem bántak vele, kesztyűskézzel, mire elvették tőle ezt, így ha jól sejtem meglehetősen rosszállapotban lehet, tegyünk róla, hogy megfelelő ellátást kapjon.

Papírt húzott maga elé és írt néhány tömör sort a börtönparancsnoknak, majd a rendház rangidős nővérének, aztán rájuk ütötte a pecsétjét, és Bastin kezébe nyomta őket.

– Intézkedjen!

– Úgy lesz kegyelmes uram! – a titkár intett odaintette az egyik hivatalszolgát és átadta neki a leveleket.

A fontos ügyekben rendszerint Bastin maga intézkedett a nevében, hogy jelenlétével nyomatékot adjon szavainak, így a tény, hogy maradt, annyit jelentett, hogy volt még mondanivalója.

– Hallgatom – folytatta jelezve, hogy megértette titkára viselkedését. – Mit követett el?

– Gyilkolt, kegyelmes uram, ő és a szolgája végzett a Kolduskirály tizenkét emberével.

– Egek! – komorult el, mert ez valóban kellemetlen hír volt. – Ebben az esetben állíttasson erős őrséget a cellája elé. A Kolduskirály nem kedveli, ha valaki csak úgy az embereit gyilkolja. Az emberével mi történt?

– Nem találják, uram. A küldönc, aki a hírt hozta, azt mondta a bűntanyához kiérkező őrök úgy látták, hogy kivetette magát a toronyszoba ablakán, de senkit sem találtak a torony alatt.

– Rendben van. Ha előkerülne, vigyék a fogdába – mondta és újra írni kezdett, ezúttal hosszabban és tiszteletteljesebb hangnemben. – Küldjön egy–egy embert a grófhoz és a sztarosztához ezekkel – nyújtotta oda leveleket – és biztosítsa őket, hogy nincs többről szó, mint amennyinek látszik az ügy.

– Kegyelmes uram?

– Egy nemes végzett néhány közrendűvel, akikről köztudott, hogy bűnözők. Ostobaság lenne túl nagy feneket keríteni a dolognak, egyelőre legalábbis, és még csak az hiányozna, hogy többet lássanak bele, mintsem kellene.  Ha tévednék a kilétét illetően, akkor pedig megteszem a szükséges lépéseket. Intézkedjen!

Hátradőlt a székében. A bal combján lévő régi sebe sajogni kezdett. Bergamon sajátságos ajándéka volt, hogy élete egyetlen igazi lovagi tornája után, le is kellett mondania erről a szórakozásról, és a sebe az óta is tompa sajgással emlékeztette, ha olyasmit készült tenni, amit később nagyon megbánhatott.

Mégis… mégis, amikor megérintette a címert az finoman megremegett az ujjai között, mintha régi, letűnt hatalom ébredezett benne. Tudnia kellett miféle erő ez, hogy gondoskodhasson annak birtokosáról, még mielőtt, természetesen csak végszükség esetén, az el nem tűnik az inkvizíció egyik sötét cellájában. Más esetben a Kolduskirályt ért incidens, jelentős gond lett volna. Az általa vezetett udvar, különös, babonás hely volt, és még ő sem lehetett biztos benne, hogy nem lappang–e ott valamicske hatalom a régi időkből, és egy ilyen eset kárára lett volna a város és az egyház kimondatlan egyezségére az udvarral és annak lakóival. Ám mindez immáron vajmi keveset számított, hiszen ha a Tessarossa–ház egyik tagjáról kiderül, hogy ma is magasan áll az óistenek kegyében, akkor nemhogy a város, de az egész tartomány felbolydul, aztán meg csak Bergamon tudja, hol érne véget ez egész, és senkinek sem hiányzott egy újabb purgálás.

 

***

 Két órával később melyet a fogoly kilétét érintő tájékozódással töltött, három őrrel, egy írnokkal és a titkárával együtt, helyet foglalt a monostorerőd egyik termében, ahová a foglyot két másik őr és kardnővér kísérte be. Egyszerű, kék ruhát viselt, olyat, mint az itteni nővérek a hétköznapokon, kezét elővigyázatosságból bilincsbe verték, de jól látta, hogy a béklyókat ruhával bélelték ki, ahogy azt a nemesi foglyoknál szokás.

A nő felszegett fejjel végigmérte őt, és minden bent tartózkodót. Arca jobb felét hegek borították, jobb szeme vakon meredt a világra, haját valaki ügyetlen kezekkel rövidre nyírta, a sérült oldalt pedig leborotválták, hogy jól látszódjon, miként futnak végig a sebek az egész koponyáján. Keleten, a hegyekben élő törzsek fegyverforgató asszonyainál látott ilyesmit.

 – Foglaljon helyet, kérem! – kínálta hellyel mire őrei odavezették az asztal túloldalához és erélyesen belenyomták a székbe.

– Úgy értesültem, hogy gondja akadt a Kolduskirállyal s, hogy ez sajnálatos módon, rosszul végződött. A vén kurafi mentségére legyen mondva, időnként nem tudja, mikor kell nem helyett igent, és igen helyett nemet mondani.

A nőnek arcizma se rezdült. Ép balszeme felé fordult egy pillanatra, majd visszavándorolt az ablakra. Eredetileg zöld lehetett, ahogy emlékezete szerint a Tessarossáknál gyakran előfordult, de nem tudta nem észrevenni benne a jókora szabálytalan fekete foltot.  Látott már ehhez hasonlót óhitűeknél, de azoknál általában a szemszín eltorzulása sokadlagos akadályt jelentett, mert egytől egyig megszállottak, sokszor eszelősek voltak. Ez a nő viszont egyelőre semmi ilyesminek nem mutatta jelét, még a terem tégláiba vésett óvójelek sem izzottak fel a jelenlététől.

– Az őröknek nem árulta el a nevét, de a talált címer alapján a Tessarossa–ház tagja. A titkárom szerint, amennyiben nem lopta a címert, akkor ön feltehetően Arcana Vintegra Tessarossa, akinek a hozzám eljutott jelentések szerint valahol Morenától nyugatra nyoma veszett, miközben a Rend által keresett kaschát hajszolta. Abból, amit látok, és hogy csupán másodmagával kereste fel a Kolduskirályt, arra kell, következtessek, hogy komoly veszteségei voltak, mind személyesen, mind az emberei tekintetében

– Helyesen látja – nézett kifelé az ablakon továbbra is a nő. – Ahogy mondta, voltak gondok és voltak veszteségeim is. Mind az embereim, mind a személyemet illetően – intett arca jobb fele felé.

Különös volt a hangja, karcos, mintha füst marta volna a torkát és volt benne valami károgásszerű.

– Értem. Ugyanakkor Morena közel kétszáz mérföldre van ide és számos város útba esik ahol bármelyik rendház készséggel értesítette volna Rendet és az ön családját, hogy nem veszett oda.

– Valóban? – fordította vissza előbb csak a tekintetét, majd az egész arcát az óhitű embervadászkapitány. Az asztallapján heverő, sérült címer egy pillanatra megremegett. – Minden bizonnyal így van, de nem volt rá szükség. Mint látja, nem szorulok egyikük segítségére sem. Gondolom, hagynak elmenni, és akkor ígérem, egy nappal sem időzök tovább a városában kegyelmes uram, mert aligha hiszem, hogy néhány, mint ön is mondta közismert bűnöző haláláért komolyabb felelősség vonásra kellene számítanom – tette keresztbe a lábát és az ölébe a kezét, mintha ő lenne a kihallgató, és nem őt kérdezték volna. – Mert, hogy azok voltak, ha már kegyelmes uram is ilyen jól ismeri őket – folytatta és bár szavai után gúnyos mosolyt várt volna tőle az ember, az elmaradt.

Mind jobban és jobban zavarta valami ebben a nőben, ahogy szándékosan lassan beszélt, mintha egy gyereket oktatna ki, hogy megismételte az ő szavait, közben kissé idegen hangsúllyal ejtve azokat, amitől olyan érzése támadt, mintha nem mindig tudná, hogyan formálja meg őket.

– Ebben igaza van, részben – dőlt előre kissé a székében immáron teljes figyelmét a nőnek szentelve. – Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy minden különösebb magyarázat nélkül embereket ölt, még akkor is, ha azok, bűnözők voltak. Megérheti, hogy valamilyen válasszal, szolgálnia kellene – támaszkodott az asztalra, így hajolva közelebb az óhitűhöz, kinek torzságában most is ott kísértett egykori szépsége árnya. A hajdan merész ívű orr, több helyen is elgörbült nyeregtájon, késszerűen keskeny ajkai felrepedtek, arcát pedig sebek hasogatták szét. A Tessarossákra jellemző vonások, még mindig előtűntek hegei és forradásai alól, ami az óhit nemeseinek sajátos szépsége volt, mit sok bergamonita pap sohasem akart elismerni. A régi vérvonalakban erő lüktetett, különben nem lettek volna képesek átvészelni az évszázadokat, még ha annak tisztántartása érdekében több rokonházasság köttetett náluk, mint amennyit egy bergamonita jó szemmel nézett, de ostobaság lett volna tagadni az igazságot, hogy nemhogy nem váltak tőle gyengébbé, sőt folyvást erősödtek, hála az óistenek adományainak. A vikárius éppen ezért nem hitte sohasem, hogy győzelmet arattak Vertassen mezején. Addig nem, míg a régi nemesi vérvonalak egytől egyig ki nem halnak, mert bennük verhetett a legkönnyebben ismét gyökeret az isteneik hatalma és akarata. Az a hatalom, mely most is rátekintett ennek a nőnek az egyetlen épen maradt feketészöld szeméből.

Az embervadász ismét elfordította a tekintetét. Valami koppant az ablakon és mire odapillantott, egy varjú ült a párkányon. Hatalmas és rút példány volt, fejét, mintha karmok szántotta sebek borították volna, de nem ez volt az igazán különös rajta, hanem egy ide–odamozgó fekete fejen meg–megvillanó ezüst folt. A madár egyetlen ezüst szeme.

– A varjakkal kezdődött az egész… – folytatta az óhitű.

 

***

Radomir kétszer is javasolta, hogy vegyék fel a kapcsolatot a Renddel valamelyik város rendházban, hogy legalább tudomásuk legyen arról, hogy ők életben maradtak és új embereket kérjenek az üldözéshez, valamint a családjának is küldhetne levelet, mondván az édesapja bizonyára örülne neki, ha tudná, életben van.

A második alkalom után iszonyú pofont kevert le a férfinak, még hozzá bal kézzel.  Különös volt, hogy a sebeitől ez a keze elmerevedett, és mint keserűen tapasztalt, kardforgatásra alkalmatlanná vált, ám sokkal erősebb lett, így az ütés nyoma napokig látszott az íjász arcán.  Korábban nem emelt kezet az alárendeltjeire, most viszont helyénvalónak érezte. Radomir aggódhatott az állapotárért, ehhez joga volt, de most már túlzásba vitte és kezdett elege lenni belőle.

 Főleg… főleg az után az éjszaka után. Rémálmokból ébredt a tanya kerítésének tövében, a férfi pedig átölelte, hogy így melegítse. Egész teste izzadtságban fürdött, mégis érzete magán a Radomir ismerős, most mégis idegen, állatias szagát. Felkelt és a közeli patakban megmosdott, de hiába dörzsölte végig magát a faggyúszappannal, az semmit sem segített. Se a férfi, bármilyen kellemetlenül is vallotta be, egyre kellemesebb, szagból lassan illattá finomodó lenyomta, sem a kezeinek az egész testére kiterjedő érintéseinek nyoma nem távozott tőle. A legzavaróbb mégis az volt, hogy a legtöbb érintés halvány emléke is már–már kéjes elégedettséggel töltötte el.

Visszapillantott Radomirra. Az ő, erős, találékony és oltalmazó hímje, így gondolt rá egy pillanatig, majd gyorsan el is űzte magától ezt a képzetet. Még hogy hím?

Az íjász lassan megértette, hogy most már semmiképpen sem mehetnek vissza se a Rendhez, se a családjához. Így nem. Nem tudta mi történik vele, de ismerte annyira a bergamonitákat, hogy tudja, a legtöbbjük csak egyféle orvosságot ismerne az állapotára, és semmi kedve sem volt egy máglyán végezni. Később ezért sem mutatta meg az őröknek a címerét Volkongarban. Kinek hiányzott az?

 Időre volt szüksége, hogy végig gondolja, mitévők legyenek, és értesülésekre, hogy többet tudjon. A kascha és az emberei délkeletnek lovagoltak tovább, Eshuron és a Mocsárföldek felé, de ez mostanra már kihűlt nyom volt, nem több. Veszettül törte a fejét, hogy mit akarhatna a kascha arrafelé. A Mocsárföldek már akkor sem számítottak biztonságos helynek, amikor még a déliek uralták a vidéket, aki tehette elmenekült onnét. Nem, a kascha legfeljebb csapdának, elterelésnek szánná azt a helyet, hiszen ott, ha az isteneik úgy akarják, egy hadseregnek is nyoma veszne. A tartománynyi méretű láp után pedig már Theorosa jött, a Tölgyes dombság és Rózsakert, azon túl pedig Vallenriff hatalmas birtokai.

Eszébe jutott az az éjszaka, amikor a Vadak rájuk rontottak, mikor meg kellett volna halniuk, ám a Szarvasisten másként döntött. Végignézte, miként velük is végignézette, az emberei halálát, de őket kettejük megkímélte és azt akarta, hogy tudja ő volt az, hogy neki tartoznak érte hálával. A varjak, akár csak minden más madár az ő szemei voltak, és az ő szavával szóltak hozzá, miként a víla is, aki életet lehelt belé a patak vízében neki volt a gyermeke. Az istenük akart tőle valamit, és nem hagyta elpusztulni addig, amíg meg nem kapja. Megjelölte őt, s nem csak számára látható módon, hanem, hogy madarai és a számára kedves óvadak is lássák és tudják, hogy a kegyeibe fogadta. Jelentsen ez valójában bármit is.

Ezért sem mehetett vissza a Rendhez, mert nem hihette, hogy láthatatlan maradna számukra az istene billogja, melyet a testén és a lelkén viselt, és nem is vélekedett másként egészen addig, míg a nővérek kézen nem fogták, és be nem vezették a volkongari rendház nővérszárnyának egyik szobájába. Mert sem akkor, sem utána sem történt semmi. Addig, nem amíg ő úgy nem akarta.

Ő akarta?

Isteneik beszédesebbek voltak a Fények Uránál, de ha úgy látták jónak nem maradtak el mögötte a hallgatás dolgában sem, és a Szarvasisten most néma maradt, ő pedig tudta, hogy hálásnak kell lennie, és éppen olyan igyekezettel kell majd törlesztenie nekik, mint ahogy most törleszteni vágyott a kaschának is.

Volkongar kapuját átlépve még nem tervezte, hogy felkeresi a város alvilágának kiskirályát. Gyerekként járt utoljára a városban, keveset tudott az itteni viszonyokról. A varjak vezették ezúttal is nyomra.  Sok különböző fajtát látott közöttük azóta, hogy mellészegődtek azután, a mindkettejük számára mindmáig felidézhetetlen éjszaka után, de feltűnt számára, hogy egy hatalmas, rút képű, fekete madár vezette őket, aminek egyetlen, ezüstszínű jobb szeme volt.

A Tolvajok Udvarának bejárata felette ott gubbasztott a seregnyi szárnyas, nem is annyira varjak, mint inkább a zsbarazsi sztyeppéken látott keselyűk módjára lesve rájuk és a várhatóan hamarosan terítékre kerülő friss zsákmányra. Máskor különösnek találta volna.

Máskor.

Figyeltek és vártak, rá éppen úgy, mint benne szunnyadó víla engedelmére, a lakomára. A kapuban strázsáló, rongyos bohócsipkát viselő a hideg ellenére is félmeztelen őrök, színpadiasan, mell düllesztve állták el előttük az utat, és vagy bárgyún vigyorogtak vagy mogorván vicsorogtak rájuk, ezt fogatlan szájuk okán nehéz lett volna megmondani, de rögvest megenyhültek, amikor fel sem pillantva az immáron elővigyázatosságból viselt csuklyája alól, jobbjával két, félbevágott ezüstludent vetett a lábuk elé.

– Ki a gazdátok? – vakkantotta.

– Jarol, a Kóduskirály nagyságos asszonyom – közölte a képén nyálas mosollyal az egyik őr, aki miután összekapkodna a fémdarabokat felpillantott rá.

 Fejét csuklya, alakját vastag, hosszú úti kabát takarta, de ezek szerint eltorzult hangja még mindig elárulta női mivoltát.

– Hol találom? – fordította a fejét a beszélő felé.

Akaratlan mozdulat volt, őt magát is meglepte, hogy mikor a fickó belenézett az épen maradt szemébe, falfehér lett, és az ujjai közül kifordult a pénz.

– Odabent van a tornyában – suttogta alig hallhatóan, nagyokat nyelve.

– Köszönöm! – mosolyogott rá, de ettől csak még jobban megrémítette a nyomorultat.

A varjak odafent kacagtak. A víla ébredezett.

 A Tolvajok Udvara valaha egy hatalmas kereskedőház lehetett, a széles kapun túl rogyadozó tetejű melléképületek tapadtak az Udvart körbefogó falhoz, de a kéményekből felszálló füstcsíkokból úgy tűnt, a legtöbbje ma sem áll üresen. Bőr, a cserzősavval teli kádak jellegzetes szaga és kén bűz terjengett a levegőben, emberek siettek a dolguk után, mások hatalmas kádakat kevergettek, tele az utolsónak virágzott ősz elejei virágokkal. Az Udvar még ezekben a korai órákban is nyüzsgött.

A közhiedelemmel ellentétben az ilyen helyeken nem csak tolvajok és rablók tanyáztak, de a város olyan mesteremberei, akik nem tudták vagy nem akarták fizetni a céhek tagdíjait, vagy éppen munkájuk nem volt elég kielégítő a céhmestereknek. Az Udvar egyik sarkában jókora épület magasodott, hátul egy toronnyal, az előtte felállított hosszú asztaloknál tucatnyi bohócsipkás kártyázott, evett, vagy éppen a körülöttük lebzselő szajhákat ölelgette. 

A varjak, rútpofájú vezérüket követve, a falakról tovaszálltak a toronyra, melynek zöld cserepekből rakott teteje, szinte eltűnni látszott fekete vendégei tollazatában.

Volt idő, mikor Radomir megkérdezte volna, mit akarnak itt és kit keresnek. Nem azért, hogy kérdőre–, vagy kétségbe vonja a döntését, csupán, hogy tudja, miként teljesítheti legjobban az akaratát.  Kérdezett, mert tisztelte, és tette, amit mond, ugyanezért.

Volt idő, mikor megkérdezte volna, mert akkor még beszéltek egymással, de többé már nem. Ő szólt egyedül, és csak akkor, mikor parancsolt, de sokszor már akkor sem, Radomir így is mindig pontosan tudta, mit és hogyan kell tennie, így a szavak lassan értelmüket vesztették kettejük között.

Át lovagolt az udvaron, és a kupleráj előtti sárban birkózó kölykök elé vetett egy újabb, ezúttal teljes ezüstludent. Azok abbahagyták a verekedést, és köré gyűltek. Leszállt a lóról, és miközben jobb kezével összeborzolta a legközelebbi kölyök haját, a kezébe nyomva a kantárt, majd baljával előhúzott még egy érmét. Merev ujjai között finoman megremegett az ezüst.

– Megkapjátok, ha senki sem nyúl a lovainkhoz, amíg odabent vagyunk – közölte, majd elindult befelé a Kolduskirály „udvarházába”.

Tudta, hogy a fél tucat, rongyos kölyök mindent elkövet majd, hogy egyetlen bohócsipkás se férhessen az állatikhoz. Hallotta, ahogy Radomir talpa nehezen csapódik a saras földnek a háta mögött, ahogy azt is, miként némulnak el a sipkások. No persze, az ő hű kopója felülről verte a hat lábat, tagbaszakadt volt, és rosszul fércelt képével olyan volt, mint egy sokat próbált harci eb, s ha pedig ennyi nem lett volna elég, köpenye, minden lépésnél oldalra lendült kissé, felfedve a két nagy, északi számszeríjat, melyet mostanság már fél kézzel is képes volt felajzani. Féltek tőle, és őt ez gúnyos elégedettséggel töltötte el, hiszen az a félelmetes fenevad, az övé volt. Testestül, lelkestül.

Ép keze ujjai között végigpörgetett egy fényes érmét. Az ezüstben volt valami, amit sem a vékony réz– vagy avítt bronz–, sem a vaskos, aranyludenekben nem látott.  Különleges volt, egyszerre éles és lágy fényű, mintha több lett volna közönséges fémnél. Rideg anyagában, mind inkább saját magára ismert.

 Odabent az épületben mindenfelé olajlámpások égtek, fényüknél félmeztelen nők és alig serdült lányok kellették magukat a kuncsaftok előtt, egy ügyetlen kobzos, hamis zenéjére. Sör–, és dohányszag, az emberi testek kipárolgásai mind ott voltak a levegőben, és mindet érezte. A félelem kesernyés illatát, az undor édeskés rothadás aromáját és a vágy mételyédességét. Mind ott voltak bennük. Miként is nem vette őket eddig észre? Felfigyeltek rájuk, és nem csak az eltompult érzékeikkel, de az elméjükkel és talán a lelkük azon részével is, aminek volt oka félni a maguk fajtát. Mint mikor a zsákmányállatok halkulnak el a ragadozó jelenlétében. Átvágott az asztalok között, egészen a söntésig, majd kurtán intett a csaposnak, lecsapva az érmét a szálkás fára.

– Beszédem van a királlyal! – közölte.

A csapos, jobban állta a szavait és a pillantását, mint a kapu béli őr, de a keze így is késett egy pillantott a jól begyakorolt mozdulattal, mellyel besöpörte a pénzt a köténye zsebébe, és a hangja sem volt olyan határozott, mint szerette volna.

– Az lehet… – nyelt és tekintete az ivóban lévőkre tévedt, talán megerősítést várva tőlük, –… de Őfelsége, most nem fogad.

A varjakkal együtt a tündér is egyre hangosabban károgott a fejében, s így már a kevés, még őrzött türelmét is elvesztette. Balja előrecsapott, belemarkolt a férfi zsíros hajába és egyetlen kegyetlen mozdulattal belecsapta az arcát a söntés pultjába, majd hagyta, hadd pattanjon vissza a nyomorult képe a kemény fallapról, hogy aztán újra belenyomja a törött orrot és a felszakad szemöldököt a szálkásra hasadozott tölgybe. A kezében nyöszörgő kurafi fülébe súgott.

– Szépen kértem. Többet nem fogom!

Hallotta, ahogy a teremben bohócsipkások végre megmozdulnak, odébb tolják a szajhákat és megindulva feléjük laza félkört kezdenek formálni, ahogy azt is, ahogy Radomir mögé lép és szerszámolajtól bűzlő köpenye nehezen félrecsapódik, hogy teret engedjen a két, nehéz acélszámszeríjnak. Félkézzel célra tartani egy ilyen fegyvert merő ostobaság lett volna, de ekkora távolságnál a lövedékben olyan volt az erő, hogy nemcsak az első nyomorultat lyukasztja majd ki, de a mögötte állót, sőt a harmadikat is. Tudta ezt ő, tudta Radomir és úgy tűnt a Kolduskirály pribékjei is, mert kívül maradtak azon a láthatatlan határvonalon, amit az íjász kijelölt számukra.

– Mutasd meg, hol jutok fel a ganéjból kivakaródzott főnöködhöz, aki nyilván a maga kedvére és az istenekverte Bergamon nagyobb üdvére, éppen egy kisfiúval fajtalankodik, és nem téplek darabokra! – sziszegte.

– Ott! Arra! – mutatott az egyik kurta lépcső tetején nyíló ajtóra a férfi.

– Helyes döntés – lökte vissza a pult mögé az alélt nyomorultat.

Hatalmas madár árnya suhant el az ablak előtt, egy végtelen pillanatra sötétségbe borítva az egész ivót. Mire újra világos lett, ők már az ajtónál voltak.

– Zniech! – parancsolta Radomirnak a nyelven melyet nem értett, de beszélt. Azóta az éjszaka óta.

 A férfi válla nekifeszült a belülről elreteszelt ajtónak és lökött rajta egyet, majd még egyet, míg a harmadiknál az ujj vastag vasak végre engedtek. Aztán az íjász nekivágott a lépcsőnek. Be kellett vallania, hogy élvezettel nézte, hogy rongybabaként söpri el a lefelé igyekvő bohócokat. Falhoz csapott, lefejelt, ágyékon térdelt szerencsétlenek maradtak utána. Igen, látta miként feszíti az izmait a medvék ereje, akiket az imént szólított.  Vajon tényleg ő volt? A szó, zniech, eddig idegenül visszahangzott az elméjében, de amit látott, amit okozott, az pazar látvány volt. Neki nem is volt más dolga, mint kényelmesen lejjebb rugdalni a sipkásokat. Radomir, az utolsó két bohócruhás fickót faltörő kosként használva szabályosan beszakította a toronyszoba ajtaját, majd egy pillanattal később, miként előbb a vastag deszkákba, most a padlóba csapta bele őket.

A Kolduskirály egy asztal mögött állt és jókora számszeríjat fordított az ajtónak. Nyilván lőtt is volna, de az embere hatásos belépője annyira ledöbbentette, hogy néhány szívdobbanásnyit késlekedett a dologgal, ennyi éppen elég volt arra, hogy alacsony dobogóként használja, a pribékek földön tartásához fél térdre ereszkedő Radomir hátát, és egy kurta ugrással átvesse magát az asztalon, majd a tarkójánál fogva megragadja és lenyomja az asztallapra. Az Őfelsége sapkájának tucatnyi csúcsára erősített csengők közül néhány leszakadt és csörögve gurult végig előbb az asztalon, majd le a toronyszoba padlójára.

– Szép napot Felségednek – hajolt előre és úgy súgott a keze alatt nyöszörgő férfi fülébe. – Tudnia kell, hogy kértem volna audienciát Kegyelmességedhez, de mert sürgős a dolgom, és mert biztos vagyok benne, hogy Fényességed tud nekem segíteni, hát bátorkodtam személyesen beajánlani magam, Hatalmasságodhoz – sziszegte, szándékos színpadias szóvirágokkal gúnyolva a markában vergődő nyomorultat. –  Úgy érzem, tudja a válaszokat a kérdéseimre, ám sajnálatomra, én nem igazán tudom a jó kérdéseket. Remélem, Nagyságos Uram átérzi a gondom súlyosságát! – harapott bele a fülébe.

A férfi felvinnyogott.

– Ennek örülök– pillantott fel az íjászra és szemével a bejárat felé intett. A pántjairól lefordult ajtó újra a helyére került, Radomir elé tolt két kisebb szekrényt és a tetejükre lódította az alélt bohócokat, ő pedig úgy döntött, hogy elég volt a szócséplésből.

– Egy kaschát keresek, azt, aki az északi lányokat rabolta el. Mind fiatal, a legtöbbje jó házból való, de gondolom, ezt jól tudja, miként azt is, hogy sok embere van és amint hallom, jelentős erőknek parancsol. Te pedig, kinek mindenfelé vannak szemei és fülei, biztosan tudsz nekem segíteni.

– Csak annyit tudok, amit a legtöbb…

Arcana megemelte egy kicsit majd megint rácsapta az asztallapra. Hallotta az orrporcok reccsenését.

– Ha volna időm, kiverném minden fogadat, aztán levagdosnám az összes kiálló testrészedet, jelenleg viszont sajnos nem érek rá, ám ha még egyszer hazudsz nekem, csak szánok rád időt – döfte az asztalba a nyúzókését. – Beszélj hát!

– Még a nyár közepén járt nálam az egyik embere, de ha megnyúz, akkor sem emlékszem a képére, hogy kerítsek olyan helyeket, ahol innen Talarenig meghúzódhat akár hatvan–hetven ember is. Azt akarta, hogy az embereim közül néhány folyton őrizze őket, amíg szükség nem lesz rájuk és legyen bennük eleség a lovaknak, meg élelem az embereknek. Egy halom, reves aranyat hagyott itt érte.

– Reves?

– Megzöldült, mert arany helyett réz volt benne – hörögte a Kolduskirály.

Esetleg vén, mint az országút, de erről nem világosította fel a keze ügyében nyöszörgő bohócsipkás bolondot, aki ahhoz is túl ostoba volt, hogy eléggé jól értse a választott hivatását. A reves arany nem volt értéktelen, éppen ellenkezőleg, és elég óvatlan bolondról derült már ki, hogy sírrabló, mikor ősi kriptákban talált zöldpatinás érmékkel próbált meg fizetni. A holtak nyugalmának zavarása és a sírok fosztogatása megvetendő, sok helyen főbenjáró bűn volt Délen, nehezen hitte, hogy a kascha ilyesmire vetemedett volna, vagy erre utasította volna az embereit.

– Megtaláltad neki a helyeket?

– Igen, négyet is, régi romokat, elhagyott udvar– és kereskedőházakat ahová manapság a kutya sem teszi be a lábát. Az embereimet is odaküldtem. Aztán az arany elkezdett megzöldülni, így amikor újra megjelentek nálam, elküldtem őket a büdös fenébe.

A Kolduskirály bűzlött. Savanyú izzadtságtól és a hazugságtól. Homályosan emlékezett, rá, hogy a sírrablók leggyakrabban a talareni rengetegek alatt fekvő kriptákat fosztogatták, a legtöbb reves arany onnét származott. Talaren volna az úti cél?  Nem lehetetlen, sőt egyenesen logikus, de további nyomok nélkül sohasem akadnak rá a kaschára. Kirántotta a kést az asztalból és előrángatta Őfelsége egyik kezét.

– Melyiket? Melyik rohadt ujjadat vágjam le?

– Igazat mondok! Mikor a kurafik beállítottak, elküldtem őket, erre felhoztak egy lányt. Fiatal volt, szinte gyerek. Azt mondták, ha akarom, cserébe az üzletért az enyém lehet. Azt mondták még ártatlan.

– Te pedig elfogadtad?  – nyomta rá az egyik ujjara a kést Arcana.

– Csak egy kislány volt! – visított a férfi. –  Csaptak még hozzá néhány erszény ezüstludent az innen–onnan összerabolt pénzből… istenem!

Levágta a kisujját.

– Van még tizenkilenc istenek verte ujjad.

– Nem nyúltam hozzá, minden istenre megesküszöm – zihálta – Csak egy gyerek!

Most igazat mondott. Kapzsi volt, és egy undorító, az imént maga alá piszkító barom, de tényleg nem nyúlt a gyerekhez.

– Meddig adtál nekik menedéket, hol a vége?

– Chehrinjig… ott van az utolsó hely, de onnan tovább semmi sincs. A Csellengő had erdejének szélén…

– Onnan hogyan tovább?

 – Nem tudom! Azok után, mikor megtudtam mit műveltek, nem akartam tudni. Feldühítették a Rendet, talán egész Északot! – reszketett. – Aztán ott volt a vezérük is, az a Jasha…

– Jasha? – ez a név ismerősen csengett a számára.

– Igen, Uramcori Jasha, khor és zsoldoskapitány. A kaschája nélkül is elég veszélyes fickó, a kompánia is az övé, ő a választott atamánjuk. Nem akartam bajba kerülni miatta, mert azt mondják ő maga is valami vajákos, vagy mi az istenek. Elvettem a fizetséget, meg a lányt, mert vele akkor sem szabad ellenkezni, ha nincsen ott. Eljött volna értem, ha tudja, hogy makacskodtam… ó az istenek.

 Most értette meg a nyomorult, hogy immáron nem csak egyedül tőle kell félnie. Ha Jasha csak megsejti, hogy beszélt nekik, már pedig amekkora felfordulást hagytak maguk mögött, alighanem megsejti, a dolga végeztél visszatér ide, és puszta kedvtelésből felbontja, mint egy halat. Féljen csak tőle, őt nem zavarja, csak beszéljen tovább.

– Hol van?! – rázta meg. – Félni akarsz? Féljél tőlem, mert nem hagyok belőled semmit, amivel Jasha eljátszadozhatna, de ha felelsz, élhetsz még és el is kotródhatsz, hogy elbújj előle!

 Néhány pillanatnyi csönd után a Kolduskirály úgy tűnt lassan felfogja, mit ajánl neki.

– Azt nem mondták – folyatta. –  Ám sem ő, sem a kascha nem volt velük, mert akkor az egyikük jött volna el hozzám, az biztos. Azt mondta lóhalálában jöttek a Mocsárföldektől, de az atamánjuk ott maradt, a kascha pedig Theorosába indult, állítólag Rózsakertbe.

Még mindig igazat mondott.

– Jól tájékozott emberrel volt dolgod. Nem mondta honnét tudja, hová ment a kascha?

 – Vele hált, Jasha háta mögött, benne bízott, így az őt választotta ki, hogy vezesse erre az embereket. Most vezér nélkül vannak ugyan, de szerintem a kascha biztosan magához kötötte valamivel azt a fickót is, akárcsak a khort, úgy ahogy a boszorkányok mindig is tették.

Így van, ám amit a kaschákról hallott, ehhez nem volt szükség semmiféle bizalomra. A választott atamán komoly, megbecsült poszt volt a zsoldoskompániákban, mind függtek tőle, mind tartoztak neki, vagy hálával, vagy az életükkel. Ezt a köteléket kihasználva szerezte meg a hatalmat felettük a boszorkány, és a fickók észre sem vették, hogy már neki szolgáltak. Mikor Jashát elküldte, olyat választott helyette, akire a legjobban illett ez a szerep

A férfi elhallgatott, de érezte, hogy feszül meg a teste a keze alatt. Ismét vívódott, hogy tovább beszéljen, vagy sem. Neki csak most tűnt fel, hogy sérült balja lassan karommá gördülve markolja a nyomorultat, ujjai véres nyomot szántottak a bőrébe. A víla mind jobban és jobban feszegette a határait, követelve a segítsége árát.

– Említettem már, hogy van még tizenkilenc ujjad… – folytatta lágyan szinte már búgó hangon. A Koldus Király megremegett, és ha nem éppen az előbb vizelt volna maga alá, most biztosan megteszi.

– Jól van! – nyögte – Jól van! A lányt, akit hoztak nem tartottam meg, elküldtem a rendházba, gondoskodjanak róla ők, Tudni akarták kicsoda, annyit mondtam, hogy néhány kóbor zsoldos hagyta nálam, a tartozásuk fejében, kurvának. Ismernek, hát elhitték, aztán mikor a nővérek jegyzékbe vették a gyereket, belépett a vikárius titkára, mert valami dolga volt a rendházban, az meg halálra rémült tőle. Érti? A lány, a titkártól! Aztán elvitték, gondolom, még most is a rendházban van.

A varjak károgni kezdtek odakint, az udvar felől pedig nehéz, vasalt csizmák közeledtek. Oh, az őrség. A csizmák hamarosan a lépcsőn kopogtak.

– Hol van a legközelebbi hely, amit találtál nekik? – csúsztatta vissza a tokjába a kését.

– Kétnapnyira, Domorov mellett. Az udvarházat elrejti egy kis völgy, amit vörös tölgyek szegélyeznek. Már oda kellett érniük.

– Remek. Radomir, menj és ellenőrizd! Addig én szót váltok a vikárius titkárával – emelte fel az asztalról a Kolduskirályt Arcana és lenyomta a székébe. – Maradj nyugton.

Az íjász megropogtatta a vállait és egy lendületes mozdulattal lebontotta az ajtó elé felhalmozott torlaszt. Indult, hogy teljesítse a parancsát.

– Nem arra! – intett a fejével az ablak felé.

A tanyán történtek óta először látott bizonytalanságot az ő hű kopója szemében, hát átvágott a szobán és kitárta az ablaktáblákat. A varjak vadul károgni kezdtek odakint, és egy pillanatra egy hatalmas madár árnyéka borult a szobára. Mögöttük, berúgták az ajtót az őrök.

– Menj! – utasította – Menj, Vrana!

 Radomir ugrott. Varjak zuhantak alá a toronysisakról, károgva, vijjogva. Hallotta, ahogy a városőrök közelebb nyomulnak hozzá, s hogy a kintiek közül többen is felsikoltanak, vagy kiáltanak, attól, amit az imént láttak. Ideje volt megadnia magát és visszaküldenie a tündért oda, ahová való. Felemelte sérült bal kezét, jobbjával, pedig lassan kioldotta a fegyverövét és hagyta, hogy a padlóra essen.

Nem szólt egy szót sem, csak szembefordult velük és megadóan maga elé tartotta mindkét kezét.