A khor 5. fejezet 2. rész.

 

***

 Theresa beszélni akart az óhitűvel, most, hogy két nap után végre egyedül maradhattak, de elbizonytalanodott, mikor az inkvizítor kérdőre vonta a vörös bőrtok miatt majd magához vette azt.

Úgy érezte, bármilyen könnyedén is mondott le róla a férfi, mégis megsértették ezzel a bizalmatlansággal, amire eddig nem adott okot.

Szót kellett volna váltania vele, mert azon az éjjelen, mindkettőjükben megváltozott valami, ebben egészen biztos volt, de hiába fohászkodott Bergamonhoz, válasz nélkül maradtak kérdései.

Eretnek gondolat volt, istene, az inkvizítor atya, és a saját lelke helyett egy óhitűtől várni a feleletet, de az, amit érzett annyira idegen volt a számára, hogy talán nem is érthette meg magától. Mintha valamilyen formában bocsánatot nyert azért, amit tett, még akkor is, ha Bergamon mindenek feletti bűnnek tartotta egy ártatlan élet kioltását.

Eleget vezekelt volna érte, vagy kimondta végre a szavakat, melyeket eddig képtelen volt, szembe nézve tette azon felével, mellyel valójában együtt kell élnie? Gyermeke halála bűn volt melyért vezekelni kellett, de ha ezért bocsánatot is nyer majd a Fények Ura trónusa előtt állva, ebben önmaga számára sohasem nyerhet feloldozást, mert önmagát ítélete el és ez elől sohasem futhatott el.

Meg kellett volna könnyebbülnie, mégis képtelen volt.

Minden igaz bergamonita a Fények Urához közelebb állók előtt felelt tetteiért, az ő bocsánatukat kérte, de végső soron egyedül istenük mondhatott felettük ítéletet. Ez a gondolat, hogy önmagát vádolja, önmagának nem bocsát meg soha, olyan kevély gondolat volt, melyet nem engedhetett volna meg magának.

Aztán az ajtó becsukódott az óhitű mögött és hallotta, ahogy a retesz a helyére kerül, újra falakat emelve közéjük.

 ***

Felettese nem időzött sokáig a fogadóban, rögvest elindult a rendházba, hogy felvegye a kapcsolatot a Renddel, így rá hagyta az óhitű őrizetét.

Theresa tudta, hogy az inkvizítor, bár valamiféle tisztelet ébredt benne az óhitű iránt azok után, ami történt, minden korábbinál jobban tartott a férfitől. Ezért is vette el tőle a vörös bőrtokot.

Megosztotta vele, hogy mielőtt rájuk talált a gyermekóvó istenek szentélyében, a tiszta aranyfényen túl, mást is érzett, olyasmit, ami túlmutatott az átkot megtörő, zavarba ejtően tiszta, isteni hatalmon és egy pillanatra betekintést nyert az óhitű valódi lényébe. A borostyán szín haragba, mely benne szunnyadt. A harag pedig az óistenek által oly nagyon kedvelt őt bűnös erény egyike volt, éppen olyan, mint a gőg, mely az ő korábbi gondolatait is táplálta, s mint ilyen túlontúl letisztult, sőt embertelen volt ahhoz, hogy érintetlenül hagyja, és el ne pusztítsa a lelket melyben gyökeret vert.

 Ezt látta hát a szemében, mikor azt a másik tekintet érezte magán, azt a valamit, ami több és kevesebb volt már, mint ember.

 Ismerte már annyira felettesét, hogy kimondatlan szavaiból is tudja, mélyaggodalommal töltötte el ez a tudat, és az, ami ő Torkvestorban mondott neki. Mert ha úgy van, miként hitte, akkor ígéretük dacára sem hagyhatják szabadon elmenni mikor az útjuk végére érnek, mert egyszerűen nem engedhetik, hogy az óistenek ilyen e szolgája, ez az emberbőrbe bújta szörnyeteg életben maradjon.

Így volt helyes, ezt maga is tudta, de vajon hogyan, miként is ölhetnék meg?

Parancsa szerint őrködnie kellett volna, ám miután az ajtó becsukódott az óhitű mögött és fertályóra elteltével sem hallott semmi mozgást, úgy döntött rövid sétára indult a csendes esőben, Eshuron sár lepte utcáin.

A két hold csak pillanatokra bukkant elő a felhők mögül, ahogy azokat tovasodort a magasban fújó szél. Felpillantva rájuk, eszébe jutott, hogy úgy tanították neki, valaha sokkal fényesebbek voltak. Volt idő a nappali fény csak halványan pislákolt fel a látóhatáron, fertály órányira szakítva meg csupán az éjszakát.

Az éjszakát, melyet az óistenek Vadjai uraltak, az ember pedig hontalan és reményvesztett pária volt csupán, hiszen teremtésükkor az óistenek nem gondoltak velük.

Egyes bariton iratok szerint, melyeket tilalmas lett volna olvasnia, mégis, gyermeki dactól hajtva, apró szabályszegésként átlapozott a manteniai kolostorerőd könyvtárában, az ember éppen úgy az óistenek, közülük is a Szarvasisten alkotása volt, ám őket nem utolsónak teremtették az urak, hanem elsőnek a szolgák sorában. Az óvadak pedig éppen úgy állatnak tartották őket, mint ahogy ők, emberek is teszik most a lovakkal vagy kutyákkal. Egyesek rabszolgasorba hajtották fajukat, mások vadászat rá.

Az ódon kódexek századok óta halott szerzői szerint az embernem fennmaradását mégis az előbbi óvadaknak köszönhette, mert azzal, hogy a szolgáikká tették őket, uralmuk alatt fajtájuk, ha küszködve is, de élhetett, míg Merion, Bergamon prófétája el nem jött értük.

A baritonok szerint Bergamon első és mindmáig leghatalmasabb papja pedig nem megmentette az emberiséget, csupán összefogta és kivezette őket a sötétségből. Azt viszont még ők sem tagadták, hogy tette mindazt azért, mert Bergamon szeretete tárgyául választotta az embert, és neki adta a nappalt, ezzel véget vetve az óistenek és óvadak korlátlan uralmának ezen a földön.

 Egészen eddig nem kételkedett benne, hogy az óistenek kegyetlenek és szolgaként tekintenek az emberre. Látta elégszer mit tettek velük, és látta most is Torkvestorban. Ám most először azt is elhitte, hogy képesek kegyesek, lenni. A négy gyermekóvó isten meghallgatta a kérésüket és feloldotta a gyermekeket sújtó átkot. Hinni akarta, hogy szeretetük vezette őket és nem az, hogy kedvet talált előttük a fájdalmuk és esendőségük. Ezt akarta hinni.

Fertályórányi séta után az út kiszélesedett és egy cseppforma térbe torkollott, az azt szegélyező megroggyant, omladozó házak között, ám ezek, még a gyér fényben is jól láthatóan mások voltak, mint a többi eshuroni épület. Nem fából, vagy rosszul égetett téglából rakták őket, hanem kőből, éppen, úgy ahogy az óhitűek építkeztek sok–sok éven át, a bejáratok felett pedig kopott, mohalepte kőcímerekkel.

Látott már ilyesmit más déli városokban. Ezeket itt, Eshuron papjai és más az óistenek előtt magasan álló személyek lakták egykoron. Vertassen után, minden elfoglalt városban, az enyészetnek adták az efféle helyeket, hogy emlékeztessék az itt lakókat, az a világvéget ért. Éppen úgy, mint ahogy vége lett azoknak is, kik a Régi Utakon jártak.

Körbesétált a teret. Sztergoj, Szvantovi, Maeve, Morrigan, Veszna, és más istenek pusztuló szobrai köszöntek vissza a házak homlokzatáról. Arra sem méltatták őket, hogy lerontsák, mint az óistenek bálvány képmásait. Ennyire hitt Bergamon vallása önnön győzelmében, s nem alaptalanul.

– Azt hiszem, ennél a helynél már csak az egykori lakók sírjai lennének tökéletesebb helyszín erre a találkára – szólalt meg mögötte egy férfihang. – Elbizakodottságra utal, ha egy északi egyedül sétál egy ilyen helyen. Elbizakodottságra és még inkább ostobaságra

Odafordult, tőle úgy húszlépésnyire csuklyás köpenyt, és ahogy látta alatt, a zöldes árnyalatú pikkelyvértet viselő férfi állt, hüvelykujjait az övébe akasztva. Övében két kardot viselt, feltehetően azokat enyhén ívelt szablyákat, amiket a legtöbb kétkezes vívó a déliek között.

Éppen úgy, mint az, akire annak idején Arcanával együtt vadásztak.

– Uramcori Jasha, szolgálatodra – hajolt meg felé az idegen.  – Az óistenek bajnoka, khor, a kard és vér jogán.

Jasha, a khor, aki a kascha embereit irányította, így nem is kellett megkérdeznie mit akar tőle. A tény, hogy egyedül volt, hogy ezt az elhagyott helyet választotta, és az, ahogy elsorolta címeit, mintegy itt léte okát is közölte vele.

 Párbajt akart, a Bolondok Táncát, miként oktatói nevezték, közte, és az általa úgy gyűlölt bergamoniták között. Röviden mérlegelte a helyzetet. A férfi esőtől ázott, nehéz köpenyt viselt, de nem számolhatott vele, hogy akadályozni fogja, és pikkelyvértet, az viszont biztosan lelassítja majd egy kissé. Ugyanakkor két kardot forgatott és nem remélhette, hogy járatlan lenne az azoknál szokásos, gyors és agresszív harcmodorban.

Ezzel szemben, az ő szegecselt bőrvértje mostanra ólom nehézzé ázott az esőben és a férfit segített még a távolság is, hiszen a pengék majd egy lábbal lehettek hosszabbak a buzogányánál. Nem sok minden szólt mellette, Kicsi Fényt leszámítva. Méltatlan volt pazarolni az istene papjai által gyújtott szent tüzet, de most több volt, mint elkerülhetetlen. Ha tartani tudja a lépést és a távolságot, tűzbe boríthatja a kurafit és nyüszítve küldheti az istenei lába elé.

Jasha kivonta mindkét kardját és lassú lépésekkel elindult felé. Bergamon adj erőt!

 Támadója öt lépésre tőle felgyorsult, félig szökkenve balról csapott le rá a jobbos pengével, majd felé szórt a balossal. Az első támadást a buzogánnyal hárította a másik elől félig kifordult, így a penge csak a vértje szegecsein szántott végig. Nem vesződött azzal, hogy tőrt rántson, kicsúsztatva a buzogányt a penge alól kurta, de erőteljes ütést mért vele a férfi mellkasára.

A hirtelen meglendülő lábra nem számított. A szinte semmiből a bal combjába robbanó vasalt csizmás láb lentről jött így leveszítette egy pillanatra az egyensúlyát, míg mielőtt a buzogány feje betalálhatott volna, s az ütés célt tévesztett és csak a vállat érte.  Alig hitte el, de a férfi az ő lábán támaszkodva meg rúgta hátra magát, körbe pördülve a levegőben, közben pengét kinyújtva védte magát az esetleges támadásától.

Pár szívdobbanásnyi idő volt az egész, de mire véget ért a férfi már újra két lábbal állt a vizes kövön, balos szablyáját rászegezve, a jobbost, pedig színpadias mozdulattal vízszintesen oldalra nyújtva.

Gúnyolta és a képén egy pillanatra átsuhanó sötét vigyorból azt is tudta, hogy jól szórakozik.

 Gúnyolja csak, kérkedjen emberfelettinek tűnő gyorsaságával és vívótudományával, ő bizony megáll előtte és földbe tiporja!

Ezerszer begyakorolt csukló mozdulattal csavart egyet a buzogány nyelén és fellobbantotta benne a Szelíd Tüzet.  Széles ívben lendítette meg egy pillanatra perzselő függönyt húzva kettejük közé, majd szándékosan rövidet ugorva két kézzel a feje fölé emelte és minden akaraterejét beleadva hosszú, emésztő tűzcsóvát zúdított a khorra. Jól kivitelezett, pusztító támadás volt, ám mikor földet ért, ballábába éles fájdalom nyilallt mitől ismét elvesztette az egyensúlyát, ám ezúttal viszont kiszaladt a talpa alól a talaj. Elesett, de azonnal tovább lökve magát fél térden termett, újabb, ám ezúttal már sokkal erőtlenebb lángot lövellve arrafelé, ahol az óhitűt sejtette. Lába lüktetett, bőrét saját tüze perzselte, tüdeje pedig szinte lángolt, de nem a forró levegőtől, oh, nem.

Soha korábban nem kellett ilyen módon, ennyire erősen kényszerítenie magát arra, hogy újra és újra gyilkos lángokat lobbantson Kicsi Fényben. Zihált, amitől hamarosan szédülni kezd majd, de nem tudta lecsillapítani, sem a légzését, sem a vadul dörömbölő szívét, és ha tudta volna sem tehette volna meg. Még nem.

Alig hitte el, amit ezután látott. A khor bal pengéje széles ívben lendült ki balra és a levegőt hasító vágás nyomán egy pillanatra lelohadtak a lángjai, ennyi pedig elég is volt az óhitűnek, hogy rárontson.

A hátára fordult, hogy az alacsonyan hasító pengék elkerüljék, majd sebesen felrántotta a lábait és mindkét talpával Jasha ágyékába rúgott. Újra ugyanaz a követhetetlen, kicsavarodó, pördülés a levegőben, ám most a khor szorosan zárt maga mellé a pengéit, így azok kétszer is végighasították a vértjét, sekély vágásokat ejtve mellkasán, míg az ő lábai az üres levegőt tapodták csupán. 

Oldalra gördült és ismét talpon termett. A két, vérző seb, hasogató, minden mozdulat ellen kínzó fájdalommal tiltakozó bal lába és mellkasában egyre jobban dörömbölő szíve, több mint elég jel volt arra, hogy erejével együtt ideje is fogytán van. Világos lett számára, hogy valójában vajmi kevés esélye volt ellene. Okkal, nagyon is jó okkal gúnyolta az óhitű, aki talán, akárcsak Kargyroth szintén több és kevesebb lehetett embernél.

 Látta, miként változik meg a khor testtartása, mikor ránézett és immáron ő is tudta, hogy veszített ellene. Megint az a lenéző, sötét vigyor, aztán ismét egy mind homályosabb látásának követhetetlen nekiiramodás melynek végén a férfi jobb térde a gyomrába mélyedt, majd ahogy meggörnyedt jött a balos csizma az arcába. Földre került ismét, ezúttal végleg.

– Maradj csak lent – mondta elégedetten Jasha és rátaposott buzogányt markoló jobbjára és a csuklójához nyomta a szablya hegyét. – vagy egy karral kevesebb leszel.

Kábult volt a rúgástól, így alig hallotta, de értett a finoman a bőrébe mélyedő acélból. Hallotta, ahogy a férfi megköszörüli a torkát és nehezet köp és valami sötét, bűzlő ragacs toccsan szét mellette, a földön.

– Azért, máglyagyújtogató létedre egészen finom kis falat voltál – térdelt mellé Jasha. – Nem árultad el a neved, hát úgy döntöttem nem érdemled meg, hogy az istened elé küldjelek. Sokkal jobbat eszeltem ki neked, mert úgy hallottam, ti bergamoniták egy életen át együtt tudtok élni a szégyenetekkel, vezekelve érte és hasonló ostobaságok, én pedig nem tagadom meg tőled ennek nyomorúságát – nevetett karcosan, harákolva, majd újra kiköpött és beljebb nyomta a pengét a csuklójába.

 Elájult a fájdalomtól.