Az ékszer melyet a férj…
1890. júliusa.
Émelie Barbeau, ölében jegyzetfüzetével a péntek délutáni Londont figyelte, mely lassan hömpölygött bérkocsija ablakán túl. Konflisa kifordult a Tollington Parkból, végiggördült a Caledonian Roadon, míg el nem hagyta Islingtont.
London, e világ fővárosa remegni, olvadozni látszott, az Angliában szokatlan fülledt forróságban. A váratlan meleg elbágyasztotta a lakókat, kik vastag, zárt ruháikban kókadoztak napernyőik alatt. Elmosolyodott a látványtól. O tempora, o mores, ahogy Cicero mondaná. Micsoda idők, micsoda erkölcsök!
Ezen erkölcsök juttatták idáig, gondolta nem kevés malíciával. Évekkel korábban, ritkán látott apja bemutatta Oscar Wilde-nak. Ő találta azt mondani, hogy az élet megannyi nehézségével és hányattatásával szemben jó, ha angol az ember. Jó, ha angol az ember. Gyerekként nem értette, később sértőnek érezte, s csak a leányiskola falai közül, a való életbe kilépve értette meg, hogy mennyire igaz és hogy talán ez a botrányos életet élő író volt az egyetlen, kik nem kívánta felróni neki eme hiányosságát. Egyedül ő.
Hiányosság, gondolta sokszor keserűen. Mintha ő, vagy bármely gyermek tehetne arról, hogy származásával nem fért bele a konzervatív, szűk látókörű, sőt szigorúan véve igencsak bigott brit világképbe. Olvasta nem egy, mára már legendássá lett felfedező életrajzát, melyben büszkén leírták, hogy bár voltak veszteségeik kalandos útjaik során, igazi ember, olyan, aki számít, alig veszett oda a parancsnokságuk alatt. Igazi ember, vagyis tisztes, brit alattvaló.
Ezzel szemben ő, aki apai ágon francia, anyai ágon pedig „kétes”, vagyis egyiptomi volt, már csak ezzel sem felelhetett meg az elvárásoknak. Hovatovább édesanyjától, erősszálú, nehezen fésülhető hajat örökölt, mellyel az iskolában nap, mint nap gyötörhették, valamint a férfiak által egzotikus szépségűnek mondott krémbarna bőrt, melyet azonban hol körömnyi, hol tenyérnyi fehér foltok tarkítottak. Diáktársai nagy örömére, kik folyvást gúnyolhatták miattuk. A foltok pedig évről évre gyarapodtak. Az apja által ráhagyott felemás, szürke és zöld szempár már csupán elsikkadó apróság volt mindezek mellett.
Konflisa elhajtott egy magas, vaskerítéssel körülvett iskolaépület előtt. Az apró szemű kaviccsal felszórt ösvényekkel tagolt udvar egyik felében kislányok játszottak, karikát kergettek vagy éppen csak fogócskáztak. A másikon, a fák árnyékában az idősebbek még most is könyveiket bújták. Lánynevelde. Hasonló ahhoz, mint ahová az apja őt küldte. Akkor íratta be, mikor édesanyját ismét ágyhoz kötötte a betegség, mely időről időre erőt vett rajta és az orvosok szerint az volt a végső alkalom. Apja nem akarta, hogy otthon legyen, és hogy ő ismét kudarcot valljon. Matish Barbeau rajongva szerette a feleségét, ám csupán kalandor lelkű szerelmesként állt helyt ebben az életben, hű férjként és gondos apaként egyaránt elbukott. Így esett, hogy Émelie már csak a temetésén látta újra az édesanyját, s hogy a szertartás után az apja közölte vele, hogy attól fogva a Mary Johannes leányiskola lesz a végleges otthona. Sokáig, gyermeki léptékkel mérve egy örökkévalóságig gyűlölte őt ezért. Mert magára hagyta, mert kiszakította az életből, melyet élt.
Ma már tudta, hogy az apja a maga képtelen módján jót akart neki, s hogy sikerrel járt, mert az iskolában végül elsajátította mindazon tudást, melyet egy angol polgárlánynak illett tudnia és még többet is. Sokkal többet. Míg nevelőitől megtanulta mit vár el tőle a „világ”, társai annak igazi mivoltával ismertették meg minden nap és minden éjjel. Émelie pedig mindkét esetben jó tanulónak bizonyult. Átlátta és megértette a szabályokat. A „valódi” szabályokat.
Képmutatás, alakoskodás, színjáték, szerepek és jelmezek sokasága lett az élete. Megtanult alázatosan mosolyogni az őt ért ízetlen megjegyzéseken és fanyar türelemmel viselni az igazi sértéseket. Idővel pedig szükségszerűen kiismerni az embert, a külső máz mögött, átlátni a világnak mutatott képen, és mint Oscar Wilde írta frissen megjelent művében a Dorian Gray-ben, felfedni a rút és pőre valóját a testnek és léleknek.
Az angolok legjava pedig különösen csúf volt konok képmutatásból és elvakult felsőbbrendűségből szőtt maszkja alatt.
Ez juttatta idáig.
***
Levél érkezett számára a mai nap reggelén, melyben Lady Melody Hamisch arra kérte a délután folyamán keresse fel egy diszkréciót igénylő ügyben. Üzenetét azzal zárta, hogy Émelie édesapja ajánlotta, hogy keresse meg.
Meglepő és kissé kellemetlen volt számára belegondolni, hol találkozhatott az ő hírhedten kétes körökben mozgó apja, Lord Hamisch a skót főrend és iparmágnás feleségével, miként azt sem, miből következtetett arra, hogy ő a lánya, segítségére lehet, a hölgynek?
Aggodalmát elűzendő a délelőttöt a könyvtárban töltötte, újságcikket újságcikk után olvasva végig, leendő vendéglátójáról, és annak családjáról. Rászánta az időt, úgy érezte egy fiatal nő az ő helyzetében, nem lehet elég körültekintő.
***
Lady Hamisch „hivatásként” utalt rá levében, pedig maga Émelie sem gondolt rá ilyen módon. A hivatás, mint olyan, idegenül hatott a számára. Talán mert, mint nevelői is oly sokszor rámutattak, hiányzott belőle, egy tisztes angol leány kötelességtudata.
Véletlenek sorozataként szerzett csupán tudomást korábbi szállásadója gondjáról, a színi társulatról, amelynek egyik nőtagjába háziasszonya fia beleszeretett. Többször is akaratlanul fültanúja volt a családi vitáknak. Özvegyen maradt háziasszonya féltette gyermekét, mert a színház egy olyan züllött, rosszhírű környéken állt, melyről nem csupán a szenzáció hajhász szennylapok, de a komoly és magukat konzervatívnak valló újságok is írtak időnként. A fiú azonban naiv volt, szerelmes, és mint ilyen, makacs és vak az igazságra. Vitáik ellenére, Émelie mégis úgy érezte, az anyának nem lett volna sem ereje, sem szíve elmenni a végsőkig, és választás elé állítani egyetlen gyermekét. Mindaddig, amíg rá nem ébredt, mit tett a fia. Máig tisztán emlékezett az aggodalomtól megtört asszonyra, ki kezeit tördelve, lesütött szemmel, magával és szégyenével küzdve, neki, mint egy jó, és figyelmes lakónak, mint egy másik tehetetlennek gondolt nőtársának elmesélte az összes részletet. Azt, hogy a fia meglopta őt Kezdetben csak apró összegekkel, ám mire kiöntötte a szívét Émelie-nek, már jelentős summa hiányzott, az asszony pedig nem gondolhatott másra, minthogy a fiú a színésznőre költötte az egészet. Émelie meghallgatta, s bár még fogalma sem volt róla, miként enyhíthetné az asszony gondjait, megfogalmazódott benne az a képtelen gondolat, hogy tennie kell valamit. Neki.
Bátor és botor ötlet volt, ezt az óta többször is belátta, ő pedig végtelenül szerencsés, hogy a történet úgy végződött, ahogy.
Az újságok ezúttal igazat írtak. A rosszhírű környéken álló „színház”, csupán névlegesen volt az. Díszlet volt csupán, melyet egy bűnbanda épített maga köré és a színésznő, kibe az ifjú beleszeretett, csupán csalétek volt. A csapdában, melybe a fiú mind jobban és jobban belegabalyodott. A módszer közönséges volt, és szerencsére, még egy olyan avatatlan számára is átlátható, mint Émelie, ám ami a kifinomultságból hiányzott, azt pótolta az erő. A vonzalom ereje, melyet az ifjú táplált, és melynek őszinte viszonzásáról meggyőzte magát, valamint a fenyegetésé, melyet Émelie maga is megtapasztalt. Ez az erő ördögi körben tartotta a szerelmest, akinek sohasem lett volna ereje kikerülni belőle. Magától semmiképpen.
Bátor és botor ötlet volt, ám három este után, melyet nagy jóindulattal megfigyeléssel, valójában csak leskelődéssel töltött, már tudta, kit és mivel kell felkeresnie. Munkára jelentkezett. Arra, hogy éppen olyan csali legyen, mint az a lány, akivel szállásadója fiát tőrbe csalták.
Elhitték neki. Neki, az előnytelen származású, idegen külsejű fiatal nőnek, akit kitaszított a konvencionális brit társadalom. Elhitték, mert jól játszotta. Mert valahol így is volt.
Az iskolában nem szeretett rajzolni, oktatói poroszos szigorukkal kiölték belőle a művészetet, száraz ujjgyakorlattá silányítva az egészet, ám az ott szerzett tapasztalatnak most jó hasznát vette, mikor hazatérve szobájában emlékezetből kellett lerajzolnia a bandatagokat. Rövidesen egész pontos portréval rendelkezett a többségükről, és jó néhányuk nevét, gúnynevét is ismerte Gyorsan kellett haladnia, mert a kezdeti bátorság fűtötte tettvágy helyét nap-napután mind jobban átvette abbéli félelem, hogy szándékai lelepleződnek és az undor, melyet a banda férfi tagjainak viszolyogtató szavai és követelődző, mocskos érintése keltett benne.
Hét nap volt az egész. Egyetlen kurta hét, mely emlékeiben mindmáig sokkal többnek tetszett. Ám végül elkészült. A portrékkel és nevekkel teli mappához, hosszú levelet mellékelt, melyben a lehető legrészletesebben megírta tapasztalatait, különös tekintettel, ám név nélkül, szállásadója fiának esetére, majd az egész paksamétát elküldte azt a kerületi rendőrségnek, az özvegynek pedig a lelkére kötötte, hogy semmilyen körülmények között se engedje sehová a fiát a következő pár napban, majd várt.
A többi valóban szerencse dolga volt. Az volt, mert információi meggyőzték a körzet egyik felügyelőjét, és mert a rendőrök pedig a bűnbanda javát elfogták, azoknak pedig, kiknek sikerült elszökniük eszébe sem jutott, éppen őt gyanúsítani azzal, amit történt. Szállásadója hálás volt érte, mert segített rajtuk. Mert volt bátorsága segíteni. Ő pedig mosolygott.
Mosolygott, mint holmi színész, ki meghajolt az előadás végén, melyhez a közönség lelkesen tapsolt. Mert így úgy tekinthetett az egészre, mint holmi színdarabra melyet jól ismert, és melyet maga mögött hagyhatott, amikor „lelépett a színpadról”. Mert így kevésbé tűnt félelmetes ostobaságnak az egész, mikor visszatekintett arra az egy hétre, és az azt megelőző három napra.
Félelmetes ostobaság…
Mégis kocsiba ült, amikor megkapta a levelet.
***
Lady Melody Hamisch Lord Leonard Hamisch második felesége volt és öt gyermekének anyja immáron huszonhárom éve. Fiatal özvegyekként találkoztak, mikor visszatértek az 1867-es báli szezonra. Lord Hamisch asszonyát és elsőszülöttjét a gyermekágyi láz vitte el, így az újságok, no meg a londoni hajadonok erősen reménykedtek benne, hogy idővel újra házasodik. Lady Hamisch-hez, akkori nevén csupán Mrs. Woodruff, ugyanakkor egészen másként álltak.
Előző férje, Sir Isaac Woodruff, London híres-hírhedt korhelye és hedonistája volt, kinek életéről és botrányairól halálig cikkeztek a lapok, ráadásul háromszor öregebb volt szemrevaló, ám ismeretlen származású feleségénél. Így az úri körök többsége egész házasságukat a lovag egyfajta végső fricskájának látta, a vénség örökösei és természetesen a londoni társaság felé. A „jobb” szándékú pletykák csupán ápolónőnek tartották a fiatalasszonyt, kit a feltételezett nincstelenségből emelt maga mellé, folyamatosan romló egészségű férje.
Vagyonról, minthogy a lovag annak igen szűkében volt, és szerelemről, amit pedig a feleség részéről nem feltételeztek, egyik újságban sem esett szó.
A sok pletyka és szenzációhajhász „hír” után volt még két részlet mely megragadta Émelie figyelmét. Sir Woodruff fél évvel az esküvője után, az Isles of Dogs egyik kínai mulatójában adta vissza lelkét a teremtőjének, a rossz nyelvek szerint egy ázsiai selyemfiú karjai között. Azt várta volna, hogy egy ilyen ember halála, kinek élete ekkora nyilvánosság előtt zajlott, több figyelmet kap majd, ha másutt nem, hát a szennylapok oldalain. Ám nem így történt. Néhány cikk és gyászjelentés. Ennyi volt az egész. Senki sem lelte kedvét abban, hogy élcelődjön rajta, netán tetteit ostorozza. Ezt Émelie, ezt eddig életnek tapasztalati alapján, különösnek tartotta.
A másik, mi ennél is érdekesebb volt, hogy ugyanez a váratlan tapintat és távolságtartás jellemezte az ifjú özvegy gyászévét, és ismételt megjelenését a társaságba, immáron tisztes özvegyként. Egyedül akkor foglalkoztak vele ismét, mikor már nyilvánvaló volt, hogy felkeltette a kiváló partinak számító Lord Hamisch figyelmét. Biztos volt benne, hogy mindazok, kik egyik hajadon lányukat, netán saját magukat képzelték el a lord oldalán, pénzt nem kímélve kutatták a módját miként árthatnának annak a nőnek, ki így behálózta és elorozta előlük Lord Hamisch-t. Mindhiába.
Lady Melody Hamisch, egy, a származását érintő rejtélyt leszámítva érinthetetlennek és makulátlannak bizonyult.
Émelie-nek apja egyik mondása jutott eszébe, melyet még kislányként hallott, s mely talán fel is fedte számára a Lady és az apja kapcsolatát. „Egyetlen úriember sem lehet ennyire tiszteletreméltó.”
Csupán a kísérlet kedvéért eljátszott a gondolattal, hogy a már akkor is befolyásos és tehetős Lord Hamisch, aki előbb özvegyült meg kettejük közül, már korábban felfedezte magának a fiatal és a lapok szerint szemrevaló, Melody Woodruffot és maga is különc révén, nem különösebben igyekezett az elvárásoknak megfelelően kiválasztani új feleségét. Ám arra ügyelt, hogy annak hírneve ne szenvedhessen további csorbát. Elképzelte, ahogy a lord megbízottjai felkeresik az újságokat, és úri körök pletykafészkeit, hogy csendre intsék őket a leendő felesége kapcsán. Mert mi más állhatott volna e mély már-már tiszteletteljes hallgatás mögött, mint a félelem, egy irgalmat nem ismerő főrendtől?
Ezzel a gondolattal hagyta el a könyvtárat három órával később, ült konflisba és hajtatott a Tollington Parkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése