Az évszázadnyi évtized: Az ékszer, melyet a férj...

 

 

***

Egy lap gyakorta emlegette London Islington kerületét és ezen belül kiemelten a Tollington Parkot az urbánus nemesség fészkeként. Émelie úgy találta volt némi igazság a dologban.

A terület, széles homlokzatú, sokszintes kúriáit a Tudor és Stuart idők stílusának megfelelően, ám a századvég igényeinek megfelelően alakították ki mégis olyan benyomást keltettek az emberben, mint a munkásosztály egymáshoz szoruló sorházai. Még a hátsó udvarok között futó cselédsikátor is inkább idézte egy munkásnegyed képét, sem egy előkelő környékét. Magasra rakott téglafalak határolták, melyeken nehezen járó, vaskos fémmel vasalt fa ajtók nyíltak.

A levélben foglaltaknak megfelelően arra kérte a kocsit, hogy a cselédsikátor felé vegye az irányt. Diszkréció. A konflis, a szűk utcát határoló magas falak, és a vékony fátyol, melyet az arcát tarkító foltok eltakarására viselt, elrejtették az illetéktelenek és a kíváncsiskodók elől, hiszen a látszat ismét mindenek előtt állt, és a háziak nem kívánták a világ tudomására hozni, hogy igénybe vették a szolgálatait.

Négyszer kellett kopognia a kiskapun, hogy a hátsó kertben várakozó komorna beeressze. Lady Hamisch ígérete szerint sem a férje, a családja, sem a személyzet java nem tartózkodott jelenleg a házban, így a lehető legkevesebben lesznek szem- és fültanúi annak, hogy itt járt. Fehér és sárga futórózsákból emelt, árnyékos kis lugason vezették keresztül, majd be egy tágas, szellősen és visszafogottan berendezett szalonba. Falai fehérek voltak, bútorai kék és elefántcsont színűek. Letisztult, ám hideg, sőt már-már rideg volt az egész helység. Nem volt titok számára mi célt szolgál, itt fogadta a ház úrnője a váratlan, és a kellemetlen vendégeket. Diszkréciót vártak tőle, ám közben bizalmatlanok voltak az irányában, állapított meg magában.

– Lady Hamisch őnagysága hamarosan itt lesz, kisasszony – szakította meg gondolataiban a komorna, aki idevezette. – Óhajt addig egy teát?

– Igen, köszönöm – felelte.

A lány meghajolt, majd távozott. Vajon mit gondolhat róla?

Hirtelen, bár nem egészen váratlanul ötlött fel benne ez a kérdés, hiszen számítania kellett rá bár a szomszédok elől elrejtik kilétét, a cselédség elől már aligha lesz lehetséges. Hiszen most itt áll, áttört csipkefátyollal takart arccal, lovaglással és tornával formált alakját látni engedő, de cseppet sem ledér ruhában, feleannyi idősen, mint a ház úrnője. Mintha holmi cocotte lenne, szerető, kit a Lady szerzett a férjének!

Micsoda képtelen zavarba ejtő, ugyanakkor mégsem annyira lehetetlen gondolat! Lady Hamisch nem született gazdag és befolyásos családba, így sokkal kiszolgáltatottabb volt a férjének, mint egy igazi arisztokrata.  Könnyedén megeshetett, hogy férje visszaélve ezzel a helyzettel, kevésbé visszafogottan kezelte az, egy úriembertől szinte már elvárt, gáláns kalandjait, és a kitartott nőket, akikkel a feleségét csalta. Talán éppen Lady Hamisch feladata volt kiválasztani a férje ízlésének megfelelő lányokat. Éppen ebben a rideg, személytelen szalonban?

Megrázta a fejét. Az általános angol képmutatás iránt érzett ellenszenve okán újra és újra efféle vad és illetlen képzetekre ragadtatta magát, meggátolva ezzel a tisztánlátását, vagy éppen a színjátékot, melyet mostanra olyan nagy gyakorlattal űzött. Néha egy vagy több dolog valóban csupán annyi volt, mint amennyinek látszott és nem több.

Megérkezett a tea, ő pedig helyet foglalt az egyik fotelben.

 

***

A házasságkötésüket követően íródott újságcikkek sok mindent elárultak a ház úrnőjéről, dicsérték az ízlését, kifogástalan jellemét, s hogy milyen kivételes partikat és bálokat adott férje vidéki birtokán Danburyben, ám kevés szó sem esett bennük arról, hogy Lady Hamisch mennyire szép. Még női szemmel is. Alakja, öt gyermek után is sudár maradt, arcának éles vonásai, melyek világos zöld szemét és vékony ajkát közrefogták, sem kerekedtek ki az évek során, lágy vörös hajába sem keveredtek ősz szálak. Valódi koráról, egyedül arcának az évek múltával mind sötétebbé váló szeplői árulkodtak.

Ahogy az asszony belépett a szobába Émelie egyszerre érezte szégyenletesen ostobának és nagyon is lehetségesnek előbbi fantazmagóriáját, a lord és a lady kapcsolatát illetően. Nem olyan nő állt előtte, aki származása ellenére eltűrte volna, a férje nyílt hűtlenkedését, ám ha mégis megtette volna gondoskodott róla, hogy egyetlen nő se kerülhessen a férje közelébe, aki bármiképpen is a vetélytársa lehet. 

Fel akart állni, de Lady Hamisch finom mozdulattal leintette.

– Kérem maradjon, Miss Barbeau! Felesleges volna úgy tennünk, mintha nem én kérettem volna ide és nem nekem volna szükségem önre – ült le vele szemben vendéglátója, majd így folytatta. – Ha megengedi, szeretném látni az arcát. Tudom, hogy illemből rejti el, de most magunk között vagyunk, és mint látni fogja, sem jogom, sem pedig okom nincs bárminemű megjegyzéssel illetni önt.

A lady, lassan, kimérten beszélt, közben pedig végig mosolygott. Émelie őszintének érezte szavait, ám eközben elgondolkodott rajtuk. Főleg azon, amit másodjára mondott. Valóban ő kérette ide, hogy szolgálatait igénybe vegye, ám különösnek találta, hogy neki, egy rangban jócskán felette állónak semmi joga sincs ítélkezni felette. Hiszen folyvást így tettek! Ezért is viselte a fátylat.

Előbb meglazította, majd félrehajtotta, végül inkább kalapjával együtt levetette, és maga mellé tette. Lady Hamisch csupán egy percig időzött felfedett vonásain, majd kurtán bólintott.

– Köszönöm. Bizonyos vagyok benne, hogy töprengett azon, miért kértem, hogy keressen fel. A levelemben erről meglehetősen szűkszavúan fogalmaztam, ám ön, ha az édesapja helyesen gondolta, szánt némi időt arra, hogy megtudja, ki vagyok és feltehetően felvetődtek önben bizonyos lehetőségek az ittléte okát illetően.

Émelie továbbra sem tudta, miként szerzett tudomást az apja a korábbi, nyomozásnak igencsak nehezen nevezhető kalandjáról, sem azt, miből ítélte úgy, hogy a továbbiakban is részt kívánna vállalni ilyesmiben?

Miből? Talán nem jött el? Nem hajtotta a kíváncsiság vagy a kalandvágy?

Hosszú évek óta nem találkozott az apjával, még levélben is alig tartották a kapcsolatot, az mégis jól ismerte. Talán éppen olyan jól, mint saját magát. Azt mondják, a nemesek a vérükben hordozzák a nagyságot, az erényt, a vezetésre való hajlamot és készséget. Ezért többek másoknál. Ha így volt, akkor a Barbeau-k nyughatatlan, kalandor lelkek voltak, legalábbis apja ilyennek festette le őket gyerekkorában. Kalandor és öntörvényű lelkek, tett hozzá, kik nem nézik senki más javát, csak a sajátjukat. Az apja legalábbis, nem, ezért egy kalandos gyermekkor után leányneveldébe küldte, csakhogy ne emlékeztesse a hiányosságaira.

– Valóban így volt – szólalt meg végül. – Szűkszavúan fogalmazott és végeztem némi diszkrét kutatást önnel kapcsolatban. Ám abból, amit találtam, aligha következtethettem az ittlétem okára.

– Helyes. Be kell vallanom ez is volt a célom – bólintott ismét Lady Hamisch. –Természetesen nem a pillanatnyi körülményekkel kapcsolatban, hanem általánosságban véve. Egy élet munkája volt - mosolygott keserűen. –  S most úgy tűnik mégis hiába.

A ház úrnője borítékot húzott elő és kettejük közé fektette az asztalra.

– Súlyos, sőt kétségbeejtő helyzetben vagyok, és még nehezebb segítséget kérnem. Az ügy természeténél fogva nehéz – sóhajtott. – Ön, Miss Barbeu fátylat visel, hogy elrejtse az arcát azok elől, kik gúnyolják vagy ítélkeznek ön felett. Ekként viselem én is Lady Hamisch álcáját.

– Álcát mondott? – vonta fel a szemöldökét Émelie.

– Úgy van. Habár a színpadi szerep jobban illene rá. Egy szerep, mely az életem része lett, s melynek én is a részévé váltam.

Lady Hamisch habozni látszott. Émelie úgy érezte beszélni akar, ám nehezen találja a szavakat. Ugyanezt az arckifejezést látta szállásadóján is, amikor arra készült, hogy beavassa abba a képtelen helyzetbe, melybe a fia keveredett.  Úgy érezte igazat kell mondania, hogy Émelie elhiggye, valóban segítségre van szüksége, ám az igazságot kimondani nem mindig egyszerű, főként egy olyan képmutató korban, mint az övék, ahol a látszat többet ért, minden igazságnál.

– Lady Hamisch – szólalt meg. – Mielőtt bármilyen, az ön számára nehéz és kényes részletet elárulna nekem, meg kell mondanom, nem ígérhetem őszintén, hogy tudok segíteni önnek, mert ezzel hazudnék, úgy önnek, mint önmagamnak, ha azt mondanám, nincsenek kétségeim önnön képességeimet illetően, ám egy dolgot biztosan ígérhetek önnek. Diszkréciót. Azt, hogy amit elmond nekem, azt nem adom tovább.

Ördögi ígéret volt, hiszen nem tudhatta mit kíván mondani vendéglátója, és lehet, hogy keservesen meg fogja bánni később, de képtelen volt kétségek között hagyni az asszonyt.

Pár pillanattal később a lady bólintott.

– Ha jól sejtem, már tudja rólam, hogy fiatal özvegy voltam, mikor Lord Hamisch-t megismertem azon az őszi bálon – kezdett bele –, és azt is tudja, hogy Isaac Woodruff volt a korábbi férjem, aki halálával egy kétes hírű nevet és szerény vagyont hagyott rám, melytől örökösei minden igyekezetük ellenére sem tudtak megfosztani. Megtartottam az asszonynevemet és folytattam néhai férjem munkáját. Képeztem magam. Sok rosszat lehetett elmondani, az egykori Isaac Woodruffról, mert sok, nagyon sok hibája volt, ám rajongott a szép és nem utolsó sorban művelt nőkért. Ő fogadott mellém tanítókat, még rövid házasságunk alatt, és ő javasolta a végakaratában, hogy erre fordítsam a hagyaték rám eső részét.

Émelie-ből kikívánkozott a kérdés, arra vonatkozóan, hogy miért. Miért javasolta a férje, hogy az asszony talán a megélhetését biztosító összeget erre költse?  Ésszerű lett volna a kérdés, ám elég volt körülnéznie, hogy tudja a választ. Minden képmutatás és társadalmi elvárás ellenére, egy Lord Hamisch-hez hasonló férfi elég tehetős volt ahhoz, hogy ne a vagyon, vagy a rang alapján válasszon ismét feleséget. Olyan nő mellett döntött, akit intellektuálisan illett hozzá.

Akaratlanul is elismerően bólintott, a lord döntését illetően, és a Lady Hamisch arcán átsuhan, finom mosolyból úgy tűnt, az asszony érti, miért tette.

– A gyászév letelte után, a szezon egyik bálján mutattak be minket egymásnak Lord Hamisch-sel. A következő tavasszal pedig már meg is esküdtünk. Az elmúlt huszonkét évben mind jobban és jobban beletanultam a szerepeimbe. Feleség, anya, e ház úrnője. Némelyiket, meg kell valljam, nagyon szeretem – ült ki az arcára ismét egy szomorú mosoly. – Ám mindez e pillanatban, mit sem ér.

Házigazdája felállt és a szalon ablakához lépett, így folytatta.

– Ez az, amit mindenki tud, vagy legalábbis tudni vél, és mint mondtam, sokat tettem ezért. Amit viszont most ön elé tárok, az az igazság. Szegény sorból származom, tizenkét évesen a szüleim lényegében eladtak. Cselédnek egy bordélyházba. Egy nagyon jó hírű és előkelő bordélyházba. Rövidesen a házat vezető madame úgy ítélte meg, egy szép, szeplős, vörös lány zöld szemekkel többet ér annál, hogy a padlót sikálja. Szobát adott, ruházott, és mert a vendégköre értékelte az ilyesmit, taníttatott. Először írni-olvasni, majd irodalmat, nyelveket, és zenét. Bizony így volt – fordult felé Lady Hamisch. – Itt ismertem meg a néhai férjemet, aki az állandó ügyfelem lett, és végül kivásárolt onnét.  Megvett, mint holmi portékát, én mégis végtelenül hálás voltam érte. Eme előéletem ellenére is szerencsésnek mondhatom magam. Mikor a lovag feleségül vett a londoni társaság alig féltucat tagja tudta ki vagyok valójában, ők azonban hallgattak, mert, ahogy a megboldogult férjem mondta „egyívásúak” voltak vele. E titok még akkor is rejtve maradt, mikor Lord Hamisch kurizálni kezdett nekem. Előtte és mindenki más előtt. Akkor szerencsének tartottam, mára tudom, hogy köznapibb oka volt.  Féltek tőle.  Féltek annyira, hogy ne merjék kellemetlen helyzetbe hozni, akkor sem, ha tudomásukra jutott az igazság és biztosíthatom szemernyit sem tévedtek vele kapcsolatban. Rettenetes, mikor haragra gerjed. Olyankor nem ismer sem embert, sem istent. Az évek során megtanultam együtt élni ezzel, és sok mással is. Megtanultam, de félni, én is félem.

Ruhája zsebéből kétrét hajtott papírokat húzott elő. Odalépett Émeliehez és letette elé őket.

– A közelmúltban ezeket kaptam. Először a két fotográfiát, és a levelet, majd a minap egy második levelet.

Émelie a képekre pillantott. Először elpirult, majd elsápadt tőlük. Az első egy, nálánál is fiatalabb ázsiai nőt ábrázolt, kitárulkozó, szemérmetlen pózban, ahogy egy nagy fonott székben hevert. Nem viselt egyebet, csupán egy hosszú, vékony láncszerű ékszert mely körbeölelte a nyakát, végig futott a keblei között, hogy a kicsivel a köldöke alatt hátrakanyarodva körbefussa a csípőjét.

Múzeumban természetesen már látott festett aktokat, ám a meztelenség ilyetén való, nyers ábrázolása felzaklatta, és az sem tudta az érzést tompítani, hogy a fotógráfus láthatóan törekedett valamiféle esztétikára, művészeti minőségre.

– A lány, Lord Hamisch, a férjem kedvence – mondta halkan Lady Hamisch. – A fotó az albumból való, mely alapján a titokban és igencsak szerényen, „Birodalomnak” nevezett bordélyház kuncsaftjai válogathatnak, Angolhon és a gyarmatok lányai között.  Mint korábban mondtam, az évek során megtanultam együtt élni a férjemmel. Kiismertem, úgy férjként, mint férfiként és tisztában vagyok vele, hogy ez utóbbi minőségében vannak bizonyos igényei, melyeket nem itthon, e ház falai között elégít ki. Tudtam róla, de sohasem tettem szóvá. Arról viszont nem volt tudomásom, hogy éppen azt a házat látogatja, melyben egykoron én is éltem.  – intett finoman a másik kép felé.

Ez hasonló volt, mégis más. Öregebb, rosszabb minőségű, ám hasonló pozitúrában ábrázolt egy fiatal, nem pusztán az arcán, de az egész testén szeplős lányt, kinek nyakát egy hasonló ékszer keretezte. Émelie kényszerítette magát, hogy csupán a modellt ülő lány arcára koncentráljon, annyira illetlennek érezte annak gondolatát, hogy az, akit néz, az a vele szemben ülő Lady Hamisch. Rövid ismeretségük ellenére is nyilvánvaló volt számára, hogy a házigazdájával kegyesen bántak az évek. A fotográfia akár húsz vagy akár harminc éve is készülhetett, ám kétségtelenül vendéglátóját ábrázolta.

– Mint látja a sokak által úgy irigyelt szépségem, most a vádlóm lett, mert lehetetlenség, hogy a férjem ne ismerne fel, és mivel hogy rendszeres vendége annak a háznak, a fotó eredetiségében sem kételkedne egy pillanatig sem. Ezzel pedig a levél írója is tisztában van.

Émelie félretolta a képeket és maga elé húzta a levelet.

 

„Lady Hamisch!

A közelmúltban a birtokomba került egy kép, melynek másolatát a borítékban találja, és melyről úgy hiszem, tönkretenné az Ön jó hírét.

Ladységed megakadályozhatja ezt, ha e hét vasárnapján délután négy és öt óra között átad ötezer fontot a Whitechapelben lévő St. Goose kocsma előtt álló piros sapkát viselő utcagyereknek. Az összeg fejében megkapja tőle a fotográfia másolatait, és úri becsületszavamat adom, hogy nem hall többé felőlem.

                                                              Üdvözlettel egy jó akarója”

 

Többször is átolvasta a szöveget, majd vendéglátójára pillantott.

– Ha szabad megkérdeznem, fizetett a zsarolónak?

– Igen – bólintott Lady Hamisch. – Bár némi kellemetlenséggel járt, ezt az összeget képes voltam előteremteni anélkül, hogy a férjem tudomást szerzett volna róla, olyan módon, hogy megváltam néhány ékszeremtől, melyeket már évek óta nem viseltem, így a hiányuk senkinek sem tűnik majd fel. A komornám, aki bekísérte önt, ő vitte el az összeget és a levél írója részben a szavának állt. Megkaptam tőle a másolatokat, és úgy tűnt valóban nem hallok többé felőle. Pár napja azonban érkezett egy második levél - húzta elő és odanyújtotta Émelie-nek – Egy nagyon más természetű levél.

 

„Lady Hamisch!

Ön bár az úri körök felé tiszteletre méltó, erényes asszony képét mutatja, valójában feslett erkölcsű, romlott nő, mint azt a közelmúltban a birtokomba kerül kép is bizonyítja, aki kétségbeesetten igyekszik, szégyenletes múltját takargatni, és miközben az irgalmas szamaritánus képében tetszeleg, ezt abból a vagyonból teszi, melyet az önhöz hasonlóan erkölcstelen és gátlástalan férje összeharácsolt.

Ladységed megakadályozhatja ezt és megőrizheti e hamis látszatot és megmaradhat az úri körök kegyében, ha e hét vasárnapjáig elhelyez tízezer fontot, az odihami postahivatalban található tizenhetes kazettában.

Más különben utoléri önt és a családját, a régóta megérdemelt szégyen és megaláztatás.

 

Émelie egymás mellé rakta a két levelet az asztalon. Hangvételükben ugyan különböztek, ám pusztán, a tartalmukon túl számos hasonlóság akadt bennük. Azonos szófordulatokat használtak, valamint egyes szavak írásképe is sokban egyezett. Még tanulóéveiben ő maga is megpróbálta pár alkalommal, egyik-másik, őt folyvást gyötrő osztálytársa írását lemásolni, hogy olyan levelet írjon, mellyel a másik lányt keveri bajba, így tudta, hogy némi kézügyességgel és kellő gyakorlattal, a kézírás többé-kevésbé hamisítható. Azonban minél tovább nézte a két írást, annál biztosabb volt benne, hogy ez nem volt szándéka a második írójának, pusztán felhasználta az elsőből azt, amire a célja eléréshez szüksége volt. Az pedig egyértelmű volt. Több, sokkal több pénzt kizsarolni az asszonytól.  Émelie számára kétségtelen volt, hogy a második levél írója feltehetően látta az első levelet, talán még az előtt, hogy elküldték Lady Hamisch-nek. Ugyanakkor az ő írása rendkívüli indulatról árulkodott, nem csupán a lady-vel, hanem a lorddal szemben is, ellentétben az első, szinte már visszafogott írással. A hangnem. Ezen eltöprengett. Vendéglátója, elmondása szerint csendben és időben fizetett, vagyis mindenben a zsaroló utasításait követte. A kedvére tett, ha úgy tetszik. Nem indokolta tehát semmi a hangnembeli változást. Semmi, csak is maga a második zsaroló személye. Eszébe jutott a „színitársulatból”, egy alacsony, cingár fiú, Jack, aki csaknem egyidős volt, akkori szállásadója fiával. Az apja, szintén a banda tagja, hatalmas, bárdolatlan fickó volt, aki folyvást csak „Dugónak” szólította, becsmérelte és ugráltatta őt. Jack volt ilyen. Tele dühvel és keserűséggel melyet a világra és másokra zúdított, amikor csak lehetősége nyílt rá. Nála a kiabálás, a szitkozódás sohasem csak az adott dologról, vagy az adott személynek szólt. Ő, ilyenkor öntötte szavakba az apja iránt érzett, kimondhatatlan és kimutathatatlan érzéseit. Ugyanezt érezte most is, a második levélben.

– Korábbi szavai alapján jól gondolom, hogy ezt az összeget már nem tudná a férje tudta nélkül előteremteni és tekintve, hogy ez megíródott – intett a második levél felé –, ha mégis képes volna rá, az sem jelentene többé biztonságot az ön számára.

– Ön is úgy gondolja? – kérdezte elcsüggedten vendéglátója.

Egy másik emlék, ezúttal a Mary Johannes falai között töltött évekből. A nevelők tudta nélkül lezajlott kicsinyes és kegyetlen játszmák, melyekkel a lányok kínozták a kiközösítetteket, így őt is.  Természetesen csupán szavakkal, mert, mint azt ő is megtanulta gyerekes próbálkozásai során, az írott szó vádlója lehetett annak, aki papírra vetette azokat, mivel a tanítók felismerték a diákok kézírását. Az évek során szerzett némi keserű tapasztalatot abban, hogy melyek azok a rosszindulatú pletykák és fenyegetőzések, amik abbamaradtak, ha azok, kik mögöttük álltak megkapták, amit akartak, és melyeknek nem vetett véget sem a nyilvános bocsánatkérés, vagy megalázkodás, sem a kedves, féltett értékeinek átadása.

Pillantása a második levélre tévedt. Amennyi indulat áradt annak szavaiból, hogy kétséget kizáróan az utóbbiak közé tartozott.

Lassan bólintott.

– Ma kedd van, vagyis van még hat nap tenni valamit – foglalt össze.

– Ezek szerint számíthatok önre? – kérdezte Lady Hamisch.

Émelie látta az asszonyon a kétségbeesést, és hogy ésszerűtlenül reménykedik az ő segítségében, de tisztában volt vele, hogy ő nem Sherkock Holmes a páratlan elméjével és végtelen magabiztosságával. Még csak nem is rendőr. Hogyan is biztosíthatta volna a segítsége felől?

Újra szemügyre vette a fotográfiákat. Házigazdája azt mondta egy albumhoz készültek, melyből a kuncsaftok kiválaszthatták a kurtizánokat. Gondosan beállított képek voltak, gyakorlott fényképész készíthette őket. Lady Hamisch szerint a férje ugyanazon bordélyházat látogatja, amiben ő is élt egykoron. Megfordította a két képet, ám a hátoldaluk tiszta volt, a sarkaik pedig sértetlenek, vagy ezeket még sohasem ragasztották, vagy tűzték be egy albumba, a zsaroló tehát nem így jutott hozzájuk Emellett ott voltak a másolatok is. Nem tartotta ugyan lehetetlennek, hogy magáról a fotográfiáról is lehetséges volt másolatot készíteni, de sokkal egyszerűbbnek tűnt erre az eredeti negatívokat használni. Akkor viszont az első zsaroló biztosan hozzáfért ezekhez. Ám miként?

– Hogyan készültek a fotográfiák? – fordult Lady Hamisch-hez.

– A háznak volt egy saját fényképésze, aki csak nekik dolgozott. Az ő műtermében. Mindünknek oda kellett mennünk, miután munkába álltunk.  Öregember volt, ma már talán nem is él, a keze pedig reszketett az italtól, de udvariasan viselkedett, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetett.

– Emlékszik a nevére?

– Sajnos nem. Útba igazítottak, hogy merre találom a műtermet, és megadták a jelszót, melyet mondanom kellett, hogy tudja, mi járatban vagyok. Egyetlen egyszer fordultam meg ott, így sem a nevére, sem a címére nem emlékszem, sajnálom.

Émelie eltöprengett egy pillanatig.

– Arra nem emlékszik véletlenül, hogy London mely negyedébe kellett mennie? Nem Whitechapelbe véletlenül?

– De igen! – bólintott az asszony.

Az első levél is egy Whitechapelben lévő ivót jelölt meg a pénz átadásának helyszíneként. A zsaroló nyilván nem mehetett el maga az összegért, mert tartott attól, hogy felfedi kilétét a lady előtt, ám ötezer font rengeteg pénz, nem bízhatta valami ismeretlenre. Nem mozgott túlságosan otthonosan ezen a téren, de tudta, hogy az utcagyerekek sokszor szereztek abból pár penny-t, hogy kézbesítőként, vagy hírvivőként dolgoztak. A zsaroló talán ugyanígy tett, és volt egy vagy több megbízható kölyök, akire rá merte bízni az átvételt. Ez arra mutatott, hogy a zsaroló jól ismeri a negyedet, és rendszeresen megfordul ott, emellett hozzáfért a foto negatívokhoz is. Lehetséges lenne, hogy maga a fotográfus az első számú zsaroló? A második pedig valaki az ő környezetéből, hiszen az már bizonyos, hogy látta az először íródott levelet. Mindenesetre, ez egy olyan nyom volt, melyen, ha volt hozzá bátorsága, elindulhatott.

Ha volt hozzá bátorsága.

Talán nem jött el? Talán nem fűtötte a Barbeau-k kalandor lelke?

– Lehet, hogy segíthetek önnek, Lady Hamisch – mondta végül.