***
Úton a szállása felé magában több ötletet is végiggondolt. Volt, amit elvetett, másokat megtartott. Elsőként meg kellett találnia a műtermet, ezt követően be kellett jutnia és valamiképpen bizonyítékot szereznie azon elméletére, hogy a fotográfus, azonos az első zsarolóval.
Egyszerűbb lett volna, ha megbízója emlékszik a műterem címére, vagy a fotográfus nevére, ám így sem volt lehetetlen feladat fényt deríteni minderre. Csupán idő és némi pénz kérdése volt és e pillanatban, hála az őladységétől kapott előlegnek, még mindkettőből elegendővel rendelkezett.
Tudta, hogy legkönnyebben úgy akadhat nyomra, ha a már meglévőket követi. A fényképész ismerős volt Whitechapelben, így feltehetően őt magát is ismerték és tudták hol dolgozik.
Gondolatai ismét visszakanyarodtak a leányneveldében töltött napokhoz. Akármilyen óvatosak is voltak a lányok, amikor a kiközösítetteket kínozták, egy-egy eset, mindig a nevelők fülébe jutott. Ők pedig mindig tudták kit és miként kell kikérdezniük, a dologgal kapcsolatban, kik azok a növendékek, akik jobban ki voltak szolgáltatva az ő jóindulatuknak, mint a többiek. „Spicli”. Ennek a szónak az értelmét, a kettős értelmét ott tanulta meg. Azt, hogy ezek a lányok nem tehettek volna másként, mint ahogy tettek, és bármely döntésükkel csak bajt hoztak a fejükre.
Keserű mivolta ellenére, mindennek az volt a tanulsága, hogy egy ügy felgöngyölítésének elengedhetetlen része az, hogy az ember a megfelelő kérdéseket tegye fel, a megfelelő embereknek. Ez esetben az utcagyerekeknek.
Ám miként egy ismeretlen fiatal férfi egy leányiskolában, úgy keltett volna feltűnést egy kérdezősködő, fiatal nő Whitechapel utcáin. Ezért az első útja egy férfiruhaboltba vezetett. Először fordult elő vele, hogy ilyet tett, ezért sietősen már-már kapkodva válogatott, hogy aztán az eladók tekintetétől kísérve, távozzon onnét.
Bérelt szobájába visszaérve, amint kiterítette a ruhákat az ágyára, újfent elfogta a bizonytalanság. Mert egy dolog volt a dac, melyet a társadalmi elvárások iránt érzett, és egy másik a valós veszély lehetősége. Még mindig élénken éltek benne a „színésztársulattal” kapcsolatos emlékei. Az undor, de még inkább a félelem.
Vajon Doyle elképzelte valaha, miként kezdte a pályafutását Sherlock Holmes? Milyenek voltak az első ügyei, amikor még nem mestere, hanem maga is csupán tanulója volt a választott hivatásának? Ő is vívódott és őt is megrettentették az előtte álló kihívások, melyeken felül kellett kerekednie? Aztán eszébe jutott, hogy miként Mary Morstan Holmeshoz, úgy fordult Lady Hamisch is ő hozzá, kétségbeejtő helyzetében, kétségbeesett döntés hozva, szalmaszálként kapaszkodva, ő belé. Hogy miért?
Kiemelte ruhái közül a nadrágot.
Hogy miért? A botrány miatt. Mert ez a világ másként ítélte meg, ha egy férfi vét az illem és az erkölcs szabályai ellen, s mert Holmes pusztán ábrándkép volt, nem valóság. Vajon hány férfi akadt volna Londonban, aki előtt a lady felfedhette volna a titkát, és vajon hányan lettek volna képesek felülemelkedni a beléjük nevelt erkölcsi értékrenden és abbéli késztetésükön, hogy megsegítsék, és ne pedig megvessék ezt a „feslett” nőt? Feltehetően igen kevesen, és Lady Hamisch is csupán egyet ismert közülük. Azt, aki végül arra bátorította az asszonyt, hogy forduljon bizalommal hozzá, a lányához. Az apját.
Öltözni kezdett.
***
Whitechapel határán kiszállt a kocsiból. Hosszú haját sapka, alakját a bő férfiruha takarta el. Tudta, hogy az álcája nem tökéletes, hiába tűnik úgy, mintha más ember levetett ruháit hordaná, öltözéke és arca még mindig túlságosan tiszta volt. Az alacsony házak kéményeiből a korom nem szállt magasra, hanem visszahullt az utcákra, melyeket elárasztott a kifőzdék és műhelyek ezernyi szaga. Mindez beleivódik majd a ruhája anyagjába, a bőrébe és a hajába.
Mindemellett hosszú ideje először sétált az utcán fátyol nélkül és különös módon itt, London eme rossz hírű negyedében, senki sem bámulta meg. A „barna levélpapírt” szennyező fehér tintafoltokat az arca jobb felén, ahogy az egyik nevelője emlegette őket, vagy a fakó monoklit a bal szeme körül.
Lady Hamisch három fontját schillingekre és pennykre váltva, előbb csak óvatosan kérdezősködve, majd egy-egy érmét megvillantva lépésről lépésre egyre mélyebbre merült Whitechapel piszkos labirintusában. Igyekezett keveset beszélni, így nem volt túlságosan feltűnő, hogy próbálja elmélyíteni a hangját, hogy az jobban illeszkedjen az álcájához.
Lassan haladt, mert, ahogy számított rá, az utcagyerekek amilyen lelkesek és bizalmaskodók voltak, ha lehetőséget szimatoltak, olyan bizalmatlanok is, ha valaki őket kérdezte, ám mire este hatot kondult a Big Ben órája, eljutott a keresett címre.
„Adrian Chabott fotográfia”, ez a szegényes, egyszerű névtábla jelezte csupán a műtermet, egy négyszintes bérház bejárata mellett. A suhanc, aki végül nyomra vezette, azt mondta rendszeresen állnak meg kocsik a ház előtt, és olykor feltűnően szép, takaros hölgyek szálnak ki belőlük. Emlékezett rá, hogy a lady utalt arra, hogy a bordélyház sokat adott az ott dolgozó lányok külsejére. Egy külső szemlélő akár tisztességes nőknek is láthatta őket. Lady Hamisch-nek abban is helyes volt a feltevése, hogy az a fényképész, aki róla készítette az albumfotót, aligha lehet azonos azzal, akinek az ázsiai lány ült modellt. Az utcagyerekek szerint, mára egy fiatal, a húszas évei végén járó férfi dolgozik a műteremben, egy bizonyos Mr. Perkins, de úgy hírlik ő is meg kíván válni a műteremtől.
Megtalálta hát a helyet, ám a keresgélés annyira lekötötte a figyelmét, hogy, már csaknem az az ajtóban állva ébredt rá, hogy nem tudja, miként fogja folytatni.
Elbizonytalanodva állt a sikátor bejáratában, mely éppen a bérház ajtajára nézett, mikor szürke öltönyt viselő férfi lépett ki rajta, lábánál egy foxival, ami ugyan pórázon, de engedelmesen sétált mellette.
– Őt keresi! – hallotta a háta mögül a suhancot
Émelie összerezzent a hangjára. Magában bármennyire is hálás volt neki azért, hogy „bemutatta” a férfit, biztos volt benne, hogy az meghallotta, ahogy a kölyök kiabál. Még meg is torpant egy pillanatra, és úgy tűnt felé fordul. Ám a mozdulat abba maradt, a férfi a zakója zsebébe nyúlt majd cigarettát húzott elő, rágyújtott és elindult.
Émelie utána eredt.
***
A Perkins nevű görnyedt tartású, sovány férfi, gyors tempót diktálva átvágott előbb Whitechapelön, majd Limehouse-on keresztül az Isle of Dogs felé vette az irányt. A foxie kitartóan kocogott mellett.
Ha Whitechapelnek rossz híre volt, annak züllöttsége miatt, a Temze által körülölelt, dokkokkal telezsúfolt Isle of Dogsnak egyenesen rettenetes. A kínaiak miatt. Az évtizedekkel korábban megvívott két ópiumháború során vereséget szenvedett Kína immáron Britannia félgyarmata volt, lakói pedig a birodalom másodrangú polgárai, annak minden hátrányával. Ezt, az uraik iránt érzett megvetést, és az évszázados tapasztalatot felhasználva a kínaiak pénzzel, és mint hírlett kegyetlenséggel, vetették meg a lábukat Londonban, a világ fővárosában, és azt tették elnyomóikkal, amit azok, ő velük. Nyerészkedtek rajtuk. Az egész városban hallani lehetett híreket az Isle of Dogs felett uralkodó szervezetekről, az általuk fenntartott bűnbarlangokról, ópiumtanyákról és egy arénáról, melyben különösen véres, pusztakezes viadalokat rendeztek. Terjedtek a pletykák, minthogy arról is, hogy a rendőrség nem tesz mindez ellen semmit, sőt talán még elő is segíti annak működését. Ennél fogva az Isle of Dogs egy kívülálló számára veszélyesnek és kikezdhetetlennek látszott.
Akárcsak Lady Hamisch jó híre.
Mr. Perkinst végül egy hatalmas raktárnál veszítette szem előtt, melynek belsejéből hangos hurrogás, és más zajok szűrődtek ki. Mindenféle ember nyüzsgött a bejáratnál, angolok, a rájuk jellemző különös hangsúllyal beszélő írek, de hallott német és francia szót is. És természetesen ott voltak szép számmal az ázsiaiak is. Az emberi hangok közé kutyaugatás vegyült.
Belépve már tudta a férfi, miért egy foxi társaságában kereste fel ezt a helyet. Patkányozott. Arra fogadott, hogy a kutyája mennyi rágcsálót képes adott idő alatt elkapni. Mint sok dologról, erről is hallott már, de látni, még sohasem látta élőben.
A raktár belsejét három szekcióra osztották, mindegyik közepén egy deszkákból ácsolt arénával, melyek körül emberek tolongtak. Az egyik mellett újra észrevette Perkinst. Eközben egy magas, barna bőrű keleti felemelt egy jókora kalitkát és túlharsogva a tömeget, kiabálni kezdett.
– Itt vannak uraim! Friss, egészséges, vidéki patkányok, Essex és Kent legjava! Halljuk uraim, ki vállal be egy patkányt!
Pergő nyelvvel, ugyanakkor rosszul, torzan beszélte az angolt, ám a közönsége nyilván szokva volt ehhez, mert kezek emelkedtek a magasba, bábeli zűrzavarhoz hasonlóan, fél tucat nyelven licitálva egymásra. Végül Perkins is felemelte a földről a kutyáját és megtette a saját tétjét.
A foxi jól értette a mesterségét, nem rettent meg a jókora rágcsálóktól. A hosszú séta idáig úgy tűnt meghozta a harci kedvét és az étvágyát, mert vadul rontott neki a deszkafalak közé eresztett tizenkét példánynak. Perkins a körülményekhez képest visszafogottan biztatta az állatot, miközben tekintete újra és újra a mellette álló ázsiai kezében tartott zsebórára tévedt. Kutyájának mindössze három perce volt.
Úgy tűnt nem kell csalódnia. Az eb valósággal őrjöngött az apró arénában, fel s alá száguldozva a sarkok között, ahová prédáit beszorította. Mikor az utolsót is elkapta és fejét hátravetve áthajtotta az átellenes sarokba a kikiáltó megállította az órát.
– Két perc ötvenhét szekundum, uraim! Az eb győzött!
– Ebben még van élet! – kiabált közbe egy vöröslő arcú férfi és ütni kezdte maga előtt azt a deszkát melynek aljához az utolsó patkány esett. A kis állat valóban rángatózott, bár a sebei láttán, Émelie-nek úgy tűnt, csupán a haláltusáját vívja s erős túlzás, élőnek nevezni. Pár pillanatig még vergődött majd kimúlt. – Na, most van vége! – csapott újra a deszkára a férfi. – Vagyis a kis nyavalyás nem végzett mind a tizenkettővel időre!
Zűrzavar támadt. Sokan fogadtak a foxi győzelmére, és még többen ellene, így most a kegyetlen véget ért patkány elmúlása hirtelen, egy feloldhatatlannak tűnő ellentmondás forrása lett. A vendégek kiabáltak, igazukat bizonygatták, s közben egyre több ázsiai gyűlt köréjük.
Émelie azt nem látta miként kezdődött, csupán érezte. Azt, hogy egyszeriben meglódult a tömeg és ő is vele. Testek nyomódtak neki, taszigálták, összepréselték. A vendégek eleven falként tornyosultak körülötte, melyen képtelen lett volna áttörni magát.
A jobb oldalán nyomakodó, kiabáló férfit, valaki nagy erővel megtaszította és az az egyensúlyát vesztve nekizuhant, magával rántva őt a földre. Sikoltott. Nem volt benne biztos, mert nem hallotta a saját hangját a tömegben, de feltehetően megtette Elöntötte a rémület. Egészen más volt egy mozgó tömeg részeként sodródni, és más a lába alatt heverni magatehetetlenül. Talpak tiportak rájuk, „szerencsére” főként a rajta fekvő férfira.
Valaki átsétált a felettük hullámzó sokaságon. Egyszerűen csak átsétált, nem pedig áttört rajta. Úgy tűnt a többi ember nem igazán tudta akadályozni ebben. Divatos, barna öltönyének zakóját, jókora nedves folt szennyezte, vonásait pedig indulat torzította el Megállt felettük, majd lehajolt és két kézzel megragadta az Émelie-t elsodró férfit.
– Gyere ide, te kurafi! – mordult rá. – Van fogalmad róla, mennyit ér ez az öltöny, te gazember!
Úgy emelte fel a magatehetetlen testet, mintha holmi rongybaba lett volna, s hát az is volt, olyan ernyedten lógott a kezei között.
A felette magasodó férfi tekintete, a szótlan ájultról átsiklott rá. Előbb szó szerint ejtette azt, majd a kezét nyújtotta felé.
– Jöjjön, kisasszony! – kérte.
Kisasszony? Honnan…
Pillantása a mellette a padlón heverő sapkájára esett, mely alól kiszabaduló hosszú haja elárulta kilétét. Lelepleződött, így most viselnie kellett a következményeket. Megragadta a férfi kezét, aki könnyedén felhúzta a földről, majd lehajolt, hogy felvegye az elvesztett sapkáját. Egy pillanatig forgatta a kezében, mintha azt latolgatta volna, visszaadja-e neki, majd odanyújtotta, ő pedig elvette.
Lehetetlen helyzet volt. A férfi őt nézte, szinte megbámulta a foltjait, a felemás szemét, a válla alá omló fekete haját, és a férfiruha mögé rejtett alakját, ám nem szólt emiatt egy szót sem. Valószerűtlenül csendes és mozdulatlan pont voltak ők ketten ebben a zajos tumultusban.
Valahonnan ismerősnek találta a férfi pillantását. Látta már valahol, ez egészen biztos. Ugyanezt a fürkésző, mindenen átlátó, ámde nem ítélkező tekintetet. Igen, Oscar Wilde-é volt éppen ilyen, mikor még gyerekkorában találkoztak. Ám ez a férfi nem Wilde volt.
A buborék, melyet a pillanat emelt köréjük, éppen olyan hirtelen, mint ahogy létrejött, ki is pukkadt, fél tucat nyelven kiáltott szitok- meg jajszavakkal, és újra megelevenedő testek tömegével törve meg annak valószerűtlen „varázsát”. Azonban míg őt újra magával sodorta a csődület, a férfi mozdulatlan maradt és őt nézte. Akkor is érezte magán a tekintetét, amikor a felzúdult vendégek áradata ismét teljesen elborította, és végül „partra vetette”, az egyik kijárat mellett.
***
Jó ideig ténfergett csupán a dokkok miatt magasba szökő, kikövezett Temze parton, próbálva összeszedni önmagát, a gondolatait s közben igyekezett úrrá lenni a félelmén. Keze és lába még mindig remegett.
Lénye egy része azt kiabálta „elég, ez sok, ezt így nem folytathatod tovább”, míg a másik, hogy „szerencsésen megúszta, nem lett baja, és ne engedjen a félelmének”. A benső hangok, melyek folyvást egymás szavába vágva megpróbáltak úrra lenni a másikon, egyformán hangosak voltak, és a maguk igazát bizonygatták, ő pedig csak tétován lépkedett tovább. Más volt ez, mint amivel a „színitársulat”, vagy akár a férfiruha kapcsán érzett. Azokat a hangokat akkor szégyenérzet szülte, s mint ilyenen képes volt felül kerekedni rajtuk, ám most olyasvalamivel szembesült, amit korábban sohasem tapasztalt. Az előbb odabent, az életéért rettegett, s közben nem tudott meg semmi fontosat. Semmit, ami előrébb vitte volna az „ügyét”, már ha hivatkozhatott egyáltalán rá így.
Semmit? – torpant meg. Valóban nem tudott meg semmit?
Perkins jól szabott öltönyt viselt, szinte vadonás újat, ám amennyire vissza tudott emlékezni rá, maga az öltözék anyagát tekintve inkább volt erős és tartós, sem mint kifejezetten elegáns. Olyan ember dolgoztat ilyen szövetből, aki ahhoz van szokva, hogy sokáig kell hordania egy ilyen költséges ruhát. Erős, nehezen levetkőzhető szokás volt az ilyen, mely idővel mélyen, szinte a csontjáig beleivódott az emberbe, ám miként sok kórságnak jót tett az éghajlatváltozás, úgy múlt el ez is, ahogy valakinek, ez esetben egy feltételezett zsarolónak, aki jelentős összeghez jutott, jobbra fordult az anyagi helyzete. Perkins vett ugyan egy új ruhát, de nem pazarolta a pénzt. Vajon csupán a régi berögződés késztette erre, vagy az, hogy további tervei voltak az összeggel?
Nem ült kocsiba, hanem gyalog jött, hogy a foxit formában tartsa, és nem fogadott túl sokban sem. Ez sem arra utalt, hogy szórni akarná a Lady Hamisch-től megszerzett vagyont. Ugyanakkor az utcagyerek szerint az a hír járta, hogy meg kíván válni a műteremtől. Talán valami tisztességesebb, vagy legalábbis jövedelmezőbb munka után akart nézni?
Elgondolkodott. Perkins valamikor a múltban átvette a műtermet akár magától Adrian Chabottól, akár annak valamelyik utódjától, és vele együtt az ügyfélkörét is. A képeket rendezgetve ráakadt arra, amelyiket Lady Hamisch-ről készítettek. Ő maga is látott néhány képet róla az újságokban, mikor utána olvasott, s mivel az évek kegyesen bántak a ladyvel, nem volt nehéz felismerni benne az egykori örömlányt. Nyilván Perkins is hasonló módon jutott a következtetésre.
Ám ott volt a másik lány. Lord Hamisch kedvence. Róla honnan tudott? Lady Hamisch szerint a fotográfia akkor készült, amikor valaki munkába állt a bordélyban, tehát semmiképpen sem történhetett meg, hogy a lány már akkor a lord kitüntető figyelméről fecsegett, amikor a fényképésznél járt. Talán Perkins maga is megfordult olykor a házban, elvégre onnan kapta a munkáját. Meglátott, vagy meghallott valamit a lánnyal és a lorddal kapcsolatban? Kétségtelenül azért küldte el a kurtizán képét a ladynek, hogy még inkább meggyőzze arról, hogy a kezében van, bár erre magában a levélben nem tért ki. Feltételezte vajon, hogy a lady tud a férje kicsapongásáról és magáról a lányról? Vagy téves nyomon jár s az egész mögött nem is állt efféle tudás? Bárkit választhatott volna, hogy pusztán csak azért, hogy a képek hasonlóságával állítását még inkább igazolja, és véletlenül éppen amellett döntött, akit a lord valóban kitüntetett figyelmével?
Azon kapta magát, hogy e különböző, akár egymásnak ellentmondó teóriák kigondolása közben léptei meglassultak, vadul kalapáló szíve is elcsitult. Akárcsak háborgó lelke és elméje. Eszébe ötlött a férfi, az Oscar Wilde tekintetű fiatalember. Az, ahogy fürkészte, ahogy átlátott rajta, ám ennyi volt és nem több. Nem csodálkozott, nem háborodott fel, és nem is ítélkezett. Éppen ellenkezőleg, egészen mást látott a szemében. Őszinte, de nem tolakodó vágyat, mert tetszésére szolgált az, amit látott.
„A szemünkkel is eszünk, nem csupán a szánkkal. Az étel látványa, színvilága, a találás kompozíciója éppen úgy része az étkezésnek, mint az illatok és ízek szimfóniája.”.
A kevés dolog egyike, ami rámaradt az édesanyjától, egy francia szakácskönyv volt, melynek első lapjára e szavakat írták.
A férfi ránézett és kedvére valónak találta. Ez egyszerre hozta zavarba és töltötte el önbizalommal. Szüksége is volt rá, ahhoz, ami most következett. Be kellett jutnia a műterembe, melynek fotográfusa, csak egy igen exkluzív vendégkört fogadott. Olyan fiatal lányokat, akiket a bordélyház küldött hozzá, melynek egykoron Lady Hamisch is az alkalmazottja volt.
Nem volt más választása, fel kellett keresnie az intézményt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése