Az évszázadnyi évtized: Az ékszer, melyet a férj...

Egy latin mondás szerint; „Bonum vinum hedera non indiget”, vagyis jó bornak nem kell cégér. Ez bizonyára az előkelő, londoni bordélyházakra is igaz volt, hiszen Émelie még az épület előtt állva sem volt biztos benne, hogy jó helyen jár.

Belgravia. London talán legelőkelőbb negyede. Elegáns, letisztult, fehér homlokzatú épületeivel, rendezett utcáival, melyeken folyamatosan ott sétálgattak a rendőrjárőrök, ráadásul párosával, a kerület gazdagságot, biztonságot sugárzott. S természetesen nem kevés képmutatást, hiszen, ebbe a látszólag minden bűntől távol eső városrészbe jöttek az úri körök férfiúi, hogy kiéljék vágyaikat, az üde, fiatal, sokszor idegen szépségű lányok, sőt fiúk iránt.

Nem volt tolongás, nem voltak kíváncsiskodók, csupán konflisok jöttek és mentek a nyári öltönyös, jól fésült és frissen borotvált urakkal.

Eszébe sem jutott a főbejáratot választani, ott minden bizonnyal, csak az előkelő kuncsaftok léphettek be, ám egy rövid lépcsősor alján, jellegtelen cselédajtó nyílt az épület alagsorába, ahol libériás szolgák és egyenruhás szobalányok sürögtek. Látott közöttük egészen fiatalokat, szinte gyerekeket is. Emlékezett rá, hogy Lady Hamisch-t is voltaképpen kislányként szegődtették el ehhez a házhoz.

– Kit keres? – szólította meg egy kellemetlenül éles hang a forgatagból.

Az asszony, kihez a hang tartozott, magas volt, s vékony, mint a száraz kóró.  Erősen őszbe vegyülő, fekete haját szigorú kontyba kötve hordta. Egyszerű szabású, de láthatóan kiváló minőségű anyagból készült fekete ruhájában, éles, csontos arcvonásaival egy vén, sokat látott hollóra emlékeztette Émelie-t.

Közelebb lépett hozzá és félrehajtotta az arcát takaró fátylat.

– Munkát – mondta, a helységben uralkodó munkazajhoz képest amennyire csak lehetséges a leghalkabban, ám mégis tisztán érthetően, szemét véletlenül sem lesütve. Elvégre szerepe szerint ő most egy olyan lányt alakít, aki azért jött, hogy eladja a testét, itt ebben a házban. Lehetett visszafogott, lehetett szerény, de szemérmes semmiképpen.

Az öregasszony végigmérte, mint ahogy már talán száz, vagy éppen ezer alkalommal tette, más lányok esetében. Tekintete valamiképp egyszerre volt megfáradt, rosszalló és vizslató.

– Mi késztet egy ilyen fiatal lányt arra, hogy egy efféle házban akarjon dolgozni? – kérdezte franciául.

Émelie a szeme körüli fakó monoklihoz emelte a kezét.

– Egyetlen rendes házban sem akarnak ilyen küllemű alkalmazottat maguk körül látni az uraságok.  Sem egy leányiskolában – felelte hibátlan kiejtéssel.

– És a színészet?  - váltott németre a másik nő.

Nos igen, ez egy jogos, ésszerű kérdés volt. A színpadon az erős smink annyi mindent elfedett volna, és rossz tapasztalatai ellenére is tudta, hogy a színházak java nem volt velejéig romlott és züllött hely. Ott tisztességes állása lehetett volna. Ugyanakkor megértette, hogy már ez is egyféle vizsga, hiszen egy ilyen házban elvárhatták a lányoktól, hogy műveltek legyenek és több nyelven is beszéljenek.

– Nem szeretek tömegek előtt szerepelni. A magánelőadásokat jobban kedvelem – mondta elfogadható németséggel.

Az asszony nagy sokára bólintott, majd intett neki, hogy kövesse.

 

***

Sohasem látott még bordélyházat belülről, így csupán pletykákból és újságcikkekből lehetett elképzelése arról, mire számítson, ám ez az intézmény a falai között is éppen annyi eleganciát és visszafogottságot árasztott, mint kívülről. Egyenruhás szolgák siettek a dolgukra, ezüsttálcákkal, tehetős kliensek üldögéltek az asztalok körül, kezükben szivarral és egy pohár portóival, politikáról és üzletről diskurálva, mintha csak egy szalonban lennének.

Az öregasszony felvezette az első emeletre, majd egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt megállva, többször is kopogott rajta.

– Szabad! – szólt ki odabentről, egy határozott hang.

Kísérője benyitott, majd szándékosan úgy lépett be a szobába, hogy Émelie kívül maradjon az ajtón, megszólalt.

– Madame Simza, munkaügyben keresik.

Az idős nő végre félre állt és ő így már ő is megpillanthatta a ház feltételezett úrnőjét. Vastag, szögletes vonások, az övéhez hasonló örökkön kócos, örökön göndör, barna haj, füst barna bőr. Az elegáns ruha, a kiválóan megválasztott, szolid ékszerek és hibátlan, felsőbbséges tekintet sem volt képes elrejteni az előtte álló asszony cigány származását. Mégis ő irányította ezt az intézményt, mely látszólag diszkréten, valójában viszont szemérmetlen merészséggel simult bele London belvárosának egyik legelegánsabb kerületébe.

– Köszönöm, Frau Meinhart – lépett ki az asztala mögül Madame Simza. – Kérem, hagyjon magunkra!

Hasonló tekintettel mérte végig, mint előtte a másik nő, ám mégsem pontosan ugyanúgy. Keresett valamit benne. Talán az elszántságot, a kétséget, az elkeseredést. Azt, amit azok a lányok mutattak, akik komolyan gondolták, hogy elszegődnek hozzá dolgozni. Valamit, amivel Émelie nem rendelkezett.

– Sok önben a dac – szólalt meg a madame, ahogy körüljárta – A gőg és a lenézés, mellyel önnön gyengeségeit igyekszik leplezni. A hit, hogy átlát másokon, miközben rejtve tartja önmagát előttük. Mert, hogy ezt tanulta nem igaz? Annyi éven át.

Émelie arca megmerevedett. Egy pillanatra újra elöntötte a kétség, hiszen a ház úrnője ily kevés idő alatt, pusztán abból, hogy itt állt előtte, ilyen jól és pontosan következtetett. Aztán eszébe jutott, az érzés, mely az után áradt szét benne, hogy „megoldotta” egykori háziasszonya fiának ügyét. Az érzés, hogy ez csupán színjáték. Szerep, melynek meg kell felelnie, míg tart az előadás. Ez segített. Segített emlékeztetnie magát arra, hogy miként ő maga is gyakorlatot szerzett mind abban, amit a madame mondott, úgy a másik nő, kora és helyzete okán is, könnyedén megtehette. Hiszen több tucat, vagy akár száz lány is állhatott már ott az évek során, ahol most ő, nem is beszélve a kuncsaftok sokaságáról, kik bizonyára itt, ezen a helyen is igényelték, hogy akárcsak az őket oly régóta kiszolgáló személyzetük, az úrnő és a kurtizánok is „beléjük lássanak”, ismerjék szokásaikat, és teljesítsék, akár egyetlen szó nélkül kifejezett vágyaikat. Ez fontos volt. A madame belélátott, nem pedig átlátott rajta.

Ez megnyugtatta, az előbb még kalapáló szíve elcsendesedett, vonásai kisimultak.

Madame Simza elégedetten elmosolyodott. Igen, most már azt látta a szemében, amit keresett.

– Ez kedvemre való – közölte. – Ha egy nőben sok az erő, mégis sérülékeny. A férfiaknak is tetszik, mert nem ehhez vannak hozzászokva, főleg, ha drágán megfizettek azért, hogy kiszolgálják őket. Akad már néhány ilyen lányom, de sohasem lehet elég belőlük. Ön szép, a maga egyedi módján, nyelveken is beszél, más különben, Frau Meinhart nem engedte volna meg, hogy átlépje az irodám küszöbét. Jól gondolom, hogy iskolázták, tehát olvasott?

– Igen, asszonyom – talált végre hangjára Émelie.

– A művészetekben jártas?

– Meglehetősen jól rajzolok, és tanultam zongorázni is.

– Helyes, akkor hát lehet önnel dolgozni, s nem kell az alapoktól kezdeni a taníttatását a későbbiekben – bólogatott a madame, majd megállt közvetlenül mellette és a fülébe súgott.  – Még ártatlan?

E kérdés újra elnémította. Bár számított erre, s az idősebb nő szavai nem voltak közönségesek, ugyanaz a zavar fogta el, mint mikor a Lady Hamisch-ről és arról az ázsiai lányról készült fotográfiákat megpillantotta. Fogalma sem volt miként feleljen erre a kérdésre úgy, hogy az a másik megelégedésére szolgáljon, és ne keverje magát még lehetetlenebb helyzetbe. Hiszen a válasz az ő esetében, azok után, mit a bűnbandával töltött napok során átélt egyszerre volt nem és igen. Végül félig öntudatlanul, de bólintott.

A madame, arcán elégedett mosollyal visszasétált az asztala mögé.

– Ebben az esetben, van egy külön feltétele annak, hogy alkalmazásba vegyem. Pár éve került hozzám egy japán lány, ő mesélt egy érdekes szokásról. Hazájában a gésák társaságáért éppen úgy fizetnek a férfiak, mint nálunk, ám e kivételesen szép és képzett művészeket csupán két férfi érinthet nőként. A dannájuk, az arra érdemes férfi, aki vagyonokért vásárolja meg magának a jogot, hogy a nő pártfogója lehessen. Ugyan Angliában is ismeretes ez a szokás, ám mint hallom Japánban, sokkal diszkrétebben, civilizáltabban intézik a dolgot. A másik férfi pedig az, aki a legtöbbet ajánlja a midzuagéjáért. Az ártatlanságáért – magyarázta meg az Émelie számára idegenül csengő kifejezést. – Ott a lány, kinek szüzessége árverésre kerül, már közismert és sokszor közkedvelt gésa-jelölt, ám itt Londonban nem áll módunkban éveket szánni arra, hogy efféle hírnevet építsünk fel bárki számára.  Sajnos nem, mert az a város rohan, vele a birodalom, és annak minden tehetős ura, aki csak megfordul ebben a házban. Akkor sem, ha még itt is időbe telik, mire önből, az a nő lesz, akit ezek az urak, úgy kívánnak majd. Mikor már nem csupán véletlenül téved a szemük önre az albumban, hanem gyakorlott mozdulattal lapoznak oda ahhoz a képhez, melynek ön ült modellt. Az ehhez szükséges gyakorlatot, azt, hogy elérje, önt válasszák, majd megszerzi e falak között. Ám előtte – nyúlt jobbjával egy csengő után és négyszer egymásután megnyomta –, előtte még egy meglepetéssel kedveskedünk az éppen jelenlévő vendégeknek. Azzal, hogy tartunk egy árverést önre, és a midzuagéjára. Meglátjuk mennyire éhesek az urak!

Émelie megértette, hogy önnön tudatlanságának csapdájába esett. Szó sem volt többé arról, hogy csupán némi kellemetlen közjáték után, elküldik a fotográfushoz, hogy modellt üljön a képhez. Elsőként ott hibázott, hogy elsiklott egy fontos részlet felett, mert nem kérdezett rá Lady Hamisch-nél tett látogatása során arra, hogy mennyi idő telt el, az albumnak készült fotográfia, és aközött, hogy a cselédlányok közül kikerülve, „tanulmányai” végén, először fogadott az ágyába férfit, s így tudás helyett, csupán a szerencséjében bízott. Másodszor pedig akkor vétett, mikor alábecsülte ennek a helynek a sajátos törvényeit, az egyszerű és letisztult felszín alatt mindent és mindenkit mozgató pénzéhséget és kéjvágyat.

Ha lett is volna még esélyje, kifordulni innen leszaladni a lépcsőn, ki az utcára, hogy aztán visszaadja Lady Hamisch pénzét, és e képmutató korra bízza, hogy eldöntse segít-e rajta, az szertefoszlott, mikor kinyílt az ajtó és a szigorú tekintetű Frau Meinhart lépett be rajta, nyomában két egyenruhás szobalánnyal. Őt hívta a madame a négyszeri csengővel, hogy akaratának végrehajtója és az ő „elveszejtője” legyen.

 

***

Nem emlékezett minden részletre. Sem a szobára, ahová talán bekísérték, talán berángatták, sem arra pontosan mire utasította Frau Meinhart a cselédlányokat, csupán csak, hogy pattogó, német nyelven tette. Rózsavíz illatú kendő simított végig a tagjain, fésű merült a hajába és hogy a kellemes londoni nyáréjszaka ellenére is fázott. Fázott, mikor megvált a ruhájától, és akkor is, mikor rásegítették a fehér selymet, melyet majd viselnie kellett. Érezte, hogy a finom anyag a bőréhez ért. Mintha ott se lett volna, olyan könnyű volt. Mintha meztelen lett volna.

Hallotta Madame Simzát, ahogy gyakorlott házigazdaként előbb csendre inti a szalonban szórakozó vendégeket, majd magára vonja a figyelmüket, és egy különleges lehetőséggel kecsegteti őket. Egy egyedülálló tőzsdei lehetőséggel, mely során olyan értékre licitálhatnak, melyet nem is lehet igazán felbecsülni, pénzre váltani, s melyet megszerezni, igazi kiváltság.

Ékkőként utalt rá, minként a báli szezonok legkívánatosabb hölgyére szokás, aki a legkívánatosabb partinak számított abban az idényben, és igen, a maga kicsavart módján, de ez éppen olyan volt. Egy fiatal, szépreményű lány az előkelő úri körök tekintetétől kísérve, kilép a rivalda fénybe, hogy csodálják, bámulják, kívánják. Hogy elhalmozzák bókokkal, ajánlatokkal, szép és üres ígértekkel. Egyetlen különbség mégis akadt. Az, amit érte ígértek nagyon is valós volt. Kézzelfogható.

Arcát fekete maszk, alakját pedig sokat sejtetőn, szinte már áttetszően  finom szövésű, ruha takarta, ami a fényárban úszó teremnek hála, látni engedte a bőrét tarkító napfoltok kusza, szeplőszerű sokaságát, mellei körvonalát, ágyéka sötét háromszögét. E pillanatban ő volt vágyuk titokzatos tárgya.

Megszédült, és felkavarodott a gyomra. Mi lesz, ha valaki licitál? És mi lesz, ha nem licitál senki?

Azt hitte olyan lesz, mint egy piacon. Kezek emelkednek majd a magasba, összegeket kiabálnak be, miközben Madame Simza igyekszik minél jobban fűteni a tömeget és mind feljebb és feljebb verni az árat.

Ehelyett kisméretű, elegáns kötésű jegyzetfüzetek kerültek elő az urak zsebéből, melyek papírját szorgosan szántották a ceruzák.  Inasok gyűjtötték össze az ajánlatokat, és vitték oda a ház úrnőjének, aki miután elolvasta őket csupán annyit mondott.

– Tíz guinea-nél tartunk, uraim – közölte elégedetlen, leereszkedő hangon.

Újra felemelkedtek a ceruzák.

Diszkrét volt, már-már civilizált, ám ahogy egyre feljebb kúszott az összeg, úgy csökkent a licitálók száma. Ám igazán akkor léptek vissza sokan, mikor az egyik félreeső boxból is érkezett egy ajánlat. Émelie nem látta, s tudni végképp nem tudta ki ülhet benne, ám úgy tűnt a többi vendég nagyon is tisztában van a félhomályos sarok gazdájának kilétével, hiszen elég volt egy szál papír, hogy visszakozzanak. Olyan lehetett talán, mint Herman Melville Ahabja, a rettegett, vén tengeri medve, kinek elég volt pusztán bejelentenie az igényét egy zsákmányra, s a legtöbb kapitány kitért az útjából, s csak a hozzá hasonló kérges lelkű, kérlelhetetlen alakok mertek megállni előtte.

Még az eddig oly magabiztos Madame Simza is elsápadt, amikor meglátta a papírlapot, és rajta az összeget.

– Nyolcvan guinea – mondta, ám Émelie jól látta rajta, hogy nem az összegtől remegett a hangja.

Egy szál papír…

Senki sem nyúlt a ceruzájáért. Különös, feszült csend ereszkedett a helységre, mintha egyik vendég sem számított volna arra ami történt. Mintha…

– Legyen kilencven – szólalt meg egy hang a szalon bejáratában.

Magas, megtermett fiatalember állt az ajtóban, divatos, barna öltönyben, szájában cigarettával.

– Tudom, hogy írásban szokás licitálni, de sajnos a noteszom a másik zakómban maradt, a pénzemmel ellentétben – folytatta a férfi. – Tehát kilencven – ismételte önmagát.

– Amennyiben tisztában van e ház íratlan szabályaival, Mr Divine, úgy tudhatná, hogy bármilyen kecsegtető is az ajánlata, akkor sem érvényes – kezdett bele Madame Simza, ám ekkor újabb váratlan dolog történt.

A félhomályos sarokban megreccsent valami és nehézkesen fújtatva, egy magas, ám görbe alak emelkedett fel, két botra támaszkodva. Lassan, nehézkesen mozdult, testsúlyát botjaira terhelve. Olybá tűnt, mindkét lábára nyomorék, legalábbis sánta, s küllemében Dumas Monte Christo-ját idézte fel Émelie-ben, mégsem ez volt az, ami a leginkább megragadta a figyelmét. Sokkal inkább az, hogy a többi vendég ösztönösen elkapta a férfiról a tekintetét, mert nem mertek a szemébe nézni.  Az, hogy Madame Simza ujjai között ismét megremegett a papírlap, mintha még mindig kételkedne benne, hogy a kezében tartja, hogy a lapra írott összeg létezik, vagy éppen, hogy az, aki írta, valóban ott áll előtte.

Az, hogy a sántikáló férfi milyen tekintettel mérte végig.

– Engem nem zavar – szólalt meg végül. – Ha Mr. Harry Divine így kívánja folytatni, ám legyen. Kilencvenöt guinea.

– Száz – ígért rá gondolkodás nélkül a fiatalabb férfi, miközben beleszívott a cigarettájába.

– Száz? – suttogta, alig hallhatóan Émelie.

– Száz – bólintott Divine. – Nekem ennyit bőven megér, hogy végre velem jöjjön, kisasszony – mosolygott.

„Jöjjön kisasszony!”

Most már felismerte. Ugyanaz a férfi volt, aki tegnap felsegítette a földről, a patkányveremben.  Hogyan? Miként?

A másik licitáló kérdőn felvonta a szemöldökét, majd lassú, nehézkes léptekkel odasántikált Divine-hoz.

– Azt mondja száz? - kérdezte

– Azt.

– Tudja, ki vagyok?

– Egy úriember, teli erszénnyel.

– Csupán csak ennyi?

– Számomra, igen – oltotta el cigarettáját Divine.

A sánta férfi lassan bólintott, majd közel hajolt riválisához, a fülébe suttogott, ezután pedig arcán elégedett mosollyal, Madame Simza felé fordult.

– A hölgy úgy hiszem jó kezekben lesz, a fiatalembernél! – hajolt meg, széles, színpadias mozdulattal. – Visszavonulok.

Émelie ekkor vette csak észre, hogy két sétabotja, bár elengedte őket, szálegyenes maradt, mintha gyökeret eresztett volna. Mikor pedig tenyere újra az ónixból faragott gombokra simult, azok izzani látszottak egy pillanatra.

Akár így volt, akár nem, afelől egészen biztos volt, hogy a sánta férfi tovább, sokkal tovább is emelhette volna a tétet, ám mégsem tette. Akkor sem, ha ő volt Ahab, vagy Monte Christo grófja, kinek még a tekintetét is kerülték a bordélyház hasonlóan tehetős vendégei.  Az ember, ki végtelen, önző szeszélyéből esztelen magasságokba emelte az ő értékét, majd egy újabb szeszélytől hajtva, végül mégis átengedte másnak. Csak mert megtehette. Akár egy önkényúr. Akár egy király.

Ám a férfi, aki a kezét nyújtva neki, lesegítette a pódiumról, aki száz egész guinea-t fizetett érte, nem volt király. Hús-vér ember volt, nagy, meleg ám kérges kezekkel, arcán udvarias mosollyal és sokat látott szemekkel. Azokkal, amikkel átlátott rajta, a tegnapi estén éppen úgy, mint ma.

Madame Simza odaintett egy libériás szolgát, hogy felkísérje őket az emeltre. Vissza abba a szobába, ahol átöltözött.