Az évszázadnyi évtized: Az ékszer, melyet a férj...

Volt valami zavarba ejtő abban, hogy a bordélyház, még itt is, egy tisztes úri ház benyomását keltette. Nem pusztán utánozta a hatást, ténylegesen olyan volt. Elegáns bútorok, visszafogott színek, selyem, batiszt és brokát mindenütt. Minden, amitől előkelő kuncsaftok éppen olyan kényelmesen érezzék magukat, mintha otthon lennének. Émelie számára ez olyan volt, mintha tilosban járna. Mintha egy gazdag, befolyásos apa féltve őrzött lánya lenne, aki nem szégyelli az atyai házban fogadni, hallgatásra kötelezett szolgálói tudtával, a szeretőjét.

Olyan illetlen, olyan bűnös, olyan édes…

Ismét elragadta a képzelete. Segítsége és társa volt már sok bajban, de most inkább zavarba hozta. Képzelje talán azt, hogy egy ez nem is vele történik meg? Hogy ő tényleg az az úri lány, aki titkos légyottra hívta a vágyott férfit? Könnyebb lenne így? Talán hagynia kellene?

A férfi mozdulata, az, ahogy átvágott a tágas szobán és elhúzta a függönyöket, hogy az utcai gázlámpák halványsárga fénye beszüremkedjen az ablakokon, véget vetett a képzelgésnek. Ismét a valóságban volt. Kettesben egy szobában a férfival, aki egy vagyont fizetett érte.

– Azt hiszem ma megfelelő az éjszaka ahhoz, hogy besüssön ide a Hold – szólalt meg Divine. – Tudja, ha valamit, ezt oly nagyon hiányolom Londonban. Fényszennyezés, azt hiszem ez a tudományos neve. Mikor a mesterséges fények túlragyogják az égieket, elrejtve őket az ember szeme elől. Afrikában sohasem kellett keresgélnem a csillagokat, de itt, mintha nem is egyazon planétán élnék.

– Járt Afrikában? – kérdezte Émelie.

Tudta, hogy bután hangzott, hiszen a férfi éppen most mondta, ám beszéltetni akarta. Húzni az időt ameddig csak lehetséges.

– Hosszú időt töltöttem ott, a nagybátyámmal. Édesapám halála után ő vett a pártfogásába, és próbált embert faragni belőlem. Azt hiszem többé-kevésbé, sikerrel járt. Ön is megfordult már Afrikában? Vagy ha ön nem is, hát valamelyik őse bizonyosan. Már tegnap is feltűnt, a piszok ellenére is, hogy milyen jellegzetes tónusú a bőre. A gyarmatokon láttam ilyesmit, a vegyes házasságokból született gyerekeknél.

Zavarba hozták a férfi szavai. Lelke egy része berzenkedett ellenük, mint mindannyiszor, amikor valaki a származását hozta szóba, egy másik viszont, csitította, hiszen jól megtanulta, hogy miként kell viselnie ezeket a megjegyzéseket, ugyanakkor a férfi a legkevésbé sem gúnyolódott vele. Tényeket állapított meg, a tapasztalatait osztotta meg vele.

– Édesanyám egyiptomi volt, az apám pedig francia – felelte.

Divine bólintott, majd odalépett hozzá.

Most? Most akarja majd?

A férfi óvatos mozdulattal levette róla az álarcot, majd a vállára terítette a zakóját.

– Nem könnyebb így? És ha megengedi, sokkal szebb is.

Mosolya őszinte volt, szinte ártatlan és kisfiús, már ha ez lehetséges, ebben a világban. Akkor is, ha mindez szöges ellentétben állt a ténnyel, hogy éppen az imént fizetett érte egy kisebb vagyont.

– Tartozom egy vallomással – folytatta a férfi. – Bár ez most nehezen hihető, de üzleti találkozom lett volna ma este. Egy másféle üzletről lett volna szó – sietett javítani magát. – S csupán a véletlen hozta úgy, hogy jókor voltam, jó helyen, hogy úgy mondjam. Mikor megláttam önt a rivaldafényben, mint az árverés tárgyát, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi köti össze a tegnap este látott „ifjút”, e különleges szépségű hölggyel? Gondoltam megkérdezem.

– Pusztán ezért licitált? – vonta fel a szemöldökét Émelie.

– Miért? Talán másért is kellett volna? – mosolyodott el ismét a férfi. – Mindezek után értelmetlen volna tagadnom, hogy igen, meg szoktam fordulni ebben a házban, ám az, ami ma történt, még számomra is új volt. Minden mesterkéltsége ellenére valahogy közönséges. Emellett – húzott oda egy karosszéket és hellyel kínálta Émelie-t –, úgy éreztem, hogy valamiért nem helyén való.

Továbbra sem igazodott ki a férfin.

– Hiszi vagy sem, de a sánta úriember, csak megerősített abban, hogy helyesen látom a helyzetet.

– Láttam, hogy odasúg önnek valamit. Megkérdezhetem mi volt az?

– Természetesen – bólintott a férfi. – Ám egyelőre, hadd őrizzek meg magamnak ennyi titkot.  Most meséljen inkább ön! Hogy lett a tegnapi maskarából, ez itt? – intett Émelie öltözéke felé.

Odahúzott magának is egy karosszéket és kényelmesen elhelyezkedett benne, ujjait várakozón egymásnak támasztva, maga előtt.

Bármilyen lehetetlen is volt a helyzete, azt be kellett ismernie magának, hogy kellemesebb, mintha a férfit csupán egyetlen dolog érdekelte volna, mégpedig, hogy megkapja, amiért fizetett. Ám így most a férfi, aki egy-egy pillanatban úgy tűnt éppen úgy belé látott, mint e ház úrnője, míg ő még képtelen volt kiigazodni benne, a teste helyett az idejét és a válaszait akarta.

– Hadd könnyítem meg a dolgát – folytatta Divine. – Tisztában vagyok vele, hogy ön művelt, fiatal hölgy. Másként sohasem juthatott volna be e ház falai közé. Bátor, ám eközben meggondolatlan, kész cselekedni, s közben keveset törődik önnön jó hírével. Legalábbis nem azzal, amit mások annak tartanak. Ugyanakkor fél is. Kétségek gyötrik és e pillanatban is viaskodik önben a szemérem és tettvágy. Emlékeztet egy általam mélyen tisztelt és nagyra becsült hölgyre, s mivel egyes vonásai az illető hölgyet juttatták eszembe, felfigyeltem önre. Mindezek miatt végképp nem értem, mért épp e ház falai között találkoztunk újra.

– Meglehet éppen úgy üzleti ügyben jöttem, ahogy ön is – vetette fel Émelie. – Milyen üzleti ügy hozhat egy ilyen fess úriembert, egy ilyen házba?

Divine immáron az ablak előtt ült, ezáltal alakja jobbára sötétben maradt, így csupán feltételezhette, hogy kérdése milyen arcjátékra késztethette a férfit. Remélte, hogy éppen úgy mosolyog, mint korábban, mert el kellett ismernie, hogy ez biztosan tetszett neki benne.

– Mint mondtam, sok időt töltöttem Afrikában. Főként vadászattal.  A közelmúltban megismerkedtem valakivel, aki úgy gondolja, közösen jövedelmező vállalkozást nyithatnánk. Neki megvan hozzá a kezdő tőkéje, míg én rendelkezem a kellő helyismerettel és kapcsolatokkal, a Fekete Kontinensen. Bennünk, britekben, még mindig elég erős a vadászösztön, ám ahogy mondják, unalmas szigetünkön, már aligha akad olyan préda, melyet igazán érdemes volna felhajtani. Az úri körök, cifra gúnyás, ódon, már-már nevetséges szabályokhoz és rituálékhoz kötött, csoportos hajtásai, amik valósággal kiölik az élvezetet az egészből, sokakat nem elégítenek ki. Valami újra, izgalmasra vágynak, ám közben megkövetelik maguknak a jól megszokott kényelmet és biztonságot. A nagybátyám, „úri passziónak” nevezte, s többnyire hajlok rá, hogy egyetértsek vele. A vadászatnak legyen értelme, hordozza magában a bukás lehetőségét, és a veszély izgalmát. Én magam, nem igazán kedvelem azt, ahogy sokan űzik, vagy éppen űzni szeretnék ezt a nemes sportot, ám ostoba volnék hátat fordítani egy ilyen lehetőségnek. Így hát beleegyeztem a találkozóba és ismerősöm ezt, a helyet jelölte meg találkahelyként. Ám, mély sajnálatomra, ugyanakkor mindkettőnk szerencséjére, végül nem jött el.

Émelie bólintott. A férfi minden mesterkéltség nélkül, de ügyesen bánt a szavakkal. A vadászatról beszélt, ám nem csupáncsak arról. Finom párhuzamot vont közte és az úri társaság egy másik kedvelt sportja, passziója, az udvarlás között, némiképp utalva kettejük cseppet sem szokványos helyzetére.

– Azt hiszem, ebben igaza van – mondta.

– Én megtettem a tétet, és kiterítettem a kártyáimat, kisasszony – mutatott rá Divine. – Távol álljon tőlem, hogy sürgessem, ám immáron – intett a kezével –, önön a sor.

Ebben is igaza volt. Muszáj volt mondania valamit végre. Ám mi legyen az? Az igazság semmivel sem volt kevésbé kényes, mint a helyzet, melyben e pillanatban volt, s melyet a férfi eddig oly diszkréten kezelt, ám ez csak rájuk kettejükre vonatkozott, míg Lady Hamischt érintő botrány sokkal több volt ennél. Hazudjon netán? Koholjon egy jól hangzó és hihető látszatot, mellyel kielégítheti a férfi érdeklődését, elaltatva ezzel a kíváncsiságát? Megtehette volna, ám úgy érezte a másik nem ezt érdemli. Hiszen nyílt és egyenes volt vele, hiszen megmentette attól, ami rá várt. Nem lett volna helyes.

Lassan fogott neki, kicsit túlságosan is lassan. Beszélt a fiatal éveiről a leányiskolában, az első „ügyéről”, s arról, miként jutott el ennek híre előbb az apjához, majd tőle Lady Hamisch-hez. Az asszonnyal kapcsolatban amennyire csak lehetett diszkréten fogalmazott. Szóba hozta a kompromittáló fotográfiát, mellyel súlyt adtak a zsarolólevélben foglaltaknak, ám a kép helyett inkább a levelek tartalmát, hasonlóságaikat és különbségeiket emelte ki. A patkányviadalig vezető útjáról már könnyebb volt szót ejtenie, ám utána ismét csak a leglényegesebbekre szorítkozott, azt illetően, hogy miként kerültek ők ketten végül ebbe a szobába.

Divine hallgatta. Csendben, mozdulatlanul, talán éppen úgy, ahogy már számtalanszor tette már vadászként Afrikában. Hozzá lehetett szokva, hogy csupán várjon és figyeljen, amíg el nem jön az alkalom a cselekvésre.

– Ön pedig kész lett volna feláldozni saját jó hírét, ezért az asszonyért – állapított meg végül a férfi.

– Egy francia kalandor és egy egyiptomi nő lányaként, aligha beszélhetünk jó hírről és tisztességről.

– Nem is erre gondoltam – intett Divine. – A tisztesség és a jó hír merően társadalmi vívmány, s mint ilyen könnyedén elveszthető mások véleménye, megítélése által, vagy akár vissza is szerezhető. Ezt ön is éppen olyan jól tudja, mint én. Ám azt talán nem, milyen hajlamosak vagyunk összekeverni e kettőt az önbecsüléssel miként sajnos hajlamosak vagyunk arra is, hogy az előbbiek kedvéért feláldozzuk az utóbbit. Mint mondtam, ön láthatólag keveset törődik a jó hírével, ami bátor, és merész dolog. Ám ennél is kevesebbet az önbecsülésével. Ez viszont, ha megengedi, rossz, önpusztító hajlam.

Émelie feszengve hallgatta az okfejtést.

Tévedett? Igaza lett volna? Lehetséges lenne, hogy a sok idő és igyekezet mellyel azon volt, hogy kiismerje mások képmutatását, és amivel lényegében büszkén elfogadta a rákényszerített kívülálló szerepet, vajon tényleg csak ennyi lett volna? Kísérlete annak, hogy elfedje az igazi gondot, az önbecsülése hiányát?

Képmutatónak tartotta, hova tovább lenézte, a kort melyben élt és annak szabályait, de nem lépett tovább, nem mondta ki, akkor miként él majd ehelyett, ezek nélkül.

Másféle, új, eleddig nem tapasztalt szégyenérzet fogta el, és éppen amiatt, amit a férfi mondott.

– Ám ezzel együtt. – folytatta Divine. – Ön kész volt bátornak lenni, most is. Kész volt szembenézni az emberevő oroszlánnal, hogy így mondjam.  Ezt pedig, dőreség volna a részemről, nem tisztelni önben. Ennek okán pedig úgy érzem, úriemberhez nem volna méltó hagynom, hogy egyedül viselje a továbbiak terhét. Elvégre, még szembe kell néznie Mr. Perkinssel, valamint a másik zsarolóval is, és már szerda van – mutatott rá.

Émelie viaskodott magával. Egy része el akarta utasítani a férfi ajánlatát és a háta mögött akarta hagyni ezt az egész képtelen helyzetet, mikor felvirrad a nap, és a „sikeres éjszaka” után végre megkapja a lehetőséget arra, hogy bejusson a műterembe, és folytathassa a nyomozást. Ám tartott tőle, hogy ehhez szüksége lesz a férfira, hiszen most ő a kuncsaft, neki kell elégedettnek lennie vele. Megteszi vajon akkor is, ha visszautasítja ez utóbbi ajánlatát? Ugyanakkor, volt igazság abban, amit mondott. Szégyellte beismerni, de a színi társulattal könnyű dolga volt, no meg szégyentelenül nagy szerencséje, hiszen egyszerű megfigyeléssel és némi önuralommal szerzett róluk értesüléseket, a többit viszont a rendőrségre bízta, remélve, hogy cselekszenek. Most viszont nem fordulhatott hozzájuk. Most egymaga volt. Hacsak...

Eszébe jutott a pletyka mely szerint a fotográfus meg akar válni a műteremtől.

– Mondja csak Mr. Divine, ért a fényképezéshez?

***

Reggel, Madame Simza az irodájában fogadta. Megértő volt vele szinte már anyáskodó, ami tekintettel arra, hogy előző éjjel, még az ártatlanságát bocsátotta árverésre, már-már váratlan volt, ám mégis, cseppet sem tűnt álszentnek. Sok lány állhatott előtte az évek során, az első éjszakája után, ismerte hát őket, tudta kinek mire van szüksége.

Beléjük látott, de szerencsére nem látott át rajtuk. Ebben persze a férfinek is volt szerepe.

– Elégedett volt Émelie-vel, házunk legújabb virágjával, kedves Harry? – nyújtotta a kezét az asszony Divine-nak, amikor az belépett utána a szobába.

– A legteljesebb mértékben. Még egyszer hálás köszönetem, hogy tegnap engedett beszállnom a licitálásba. A heves és kissé bárdolatlan viselkedésem ellenére is! Nem az ön háza iránti tiszteletlenség, hanem a kisasszony különleges szépsége iránti elragadtatásom vezetett, kérem, nézze el nekem!

– Megbocsátok – mosolygott elnézőn a ház úrnője. – Most viszont szót váltanék, az alkalmazottammal, ha megengedi!

– Természetesen – felelte a férfi majd megismételt a kézcsókot, ezután pedig Émelie-hez fordult.

Az ő számára ez a színjáték szükséges kelléke volt, ám Divine határozottan és elegánsan kezelte a dolgot, akkor is, ha éppen egy „kurtizán” kezét emelte az ajkaihoz. Vajon egyedül vele tette meg, így bizonyítva még inkább elégedettségét, a madame felé, vagy minden itteni lánynak, ilyetén mutatta ki hódolatát?

Divine távozása után figyelmesen végighallgatta Madame Simzát, arról, hogy hová menjen, mit mondjon majd Solomon Perkinsnek, a fotográfusnak, valamint, hogy melyik ékszert viselje majd a portré képen. Nem a színe, hanem a stílusa miatt, mely jól mutat majd az ő keletiesen sötét bőrén.

Mikor rákérdezett, hol van az ékszer, Madame Simza csak legyintett.

– Az igaziakat, melyeket a lányaim viselnek, itt őrizik a házban. A fotográfusnál csupán néhány, jó minőségű utánzat van, semmit több. Amikor ott jár, emlékeztesse Mr. Perkinst, hogy továbbra is a legjobb minőségű munkát várom el tőle. Éppen úgy ahogy az elődjeitől, és a leendő utódjától is! Ezt pontosan így adja át neki!

– Igen, asszonyom! – bólintott Émelie engedelmesen.

Távoztában Madame Simza még utána szólt.

– Egyébiránt, Harry Divine-nal szerencséje van.

– Szerencsém? – pillantott hátra a válla felett Émelie.

– Pusztán első látásra hajlandó volt száz guinea-t fizetni önért, és azt hiszem, a továbbiakban is számíthat a kitüntető figyelmére. Emellett pedig – sercent a gyufa és egy cigaretta izzott fel Simza ujjai között –, az Afrikában töltött idő lekoptatta róla a körülményes, angol modort.  Őszinte, nem körmönfont ember, s mint ilyen könnyen kiismerhető, és ha elég ügyes, akkor könnyedén ki is használható. Ha ügyes – ismételte magát – és nem téveszti össze az egyenességet, az egyszerűséggel.