Az évszázadnyi évtized: Az ékszer, melyet a férj...

 

***

Zárt, kétszemélyes kocsival tértek vissza Whitechapelbe. Útközben megeredt az eső. Émelie-nek eszébe jutott, hogy gyerekként milyen jót derült ezen. Eső. Habár az idei nyár, angol mértékkel mérve, melegnek számított, az évszak többnyire hűvös és esős volt, mióta csak ember élt ezen a szigeten, az angolok mégsem voltak képesek igazán megszokni. Kalapjukba, esernyőjükbe kapaszkodva húzódtak előle az eresz alá, várva, hogy jobbra forduljon az idő.

Gyermekként ezt sohasem értette. Hiszen ez csak eső. Az édesanyja szerint Isten – legyen az bármelyik is –, jelen van az esőben. Miért félnek hát tőle úgy az angolok?

– Ön tart az esőtől, Mr. Divine? – kérdezte a vele szemben ülő férfit, ám kérdés közben nem fordult felé. – Fél, hogy megázik a szépen szabott öltönye?

– Nem mondhatnám. Az eső, csak eső. Egyébként pedig, ez itt, nem is nevezhető igazán esőnek. Afrika egyes vidékein négy-hat hónapig is képes zuhogni, sőt akad olyan hely is, ahol mindennap, szinte óramű pontossággal leszakad az ég, hogy nyomában, forró pára lepje el a dzsungelt. Emlékszem, Dr. Long, az orvos, kinek a kedves felesége oly sokban emlékeztet önre, gyakran mesélt hihetetlen történeteket az őserdőről. Arról, hogy a Fekete Kontinens, vad, bevehetetlen szívében ma is ott rejtőznek az ősi városok, melyeket még akkor emeltek, mikor Atlantisz fiai uralták az ismert világot, s melyek túlélték, mikor a Nagy Sziget, az óceánba süllyedt. Sokáig képtelenségnek tartottam őket, a jó doktor élénk képzelete szülte fikcióknak.

A férfi nem folytatta, ám mikor Émelie felé fordult, látta rajta, hogy nem csupán szándékolt, elbeszélői szünetet tart. Arca elkomorult, ahogy kitekintett a kocsiból.

– Immáron nem tartja annak, Mr. Divine? – kérdezte óvatosan.

– Nem – rázta a fejét a férfi. – Dolgok, nehezen szavakba önthető dolgok rejlenek Afrika, s ha helyesen hiszem, akkor valamennyi földrész mélyén, melyeket nem való a ma emberének felzavarni. Oly korok és világok árnyai, melyeket a tudomány, vagy éppen a hit minden fénye sem képes szertefoszlatni A fényre kitérve, miért kérdezte, hogy tudok-e fényképezni?

– Solomon Perkins jelentős összeget zsarolt ki Lady Hamisch-től. Eleget ahhoz, hogy új életet kezdjen, akár az összeg kamataiból akart volna megélni, akár befektette volna egy másik, tisztességesebb üzletbe. Még, mikor a műtermét kerestem, akkor hallottam futólag, hogy meg kíván válni tőle. Először arra gondoltam, hogy ez logikus, hiszen egykoron ő is alighanem vette a helyet, így most vissza szeretné kapni a beléfektetett pénzét. Felvetődött bennem, hogy miként segíthetne nekem a továbbiakban, és arra jutottam, hogy felléphetne, mint lehetséges vevő. Ezután ma reggel Madame Simza megemlítette, hogy a legjobb minőséget várja el Perkinstől, ahogy az elődjeitől, és a leendő utódjától is. Az az érzésem, hogy a zsarolónak, szükséges biztosítani maga helyett egy másik fényképészt, még pedig egy olyat, aki megfelel a Madame Simza által irányított intézmény elvárásainak. Más különben talán ki sem léphet jelenlegi „állásából” és feltehetően tart annyira Madame Simzától, hogy még a kizsarolt pénzzel a zsebében se merje csakúgy faképnél hagyni.

– Érdekes gondolat, kisasszony – vélte Divine. – Ebből, valamint abból, ahogy az első levelet elmondása szerint megfogalmazták, arra következtetek, hogy Mr. Perkins nem valami merész ember. Számomra a névtelen zsarolás olyasmi lehet, mint a vadcsapáson, vagy az itatónál felállított csapda. Kimunkált, átgondolt, és kockázatmentes. A körülményekből adódóan biztos a zsákmány. Hatékony, bár a magam részéről nem tartom elfogadhatónak, ha egy vadász hagyja a csapdában vergődni az állatot.  Röviden tehát, Mr. Perkinsből hiányzik egy oroszlánvadász bátorsága.

Ez viszont, eddigi tettei és szavai alapján, Émelie legalábbis úgy vélte, nem volt igaz Harry Divine-ra. Azt pedig csak remélni tudta, hogy rá sem lesz igaz. Legalábbis addig nem, amíg a férfi mellette van.

„Ha ügyes, nem téveszti össze az egyenességet, az egyszerűséggel.”

 

***

A férfi pár utcával korábban kiszállt a kocsiból, mert úgy gondolták, álcájuk fenntartása érdekében nem volna ildomos, ha együtt látnák őket, ám úgy egyeztek meg, hogy Divine ér oda elsőként, így ő még kocsizott egy félórát, mielőtt megálltak volna a piszkos, whitechapeli utcán álló ház előtt.

Émelie-t a műteremhez vezető lépcsőn, a doh, és a rothadás édeskés valamint a nedves fa fullasztó füstje szagának émelyítő keveréke fogadta. A keskeny lépcsőnek több foka is hiányzott, mások veszélyesen inogtak, ahogy rájuk lépett és a rozoga korlát is hiányzott pár helyen. Gyerekek rohantak el mellette, egy asszony bűzlő ruhákkal teli kosárral igyekezett lefelé. A maga módján ez is páratlan álcája volt a bordélyháznak, hiszen valószerűtlennek tűnt, hogy bárki kapcsolatot keressen és találjon egy szegénynegyedben lévő szegényes műterem és a belgraviai „társasági szalon” között.

A legfelső szinten nehéz, viseltes ajtó állta útját. Odabentről beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Ötször kopogott, ahogy Madame Simza mondta neki. A benti társalgás hirtelen félbeszakadt és léptek közeledtek a túloldalról. Résnyire nyílt az ajtó és Solomon Perkins jelent meg a benne.

– Egy előkelő ügyfél miatt vagyok itt – közölte Émelie

– Ó – sápadt el egy pillanatra a férfi, majd kinyitotta az ajtót.

Miként sejtette, a műterem teteje üvegezett volt, így meglehetősen sok természetes fény szűrődött be a helységbe, a város felett úszó fellegek dacára is. A bejárati ajtó két aszimmetrikus félre osztotta a teret, jobbra, az üvegtető alatt, paravánok, fotelek és rozzant kanapék sorakoztak, balra pedig szekrények és egy nagy asztal. Középen, éppen az ajtóval szemben, háromlábú állványán pedig a fényképezőgép. Jókora Kodak volt, Émelie nem is látott még ilyen típusút. Az asztal túloldalán pedig, pár mappa és fénykép fölé hajolva, megpillantotta Harry Divine-t.

– Kisasszony! – bólintott kurtán a férfi, majd tekintete visszafordult az asztal felé.

Mr. Perkins jól láthatóan zavarban volt. Nyilvánvalóan nem számított arra, hogy egy időben kell majd foglalkoznia egy lehetséges vevővel és egy kuncsafttal.

– Madame Simza üzeni, hogy kéri, a kettős fonatú ezüst ékszert használja a fotográfiához – folytatva Émelie, nem hagyva több időt a férfinek a csodálkozásra –, a házban is olyat viselek majd – akasztotta kabátját egy fogasra. – Valamint üzeni azt is, hogy a körülmények ellenére, továbbra is a legjobb minőségű munkát követeli meg öntől! Ahogy az elődjeitől és a leendő utódjától is.

Igyekezett a helyzethez képest a lehető leghatározottabb lenni és azt a benyomást kelteni, hogy pontosan tudja, hogy mit akar.

– Ha pedig már itt tartunk – lépett oda a férfi elé –, én magam is a lehető legjobb munkát várom el öntől. Örökítse meg a képen az ártatlan lányt, aki voltam, az idegen szépségű nőt, aki vagyok, és a „puta sagradát”, a szent szajhát, akinek a ház vendégei látnak majd. Képes erre, Perkins úr?

Szigorúan tekintett fel a fotográfusra, ellentmondást nem tűrőn követelőzve. A férfi nagyot nyelt, majd bólintott.

– Hol öltözhetek át? – kérdezte, Perkins pedig az egyik nagy spanyolfal felé intett.

– Azonnal hozom az ékszert – közölte zavartan.

Lassan fogott neki, hiszen egyáltalán nem állt szándékában megtenni azt, amit elhitetett a férfivel, és időt kellett hagynia kis színjátékuk másik résztvevőjének is, hogy eljátszhassa a szerepét.

– Hol is tartottunk? – hallotta Harry Divine hangját a paraván mögül. – A kisasszonynak úgy vélem kell egy kis idő, amíg készülődik, addig folytathatnánk, amit elkezdtünk. Látom, jókora katalógust vezet a munkáiról.

– Igen – talált végre a hangjára Perkins –, és ha javasolhatom, maga is tegyen majd így. A film drága, és ha úgy hozná a szükség egyszerűbb a negatívokból előhívni egy új képet, mintsem ismét lefotografálni a klienst. A retusáláshoz ért valamennyire?

– Az elméletét ismerem, bár használni még sohasem használtam. Eddig, amit lefotóztam, az nem szorult feljavításra és nem vagyok biztos benne, hogy helyes lenne másnak beállítani a fotográfia modelljét, mint amilyen valójában.  Hiszen akkor a kép hazudik, és olyasmiért fizet, ami nem valódi.

– Túl sok időt töltött Afrikában – jegyezte meg a fényképész kissé lekezelő hangon. – Megdöbbenne mit meg nem képesek adni az emberek, hogy megőrizhessék a hibátlanság látszatát. Ha már a hibátlanságot nem sikerült.

– Természeténél fogva semmi sem hibátlan. Még a legszebb trófeában is akad kivetni való – érvelt Divine. – A fontos, hogy azt lássuk meg benne, amitől értékes, amitől egyedi.  Néhány éve láttam az Atlasz-hegységben egy berber oroszlánt. Azoknak jellegzetesen dús, fekete a sörénye, ám ennek egészen kese volt, s így az állat eltűnni látszott a száraz, magas fűben.  Más volt, mint a többi, ám éppen ettől volt különleges. Mint ez a hölgy itt, a képen.

A férfi egy pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta.

– Észrevettem, hogy nincsenek nevek a képeken, csak a mappákban. Megkérdezhetem miért?

– A műterem alapítójának szokása volt, hogy a valódi nevük helyett egy, általa kitalálttal illette a modelljeit. Ezek kerültek a képek hátuljára. Ám mikor meghalt és a házat éppen átépítették, az eredeti album megrongálódott, így újat kellett készíteni. Képzelheti, hogy utódján milyen pánik lett úrrá, mikor az intézmény akkori vezetése elküldött neki egy listát, a hölgyek eredeti nevével.  Mint hallottam szerencsétlennek csupán rengeteg munka és hatalmas szerencse révén sikerült megoldani a dolgot. Ő vezette be a könyvtárakéhoz hasonló katalógus rendszert. A képeken csak számok vannak, a nevek pedig a listákon, a számok mellett. Így ha ki is kerülne innen egy kép, csak azok ismernék fel rajta a hölgyet, akik személyesen is ismerik. Jó eséllyel a Madame Simza által irányított intézményből, és mint mondtam az emberek adnak a látszatra. Nem fedhetik fel a hölgy kilétét, anélkül, hogy ők maguk el ne árulnák a saját titkukat.

Émelie tisztán hallotta, miként válik a fotográfus hangja mind magabiztosabbá, ahogy a munkájáról beszélt.

– Vagyis csupán egyetlen ember akad, aki ismeri mind a neveket, mind a hozzájuk tartozó képeket, s akit, ha úgy hozta a sors, a rajtuk szereplő hölgyek csupán egyszer láttak életükben, s talán már nem is emlékeznek rá. A fotográfus, kinek modellt ültek – jegyezte meg Divine szárazon. – Aki, akár sok-sok év múltán is ráakadhat egy mindenki más által elfeledett, vagy feledni kívánt fotográfiára, amin felismerhet valakit, akivel kegyesen bánt az idő. Egy köztiszteletben álló, tehetős hölgyet, aki, ahogy maga is mondta, sokat nem adna azért, hogy megőrizze a hibátlanság látszatát, ha már a hibátlanságot nem sikerült.

Előbb egy fiók nyikorgását, majd lapok surrogását, végül léptek zaját hallotta, de a paravánt fedő szövet túlontúl vastag volt, így csupán sejthette, hogy a férfi megkerülte az asztalt és odalépett a fényképész elé.

– Mikor beléptem ide, az egyik első dolga az volt, hogy közölje, az itteni munka nehéz és nem is jövedelmez valami jól. Majd röviddel ezután mégis elárulta, hogy szükség esetén akár áron alul is megválna a műteremtől. Ez gondolkodóba ejtett. Miként az új öltönye is.

Émelie elégedetten elmosolyodott. Ő csupán futólag említette meg a dolgot a férfinak, ám úgy tűnt az odafigyelt erre a részletre is.

– Nem értem mire akar… - próbált közbe szólni a fotográfus, de az oroszlánvadász letorkolta.

– Dehogy is nem tudja. Még nekem, aki éveket töltöttem Afrikában, sem esik nehezemre felismerni ennek a képnek a modelljét! – rivallt rá. – A katalógusban talán egy másik név szerepel, de az arca ma is csaknem ugyanolyan. Láttam őt az újságokban, és jótékonysági esteken! Ahogy maga is! El is küldte a másolatát a képnek. A képnek, mely a „közelmúltban” került a birtokába, és amely „tönkreteheti” a hölgy jó hírét, ám neki módjában áll „megakadályozni” ezt.

Ismeretlen zaj volt, majd valaki felnyikkant

– Így írta ugye?  - folytatta férfi.

Émelie kilesett a paraván mögül. Divine jobbjával a gallérjánál fogva megragadta a fotográfust, másik kezében pedig egy fényképet tartott.

– Ezt írta, nem? – kérdezte ismét, majd tekintete véletlenül Émelie-re tévedt, ő pedig olyasmit látott a szemében, amit eleddig csak nagyon ritkán, vagy talán igazán sohasem. Ember nem néz így emberre, csupán vadász, a zsákmányra. Ősi, a civilizáció előtti tekintet volt ez, valami, ami nem illett a ma emberéhez, egy olyan kor árnyéka, melyet a kultúra minden fénye sem volt képes szétoszlatni.

– Maradjon a paraván mögött, kisasszony! – kérte határozott hangon Divine, majd visszafordult a fotográfushoz. – Róla is készül majd kép, és egy feljegyzés a katalógusba, hogy aztán pár év múlva, mikor maga mögött hagyja ezt az életet, őt is megtalálja valaki?

– Nem… én nem – nyöszörögte Perkins a vadász szorításában. – Én nem tudtam, hogy ő is a modellek között van.

– Lady Hamisch?

– Igen – bökte ki nehezen a fotográfus. – A hölgyet nem is ismerem, csupán látásból, csak a férjét.

– Lord Hamisch-t?

– Igen. Tönkretette, és öngyilkosságba kergette az apámat, koldusbotra juttatta a családomat, csakhogy a saját vagyonát gyarapítsa.

Meg volt hát az indíték! Émelie jól emlékezett rá, hogy az arisztokrata nevéhez legtöbbször nagy horderejű, ám olykor morálisan kétséges befektetések kötődtek, melyeknek elkerülhetetlenül voltak kárvallottjai, köztük a Perkins család is. Szeretett volna kilépni a spanyolfal mögül, hogy ő is feltehesse a saját kérdéseit, ám tartania kellett magát a kis színjátékukhoz. Különös módon nem tudta teljes szívből elítélni a férfit. Amit tett, bűn volt, ám amiért tette, azt meg tudta érteni. Ugyanakkor végtelenül gyávának is tartotta, mert nem a lordot zsarolta meg, hanem annak sokkal sebezhetőbb feleségét.

„… Mr. Perkinsből hiányzik egy oroszlánvadász bátorsága.”

– És nem volt elég? – folytatta a faggatózást Divine. – A pénz, amit kizsarolt tőle, nem volt elég?

– Mi? Miről beszél? – hebegte a fényképész. – Már hogy ne lett volna elég. Elvettem a pénzt, ez igaz, egy részét, már el is küldtem a családomnak, de egyébként én mindenben tartottam magam a levélben foglaltakhoz.

– Akkor ki írta a második levelet?

– Második… levelet? – kérdezett vissza döbbenten Perkins.  – Miféle, második levelet?

– Azt, amelyikben még több pénzt követelt tőle, és amiben azt írta Odihambe küldje a pénzt!

– Odiham… Nem írtam második levelet! – hebeget a férfi. – Csak egyet! – bizonygatta. – Ezt vette el Lord Hamisch a családomtól. Csak ennyi volt, nem több. Fogalmam sincs, miről beszél!

Esdő, rémült volt a hangja, Émelie úgy érezte igazat beszél. A két levél hangneme, stílusa bár hasonlított egymásra, nagyban el is tért, sőt az átadás módjában is különbözött, így a most hallottak csak még inkább megerősítették korábbi felvetését, hogy két, különböző ember áll a levelek mögött. Habbár azt továbbra sem tudta, miként kerülhetett az első levél, vagy talán annak egy vázlata, a második személy keze ügyébe, s mindez a szorongatott helyzetben lévő fotográfus tudta nélkül?

Ugyanakkor, bár Perkins alaposan megtetten, Divine fellépésétől, de hangjai különösen akkor csuklott el, mikor Odiham szóba került.

Újra csak meg kellett állnia, hogy kilépjen a spanyolfal mögül és rákérdezzen, vajon milyen kapcsolat van Solomon Perkins és az odihami postahivatal között.

– Nem ajánlom, hogy hazudjon nekem, Mr. Perkins! – erősködött tovább Divine. – Kérem a fotókat, az összeset, a negatívokkal együtt, valamint a levélvázlatokat, ha még akadna belőlük!

Keményen, ellentmondást nem tűrően beszélt, s bár egyszer sem emelte fel igazán a hangját, talán éppen ettől olyan félelmetes. „… az Afrikában töltött idő lekoptatta róla a körülményes, angol modort.”

A fotográfus nem felelt, de feltételezte, hogy eleget tett az oroszlánvadász kérésének, mert ismét léptek zaját hallotta, majd papírok zizegését. Végül Divine megszólalt a spanyolfal másik oldalán.

– Jobb lesz, ha hazamegy kisasszony! Elnézést a kellemetlenségért, ám attól tartok a jó fényképész, ma már aligha fog önről képet készíteni. Igaz, Mr. Perkins? – kérdezte ellentmondást nem tűrően.

– Igen – hebegte a másik férfi. – Attól tartok, most nem tudok eleget tenni a Madame Simza által megkövetelt minőségnek.

Nem felelt, csupán éppen olyan gyorsan felöltözött, mint amilyen lassan korábban vetkőzni kezdett. Divine kinyitotta előtte a műterem ajtaját és „Szép napot” kívánt neki, majd egy pillanatra még hátra maradt, csak ezután követte lefelé a lépcsőn.

Émelie ugyanazon sikátor felé vette az irányt, ahonnan két nappal korábban először figyelte meg Solomon Perkins műtermét. Akkor jótékonyan elrejtette a férfiruha és az arcát borító piszok, ám most hamar kitűnt a negyed lakói közül. Ám még azelőtt, hogy az első kéretlen kérdés elhangozhatott volna, Harry Divine szálas alakja jelent meg mögötte az utcatorkolatban és Whitechapel lakói szétrebbentek.

– Kissé közvetlen leshely, de a körülményekhez képest megteszi – jegyezte meg a férfi, majd egy vaskos mappát nyújtott át neki, arcán elégedett mosollyal – Azt hiszem, ebben benne van minden. Lady Hamisch legalább ebben az ügyben megnyugodhat.

– Köszönöm – pillantott fel rá Émelie.

Egy hosszú pillanatig csend állt be köztük. Őszintén hálás volt a férfinek a segítségéért, ami már túl is mutatott, az egyszerű lovagias szolgálaton, de a pillantását, melyet ott a műteremben vetett rá, nem tudta feledni. Harry Divine kétségtelenül örömét lelte mindebben, ám nem aljas, vagy bűnös módon, hanem éppen úgy, ahogy egy vadászatban lelte volna örömét. Eltökélt volt, céltudatos, ugyanakkor nyugtalanító is, mert egy pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy rá is ugyanígy nézne, ha „prédájának” tekintené.

„… az Afrikában töltött idő lekoptatta róla a körülményes, angol modort.”

„Ha ügyes, nem téveszti össze az egyenességet, az egyszerűséggel.”

Vagy éppen a kifinomult, s mégis nyers ösztönökkel, egészítette ki magában Madame Simza szavait.

– Azt hiszem – fogott neki nehezen –, hogy talán Odihammel kellene folytatnunk. – A második zsaroló azt akarta, a pénzt küldjék oda, és mintha Mr. Perkins is elbizonytalanodott volna, mikor szóba hozta odabent – sütötte le a szemét.

Nem szeméremből. Egyszerűen csak nem akarta újra látni a férfi szemében azt a bizonyos pillantást, melyet a préda után járó ragadozó vet a zsákmányára. Már tudta, hogy a másik képes rá, és ez elég volt. Több mint elég, ő pedig nem akart úgy gondolni erre a férfira, aki képes lenne így nézni őrá. Egyszerűen nem.

– Szerintem is – helyeselt Divine. – Bár én talán picit még várnék az indulással – lépett egészen közel hozzá.

Émelie-t nyugtalanította a közelsége, ám hamarosan rájött a férfi csupán el akarja takarni. Nem akarja, hogy észrevegyék.

– Nézze! – intett fejével az utca másik oldala irányába.

Solomon Perkins sietős léptekkel, szinte szaladva kirontott az utcára és megindult rajta.

– Bevallom nem számítottam rá, hogy ilyen hamar nekiindul, de számunkra így is jó – karolt bele Émelie-be a férfi és maga után vonta.

Követték Perkinst.

– Afrikában úgy tapasztaltam, hogy a préda, mely veszélyben érzi magát, mindig olyan területre igyekszik visszahúzódni, melyet jó ismer, ahol biztonságban, sőt akár még előnyben is lehet. Azt hiszem ezt az ösztönt az ember is örökölte – magyarázta Divine, majd mikor a fotográfus beugrott egy üres bérkocsiba, a Commercial Roadon, ő is leintett egyet, és besegítette Émelie-t.

– Hajtson, a szürke posztós után! – utasította a kocsist.

A pillanatnyi csendben, Émeli újra eltöprengett a hallottakon.

 „Tönkretette és öngyilkosságba kergette az apámat, koldusbotra juttatta a családomat…”

Ismert egy testvérpárt, akik családjuk elszegényedése miatt ma abból voltak kénytelenek megélni, amit korábban csupán kedvtelésből űztek. Ideálképeket festettek egymásról, elképzelve a másikat Julius Caeserként, Apollóként, vagy éppen Artemis és Salome képében. Kezdeti tehetségükhöz már érett gyakorlat társult, így kényelmesen megéltek ebből az egykori kedvtelésből. A fényképészet sem volt éppen olcsó hobbi, főleg ha az ember el kívánt merülni benne. Lehetséges, hogy Solomon Perkins is pusztán művészi hajlamból fogott bele annak idején, s később, mikor a család vagyona odalett, váltotta pénzre ezt a tudást, a műteremben? Ha így van, különös fintora ez a sorsnak, hogy Lord Hamisch családjának jóhírét éppen egy olyan ember veszélyezteti, akit ő „kényszerített”, ebbe a kétes hírű munkába. Akár sajátos igazságtételnek is nevezhette volna. Akkor, ha Perkins Lord Hamisch-t zsarolja meg és nem a feleségét, aki vétlen férje üzleti ügyeiben.

„Tönkretette és öngyilkosságba kergette az apámat, koldusbotra jutotta a családomat…”

Perkins hangja elcsuklott, amikor Odiham szóba került, Divine szerint pedig a préda, ismerős helyre menekül. Perkins talán éppen Odihambe tart?