Boszorkánysors

 

1.

Az apró, de Pazca kápolnát betöltötte a miséző pap, kenetteljes, tisztán csengő hangja. A palazzo úrnője, Giovanna de Pazca, különösen nagy gondot fordított arra, hogy kellemes orgánumú egyházfi szolgáltassa ki számukra az oltári szentséget, és hallgassa meg a gyónásukat. Másként nehezen lett volna képes elviselni ezt az álszent ájtatoskodást, mely a szerénységről, a tiszta, bűnöktől mentes életről és a Megfeszíttetett evilági kegyelméről prédikált.

– Hipokritának lenni, felettébb hasznos – idézte fel anyja és nagyanyja malíciával telt szavait. – Az egyik leghasznosabb, nagy és nemes hagyományaink sorában, egy olyan világban, mely nem megveti, hanem éppen magasztalja ezt a bűnt. Ezt a gyarlóságot.

Giovanna, aki az istentisztelet alatt, mindeddig szemérmesen lesütött a szemét, most lopva felpillantott, s tekintetével az atyáét kereste. Képmutatás. Kedvelte ezt a szót. A pap a test és lélek tisztaságáról szónokolt, ám közben mindketten tudták, hogy Isten, nagy és végtelen, viszonzásra nem vágyó szeretete, az agape, helyett, a hús csillapíthatatlan vágya, eros járja át őt a reverenda alatt. Tudták ők mindketten, ám ez a gondolat nem illett sem egy egyházfihoz, sem egy tisztes, páduai nemesasszonyhoz. Nem, mert bűnös, buja, már-már eretnek gondolat volt.

Giovanna ismét lesütötte a szemét, ám magában mosolygott ezen. Eretnekség. Nem is oly régen sikerült hozzájutnia a 1487-ben Malleus Malleficarumhoz, melyet valakinek, ki nem egyházi személy, kiváltképp, ha nő, tilalmas lett volna forgatnia. Felkavarta az, mit benne olvasott. Felkavarta, mert egyszerre rettentette el, botránkoztatta meg és fakasztotta először mosolyra, majd őszinte kacajra. Egy idézete kiváltképpen megragadt benne. „Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere” Legnagyobb eretnekség tagadni a boszorkányságot.

Giovanna de Pazca ilyen formán sohasem esett a legnagyobb eretnekség vétkébe, mert bár nem volt ostoba, hogy kérkedjen vele, sohasem tagadta önnön boszorkány mivoltát. Nem tagadta meg az örökségét.

Senki sem tudta már, hány nemzedékkel ezelőtt szólította meg őket először ez ember nem járta erdők mélyén szunnyadó, ezer nevű, és ezer küllemű hatalom. Magna Mater, a Mindenek Anyja, az Erdők Sötét Asszonya, kinek ezernyi porontya kóborol szerte világban. Szólt hozzájuk, mielőtt a Kereszt árnya a világra vetült, sőt mielőtt Róma, vagy a Nagy Babilon felvirágzott volna. Szólt, ők pedig feleltek a hívására. Táncoltak neki, a telihold alatt, a durván faragott kövek körében, imádták követét, a Fekete Kecskebakot, kinek szava tudást, ágyéka pedig erőt rejtetett s bőkezűen osztogatta mind a kettőt. Számolatlanul teltek az évek, e szent és hű szolgálattal, míg a világ, a vak, ostoba és hamis istenek előtt hódolt, mígnem a Mindenek Anyja úgy nem parancsolta, hogy hagyják maguk mögött az erdőt, a sötét, ember nem járta rengeteget és éljenek ismét az emberek között. Legyenek részesei, formálói, úrnői ennek a világnak.

Giovanna lopva férjére, Fabio-ra pillantott, élvezettel időzve el annak csinos, nemes vonásain, ám ami ennél is nagyobb elégedettséggel töltötte el, az a hatalom tudata volt, melyet a férfi felett gyakorolt. Hatalmas volt a feladat mellyel megbízták őket, lassú és nehéz. Senkikként tértek vissza a képmutatók és hazugok világába, melynek szabályait előbb el kellett sajátítaniuk, csak aztán válhattak részeivé, később pedig irányítóivá. Giovanna boszorkányfelmenői egyszerű közrendűek voltak csupán, ám bölcsen sáfárkodva az Erdők Sötét Asszonyától kapott hatalommal és talentumokkal, mind feljebb és feljebb hágtak a rendek és rangok ingatag lajtorjáján. Így született ő már kalmárcsaládba, s lett végül az elaggott, mára csaknem kihalt, ám egykoron nagyhírű nemesi família, a de Pazcák-család mostani fejének asszonya.

Mostani, hiszen nem volt és nem is lesz mindig így, ha minden a tervei szerint alakul majd. Nem Fabio volt a család elsőszülöttje, hanem fivére Ascanio, ugyanakkor őt Giovanna túlságosan aszkétikusnak, és vakbuzgónak tartotta, olyan embernek, aki nyíltan hátat fordított minden világi élvezetnek, ki kívülről ismerte VIII Ince pápa, Summis desiderantes-ét, a rettenetes „Boszorkánybullát” melynek nyomán fellángolt, az ő fajtája a boszorkányok elleni irtózatos ellenszenv. Nem, egy ilyen férfi semmiképpen sem lehetett megfelelő a számára, így hát félreállította. Boszorkányanyja szerint a halál a legbiztosabb módszer, ám egyben felettébb veszélyes is, mert gyanúba hozza mindazokat, kinek haszna származott belőle. Ezzel szemben az őrület, a vad és gátját vesztett téboly mögött senki sem kereste az ármánykodó kezet. Nem, mert azzal be kellett volna ismerniük azt, mitől lelkük mélyén úgy rettegtek. Az igazságot, hogy léteznek, kiknek hatalma van, még egy oly erőshitű és erkölcsös ember felett is, mint Ascanio de Pazca.  Így, mert a másik lehetőség őrületbe, s kétségbeesésbe kergette volna őket, megelégedtek hát azzal, amit, tévútra csalt érzékeik el kívántak hitetni velük. Azt, hogy a de Pazca-família feje, hagymázas őrülté vált, akit öccse, annak más lehetősége nem lévén, kénytelen volt tébolydába vitetni, majd immáron a család újdonsült fejeként kötelessége volt gondoskodni annak fennmaradásáról.

Így történt, hogy az Úr 1492-ik évében, hat hónappal azután, hogy fivérét „lenyelte” a bolondokháza, az ősi vérből való, ám mára csaknem koldusszegény Fabio de Pazca oltár elé vezette, Giovanna Pontonit, egy páduai kalmár legidősebb lányát. Fivérével ellentétben, Fabio élvhajhász, világi férfi volt, ki a maga itáliai módján kevésre tartotta a keresztény értékeket, ennél fogva könnyedén befolyásolható volt egy olyan nő számára, mint Giovanna, aki tudta, hogy mindaddig, amíg megadja, a férfinak, amire vágyik, vagy legalábbis azt hiszi, hogy vágyik rá, addig ő uralkodik a férje felett, és nem az ő rajta.

A pap odalépett hozzá és felé nyújtotta az ostyát.

– Corpus Cristi! – hangzottak el a szavak, melyek nyomán Giovanna ajkai megnyíltak, ő pedig készséggel hagyta, hogy a szájába csusszanjon a szent hostia. Lágyan, mint egy véletlenül, nyelvével megérintette az atya finom, munkához nem szokott ujjait, majd sietve visszavonult, mint akit illetlenségen kaptak. Ám a hatást már elérte, a változás már végbement, s tudta, hogy éppen most szerzett egy nehéz, bűnös gondolatokkal teli éjszakát a jó egyházfinak.

Mindig is volt hatalma a férfiak felett, jól értett az irányításukhoz, s ezt sohasem szégyellte. Főként nem, ha jó ügyet szolgált vele. Az Erdők Sötét Anyjának, és természetesen önmagának ügyét.

Futó pillantást vetett a mögöttük térdeplő két gyermekére, a fiára Andrea-ra és a lányára Francesca-ra.

– A gyermeknél csak egy nagyobb áldása lehet a Hatalmas Anyának – mondogatta sokszor boszorkányanyja.  – Az erős, és egészség boszorkánygyermek.

Hét éve, Nyárközép kurta éjjelén, mikor a leghangosabban zúgnak a nehéz lombú fák az elfeledett, ember nem járta ligetek felett süvítő szélben, életet áldozott az Erdők Sötét Asszonyának, ifjú, ártatlan életet, hogy elnyerje jóindulatát a maga, és kegyét a méhében növekvő gyermek számára.  Maga választotta ki és csalta oda a Megfeszítettet szolgáló apácát, kinek zsigerei a szent ligetben élő Fekete Kecskebak vágyát és éhségét csillapította, makulátlan lelke pedig Mindenek Anyjának örömére kárhozott el, szörnyű kínok közepette. Giovanna-t a lány vérével öntözte meg az oltárkövet, s rajzolta fel a hasára az ezerkacsú szimbólumot, mely beleivódott előbb a bőrébe, majd a húsába, gyökeret eresztve benne, újra ás újra átszőve a méhét, s a benne megfogant életet. Egy lányért könyörgött, egy erős, boszorkánygyermekért, akinek tovább adhatja tudását, s ki hasznos szolgálója lesz majd a Hatalmas Anyának. Egy utódért imádkozott, ám az Erdők Sötét Asszonyának végtelen kegyéből ikreknek adott életet s mindkettejükben ott fészkelt Mindenek Anyjának hatalma. Francesca lesz az, ki követi majd a boszorkányság útján, fia pedig, férfivá érvén, amint lehet, átveszi majd az apja helyét. Bennük, kettejükben egyszerre testesült meg a múlt összes hagyománya, és a jövendő dicsősége.

Giovanna tudta, hogy így kell lennie, mert nem lesz több gyermeke. Az Erdők Sötét Asszonya egyik kezével megadta neki, amit kért tőle, bőségesen halmozva el őt kegyelmével, másik kezével viszont kérlelhetetlenül és megmásíthatatlanul elvette, amit jónak látott. Az ő esetében gyötrelmes, egyhetes lázzal sorvasztotta el a méhét, melynek során a csillapíthatatlan kín megfosztotta az enyhet adó álomtól, s végül csaknem az ép eszétől is. Hétnapnyi éber delíriuma során, őrjítő tisztasággal és végtelen mélységében látta Mindenek Anyjának igazi természetét. Akaratából tért vissza e szédítő álomvilágból, meddő testtel, zilált, meggyötört, elmével, s bár az istennő hatalma nem távozott tőle, már tudta, hogy sohasem lesz többé ép és egész, mi több azt, ami, s azt, aki egykoron volt, lassan, de feltartóztathatatlanul felemészti majd a húsába ezernyi kaccsal kapaszkodó romlás, miként elméje is odavész majd az őrületben.

Elfogadta. Elfogadta, mert az Erdők Sötét Asszonyának szolgálója volt, kinek sorsát az az istennő szabta meg. Elfogadta, mert tudta, elég ideje lesz beteljesíteni a végzetét, felnevelni az utódját és útnak indítani a fiát a nagyság felé vezető úton. Elfogadta, mert nem tehetett mást.

 

2.

Giovanna-t elbágyasztotta a forró, venetoi nap, ahogy a kápolna hűvöséből kilépett a Palazzo de Pazca hatalmas, de elvadult parkjába. Állapota minden tavasszal, mikor új élet sarjadt a földben és minden nyáron, mikor az a legdúsabban burjánzott, sokat romlott, s az őt belülről emésztő kórság, csupán ősszel húzódott vissza, hogy akárcsak a természet, szinte „meghaljon” a téllel.

Kesernyés ízű, tompa fájdalom markolt a hasába, emlékeztetve rá, hogy ezekben a pillanatokban is növekszik a testében Mindenek Anyjának, élő, hús‑vér akarata. Megtántorodott, léptei bizonytalanok lettek, s talán el is esik, ha férje nem lép oda és karol belé. Az évek során alaposan kiismerte és a maga akaratához hajlította Fabio gyengeségeit, ezáltal fűzve mind szorosabbra a béklyót a férfi teste és elméje körül, ám nem fosztotta meg magát annak illúziójától, hogy férje „szeretete” jeleként törődő, és figyelmes vele szemben. A hazugságok, főként, ha az igazság ilyen kérlelhetetlen, mindig könnyebbé tették az életet. Ezt még szigorúan pragmatikus boszorkányanyja is hajlandó volt elismerni, pedig ő soha egy pillanatra sem mutatta ki valódi érzéseit, sem a férje, sem pedig a gyermekeivel szemben. Ifjan, Giovanna bölcsnek, ám egyben kőszívűnek is tartotta ezért az anyját. Mára már tudta, hogy miként tőle az életadás csodáját, tőle az Erdők Sötét Asszonya, anyai, asszonyi érzéseit ragadta el. A szülői büszkeséget, szeretet, és az szerelmet, a maga választotta férfi iránt. Ez volt az ár, mellyel hatalmáért fizetett.

Rámosolygott Fabio-ra és könnyű csókot lehelt a férfi ajkára köszönésképpen. Teste sorvadhatott, elméjének hatalmas, tudással teli „palotájára” talán az összeomlás és széthullás várt, de még nem most. Nem ezen a napon. Nem, amíg szép, derékig érő haja, még gesztenyebarna maradt és nem vegyültek bele azok a gyűlöletes ősz szálak, míg teste, telt, kerek formáit nem csúfította el sem a kor, sem a kórság, s zöld szeme, még mindig buján, élettel telni csillogott. Nem, mikor kart karba fűzve sétáltak a nehéz lombú fák alatt, a forró, itáliai nyárban. Nem, mikor az ikreket a nevelőikre bízva, férje maga után húzta a vénséges borostyánnal befuttatott lugasba, a tengernyi tavirózsától szinte ki sem látszó, mesterséges tó partjára, hogy ott az istentisztelettől megtisztult testük-lelkük újra és újra, vad szenvedéllyel „vétkezhessen” oly módon, hogy vágyuk még Boccaccio hőseit és hősnőit is pironkodásra késztette volna.

Nem ezen a napon.

Nem ezen a napon…

 ***

A visszatérő rémálom nem sokkal a hatodik születésnapjukat követően kísértette meg először a gyermekeit. Rémülten, izzadtságban fürödve és sikoltva ébredtek belőle. Magához vonta őket, anyai öleléssel, halk szavakkal nyugtatva ikreit. A következő éjjel mellettük virrasztott, ám az álom nem tért vissza. Sem akkor, sem a következő estéken. Egészen a következő hónapig.  Azon az éjszakán, mikor az Hazug Égi Lámpás, az apadó Hold, az utolsó kvadránsba ért.

Ennek tudatában várta a harmadik hónapot. Ott ült az ikrek szobáit elválasztó kurta folyosóban, egy gondosan beállított karosszékben, melynek köszönhetően mindkét gyermeke álmát figyelemmel kísérhette. Ült és várt, akárcsak hálójában a pók, figyelve a finom, csupán számára érzékelhető rezdüléseket.

A rémálom lassan érkezett, az izmok apró rezdüléseivel, nyugtalan forgolódással és heves verejtékezéssel. Lassan érkezett, hogy aztán áradatként borítsa el gyermekeit, fojtogatón, szűnni nem akarón telepedve rájuk. Francesca sírva fakadt álmában, Andrea vadul hánykolódott, s csupán az ágy magas kerete óvta meg attól, hogy „levesse” magát róla. Lidérces álmuk beléjük vájta karmait, és nem eresztette az ikreket, még akkor sem, ha Giovanna tudta, hogy bár a gyermeki elme fogékonyabb úgy a valódi álmokra, mint az ébrenlét fantazmagóriáira, ábrándjaira, egyben ellenállóbb is nekik.  Az ő képzeletük ösztönösen taszítja magától mindazt, mi félelmetes és rettenetes. Ezért is ébrednek könnyedén a rémálmokból s ezért is felejtik el őket oly sebesen. E „pueritia innocentia”, e gyermeki ártatlanság a legfőbb oltalmazójuk, mely mindeniknek, még az ő boszorkánygyermekeinek is sajátja volt.

Mindaddig, míg a kegyetlen világ el nem vette tőlük.

Ám ez esetben nem így volt. Giovanna féltőn óvta ikreit, elhalmozva őket anyai szeretettel és a biztonság érzésével, nem esett hát csorba, nem tátongott rés, e kikezdhetetlen tűnő védvonalon.

Akkor hát miként?

Ruhája egy rejtett zsebéből virágok szirmokból sajtolt illatos olajjal teli fiolát húzott elő, benedvesítve vele az ujjait, s előbb lányát, majd fiát ébresztetve fel a rémálomból. Hozzábújtak, sírtak, suttogtak, az álomról, mely felidézni nem tudtak.

Még nem.

 ***

Minden boszorkány, elsőként tanulta meg a bűbájt, mellyel be tudott lépni az álmok birodalmába, hogy felébe kerekedhessen az ott kísértő félelmeinek, s hogy tudást csikarhasson ki más álmodók elméjéből. Ám e fogás veszélyes volt, sokszor kárt tett abban, kinek álmaiban a boszorkány kutakodott, ő pedig nem tehette kockára a gyermekeit.

Új fogásra volt hát szüksége.

Létezett egy elixír, melyet már Rómában is használtak, a császárok ennek segítségével vallatták ki azokat, kiket rangjuk és hatalmuk okán nem vonhattak kérdőre, netalántán kínpadra. Lingua somniantium, az „Álmodók nyelve”, ahogy a letűnt korok boszorkányai nevezték. Ennek bűvereje szóra bírta az alvókat, kik így értelmes szavakkal feleltek a kérdezőnek, elárulva legféltettebb titkaikat is. Emellett a főzet, ha ráolvasták a Mindenek Anyjának varázsigéit, egy álom erejéig közelebb vitte a megbűvölt elmét az istennőhöz, felruházva ezzel a tudhatatlan tudásával. Ez pedig felettébb hasznosnak bizonyult, ha az ember, a gyermekei elméjét kísértő rémálom eredetét kutatta.

Így történt, hogy Giovanna férfiruhát öltött, haját paróka alá rejtette és férje egyik fekete vadászebével az oldalán, egyik éjjel elhagyta a palotát. Egy sor egyszerű bűbájjal megigézte a kopót és útjára küldte Pádua egyik, nyilvános vesztőhelyéhez. A halott férfiak magvából sarjadt mandragóra, mely csak az akasztófák árnyékában nőt, fontos összetevője volt az „Álmodók nyelvének”, ám ember, lett légyen akár boszorkány is, nem húzhatta ki biztonsággal a földből, anélkül, hogy azt kockáztatta volna, hogy az akasztófamanóként is ismert mandragóra sikolyától meg ne tébolyodjon. Egyetlen módja volt, a biztos és veszélytelen begyűjtésének, ha egy fekete kutya ássa ki.

Ám, mindezekkel együtt is, a mandragóra volt a dolgok könnyebbik fele, főként, mert a másikat nem bízhatta sem a kopóra, sem egyetlen másik famulusára sem.

Pádua valamennyi temetőjét, római mintára magas, egybefüggő fallal vették körül, melyen az egyetlen átjárást, néhány, egész éjjel és nappal őrzött kapu jelentette. Ismerte ugyan a főzetet, mellyel repülni lehetett az éjszakai égen, ám annak készítése hosszas és nehézkes volt, boszorkányanyja pedig kemény kézzel és kérlelhetetlenül verte bele minden lányába, hogy csupán egy ostoba őrizget bájitalokat, és ősi, molyrágta fóliánsokat egy titkos szobában, hogy aztán gyűjteménye az árulója legyen. Nem, egy boszorkány megjegyez mindent, amire csak szüksége van és tudja mikor melyik főzet készítésének van itt az ideje. Amit pedig nem tud magától, arról is ismeri, hol kérhet és kaphat segítséget hozzá.

Pádua városának tanácsa nem bánt túl kegyesen a temetők őreivel. Nem fizette meg őket bőkezűen, így azok kiknek a templomok után a legszentebb helyeket kellett volna oltalmaznia, alantas, romlott erkölcsű emberek voltak, olyanok, kiket csak igen kevés választott el attól, hogy maguk is az akasztófán végezzék. Velük könnyű dolga volt. Elégségesnek bizonyult néhány ügyes szó, pár körülvágatlan ezüstpénz és az, hogy hagyta, hogy az egyikük a fenekébe markoljon.  Hagyta, bár egyetlen szavára elsorvaszthatta volna a szodomita kezét, nyelvét, vagy akár a férfiasságát. Ám dolga volt még ezen az éjszakán és kevesebb ideje annál, hogy rá vesztegesse.

A temetőt a forróság ellenére is megülte valami idegen, a súlyos sírkövekből és a százados kripták mélyéről áradó hűvösség, melynek jelenléte ellen lázadt a megannyi érzék és racionális természetű elme. Ám nem az övé. Ő ki látta a Fekete Bakkecskét, aki táncolt Mindenek Anyja vérrel öntözött oltára előtt, ő elfogadta, hogy miként az élőknek is van hatalma a holtak felett, úgy a holtak földjének is lehet az élők világ felett. Hiszen éppen ebben bízott, ezért jött ide. A temetőföldben sarjadt életnek különleges ereje volt, a belőle készült párlat elmosta az elevenek és holtak, a látható és a láthatatlan dolgok közötti határvonalat. Elkeverve a mandragórából készült főzettel elkészíthette az elixírt, mely feltárta előtte, mi kísért gyermekei álmában.

Minden sírkert más volt, évszakra más vert gyökeret ebben a szentségtelen földben. Szentségtelen, mert az Erdők Sötét Asszonya szerint a holtakat nem lett volna szabad rideg, sziklafalú kamrákba, meg kőszarkofágokba zárni, és őrizgetni holmi feltámadásra. Mert míg a test létezik, a lélek is kötődik a halandó élethez, s minél tovább tart mindez, annál torzabb, rettenetesebb formát ölt magára s annál több erőt merít, ebből az átkos humuszból. S mert nem igen tűrik a napvilág fényes érintését, legtöbbször kriptáik mélyén, vagy ilyen, gyér holdvilágos éjjeleken kísértenek. Sietnie kell hát, nehogy felzavarja őket.

Sírról sírra haladt, hosszan keresgélve a megfelelő virágokat, olykor meg-megállva, hosszan fülelve a temető sötétjéből kiszüremlő hangokra. A kaparászásra, a görbe karmok kopogására a köveken, a csontok ropogására a szuvas fogak között és az elégedett csámcsogásra, mely e „lakomát” követte. Ezekből tudta, hogy rosszabb dolgok is kóborolnak e sírkert mélyén, mint pár degenerálódott, tébolyult szellem.  Sokkal rosszabb dolgok. Leszakította hát az utolsó virágokat is és kisurrant a kapun.

***

Altatót készít, egy régi, családi recept szerint. Ezt mondta kotnyeles konyhai szolgálóknak. Altatót, mely könnyű álmot hoz a gyermekeinek.

A szavaknak önmagukban különleges hatalma van, főleg jól megválasztott szavaknak. Régi, családi recept, a gyermekeinek lesz. Olyan szavak ezek, melyek egy olyan nő szájából, mint amilyen ő volt, aki nap, mint nap kimutatta szeretetét a gyermekei felé, elűzik a kételyeket és az ártó szándéknak a gondolatát is. Nem pusmognak majd boszorkányságról, sem holmi füvesasszonyról, csak az anyját látják, majd, aki óvni akarja az ikreket. Megtoldotta az eredeti receptúrát pár közismerten jótékony hatású gyógynövénnyel, a biztonság kedvéért, s így teljes nyugalomban dolgozhatott.

Gyermekei aggódva várták az éjszakát. Giovanna mesét mondott nekik, régi, bűvös történetet, egy a távoli, német földön egykoron élt hercegnőről, aki gyógyító erejű hajával egyszer egész népét megmentette, majd ezután hosszú alvásba merült, ám szépséges álmai valóra váltak, amíg ő pihent, minek köszönhetően egész birodalma felvirágzott, s mikor egy kerek évszázad múltán felébredt nem tudta volna megmondani, vajon az álom, vagy a valóság a szebb.

Hamis mese volt, ám az ábrándok csodájáról szólt, arról, hogy azok szolgálják az álmodót, nem pedig fordítva, s hogy nincs miért félniük tőlük.

Engedte, hogy ezen az esetén egy ágyban, egymáshoz bújva aludjanak, és megígérte, hogy éberen virraszt majd mellettük.

Minek után a Lingua somniantium mély, mégis éber álomba ringatta az ikreket, Giovanna kulcsra zárta a hálószoba ajtaját, és letelepedett az ágy végébe készített karosszékbe. Kezdetét vette éjszaka.

***

Halk, ritmustalan kopogással kezdődött, az egyik sarokban, melyet mintha harkály vert volna egy szúvas fába. Felhangzott újra és újra. Idővel léptek zajának tetszett, melyek alatt meg-megreccsennek a kiszáradt deszkák.

Andrea megrándult álmában.  Húga, aki eddig testvérét átölve aludt, öntudatlanul, de elfordult tőle. Aztán Francesca rándult össze, lábaival ki-kirúgott, mintha szökellene.

– Jön – motyogták egyszerre. – Jön…

A sarokból kihallatszó kopogás felerősödött.

A szobában két lámpás is égett üvegbúrája alatt, most mindkettőben táncra pendültek az apró lángnyelvek. Az eddig oly tiszta árnyékok most összekuszálódtak, vonaglottak, majd lassan az ikrek ágya felé kezdtek nyújtózni.

Giovanna felállt a karosszékből. Nem így kellett volna ennek lennie.

A kopogás erősödött.

– Ki jár itt? – kérdezte halkan. – Ki közeleg, gyermekeim?

– A Törésből… a Lét Töréséből… - nyöszörögte Francesca

– A Szög… ott ahol a Lét megtörik… - hánykolódott Andrea.

A sarokból kiszüremlő kopogás sebesebb lett. Mintha rohanó, karmos lábak alatt reccsent volna, a csontszáraz, szúette fa. A szoba árnyai az ágy fölé borultak.

– Ki az! Halljam, ki kísérti a gyermekeim álmát! – emelte fel a hangját Giovanna. – Ki merészeli! Ismeritek a nevét, gyermekeim. Halljam hát!

– Ösztövér és vérre szomjazik. A világ minden fertelmes gonoszsága az Ő ösztövér és éhes testében lakik! – ült fel hirtelen, mintegy a parancsának engedelmeskedve Francesca és síron túli hangon szólva, felé fordult, bár a szeme csukva volt. – Az Ő testében, ki itt volt már az Negyedik Napon, ki látta felkelni a Napot, minden más teremtett lélek előtt. Az Ő húsában, csontjában és vérében. Benne, kinek neve Tindalos, Ő ki minden éjjel közelebb ér…

Torz, se nem állati, se nem emberi torokból eredő vonyítást hallott a sarokból. Távolról érkezett, túl érzékek és az egyszeri elme által felfogható valóság függönyén túlról.

Giovanna felemelte és lassan ökölbe zárta a jobb kezét. Mozdulata nyomán kihunytak a lámpásokban pislákoló lángok, helyére kerültek az árnyak és elhalt a veszett, ritmustalan kopogás s vele a vonyítás is.

Sokáig és olyan szorosan szorította össze az ujjait, amíg csak tudta, míg a körmei alatt fel nem hasadt tenyerén a bőr és ki nem serkent a vére. Addig, amíg görcs állt beléjük és képtelen volt kinyit őket. Vére kibuggyant az ujjai közül, lecsepegett a csuklóján át a földre. Ezzel áldozott az Erdők Sötét Asszonyának. Fájdalommal, és éltető vérrel, hogy idő előtt elfojthassa a saját maga által megidézett varázst.

Tindalos. E szó újra és újra felcsendült a fülében. Tindalos, a Véreb, mely a valóság szögeiben lakik, s melynek éhsége csillapíthatatlan. Ifjan, a tudást hajszolva, egy ősi, görögről fóliánsban olvasta e nevet, s az intelmet, mely arra figyelmeztette, bolond az, ki akárcsak e monstrum közelébe is merészkedik. Ám ennél többet nem, mert a rég elporladt fordító tudása hiányos volt és hanyagmunkát végzett, mikor görögről latinra ültette át a textust.

Emlékezett rá, miként sok másra is, mert ifjan, botor módon, a testét ajánlotta a fóliáns gazdájának, ezért és a többi tudásért cserébe. Emlékezett rá, miként annak hideg, érzéketlen ölelésére is, melynek egyik pillanata szavakba önthetetlen gyötrelemmel, egy másik pedig néma rettegéssel töltötte el.

„Egy boszorkány megjegyez mindent, amire csak szüksége van, amit pedig nem tud magától, arról is ismeri, hol kérhet és kaphat segítséget hozzá.”

Így tanította neki boszorkányanyja.

Önszántából sohasem tért volna vissza a könyvtárba és annak rettenetes gazdájához, ám immáron többről volt szó, mintsem a saját büszkesége és félelmei. Ha megkaphatja a választ arra, miért kísért Tindalos gyermekei álmaiban, ő kész volt megfizetni érte az árat.