Adamante notare

 

11.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 12.

 

Szet vén papja ezen a napon is mesélt a szanatórium lakóinak. Különösen a napbarnított bőrű, sivatagi nap és szél szítta hajú nőnek, akiért feláldozta az unokáját.

Alexandriai hitsorsosai felkeresték, hogy részvétüket nyilvánítsák, és a hogy léte felől érdeklődjenek. Udvarias közönnyel fogadta mindkettőt. Pap- és hívőtársai nem érthették, hogy a legkevésbé sem vágyik együttérzésükre és sajnálatukra. Nem kívánt sem belesüppedni a veszteség fájdalmába,  sem eltompulni tőle. Dühös akart maradni, kérlelhetetlen, hogy mikor eljön, az ideje homokba tiporhassa azt, aki erre a döntésre kényszerítette.

Meghallgatta a többieket. A pártütők tovább tomboltak Egyiptom szerte, sőt nem átallottak sírrablásra vetemedni. Keket hercegnő nyughelyét sok éven át őrizték Szet erre kijelölt papnői. Őrizték, de nem kegyeletből. Attól óvták a Birodalmat, ami a szarkofágban nyugodott. Rá papjai csupán kivetették azt Egyiptom földjéből, ám mert elvakította őket önnön hatalmuk fény, vakok voltak a borzalomra, melyet az egykori asszony magában hordott. A förtelemre, mely felfigyelt a merész, zsarnoki és kellően elbizakodott fiatal hercegnőre, aki saját birodalmat kiáltott ki délen. Ennek ugyan még az emlékét is igyekeztek eltitkolni fivérének történetírói, de hatalma nyomot hagyott a tájon, beléivódott, miként a homok is felitta az általa kiontott vért.  A hatalom, mely megrontotta a húsát, és lelkét, és mindörökre kizárta őt a túlvilágról.  Őrizni kell hát, még egészen el nem enyészik, míg önmagát pusztítja el, és őrizni kellett az után is. Sírboltjának feltörése, melyre isteni erővel ütöttek átkozott pecsétet, ostoba, meggondolatlan erőfitogtatás volt, újabb arculköpése Szet törvényeinek.

Papjaként töretlenül hitt istene éleslátásban és akaratában, mely szerint a most zajló események nemzedékekre megtisztítják majd hitüket, az olyan tévképzetek vezérelte ostobáktól, kik úgy hitték jobban értik istenük szándékát, magánál Szetnél.

Papként így hitte, ám hallván a sokasodó halottakról, folyvást felhorgadt benne az ember, akit keserűséggel töltött el a holtak sokasága. Vallásuk lélekszáma folyamatosan fogyatkozott az elmúlt nemzedékek során. Régen, egy elvesztett fiatal helyére kettő, sőt három másik lépett, ma, ősi gyülekezetek haltak ki csendben, s tűntek el hírmondó nélkül. A törvényszegők tombolása fakasztotta vérpatakokat, éppen úgy felissza majd sivatag homokja, akárcsak futó záporból hullott esőt, ám ennek nyomán nem sarjad majd új élet, még kérész életű sem a halott földben.

Papként hitte, hogy Szet a maga isteni módján a javukat akarja. Ám emberként… emberként tartott tőle, hogy e megtisztulás talán az utolsó lesz számukra. A vég, melyet Szet rájuk mért hibáikért.

Papként hitte, emberként félte Szet nagyságát, igazságát és szüntelen remélte, hogy téved.

Minden nap mesélt a szanatórium lakóinak. Főleg a lánynak, kinek a haját kiszívta a nap, és bőrét megégette Rá fénye. Akiért feláldozta az unokáját.

Mesélt neki azon a napon is, mikor a férfi megérkezett. Sovány volt és sápadt, arcát jellegzetes, perzsa orra uralta. Amr Sajjad. A férfi, akinek az unokáját odaígérték.

 

***

A szanatóriumban tett látogatásai azon kevés alkalmak közé tartoztak, mikor Nicos civilbe öltözött. Örökké szolgálatban van, így mondta az ezredesnek és ez maradéktalanul igaz is volt. Pusztán ezúttal civilnek kellett álcáznia magát a munkája során.

Drága, ám magánkézben lévő intézet volt ez a Mareotis-tó partján. Lyudmilla Vlasova asszony a szerves thaumaturgia professzora volt, a férje pedig a pszichoanalízis doktora. Hazájuk az Orosz Birodalom sokáig Bizáncéhoz hasonló elveket vallott magáénak, a tudományok és a mágia terén, ám a tizennyolc évvel korábbi vallási forradalmat követően az Ortodoxia vette át az uralmat az országban, és elüldözte a szabadgondolkodókat. Ekkor települt át a Vlasova házaspár ide Alexandriába és nyitott magánszanatóriumot a tehetős betegeknek.

 Nicos kétszer járt itt korábban, mindannyiszor az ezredes lábadozását jött ellenőrizni.  Egy, a Vlasova klinikához hasonló hely elég közel esett Heliopolishoz, hogy gyorsan el lehessen érni, mégis kellően távol a Hermész Intézettől, hogy titokban maradjon mindaz, ami a falai között zajlott.

Miután kikérte a zászlós teljes anyagát az Intézetből, némi erélyes erőszak árán elérte, hogy beosztottját átszállítsák egy rehabilitációs intézménybe, majd elkeverve a papírokat biztosította, hogy ott ne is tudjanak a zászlós érkezéséről, így ne tudják fogadni. Ezt követően már csak egy telefon és pénz kérdése volt, hogy hiányos személyes adatokkal elhelyezze itt a szanatóriumban.  Talán nem ez volt a legkifinomultabb módszer, ám a hatékonyságához kétség sem fért.

Vlasova professzornő dolgozószobája az intézet zölden burjánzó kertjére nézett. Ennek teraszára ültek ki teázni. Nicos szokva volt az erős, arab kávékhoz, ám az orosz teában volt valami, ami megizzasztotta, majd a székbe kényszerítette az embert. Pontosabban bárkit, aki nem volt orosz.

 Tökéletes módja volt annak, hogy a legkellemetlenebb beszélgetések során is ülve marasztaljon valakit. Visszautasítani természetesen udvariatlanság lett volna, ezért lassan, apró kortyokban fogyasztotta, hogy ezzel késleltesse a hatását.

– Áttanulmányoztam az Intézetben végzet vizsgálatokat – tette le az asztalra az iratokat a professzor asszony. – Azt kell mondanom, hogy a zászlóst ért mágikus támadás sokkal bonyolultabban zajlott, mint sem azt az Intézet gondolta volna. Emlékszik még a szivárványszínű hullámokra?

Nicos bólintott. Nehezen tudta volna elfelejteni őket.

– Hallott már a tökéletes önkép fogalmáról, százados? – szólalt meg a  férje, Arkadij.

– Nem mondhatnám – rázta meg a fejét. – Gondolom, az ön szakterületéhez tartozik.

– Úgy van – támaszkodott a korlátnak a férfi. – Leegyszerűsítve azt takarja, hogy az emberi elme rendelkezik egyfajta optimális önképpel saját magáról. Léte egészéről.  Minden izmáról, végtagjáról, érzékszervéről. Ez az önkép irányítja az ember gyógyulási képességét is, ezt igyekszik a test helyreállítani minden alkalommal, mikor megsérülünk. Olyan erős a kapcsolat, hogy az elme uralta önkép képes becsapni a testet. Az elvesztett végtag fáj, zsibbad, viszket. Azért mert az elme emlékszik rá. Éppen ezért különösképpen sajnálatos, hogy az emberi öngyógyító képesség ennyire korlátozott és nem tudja kiszolgálni tökéletes önképünket.

Nicos ismét bólintott. Így már ismerős volt a folyamat. A formamágia egyik alapszabálya volt, hogy a forma követheti ugyan a funkciót, de az elme már közel sem ilyen hajlékony. Ezért voltak a formák emberszerűek és ezért akadt közöttük olyan kevés, egzotikusabb forma, mert nem sok formamágus volt képes megbirkózni egy kutya, vagy Konstantin ne adja egy rovar formájával.

– Tehát azt már tudjuk, hogy természetes úton, a tökéletes önkép, bármilyen erős is, nem képes csodákra. Ám rásegítéssel, esetünkben jelentős rásegítéssel már nagyon más a helyzet – folytatta Arkadij.

– Az Intézet azt feltételezte, hogy a támadás során a zászlós szervezetét előbb elemire bontotta a támadó, majd ismét összeállította. Mint holmi kirakóst – vette át a szót a professzor asszony.  – Ez így nem teljesen igaz – nyitotta ki, az eddigi az ölében pihenő jegyzetfüzetet. – Aki ezt tette a zászlóssal, az alapos munkát végzett, teljesen elpusztította a testét. Az elme és a tudat lassabban enyészik el, főleg, ha mágikusan fogékony az ember, mint a beosztottja – kortyolt a teájából. – A támadásnak három ember esett áldozatul. Két nő és egy férfi. Bizonyos értelemben ketten túl is élték. Bizonyos értelemben.

Nem szólt közbe. Mégis mit kérdezhetett volna?

– E szerint - lapozta át a füzetet  Vlasova professzornő – nagy mennyiségű, pusztuló, szerves szövetet találtak a helyszínen. Nincs kétségem arról, hogy valójában ennyi maradt a zászlósból is, eredendően. Azt kérdezi, hogy maradt mégis életben? Mint a férjem mondta a tökéletes önkép rendkívül erős az emberben, öntudatunk egyik alapköve. Ha ez, valamint az eredeti test elegendő mennyiségű építőelme rendelkezésre áll, akkor pusztán mágikus erőre és a hézagok kitöltéséhez szükséges alapanyagra van szükség. Ezen alkímiai elvek mentén, összeállítható az ember. Akárcsak egy kiméra. Bizonyos, elméleti értelemben természetesen.

– Elméleti értelemben – tette le a csészét az asztalra Nicos. Konstantin segíts!

– Két túlélőt említett.

– Nos, igen – lapozott bele a jegyzeteibe vendéglátója. – Leonor Al Shahidal. Az elmélet szerint, az eljárás során a legjobb, ha minél több elem egyezik annál sikeresebb lesz az egybeolvasztás. Kettejük esetében már csupán az hiányzott, hogy valódi vérrokonok legyenek. Azonos kor, nem, vércsoport. Talán a kiképzésüknek köszönhetően, gondolkodásmódjukban is voltak hasonlóságok. A foltok, amiket az Intézetben látott a beavatkozás utórezgései voltak, egyfajta sebek a zászlós életerejében.  Éppen tegnap vizsgáltam meg a beteget. Már nyomuk sincs.

Nicos mindeddig úgy érezte, nyitott lesz a válaszokra a helyzetet illetően, ám most nehezen tudta leplezni, hogy zavarban hozta a dolog. A szerves thaumaturgia felelt a kimérákért, mint az ezredes sárkánymalaca, ahogy az orvostudomány fejlődésének jelentős részéért. Lyudmilla Vlasova  pedig elismert szakértője volt ennek a tudománynak, akinek ő kérte a segítségét. Eszébe sem jutott megkérdőjelezni a hozzáértését. Még akkor sem, ha egy emberi kiméra végtelenül nonszenszül hangzott a számára.

Küzdve a teával, felállt a székből és a korláthoz lépett. Valóban szép kilátás nyílt innen a parkra és az alant sétálgatókra.

– Azt mondta az önkép a tudatunk egyik alapköve. Ez alkotja meg a formát, hogy betölthessük a funkciónkat, ha úgy tetszik. Két test olvadt össze, mégis csak egyetlen formát láttam. Azt, amit jól ismerek. Mi lett a másik tudattal?

– Az Öreg Isten tudja csak – tárta szét a kezét mellette Arkadij. – Tudnia kell, hogy az önkép nem hamisítható. Talán egy időre felölthető az alak, de a test öntudatlan állapotban mindig visszatér eredeti formájához. A tény, hogy a zászlós alvás közben is önmaga marad, azt jelenti, hogy ő bizonyosan odabent van. Egyelőre nem tudom megmondani, milyen állapotban, ahogy azt sem, mi lett a másik tudattal. Talán pszeudoként megőrződött belőle valamennyi, talán arra sorsra jutott, mint a teste. Alapanyag lett, mellyel a hézagokat pótolták ki.

Nicos megborzongott a nyers tárgyilagosságtól, és hálát adott az ezredesnek az előrelátásért, hogy rábízta a zászlóst. Ha erre az Intézetben jöttek volna rá, Rosette Declane kísérleti alanyként végezte volna a konstantinápolyi Galata Torony egyik cellájában.

– Látnak arra esélyt, hogy a bent szerzett adatokból az Intézet összerakja ugyanazt a képet, amit önök? – kérdezte a korlátnak támaszkodva.

– Ők csak a zászlós testé vizsgálták meg és szerencsére csak a kezdeti állapotot látták. Ha elég ideig marad nálunk, a testében minden nyoma fel fog szívódni annak, ami történt vele. Ám ez csak a teste - közölte bocsánat kérőn Arkadij. – A tudata, az Öreg Isten látja, más kérdés.

– Vannak kiváló, magánpraxist folytató mentalisták, akik nem jelentenek a seregnek. Talán segíthetnének – vetette fel Nicos.

– Tartok tőle, hogy csak a károkat növelnénk ezzel a módszerrel, olyan gyenge most az elméje. Olyan ez most, mint egy műtét utáni lábadozás. Lehet, hogy újabbak várnak még a betegre, de azokba nem vághatunk bele, amíg valamelyest fel nem épült.

Nicos lepillantott a parkra. Tekintete a medence partján, a napágyában, magzatpózba gömbölyödő zászlóson állapodott meg.  Remélte, hogy a házaspár megoldást talál majd a gondjaira. Konstantin volt a tudója, hogy megérdemelt ennyit.

 

***

Szet vén papja szőnyegén ülve mesélt a köré gyűlteknek, főleg az összegömbölyödő napmarta arcú, fiatal nőnek, akiben, ha istene is úgy akarja unokája egy pici része tovább él majd ebben a világban. Nem áltatta magát azzal, hogy dacolhat ura akaratával és mindkettejüket megóvhatja, miként azzal sem, hogy a felkapaszkodott bizánciak lennének olyan vakok, hogy ne ismernék fel a nyilvánvaló nyomait annak, amit tett. Rá fognak jönni, főleg a nő, kit Szet alkalmasnak talált arra, hogy az ő munkáját végezze, és annak vérebe, az afrikai óriás, aki most is ott állt a teraszon. Felismerik majd és ha Szet úgy akarja hálásak is lesznek érte.

Ők talán azok lesznek, neki pedig egy napon sikerül megbékélnie az áldozattal, amit hoznia kellett. Ám istene volt a tudója ugyanezt megtapasztalja-e valaha is a férfi, akinek az unokáját odaígérték.

Amr Sajjad. Az ősei perzsák voltak, egy valaha nagy és büszke nép tagjai, kiket miután a bizánciak a sarkuk alá hajtottak megtiszteltek azzal, hogy nem olvasztották magukba őket. Így tettek ugyanis a legtöbb legyőzött és érdemtelen néppel. Népirtással és tömeges, államilag elrendelt házasságok révén, hírmondót sem hagytak a betelepülők. Ám egy harminc évig tartó, véres háború, melynek során a vén, perzsa papok a nevükön szólították az összes nyughatatlan, vízbe fulladt lelket, ki a Hyrkániai-tenger mélyén rejtőztek, s így az kilépett a medréből, ezer méteres hullámmal zúdulva rá a Birodalom légióira, hogy végül csak a rettegett császármágusok szabhassanak gátat a mindent elsöprő áradatnak, több, mint elégséges bizonyítéka volt annak, hogy a perzsa nép érdemes a fennmaradásra.

Származásán túl, keveset tudott a férfiről. A fiatalok családjai, a szokásokhoz híven közvetítőkön keresztül tárgyalhattak a házasság részleteiről, hozományról, szerepekről. Mindenről, ami meghatározza majd a házasfelek életét, és aminek eldöntéséből őket kihagyták. Bízott annyira egykorvolt asszonya és lánya ítélő képességében, hogy tudja, jól elrendezték a két fiatal dolgát. Ügyeltek arra is, hogy időről - időre találkozzanak egymással, és ne legyenek teljesen ellenszenvesek a másiknak. Bölcs gondolat volt, és ő megelégedett ennyivel.

Nem kérdezte mi hozta ide a férfit. Megnyugvását keresve jött, vagy más okok vezérelték? Róla, és sorsáról Szet maga dönt majd, ha úgy akarja.

Naplementéig maradt a parkban, mesélve a lánynak. Mikor pedig eljött az éjszaka, ismét útnak indult. Vissza Heliopolisba. Vissza ahhoz, az elbitangolt sarlatánhoz, aki erre az áldozatra kényszerítette.