Adamante notare

 

12.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 13.

 

Sikoly volt a sötétben. Káoszban kavargó zavaros akarat. Éles, színtelen szilánkok kaleidoszkópja.  Fájdalom kiáltás a hang nélküli semmiben.

Puha, körülölelő tompaság. Tompa, meleget árasztó fehér fény. Mély, kenetteljes hangok monoton suttogása.

Zavaros hörgések, melyeket egy nehezen forgó nyelv és egy még nehezebben mozduló elme kusza kapcsolata szült.

Ennyi volt ő. Ennyi és nem több. Egy időtlen helyre száműzött töredék, távol mindentől, ami valaha volt.

Hang. Hang melyet hallott újra és újra. Mély, kenetteljes hang, monoton suttogása. Nem értette, de eljutott hozzá. Piciny darabkája, minden, mi megmaradt belőle, lassan forgott az időtlen, határtalan semmiben, begömbölyödve, mint magzat az anyaméhben, és semmi sem érinthette meg. Semmi, csak ez a hang.

Suttogás volt elsőre. Érthetetlen hangok, töredékek egyvelege, mely mégis úgy simított végig rajta, mint ahogy csupán anya tud gyermekén, olyan megnyugtatóan, olyan lágyan.

Suttogás volt elsőre, mely később mókás mormogássá vált, gügyögéssé, mellyel szülő szól utódjához. Szavakat hallott, ha nem is értette őket, csupán a törődést érezte, mely belőlük áradt. Annak a pici darabkának, mely belőle maradt.

Lebegett csupán ezen a tér és idő nélküli tengeren, a szavak keltette hullámok pedig elringatták. Vissza, abba az időbe, mikor még gyermek volt.

 

 

***

A kellemes légáramlat ébresztette fel. Puha fehérségben hevert, lágyan áttetsző fátyol terült fölé, mögötte pedig egy halvány árnyék. Tompa hangokat hallott, lassan ejtett, megnyugtató szavak moraját.

Valami megtörte a fátylat és óvatosan megérintette. Alig látta, alig érezte a tapintását a bőrén, csupán azt, hogy árad belőle a figyelmesség és az óvó szándék.  Mint mikor egy anya érinti meg gyermekét.

– Mama? – suttogta nehezen forgó nyelvvel.

Válasz helyett pusztán egy újabb megnyugtató simítást kapott a homlokán. Csillapodott tőle a bensőjében kavargó zűrzavar, míg ismét el nem szunnyadt.

 

***

Álmában lebegett, önmaga börtönévé vált sérült teste felett. Érezte inkább, sem mint látta a tiszta, friss illatú kórtermet, melyben egymaga feküdt, a rovarhálós ágyat és az annak végében álló emberfoltokat. Hallotta őket, tompán, suttogón.

– Tapasztaltunk némi konszolidációt – hallotta az egyiket. – Átrendeződést a mentális kéreg rétegeiben, az elmúlt napokban.

– A kezelés eredményeként? – szólalt meg a másik.

– Talán. Bár inkább elcsendesedésnek nevezném, mely a mentális és asztrális zűrzavar után következett be. Mintha aludna az elméje, akkor is mikor ébren van. Képzelje el úgy, mint egyfajta határvonalat mely elválasztja a kevés ép részt a még sérültektől, addig, amíg azok gyógyulnak. Amennyiben a kezelésünk okozza, úgy ez teljesen egyedi reakció, amit korábban nem tapasztaltunk.

– Ahogy hasonló eset sem fordult még meg az ön keze alatt.

– Senki keze alatt, attól tartok. Továbbra is úgy tervezi, hogy ha rendezte a dolgait, visszatér Mauretániába?

– Tartok tőle, hogy igen. Csupán a menyasszonyom miatt jöttem keletre.

Menyasszony. Ez a szó hullámot vetett zilált bensőjében. Leonor.

– Leonor – suttogta alig hallhatóan a teste.

Az ágya végében álló két alak megváltozott. Hangja nyomán megrebbentek, mint gyertyaláng a szélben.

– Leonor? – kérdezték.

A név által keltett hullámok fájdalmasan csapódtak neki, majd verődtek vissza tudata rogyadozó falairól. Leonor… rőt, és fekete miazma tolakszik be a semmiből… Leonor… az elválás fájdalmas tudata… Leonor… bőrkeményedéses ujjak érintése napégette arcán… Leonor…

Visszasüppedt, a fehér, puha, semmibe.

 

***

Fokról fokra, tétova lépésről, tétova lépésre hagyta el az álmok birodalmát, vissza az ébrenlétbe.

Ezúttal, ha nem is élesebben, de sokkal kontúrosabban látott. Fények és árnyékok lassan mozgó kavalkádja lett minden. Kedvére való volt.

Sötét folt emelkedett fel, valahol a látótere határán, és odasiklott hozzá.

– Felébredt – állapította meg, majd végighúzta ujjait a homlokán. A fény-árnyék kavalkád picit kitisztult.

Körülötte, hosszúra nyúló, kék árnyékokkal kúszott be a vörös naplemente a kórterembe. Szép volt. Megnyugtató. A tenger felől érkező sós szellő nyomán életre kelni látszottak szobája függönyei.

– Gyönyörű – szólalt meg, nehezen forgó nyelvvel. Olyan volt, mintha más formálta volna meg helyett a hangokat. Egy másik test.

A lassan kiélesedő, szürke ruhát viselő alak követte a pillantását és körbetekintett a kórtermen.

– Valóban az – mondta.

Hallotta már a hangját. Tompábban, halkabban, de hallotta. Ő volt az, aki a menyasszonya miatt jött keletre. A gondolattól újra előtolakodtak elméje kusza homályából az emlékek.  Olyanok voltak, mint durván töredezett üvegszilánkok, melyek hasítva törtek utat maguknak. A homlokára szorította mindkét tenyerét, mintha ezzel visszatarthatná őket.

Újabb simítás, ezúttal a halántékán.

– Hunyja le a szemét, és lazuljon el! Mindjárt könnyebb lesz, ígérem!

Csobogást hallott.

– Most kérem, engedje le a kezét, hadd terítsem ezt a szemére! – folytatta halkan.

Hűs, semleges illatú szövet simult az arcára. Szomorúságot érzett. A naplemente fényében fürdő kórterem látványa olyan gyönyörű volt, örömmel és bizalommal töltötte el, bár nem tudta megmondani miért. Most megfosztották tőle.

– Nem az alkonnyal van baj… ugye? – suttogta.

– Nem hiszem – felelte a férfi. – Az valóban gyönyörű.

Gyönyörű… hogy is lehetett volna vele baj? Benne volt a hiba. Az emlékben. Leonorban.

Töredezett üvegszilánkok hasítanak a sérült szövetbe. Ujjai ökölbe szorultak, összegyűrve a takarót. Valami megfeszült benne.

– Engedje el! – kérte a férfi. – Csak engedje el!

Elengedni? Hiszen nem ő kapaszkodott belé, hanem éppen fordítva. Az, ami tiltakozni akart az ellen, hogy elfelejtse, hogy elengedje. Miért… miért?

– Elnézést ezért! – mondta a férfi, majd megoldotta a hálóruháját és mutatóujja körmét végighúzta előbb a nyakán, majd a szegycsontján, végül kört írt le mindkét melle körül. Olyan volt, mintha vágások hasadtak volna rajta. Mély, vér és fájdalom nélküli vágások, melyeken át kiömlött belőle mindaz, ami ártalmas. Még a nedvességet is érezte a bőrén, de az elméje tudta, hogy nincs ott semmit.

– Jobb? – kérdezte a másik.

– Igen – suttogta.

Felszabadult, de közben ürességet is érzett. A szilánkok eltűntek, de velük az emlékek is.

– Még egyszer bocsánat! – kérte, és visszagombolta a hálóruháját.

Nem neheztelt a férfira, aki megszabadította a fájdalomtól, csak arra, aki elvette tőle Leonort. Sírva fakadt.

– Sajnálom Leonor… sajnálom… sajnálom… – zokogott.