Adamante notare

 

***

Nicos megigazította az arcát takaró maszkot. Immáron hatodszor az elmúlt negyedórában. Megigazította, pedig semmi gond sem volt vele. Egyszerűen csak kellett valami, amivel újra és újra eltereli a figyelmét.

Járt Afrika középső részén, ahol a Birodalom határos volt az az elszabadult burjánzás mágia életre kelt kongói őserdővel, elkísérte a Hegbe az ezredest, és negyed magával visszatért egy nagyon félresikerült Hindukus béli küldetéséről, ám neki is voltak határai. A garamai szervkút ilyen volt.

Szervkút. Szenvtelen név a rideg és sztoikus thanatoszoktól, akik ráakadtak.  Még akkor is, ha az volt és nem több.

Garama ősi város volt, egykoron királyi központ, majd a hódító Róma és Bizánc erődítménye, mely Cyrenaica tartomány déli határait, később pedig már középső területeit őrizte. Jelentőségét akkor veszítette el, mikor a központjául szolgáló három oázis vizei el kezdetek elapadni, és mágiával sem lehetett őket újrafakasztani. Teltek az évek és a település lassan jelentőségét vesztette. Kis létszámú helyőrség maradt csak itt, őrizni a történelmi emlékeket és néhány szegény család, akiknek nem volt miből elköltözniük. Összesen kétszázhatvanhárom ember és egy csomó haszonállat.

Bizakodva tért vissza Alexandriából. A szanatóriumban jó kezekben hagyta a zászlóst és nagy reményeket fűzött hozzá, hogy a Vlasova házaspár megoldást talál a helyzetre. Még akkor is, ha az, amit mondtak, az egymásba olvasztott testekről és a talán összevegyülő tudatokról még mindig zavarta. Éppen ezért fogadta keserű szájízzel, hogy az ezredest a forró égövi terepegyenruhájában találta, mikor ma reggel visszatért az irodájába.

– Megyünk Garamába! – közölte ellentmondást nem tűrően.

Régen, nem számított szokatlannak, ha egy-egy településsel nem volt kapcsolat pár napig, a mágikus kommunikációt legalább annyi interferencia nehezítette, mint a technikait, ám már a rádió és a vezetékes telefon korában egy katonai helyőrség nem némulhatott el nyomtalanul. Úgy nem, hogy senki észre se vegye. A kiérkező járőr értesítette a cyrenaicai parancsnokságot, onnan jött a telefon Heliopolisba. Szakértőket kértek, vagy valakit, aki látott már ilyet. Ő pedig, mert képtelen volt lebeszélni a felettesét, hogy odamenjen, értelemszerűen vele tartott.

A ciszterna hatalmas volt. Arra készült, hogy a helyőrség alatt kibukkanó forrás, hideg vizét összegyűjtse és így biztosítsa a védők utánpótlását egy esetleges ostrom idején. Akkoriban, mikor a Garama fontos határerőd és ellenőrzőpont volt, és több mint háromezren éltek csak a helyőrségben. Ehhez mérten lehetett vagy tíz méter átmérőjű, és legalább háromszor olyan mély.

Nicos újra megigazította a maszkját. Csodálta felettesét, aki egyenes háttal, rezzenéstelen arccal szemlélte, ahogy a thanatoszok által irányított munkások dologhoz látnak. A szervkút körül felállított lámpák alaktalan, névtelen iszonyt világítottak meg, izomról izomra, csontról csontra. Emberek, állatok förtelmes egyesülése volt, bizarr hústömeg, felismerhető és csupáncsak sejthető testrészek ocsmány elegye. Szemeket látott, végtagokat, szájakat, lüktető, rángó deformált szerveket.

A munkások hét, üreges fémrúddal fogták közre a förtelmet, majd ólom sűrű alkímiai fémet csorgattak beléjük. Az, érintkezve a lény testével önálló életre kelt és szétfolyt rajta, majd végül egyfajta hámként szilárdult meg a külsején. Ebbe akasztották a kampókat, melyekkel végül kiemelték a helyről.

– Biztonságos ez? – kérdezte az egyik katona.

– Biztonságos? – pillantott rá a Nicos mellett álló thanatosz. – Nem. Legszívesebben hozzá sem nyúlnánk.

Nem emelték ki teljesen a lényt a ciszternából, csupán annyira, hogy a thanatoszok rangidőse egy biztonságosnak ítélt ponton megérinthesse. Olyasféle kesztyűt viselt, amit Nicos az ismeretlen eredetű SSP-ék vizsgálatánál látott eddig. Anyaga teljesen elszigetelte a thaumaturgot a lény erejétől, míg az ujjaira szerelt tűk belemélyedtek nem csupán a kőkemény, de a valódi kőből álló külső vázakba is, így csapolva meg az SSP életerejét és tárva fel titkait a kutatók előtt.

Öt kattanás, öt tű. Elnézve a thanatosz érzelemmentes arcát Nicos képtelen volt kiverni a fejéből, hogy hasonló sztoikus nyugalommal cselekedne, ha nem ezzel a förmedvénnyel, hanem Rosette Declane zászlóssal lenne dolga. Ez a gondolat felidézte benne, amit a házaspár mondott, az összeolvasztott testekről és tudatokról. Erről még nem volt érkezése beszámolni az ezredesnek. Emellett az csupán két test volt és két tudat, melyeket egyetlen határozott céllal vegyítettek össze, egy sokkal, tisztább eredménnyel.  Össze sem lehetett hasonlítani ezzel az előttük rángó borzalommal. A párhuzam mégis ott volt és nem is tudta elűzni magától a gondolatát.

– Haldoklik – mondta színtelen hangon a thanatosz. – Megannyi deformált tüdő és légcső próbál levegőhöz jutni, de az átalakulás esélyt sem adott nekik a normális működésre. Ahogy a többi szervnek sem – húzta vissza a kezét. – Egyébiránt mind ott vannak benne. Garama egész lakossága.

– Hatalmas erő és elszántság kell ilyesmi létrehozásához, mégis csaknem meddő az egész erőlködés – közölte az ezredes.

– Csaknem? – fordult felé a thanatosz.

– Ha most tekintünk rá, akkor csupán egy döglődő húsbábú, ám mikor ilyen lett, nem csupán a testszövet feslett fel, de valószínűleg a benne lévők tudata is. Most jószerivel agyhalott, ám mielőtt az lett, feltehetően fogékony volt a mentális behatásokra.

– Úgy érti, ezt az egészet csak azért hozták létre, hogy tudáshoz jussanak? – vonta fel maszkja mögött a szemöldökét a thanatosz.

Nicos felettese bólintott, a százados pedig eltöprengett rajta, vajon hogyan jutott erre.

– Az élők elméje ellenálló, károsodás nélkül nehéz befolyásolni. Ám mikor a test egysége meggyengül, vele a tudaté is. Valahol nagyon kitekert módon logikus, hogy ne egyenként vesződjenek velük, hanem egyetlen rítussal hajtsák végre az egészet. Hatalmas mennyiségű anyagról és tudásról beszélünk, nem is tudom egyetlen elme, hogy volt képes elbírni vele. Ezért mondtam, hogy csaknem meddő volt az egész.

– Megbocsátson asszonyom, de mi alapján… - hajolt előre Nicos, és kérdezte halkan a felettesét.

Az válasz helyett elővett egy borítékot az egyenruhája zsebéből és hátra nyújtotta neki.

– Amíg maga oda volt, én is végeztem egy kis kutatást. Meglepően mélyre kellett ásnom, hadd tegyem hozzá. Pedig azt hinné az ember, hogy egy ilyen helyzetben a nyomozatiak maguk is mozgatni kezdik a szálakat.

Nicos kinyitotta a borítékot. A benne lévő papíron egy háromoszlopos listát talált. Az első kettőben városok, és tartományok voltak felsorolva, a harmadikban pedig a feltételezett jelentőségük. Szerepelt közöttük Garama is.

– Természetesen elég kezdetleges a lista és csupán reaktivitást tesz lehetővé, ám jobb a semminél – folytatta az ezredes. – Most már legalább sejteni fogjuk, hogy melyik helyet miért dúlták fel. Szet sarlatánjai eltűnhetnek ugyan a sivatag homokjában, akárcsak a mágiájuk, de egy város már aligha. Azt nem tudtam meg, mitől volt fontos Garama, csak azt, hogy volt jelentősége. Most már viszont azt is tudjuk, hogy számított annyira, hogy a jelenben kibontakozó ámokfutásukban is útba ejtsék. Még pedig ilyen formán – intett a kreatúra felé. – Bennem azt az érzetet kelti, hogy nemcsak a tudásukért jöttek, hanem hogy büntettessék is őket.  Úgy olvastam, az egyiptomi vallás szerint a testnek és léleknek egyben kell átkelnie a túlvilágra.

– Folyamatosan, több lépéssel le vagyunk maradva – mondta kis idő múltán olyan halkan, hogy csak ő, Nicos hallotta.

Felettese hangja fáradtnak tűnt. Mindketten szokva voltak a nehézségekhez, ám a szetiták után folytatott vizsgálat, mint ahogy az ezredes is mondta, csupán reaktív volt. Reagáltak az eseményekre, de nem tudtak elébük menni. A meddő küzdelem pedig kimeríti az embert.

– Le kell ülnöm, Nicos – mondta halkan, majd kieresztette a hangját. – Kutassanak tovább, kérjenek segítséget Cyrenaicaból ha kell! Garama feltételezhetően köthető a szetitákhoz. Ha bármi bizonyíték van rá, arról tudni akarok!