Adamante notare

 

***

A hideg, sivatagi éjszaka tiszta égboltja alatt az ezredes letelepedett egy sziklára.

– Tudja, hogy utálom magát, mikor igaza van? – kérdezte a sötétben.

– Igen, asszonyom. Még mindig?

– Egyre jobban és jobban, ahogy múlnak felettem az évek. Az a három kölyök… sok volt. Sokáig tartott az is, hogy kijózanodjam belőlük.  Tovább, mint régebben – ingatta a fejét. – Pokolba is, nem vagyok olyan öreg még ehhez! Vagy igen, Nicos?

Vagy igen, Nicos? Jól tudta, hogy erre nem létezik jó válasz. Felettese, a Birodalom nemese volt, sok nemzedéknyi kékvérűség örököse, felmenői között számos nagyhatalmú thaumaturggal. Konstantin volt a megmondhatója, hogy picivel több is volt már, mint közönséges ember, ám közeledve a negyvenhez, teste nagyon is emberi része mind hangosabban követelt magának figyelmet. Nem tudta már csakúgy lerázni magáról fáradtságát, mint régebben, és az átvirrasztott éjszakák sokkal többet vettek el, mint amennyit adtak. 

Erre a kérdésre nem létezett jó válasz. Bizánc minden emberlakta birodalomnál jobban ismerte a mágiát, annak törvényeit, ám így sem tudott úrrá lenni annak egyik legfontosabb aspektusán. Az emberen, aki használta.

Ha pedig nem létezett jó válasz, akkor Nicos nem elégedett meg egy rosszal.  Gyógyfüvekből készített, kesernyés szíverősítővel teli laposüveget vett elő és felettese felé nyújtotta. Az ezredes családjának birtokai voltak Chers Tauricában, a Pontus Euxinus, a Fekete-tenger északi partvidékén. Többször említette, hogy ottani ősei inkább gazdálkodók, sem katonák és mágusok voltak, s hogy ők főzték az egyik legjobb keserűt a tartományban. Említette azt is, hogy kedveli az ízét. Ezért is tartott magánál egy flaskányit.

Megvárta, amíg felettese többször is kortyol belőle, majd sorra vette mindazt, amit Alexandriában megtudott.

– Gondolja, hogy az, ami a zászlóssal történt, kapcsolatban áll azzal, ami itt lezajlott? – kérdezte az ezredes.

– Sem tagadni, sem kijelenteni nem merném, asszonyom. A hasonlóság viszont tény, ha egy nagyon kicsavart módon is. Ám, míg a zászlós esetében arra használták, hogy megmentsék vele, ez, mint ön is mondta információszerzésre, és büntetésre szolgált. Honnan tudta, hogy a test egységének megbomlása meggyengíti a tudatét is?

– Megint csak a maga hibájából. Mivel javasolta, hogy írjak értékelést Tzimiszkesz őrnagyról, mit több dicsérjem az eredményeit, aztán pedig feltűnés mentesen ott hagyott egy vázlatot az asztalomon, nem volt más lehetőségem, hát megírtam. Ezt követően készséggel hozzáférést biztosítottak a civatateo vizsgálati jegyzőkönyveihez, mi több szinte rám tukmálták őket. Tudta, hogy úgy tekintenek az Azték Vérbirodalomban terjedő fertőzésre, mint valami növényre? Van, vagyis inkább csak volt egy magja, egy gyökere, melyet a dédapám kitépett, de a belőle sarjadt fa még áll és levelet meg termést hoz. Ezen a fán, a civatateo az ág, melyen a l’esclavok sarjadnak. A nő utas volt a hajón, őt fertőzte meg egyedül a kórság eredeti formája, a férfiak már azt kapták el, ami benne tovább fejlődött. Míg a nő tudata erősebb lett, az övék leépült, befolyásolhatóvá vált. Azt állítják, hogy a terjedési folyamat egyetlen igazán kritikus pontja az maga a nő, az „anya”, mert nála csupán a nyers fertőzés van jelen, és az igazán csak a testre hat. A szétzilált tudatnak ebben az új, eltorzult burokban kell magára találnia. Ezzel szemben a férfiak esetében a civatateo tudati és érzelmi befolyása végig jelen van az átalakulás során. Ezért lehetséges, hogy bár ők primitívebbek, elméjük sokkal rendezettebb, mint az őket teremtő nőé.

– Ezt annak a torzónak a vizsgálatából állapították meg? – kérdezte csodálkozva Nicos.

– Nem, dehogy! – legyintett felettese és ivott még egy kortyot. – Mióta odaát összeeszkábálták Mexikót, és létrejött a diplomáciai kapcsolat, a Hermész Intézetnek is sikerült megvetnie odaát a lábát. Van saját kutatóállomásuk, meg minden. Van információ áramlás az itthoni és az ottani egységek között, ám az Atlanti Fal megnehezíti a közvetlen kommunikációt. Viszont hajók rendszeresen járnak, oda-vissza ingázva a kutatási eredményekkel.  Tekintve, hogy ez volt az első ilyen jellegű támadás, a Birodalom területén, ezért hát nem siettek az adatok publikálásával, mindeddig.  Tudja, Nicos, az egészről valahogy az SSP-ék jutnak eszembe. A természetes úton, vagy a Heg erejének hatására létrejött példányok, fajok sokkal torzabbak, mind testben, mind lélekben. Átalakulásukból valahogy hiányzott az „akarat”, legyen az akár az igazi törzsfejlődésé, akár egy irányító tudaté. Amiket viszont ember hozott létre, azok sokkal „harmonikusabbak” lesznek.

– Mert azok mögött ott állt az alkotó tudat? – kérdezte Nicos.

– Valahogy úgy. Eddig úgy hittem, azért, mert a tudás, a szelekció, a határozott szándék a lényeg, hogy nem hagyjuk szabadon formálódni az anyagot, hanem direktmódon teremtünk. Ám ezt látva – intette a ciszterna bejárata felé -, és abból kiindulva, amit maga mondott, azt kell gondolnom, hogy ez inkább csupán erkölcsi kérdés. Egy állattal habozás nélkül megtesszük, de egy emberrel nem. Gondoljon bele, ha a mentalisták rájönnek majd, hogy a szerves thaumaturgia révén befolyásolhatóbbá válik az elme? Mi megrekedtünk ebben a tudományban, mert önmagában sohasem volt elég hatékony. Túl sok volt a veszteség. Ám ezek itt – intett ismét a ciszterna felé -, ezek bármilyen borzalmasak is, bármilyen ősi, embertelen fanatizmus is vezérli őket, akkor is eredményesebbek ebben nálunk és csupán rajtuk múlott, hogy mindeddig nem dörgölték az orrunk alá.

– Mindeddig – itta ki a laposüveget –, attól tartottam, hogy ha túl feltűnőek lesznek a Birodalom bürokráciája túlzott erővel fogja letarolni őket. Így lényegében ágyúval lőnénk verébre. Most már az aggaszt, hogy ha ennek híre megy megfelelő körökben, fenyegetés helyett lehetőséget látnak majd benne. Inkább elnézik nekik a zavargásokat, a vérontást. Kezdetben mindenképpen. Addig is levadásznak néhányat közülük és megszerzik a mágikus fogásaik titkát, hogy mikor még eleget tudnak, tökéletesítsék azt, így téve feleslegessé az eredeti forrást. Aztán kiirtják őket.

Nicos úgy vélte érti felettesét. A Birodalom kékvérű nemeseként az olyanok, mint a szetiták, nem sokat értek a szemében. Emellett hazája ellenségei is voltak, bűnözők, terroristák, nem többek. Thaumaturgként és katonaként pedig felesküdött a birodalmi eszmére, annak védelmére és előmozdítására. Ha mindaz, amire az imént következtetett a mentalizmus és a szerves thaumaturgia kapcsolatáról igaz, akkor a Bizánc hosszútávon, egy újabb jelentős mágikus fejlődés előtt áll majd. Ha pedig ennek meg kell adni az árát, nos, a Birodalom sohasem hezitált kemény döntéseket meghozni. Akár lakói kárára is.

Katonaként kötelességük elősegíteni mindezt. Neki éppen úgy, mint az ezredesnek. Hogy emberként mi volna a helyes, azt csak maga Konstantin tudja.

– Látja Nicos – adta vissza a palackot felettese –, ezért érzem magam öregnek. Megváltoztatni a világot? Az a fiatalok játéka.

– Talán nem változtatni kell asszonyom. Csak megvédeni –csúsztatta a zsebébe.