Adamante notare

 

13.

Heliopolis, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 14. 04.00.

 

Szet vén papja komótosan lépkedett Heliopolist Gízától elválasztó Nílus felett átívelő hídon. A sok elsuttogott szónak, és a belőlük szárba szökkenő rettegéssel teli gondolatnak végül meg lett az eredménye.  Az örökön nyugtalan és kavargó alvilág végül kivetett magából egy nevet, és viselője rejtekhelyét.

Yahya Bha’an. Egy kölyök, valamelyik déli templomból. Egy törtető, ostoba sarlatán, akinek nem volt annyi esze, válogasson a módszerekben, vagy, hogy tette után, annak következményeit látva, elhagyja Heliopolist. Annyira futott csak tőle, hogy a sajátjaihoz meneküljön.

A kushiták szerették magukat egyiptominak mondani, csupán mert egykoron részei voltak a birodalomnak és a Fekete Fáraók korában ők uralták az országot, ám Szet látta lelkét ugyancsak távol álltak tőle. Sivatagjaikat gonosz szellemek lakták, akik megszállottságot és tébolyt hoztak a hozzájuk imádkozókra, máskor pedig kedvtelésből vadásztak a kietlen pusztaságban vándorló szerencsétlenekre.  Volt ugyan, akit megszólítottak Egyiptom istenei, de csak kevesen akadtak, kik érdemessé váltak a valódi hatalomra.

Yahya Bha’an. Törekvő, hatalom hajhász ifjú lenne, aki szégyentelenül kísérletezett a Szettől kapott erővel, vagy inkább egy bizonyítani vágyó szerencsétlen, aki kushita származása ellenére igyekszik helyet szerezni magának az egyiptomi egyházban?

Különös érzések kerítették hatalmukba, ahogy elért a híd végére és lábai immáron a kushiták lakta városrész utcaköveit koptatták. Mikor belefogott a vadászatba, istenéhez méltó düh és akarat munkált benne, kopóként uszította, az Apep tilalmas neve mögött rejlő hatalmat és félelmet, az elkövető nyomába. Mára ez elenyészett, helyét ridegebb érzések, mint a tudás-, és bosszúvágy vették át.

A kushita negyed utcáit homok lepte. Alacsony, egy-két szintes házait, rogyadozó falak vették kerül, a közvilágítás sokszor utcahosszan hiányzott.  Egyes, homályban maradó sarkokból csaholást, és reszelős kacagást is hallani vélt. A bizánciak fennen hirdették, hogy nem csupán birtokolják, de uralják is ezt a földet, mégsem figyeltek fel az ehhez hasonló helyekre. Sem azok jelentőségére. A sötétség, a mindenütt jelenlévő árnyék, nem pusztán a fény hiánya volt, hanem egy önálló, saját akarattal és kiterjedéssel rendelkező entitás, mely pontokat, helyeket kötött összes a térben, s ha úgy hozta kedve, az időben is. Egyetlen sakál, vagy hiéna sem élt a kushita negyedben, nem úgy, hogy azt bárki kívülálló észrevette volna. Ám a sötét sarkokból kiszűrődő hangok kétségtelenné tették, hogy nagyon is itt vannak. Talán odújuk mélyén lapulnak, vagy éppen portyáznak a sivatagi éjszakában, mindig közel maradva a dűnék árnyékához, hogy ha úgy hozta a szükség belevessék magukat és itt, a házak között ügessenek elő.  Ideális házőrzők voltak, kik nem hagytak maguk után maradékot. Itt nem.

– Khárun – szólította meg a saját árnyékait.

Szet fenevadja, puha léptekkel, komótosan ügetett elő közülük.  Nem kívánt visszaélni istene, hozzá való jóindulatával, azzal, hogy feleslegesen tartja maga mellett a szent állatot, ám arra sem kívánta pazarolni az idejét, hogy a kushiták házi kedvenceivel vesződjön.

Elképzelte egy pillanatra, hogy Khárun, mint holmi hatalmas macska hajkurássza a patkánnyá silányult sakálok és hiénák falkáit, majd elengedte a gondolatot és munkához látott. Hatalma nyomán az utcákat borító homok életre kelt a sehonnan sem fújó szélben, hogy halk surrogással meginduljon. Bekúszott az ajtók alatt, az ablaktáblák repedései között, szitálva hullt alá a belső udvarok tetőnyílásain és úgy surrant tova a folyosók és szobák labirintusán. Csendes volt, kutakodó, és mindenek felett irritáló, azok számára, akiknek takargatni valójuk volt előtte.

 Nem állt szándékában túlságosan titkolni jelenlétét. Érezzék, tudják csak meg, hogy itt jár, és azt is miért jött. Hadd féljenek.

Egy germán mondás szerint „jobb félni, mint megijedni”, ám Szet látta lelkét nem osztotta ezt a nézetet. Hitte, hogy aki ilyesmit állít, még soha életében nem félt igazán. Maga Szet sem rejtőzött el, mikor Rá a segítségét kérte a Napbárkán vívott harcok során, hanem kiállt a hajó orrába, hadd lássa csak a teremtésre fenekedő Apep, hadd tudja, kivel áll szemben azokon az éjjeleken.

Szél kelt a déli sivatag felől még több homokot hozva magával. Szüksége lesz rá, mikor ráakad Yahya Bha’anra.

Közömbösen vette tudomásul, hogy a kushiták valóban olyan gyávák, mint amilyennek tartotta őket. Mihelyst megérezték hatalmát, az utcákra telepedő homokban, rettegve bújtak vissza odúik mélyére, bezárva ajtót, s ablakot, silány és gyenge óvó jelekkel róva teli minden küszöböt és ablakkeretet. Szűköltek, mint holmi zsákmány állatok mikor ragadozó jár közöttük, vadul imádkozva korcs szellemeikhez, hogy rejtse el és mentse meg tőle őket. Nem törődött velük.  A rettegők java, míg van mit veszítenie, inkább a rettegést választja, sem hogy tegyen ellene. Egyedül attól kellett tartania, kinek már nincs hová hátrálniuk előle. Úgy sejtette unokája támadója immáron megértette, hogy ő is ilyen. Nincs tovább a számára.

A ház, mely előtt megállt, éppen olyan nyomorúságos volt, mint a többi az utcában, csupán annyiban különbözött tőlük, hogy e körül nem érezte azt a gyenge vibrálást, melyet a kushiták óvójelei hagytak maguk után. Itt, meg sem próbálták tartoztatni. Megérkezett hát.

Teleszívta a tüdejét, majd hosszan kifújta a levegőt. A lélegzete nyomán kelő szél felkavarta körülötte a homokot, eltakarva, majd magába olvasztva alakját, hogy aztán besodorja a ház udvarára. Már vártak rá ezt jól tudta. A déliek talán gyávák voltak, ám éppen olyan vadak és ostobák is. Rettegve kushadtak, vagy veszett dühvel támadtak.  Kiszámíthatóak voltak.

Félresöpörte és homokba fojtotta a felé nyújtózó kátrányszerű csápokat, majd egymáson csikorgó kvarcszemek milliárdjait zúdította a támadókra. A homok ropogása elnyomta a csontról leőrölt bőr és hús hangját, ahogy a támadói sikolyait is.

Fehérre csiszolt csontvázaikat a földön hagyva, belépett az ajtón.  Idebent már sokkal tisztábban érezte, hogy a leülepedő szemek, valami különösre hullnak, valahol a ház mélyén. Valami förtelmesre. Magához szólította a vérsalakkal teli homokot, majd tenyere felett összepréselve azt, szikrázó, rőt fény csiholt belőle. Zajos egy lámpás volt, ám ragyogása áthatolt a holt anyagon és csupán birtokosa számára, de felfedte a többi élő jelenlétét fénykörén belül.

Ezek után rövid időbe tellett megtalálni a csapóajtót, mely a ház alá vezetett. A homokkőbe vájt pincéből több alagút is nyílt, ezek egyikének végén bizonytalan forrású élet pulzált. Egy élet mely valamiképpen az állandó születés és pusztulás állapotában ragadt volna.

Yahya Bha’an. A fiatal, hatalmával kérkedő sarlatán, kinek jóvoltából fel kellett áldoznia az unokáját, egy kőből faragott „ágyon” hevert. Már az, ami megmaradt belőle. Emlékezetett ugyan még egy emberre, ám teste javarészt felpuffadt, és eltorzult. Bőre sok helyen nyirkos volt, és áttetsző, felfedve az alatt lüktető, rángó húst. Egyes helyeken látszottak a megcsavarodott csontok, vagy éppen azok teljes hiánya. Kacsok sarjadtak a testből, hogy aztán, mint a futónövények indái nyújtózzanak végig a sziklakereveten. A férfi rejtekhelyének deszka mennyezetén át finom homok szitált keresztül, újra és újra irritálva annak érzékeny bőrét. Ezt érezte meg korábban.

Szet akaratából arca és elméje egy része épen maradt még annyira, hogy felismerje. Látta a szemében, hogy tudja, ki ő. Fojtott, reszelős hörgés tört fel az eltorzult mellkasából. Az elcsökevényesedett, rákos burjánzással teli izmok megmozdították azt, ami valaha a száj lehetett.

– Makalani – szörcsögte.

Régen szólították már az igazi nevén. Meglepte, hogy éppen egy ilyen ifjú ismeri valódi kilétét.

– Yahya – biccentett felé. – A fiú, aki…

–… akiért… feláldoztad az… unokádat – bugyborékolta a másik. – Igen… tudom… mit tettem. Hallottam a… hangod… az éjszakában… hallottam… a kígyót… itt… bent.

Halvány bőre megvonaglott, mintha szavai nyomán a nevezett hüllő életre is kelt volna benne és végigtekergett a felpüffedt mellkasban. Sötét, ősi, és romlott erő mozdult meg vele, ebben a pusztuló testben. Yahya hörögve nyöszörgött.

– Elárultad Szetet, azzal, hogy ezt beengedted ebbe a világba – közölte.

– Nem. Nem… én – intette nemet még ép szemével. – Mindig is… itt volt. Az istenek… Rá… Szet… összezúzták… letaszították… le az éjből… a földre… megégett… szétszakadt…

Akaratlanul is megcsikordultak a fogai, ahogy hallgatta a fiatal férfi keserves bugyogását. Igazat beszélne? Apep falánk kórság volt a teremtés peremén, ellensége mindennek, mi létezik, ám, a maga kitekert módján a szükséges ellenpárja annak. Valami, semmi, nincs, van, élet és halál, hívják akárhányféle módon. Szükséges ellenpár, ám nem része ennek a világnak.  Nem!  – űzte el magától ezt a gondolatot. Az istenek sohasem hagynák, hogy ez szörnyeteg szabadon járjon a teremtésükben!

– Nem hiszel… én sem… hittem… – nyöszörögte Yahya, ahogy a kígyó ismét végigtekergett a testében. – Mégis… mégis itt… van. Ezen a földön… és másokon… Szolgálják… ölnek… meghalnak érte…

– Ha így is volna, hogy lehet, sem mi, sem a felkapaszkodott bizánciak nem tudnak róla? – ráncolta a homlokát.

– Tudnak már… alászálltak… harcoltak… öltek… győz… – köhögött véreset, ahogy a kígyó felfelé tolakodott a torkán –, győztek…

Amennyiben igazat mondott, akkor a csúszómászó a pusztuló testében, a földre száműzött Apep egy darabkája volt, mely nyilván nem akarta, hogy hordozója titkokat fecsegjen ki. Vett egy nagy levegőt, hogy lelassuljon a légzése és kitisztuljon az elméje, majd jobbjával előrecsapott. Karommá görbült ujjai belemélyedtek a férfi bűzös, kétéltűszerű bőrébe és az alatta lévő puha szövetekbe, hogy a feje mögött ragadják meg a hüllőt.

– Szet hatalmánál fogva megszabadíthatlak tőle. Elpusztíthatom a kígyódat, ahogy Szet is tette Apeppel. Megadhatom neked a kegyes halált – közölte. – Ha megérdemled.

Reszelős, szörcsögő hang szakadt fel Yahyából, ahogy kijjebb rángatta a kígyót a torkából.

– Gyengék vagytok, ezért talált meg benneteket Apep, igaz? Hatalmat ígért, ha őt szolgáljátok? Ha az istenünk ellen fordultok?

Fejrázás, véres köhögés.

– Olyan volt… mint te… Erős… hittel teli… Szet mégis… mégis elhagyta… a kígyó… így akadt rá. Ő pedig… ránk. Gyengékre… fuldoklókra…

Istene időtlen idők óta keményen rostálta saját vallását, hiszen csak az erőseket szerette. Így volt ez mindig, s ha a megszokott módszerek már nem vezettek célra, új, kegyetlen lendületet adott nekik. Miként most is. A szilánkok nem egyesíteni fogják, hanem még jobban szétszaggatják majd azokat, kik megszegik az ő törvényeit, ezért is hagyta, hogy elinduljon értük a háború. Ám most úgy tűnt, mintha lehetetlen módon hiba csúszott volna istene tervébe.  Egy papja, titkai egy tudója vált árulóvá, a teremtésre fenekedő kígyó szövetségesévé, aki aztán másokat is megrontott.

Érezte, hogy vonaglik a hüllő a markában. Talán megérezte a gondolatait és a mögöttük meghúzódó igazságot.

Szet akarata megtörte és felőrölte a gyengéket, hogy csak a méltók maradjanak. Ám az ember, akárcsak a csótány szívós, és nem adja könnyen magát. Az a pap, és ezek a kushiták talán elbuktak, de el nem pusztultak, így lelt rájuk reményvesztettekre, az aki maga is erőtlenül vergődött itt, a halandó világban.

Szet talán tudta. Nem, Szet biztosan tudta, hogy így van. Ha más nem, ő biztosan látta hogyan hullt alá az égből a kígyó, miként szakadt darabokra, és végül miként vert gyökeret ebben a világban. Yahya azt mondta a bizánciak tudnak róla, és már legyőzték. Hol, s miként? Talán nem is volt fontos. Nem volt az, mert Szet ezt is tudta. Elbírtak vele, akkor, és elbírnak majd most is, ahogy az ő elbitangolt, Apephez pártolt szolgáival is. Szet, akárcsak a régi istenek, hívein kívül mindenkit legfeljebb hasznos eszköznek tekintett, akiket sohasem tartott túl sokra. Így most is könnyedén áldozta fel őket céljaiért.

Összeszorította az ujjai között a kígyót. Ennek a szentségtelen esszenciája rontotta meg és tartotta életben Yahyát, ha elpusztítja, véget vet szenvedésének.

– Ő vett rá, hogy beengedd ezt a démon, hogy használd az erejét?

– Az elsőre… igen – bugyogta a férfi. – A másodikra… nem… tudod… milyen… a… hatalom… igen… te tudod…

Tudta. Vele és felmenőivel bőkezűen bánt az istenük a hatalom tekintetében, ám másokkal nem volt ilyen kegyes. Az isteni erő és az emberi gyarlóság túl sokszor alkotott veszélyes keveréket az embernem történelme során. Ezért rostálta Szet folyvást önnön vallását. Ám egy isten, pont attól volt isten, hogy csupán saját akarata, célja szerint cselekedett, és önnön érdekeivel törődött. Azzal, hányan látták kárát akaratának, már vajmi keveset foglalkozott. Még saját hívei esetében sem.

A kushiták törekvők voltak, bizonyítani akarták, hogy érdemesek, ám ettől még gyengék maradtak, méltatlanok. Vajon hány nemzedék óta küzdöttek hiába, s ennek fényében mennyire lehettek elkeseredettek és befolyásolhatóak?

Mire eljutott Yahya rejtekhelyére már kihunyt benne a harag. Immáron a bosszúvágy is, és Szet látta lelkét csak a szánalom és a kötelességtudat maradt. Mert akárcsak istene, ezekben a pillanatokban ő is szembeszállt az éjszaka falánk démonával, és megvédte tőle a földet.

– Hol találom őt? Azt, aki Apephez csábított titeket? Még erre felelj erre és megszabadítalak! – húzta kijjebb a kígyót.

– Ölj meg… és ő jön el… hozzád… hogy lásson… hogy megöljön…

Hitt neki. A hatalmasok arroganciája kiismerhetővé teszi a fajtájukat. Az előtte heverő szerencsétlen talán nem volt túl hasznos eszköz a számára, de a benne fejlődő kígyó igen. Eljött volna érte.  Ebben az esetben azért, aki végzett vele.

– A lány, akiért elvesztettem az unokámat, akire – itt megszorította a testben vonagló hüllőt -, ennek a hatalmát zúdítottad. Vele mi történik majd?

– Egy kérdés… azt mondtad – köhögött vérest Yahya – egy kérdés…

Igen, valóban így mondta. És most, hogy istene dolgát végezte, olyannak kellett lennie, mint ő lett volna. Szigorúnak és céltudatosnak. A lány, az ő reményeitől függetlenül is betölti a szerepet, melyet neki szántak. Feltüzeli és az árulók után uszítja Konstantin ebeit. Hogy ép és egész lesz-e a végén, az az isteni cél szempontjából lényegtelen volt.

Emberként, kiben élt némi remény, hogy unokája, e szokatlan formában, de tovább létezhet ebben a világban, fájt mindezt beismernie.

Szet, vén papjaként, ki istene akaratából emberöltők óta járta már a sivatagot, mégis megtisztelés volt, hogy részese lehetett ennek a nagy, isteni tervnek.

Egyetlen mozdulat volt, mellyel kitörte a kígyó nyakát és egy lucskos, undorító cuppanás keretében kirántotta a megtévedt kushita mellkasából. A hüllő még rángott egy darabig a kezében, majd a földre hajította és megtaposta.

Görcsös hörgés, vergődés a kőágy felől, ahogy a másik férfi teste feladata a küzdelmet az őt emésztő métellyel. Fájdalmas, ám legalább gyors halála volt, Szet akaratából.

Felvette a porban heverő tetemet és elhagyta a kamrát. Kint a szabad ég alatt, a magasba emelte a kígyót, hogy jól és tisztán láthassa az éjszaka sötétségében kísértő égi mása. Hadd tudja csak, hogy ő tette, hadd küldje csak utána eltévelyedett paptársát.

Ő várni fogja.