Adamante notare

 

14.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 15. 10.00.

 

Nicos lassan kortyolta az aznapi harmadik kávéját. Hajnal volt mire visszaértek az ezredessel és miután aludni küldte felettesét, úgy gondolta megengedi magának ugyanezt a luxust, ha csak pár órára is.

Nem csörgött a telefon, sem az ajtó csengő, csupán kopogtak. Mégis olyan volt, mintha egy harkály verne eszelős ritmust, valahol a tarkóján. Kopogtak megint.

– Mindjárt – dünnyögte bele a kanapé huzatába, majd félig öntudatlanul átfordult, hogy lecsússzon a bútorról. A padló kényelmetlen, nem esik rajta jó fekvés. Felébreszti az embert. Egyenruhában feküdt le, így most gyűrötten, de többé-kevésbé szalonképesen nyitott ajtót.

Egy gyerek állt odakint, kezében borítékot szorongatva, azon azúrkék pecsét. Régi, már-már romantikusan ósdi módja volt az üzenet küldésnek, egy ilyen levél, ám szerencsére még ma is elég hatékony. A borítékot csak a címzett nyithatta ki, ha más teszi az pecsétben lévő mágia megsemmisíti az üzenetet. Persze egy hozzáértő, némi munkával megtörhette a varázst, de mivel az igazán fontos, értékkel bíró üzenet váltásokra már nem így került sor, kevésen voltak érdekeltek az ilyesmiben. A telefont, a sürgönyt lehallgatták, elfogták, a mágikus üzeneteket dekódolták, ám a Birodalom legnagyobb szervezetének sem lett volna apparátusa ellenőrizni a postaforgalmat.

Néhány gyűrött bankót nyomott a lelkesen vigyorgó kölyök kezébe, aki nyilván idáig loholt a postától, majd elköszönt. Elolvasta a levelet, aztán lefőzte az aznapi első kávét. Hosszú nap lesz ez ismét.

Civilben, kölcsön kocsival hajtott Alexandriába, a Vlasova szanatóriumhoz. Úgy sejtette, hiába vett egy hosszú zuhanyt indulás előtt és vasalt öltönyt, a külseje alapján inkább tűnik olyasvalakinek, aki ápolásra szorul, sem mint a birodalmi sereg tisztjének, aki látogatóba jön. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Igen, határozottan úgy festett.

A szanatórium falai között uralkodó mesterséges jó idő sajnos nem frissítően, hanem bágyasztóan hatott rá. Ezúttal udvariasan visszautasította a tulajdonos házaspár által felkínált orosz teát és inkább vizet és kávét kért. Lent a kertben éppen sétanapot tartottak.

– Mint a levélben is írtam – fogott bele Arkadij –, Declane zászlós reagál, határozottan pozitívan reagál. Igaz, szégyenemre bevallom, még nem tudom, pontosan miért. Bár sok hasonlóságot mutat azzal, ami a test produkál egészséges önkép esetén, ez esetünkben azonban, azt mondanom sem kell, egyáltalán nem ép, az is hihetetlenül ritka, hogy az elme képes lenne ilyesfajta regenerációra.

– Leonort emlegette ugye?  - tette le a csészét Nicos. – Tudomásom szerint a trauma pillanatai sokszor torzan rögzülnek és tovább torzulnak az idő előrehaladtával. Mégis abból, amit leírtak, inkább tűnik mindez egyszerűen traumatikus élménynek és bűntudatnak számomra.

– Részben magam is erre jutottam. Igaz a szokásos pszichoanalitikus módszerek még nehezen alkalmazhatóak a zászlós esetében. Igyekeztük felszínre csalni elméje egyes tudatos elemeit hipnózissal, ám rendkívül ellenálló vele szemben.

– A katonai kiképzésünk egyik hosszú távú hatása, hogy az érzelmi asszocializáció majd reszocializáció végén, melyen majd mindannyian, így a zászlós is átesett, egyfajta tolerancia alakul ki. Sajnos, bár a módszer úgy mond standardizált, az, amit maga után hagy már közel sem az.  

– Jelen pillanatban ez sajnálatos fejlemény - csóválta a fejét Arkadij Vlasova. – Tekintve, hogy a mágikus beavatkozásoktól még tartózkodnánk, így csak a hagyományos, nehezebb utak maradnak. Az azonban kecsegtető, hogy mint mondtam reagál a környezetére, többnyire pozitívan…

–… olykor viszont hisztérikusan – fejezte be a mondatot Nicos, és felállt az asztaltól – A férfi, akivel sétál ott lent, az, akit említett?  Aki a hallgatója volt?

– Igen, és a mai napig sajnálom, hogy nem sikerült a pályán tartanom – tárta szét a kezét az Arkadij. – Pedig van érzéke hozzá. Tudja, nem régen elveszítette a menyasszonyát. Csak miatta jött Egyiptomba.

– És mégis itt kísérget egy súlyosan traumatizált zászlóst. Nem gondolja, hogy különös? – vonta fel a szemöldökét Nicos.

Paranoid szakma az övék, ezt sokszor mondták már neki. Átfutott rajta, hogy vajon nem-e a Hermész Intézet küldte a fiatalembert a zászlós után? Nem, ahhoz elég jól eltüntette az anyagokat, és ide nem vezettek érdemi nyomok, ám ez nem zárta ki, hogy másként, de nekik dolgozzon. Talán gyanús lett neki Rosette állapota, és a tény, hogy Leonort emlegette. Leonor Al Shahidal, a másik frissen végzett zászlós, akivel Rosette együtt volt aznap este. Átolvasta már az anyagát, de túlontúl fáradt volt ahhoz, hogy emlékezzen is rá.

– Nem említette a levélben a fiatalember nevét – dörzsölte az orrnyergét jobbjával, miközben balkezével a korlátnak támaszkodott.

– Amr Sajjad – felelte vendéglátója. – Perzsa család, de mára Mauretániában élnek. Amr az apja vállalatánál fog dolgozni, és ő is örökli majd.

– Igazi aranyifjú – morogta Nicos.

Nem győzték meg Arkadij szavai, ugyanakkor bár késztetést érzett arra, hogy szót váltson a fiatalemberrel, tudta, hogy nem teheti. Még nem. Ha valóban a Hermésznek dolgozott, nem adhatott közvetlen bizonyítékot a kezébe azzal, hogy kérdőre vonja és végképp nem hozhatta direkt összefüggésbe a zászlós ittlétét, az ezredessel. Nem, amíg nem tartja kezében az ügyet.

Elnézte őket. A zászlóst és a kezét fogó férfit.  Igen, paranoid szakma az övék, mert ezekben a pillanatokban bárhogy igyekezett sem tudta elhinni, hogy az ifjú Sajjadot pusztán valamiféle szakmai kötelesség tudat, vagy éppen az egyszerű emberi empátia készteti arra, hogy támogassa beosztottja felépülését. Hogy ezekben a pillanatokban valami ahhoz hasonló köti őket össze, mintb őt a felettesével.

– Tegnap este Garamában jártunk az ezredessel – kezdte. – Olyasmit láttam, amiről nehéz beszélni, de azt hiszem tudniuk, kell róla. Mert a szetiták műve volt. Talán azé, aki a zászlósra támadt.

***

Puha, lágy foltok összessége volt a világa és ez jól is így a számára. Semmi éles hang vagy szín, csak finom suttogások és elmosódott képek. Egy kellemesen meleg, biztonságos érintés a karján, mely végigvezette ezen a színes álomvilágon.

– Látja a klemátiszt? – kérdezte a karhoz tartozó búgó hang.

Bólintott, bár az igazság az volt, hogy csupán a kék, a vörös és a lila egymásba folyó foltjait látta, ott ahol a virágnak kellett lennie. Ám érezte az illatát és kellemesnek találta.

Foszlány volt inkább, bolyhos felleg, sem mint igazi emlék, mely előgomolygott. A klemátisz illata, melyet mindketten szerettek. Leonor nevelt is belőle bérelt lakása árnyékos erkélyén.

A visszaemlékezés fájdalma ezúttal elmaradt. Nem volt semmi más, csak a virágok kék, vörös, meg lila foltjai, és az illatuk.

– Köszönöm – mondta.  Még saját hangja is távolinak és tompának tűnt a számára.

A másik talán mosolygott, nem igazán tudta, ahogy az sem, hogy ő mit is köszönt meg neki. Csupán sétáltak tovább.

 

***

– Az, amit mond százados, ha abban a formában igaz, ahogy állítja, akkor az egyelőre több kérdést vet fel bennem, mint választ – kortyolt bele a teájában Lyudmilla Vlasova. – Egyrészt a folyamat többirányúsága miatt. Az, hogy egyazon erővel rombolni, formálni és alkotni is lehessen, gyökeresen és veszélyesen ellentmond a hermetikai elveknek.

Ezt Nicos jól tudta. A Birodalomban és a világ felvilágosult felében használt, tudományos elveken alapuló thaumaturgikus szabályok szerint e három dolognak, akárcsak a létezés három halmazállapotának el kell különülnie egymástól. Egyik a másikból ered, egymás után következik, és sohasem keveredik egymással. Ha nem így van az a teremtés deformitása, s mint ilyen kaotikus és veszélyes.

Nem volt mágus, de képzett volt a hermetika elméletében így tudta, annak, minden lehetősége ellenére is léteznek korlátai, melyeken természetéből adódóan nem tudott átlépni. Ez egyszerű, ám annál hatalmasabb törvénye volt a mágikus tradícióknak. Így volt, ám a miért örök kérdés maradt. A golgotaiak szerint azért, hogy egyetlen önző, kicsinyes halandó, legyen akár az ő istenük leghívebb szolgája se birtokolhasson, az Istenhez hasonló végtelen hatalmat, hogy ne ismerhesse az összes titkot. Maga Nicos úgy vélte, erre az ember egyébként is korlátolt természeténél fogva képtelen lenne, ám talán az omnipotencia és mindentudás, valamint a jelen állapot között lehetne némi átmenet.

– Úgy véli professzor asszony, hogy amennyiben, a folyamat többirányúságára vonatkozó meglátása igaznak bizonyul, akkor nem lesznek képesek segíteni a zászlósoson?

Nem sértésnek szánta a kérdést, hangjában nem is volt semmi kétkedés, és ezt vendéglátói is jól tudták. Tudósok voltak, akik felismerték saját korlátaikat.

– Meg kell még vizsgálnom, ebből a nézőpontból is az állapotát és annak mágikus jellemzőit, ám amennyiben igaz a felvetésem, akkor a válasz az, hogy nem. Ám ebben az esetben a nem azt is fogja jelenteni, hogy senki sem segíthet rajta. Senki, aki a thaumaturgia sérthetetlen elveit vallja.

Nicos letekintett az alatta sétáló párra. A zászlós és a menyasszonyát vesztett fiatalember.  Egy arab ifjú.

„Ahhoz, hogy hasznos beosztottam lehessen, időről időre meg kell majd szegnie egyes törvényeket és szabályokat Nicos – fogalmazta meg az ezredes nem sokkal azután, hogy kinevezték mellé. – Kérdés és hezitálás nélkül. Amit pedig ilyen vagy olyan okból nem tud megszegni, azt kerülje meg.”

Kerülje meg.