Adamante notare

 

15.

Heliopolistól a Könnyek Kapujáig, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 17. 10.00.

 

Majrévas. Találó név. Abba kapaszkodik az ember, ha nem bírja. Mintha az a szemmagasságban futó, vízszintes fémcső valójában segített volna.

Sarafan mégis kapaszkodott belé. Nem igazán tehetett mást. A Birodalom számos dologban világszinten élen járt, ám legalább ennyi mindenben vak, maradi csökönyösség is jellemezte. A mágia egyszerre volt e kettő.

Az ötven évvel ezelőtti gőz és dízel korszak vadhajtásaként épített óriási gólemek után, a világ java valami békésebbe fogott a megszerzett tudással. Repülőgépek. Utazott már velük. A Birodalom talán elutasította az idegen technológiát, ám a magas pozícióban lévők szabadon rendelkezhettek vele. A repülőgépek leginkább magántulajdonban fordulhattak elő, méregdrága játékszerként a tehetősek számára. Az első alkalommal, még őrnagy volt és az út egyáltalán nem volt éppen hivatalos. Az üzletember, aki elreptette Bombaybe és vissza, hadipari megrendelésekre vágyott és úgy gondolta jó benyomást tesz majd rá az úttal. Annyira, hogy a családja kapcsolatait felhasználva hozzásegíti majd a vágyott profithoz. A gép kényelmes volt, a férfi pedig, nos, ő kiválóan megfelelt az akkori igényeinek. Elég jóképű, elég művelt, és kitartó az ágyban, ám ahhoz mégis kellően ostoba és szűk látókörű, hogy nem vegye észre, hogy kettejük útja annyira sem hivatalos, vagy fontos, mint a férfi szerette volna. Nem volt az, mert nem vitte magával Nicost.

Ezúttal viszont igen.

A százados hatalmas alakja ott tornyosult mellette, és bár a gép rázkódása miatt neki is szüksége lett volna arra, hogy két kézzel kapaszkodjon abba a bizonyos majrévasba, a férfi inkább őt igyekezett egyenesben tartani. A szörnyeteg szállító, aminek a gyomrában voltak ugyanis rázott, rángott, és zsibbasztó hangon zúgott. Nem arra tervezték, hogy kényelmes legyen. Hanem, hogy gyors.

Telefonon közölte az öccsével, hogy nem akar ünneplést és semmi ilyesmit, csak egy tábornoki csillagot a vállára és kész. Mikor megkapta, átvette a díszes hengerbe zárt kinevezését, amire felírták a teljes nevét. Sarafan Augustina Ino Kosmo Omeritos. Anyák, nagyanyák, évszázados felmenők nevei. Fintor futott végig az arcán. A Kosmo afféle ízelten tréfa volt az apja részéről. Az ő nagyanyja viselte dacból, mikor szülői szigor elől szökve, fiúnak adta ki magát. Ízelten tréfa volt az apja részéről. Az volt, hiszen dédanyába akkor szeretett bele későbbi férje, igaz abban a tudatban, hogy valójában egy kamasz fiú.

Fogta hát a díszes hengert, rajta a nevével és Nicos kezébe nyomta. Ő maga a telefon után nyúlt és rendelt egy szállítót.

Szörnyetegnek tartotta ezt a gépet és valahol az is volt. A biztonsági övek inkább tűntek kacsoknak és csápoknak, amikkel a fenevad a belsejéhez láncolta őket, a légzőmaszk pedig egyenesen groteszk volt, vagy inkább obszcén, ahogy a vége benyomult a fogai közé. Ám szükség volt rájuk.

Heliopolist kétezer mérföld választotta el a Könnyek Kapujától, és a mélyén húzódó börtöntől, ahová Örök Konstantin, a Birodalom alapítója a Halhatatlanokat zárta. A szállító pedig a hangsebesség háromszorosával repült. Már ha ezt repülésnek lehetett nevezni.

– Kapaszkodjon, tábornok!  Hamarosan itt a feltöltés! – kiáltott bele a rádióba a pilótájuk.

A szállító átszáguldott az Al Hamad homokdűnéibe vésett rúna felett, mire egy fordított villám csapott a szerkezetbe. A föld méhéből indult, és teljes erőből telibe találta a gépet. Az megperdült, szikraívet hányva maga után bukfencet vetett az égen, majd rövid ideig zuhanni kezdett. A feltöltés okozta sokkot, azonban gyorsan kiheverték a rendszerek és újra száguldani kezdett.

– Ezt még élek, gyűlölni fogom! – mordult fel, ahogy a maszk légző csöve a fogainak ütődött.

A szállítót úgy építették, hogy elviselje a mesterségesen gerjesztett villámcsapás irdatlan erejét, és maradéktalanul el is nyelje azt, ám tervezőit látszólag a legkevésbé sem érdekelték az utasok. Olyan volt, mintha minden csontja kimozdult volna a helyéről és összekeveredett volna odabent.

– Még egy félóra és megérkezünk, tábornok!

Félóra. Lehunyta a szemét és vett egy hosszú lélegzetet. Félóra. Konstantin segít!

 

***

Az idő és annak számítása a hermetika tudománya szerint egyetemleges és egzakt törvényekhez kötött. Szabályokhoz, melyek az azokat megérteni igyekvő emberek felett álltak. Ezért az, megalkotta a saját értelmezéseit.

A golgotai egyház nagy prófétája születésétől számította annak kezdetét. Hasonlóképpen tett az összes állam, mely a múltban, vagy a jelenben is az ő hitüket vallotta. Keleten, Japán a golgotaiak előtti első évezredben, Kína a másodikban kezdte a sajátját. Születések, hódítások, uralkodások kezdetei.

Így volt ez Bizáncban is.

A golgotai időszámítás kezdete utáni 337-ben a Kelet–Római Birodalom császára Konstantin, miután megszilárdította a Keletet és pusztulni hagyta a káoszban fuldokló Nyugatot, öregen és betegségektől gyötörve tért vissza a róla elnevezett szülővárosába, Konstantinápolyba. Urak ura volt, máguskirály, aki nem kívánt meghalni. Dacolva a golgotaiakkal, és azok hitével, az eleven istenek útjára lépett a hermetikus tudomány és a mágia révén. Úgy mondják egy millió ember élete kellett hozzá, hogy az isteni császár, csaknem örök testet nyerjen és kereken további ezer éven át uralkodhasson az addigra a világ leghatalmasabb államává váló Bizánc felett.

A golgotai naptár szerint 337. éve május 22-ike, a Birodalmi időszámítás kezdete, az új világrend hajnala lett. Mert új rend köszöntött be, vallottak bármit is a nyugatiak. Kontinensek arculata változott meg, másfelől fújt immáron a szél és talán a Nap is másként ragyogott az égen. Csupán azért mert Konstantin így akarta.

Az ő akarata hozta létre a Birodalmat behálózó rúnákat is, ezeket a mérföldeken át húzódó, annak földhúsába és kőcsontjába vésett rajzolatokat. Holt és mágikus, mégis nagyon eleven bizonyítékai voltak ezek hatalmának és tudásának. Aligha akadt ugyanis halandó ember, aki ismerte volna a rúnák minden, vagy akárcsak legtöbb titkát. Egyszerűen azért, mert senki sem foghatta fel egy eleven isten téren és időn átívelő terveit. Idővel a legtöbben megelégedtek azzal, hogy itt voltak és szolgálták a Birodalmat és annak lakóit.

Utolsó, eddig ismert funkciójuk, hogy éltessék azokat a fémszörnyetegeket, melyek egyikben most ők ketten utaztak.

A nyílhegy formájú gépek gyorsabbak voltak bárminél, amit ember valaha épített, és Sarafan biztos volt benne, hogy kényelmetlenebb utazási módot sem találtak még ki soha. Gyomra újra és újra elindult fölfelé, csontjai képtelen módon, mintha elmozdultak, sőt összekeveredtek volna odabent.

Mégis ez az út volt annyira bizarr, hogy illett hozzá ez az utazási forma.

 

***

A Halhatatlanok annyival voltak többek egy embernél, mint amivel kevesebbek egy Konstantinhoz mérhető hatalmasságtól. Tele voltak önzéssel és kapzsisággal, ám hiányzott belőlük, az igazi, isteni ambíció. Az igazi NAGYSÁG, ahogy a történelemkönyvek írták.

A Birodalom nemeseként Sarafan csodálta az alapító császárt és annak örökségét, egyszerű emberként mégis örült annak, hogy csak kevés, valóban hozzáfogható akadt az embernem történelme során. Konstantin volt a megmondhatója mivé lett volna általuk a világ!

Sokuk varázsló volt, a szellemvilág lényeivel paktáló sámán, félőrült alkimista, ám akadtak közöttük királyok és egyszerű katonák is. Voltak, kik Konstantinhoz hasonlóan ezrek életével váltották meg az öröklétet, így téve szert romolhatatlan testre, mások tudatukat és minden alkalommal egyre jobban elkorcsosuló lelküket költöztették testről testre a századok során.

Ez utóbbi vezetett végül a bukásukhoz. Vándorlásukat elősegítette a vérrokonság, így minden alkalommal, igyekeztek minél több utódot nemzeni. A Golgota szerinti 963-ik, a Birodalmi időszámítás szerinti 626-ik évben ez odáig terjedt, hogy immáron a császári vérvonalban is akadtak a leszármazottjaikból. Ez a veszély fenyegetett, hogy a Birodalom egyes részei, melyeket az uralkodóház tagjai irányítottak, titokban a testüket elfoglaló Halhatatlanok uralma alá kerülnek.

Máig vitatkoztak azon, vajon erre mindenképpen sor került-e volna, vagy a Halhatatlanokban lett volna annyi bölcsesség, hogy ne szánják magukat ilyen drasztikus lépésre. Nem tudta senki és talán nem is számított igazán. Csupán az eredmény.

Sarafan tudta, hogy a hermetika törvényei szerint minden hatásnak, egy vele egyező mértékű ellenhatást kell kiváltania, a világ csak így maradhat egyensúlyban. Ám sem halandó, sem talán maga Konstantin sem látta előre, mekkora is lesz ez valójában. Mi lesz, ha Bizánc, ez akkor még csak terjeszkedő, de már így is roppant birodalom, élén istencsászárával hadat üzen a rejtőzködő Halhatatlanoknak?

A félelem, hogy az uralkodóházba született utódaikon keresztül magukhoz ragadják egyes tartományok felett a hatalmat, valósággá vált. Ellenségeik, kik korábban egymást is nehezen tűrték meg, most összefogtak, szövetségbe tömörültek és abbéli félelmükben, hogy másutt is ez a sors várna rájuk, kikiáltották saját országukat és voltaképpen hadat üzentek az egész Öreg Kontinensnek.

Sajátságos részlete volt a történelmének, hogy bár a Birodalomból indult ki az egész konfliktus, a frankok, germánok és szlávok fizették érte a legnagyobb árat, ahogy magát a háborút is javarészt ők vívták meg kényszerből. Nem lehetett másként, hiszen ez az új állam alig három, kisebb tartományt érintette végül Bizáncban, ám elnyelt két másik királyságot és tucatnyi hercegséget.

Voltak, kik azt mondták az isteni császár szándékosan rendezte így. Kikényszerítette a háborút, másokkal fizettetve meg az árát, s így tisztítva meg saját birodalmát. Talán így volt. Talán másként.

Annyi bizonyos, hogy hat évvel később az újonnan létrejött államból, és szomszédjai javából semmi sem maradt, az Európa húsába és csontjába vájt, eltorzult mágia táplálta, mételyes sebhely pedig megszületett. Rákos sejtburjánzás módjára terjeszkedett az Öreg Kontinensen, mérföld széles, dögszagot árasztó „kacsokkal” nyújtózva a még érintetlen területek fel, magába olvasztva az élők testét és tudatát. Az volt, ami a Halhatatlanok, csak éppen országnyi méretben.

Így esett, hogy a háború hatodik évében, augusztus tizenkettedik napjának éjjelén Örök Konstantin, az istencsászár elhagyta az Aranyszarv-öböl fölé nyúló tróntermét és a krónikák szerint leszakította az égről a Perszeidák három legfényesebb szilánkját, és azokat használva pörölyként, véget vetett ennek a burjánzásnak. Ennek nyomán született a Heg, Európa, fertelmes, rothadó, ám legalább határok között maradó, elátkozott szíve.

Azon Halhatatlanoknak, akik túlélték, az isteni császár alkut ajánlott. Együttműködhetnek vele, vagy végleg kipusztítja a fajtájukat. Azok, akik a tudást keresték közülük, elfogadták az ajánlatot, míg a többiek, akik korlátolt módon csupán önnön hatalmukat látták látszólagos öröklétükben, egymás után pusztultak el.

 A megmaradókat, hogy könnyebb legyen őrizni őket, s hogy megnyugtassák Európa koronás főit, a Birodalom távoli pontjaira zárták és külön az ő számukra tenyésztett héjakkal biztosították számukra a folyamatos létezést.

A héjakat, a testeket, amiket nekik szántak, egész életükben tanították, hogy a tudásszomj hajtotta Halhatatlanok általuk, tehessenek szert új ismeretekre.

Sarafan, korábban, míg szembe nem került Szet vallásával sohasem szembesült a Konstantinéhoz hasonló, kiismerhetetlen isteni akarattal. Eddig, védelmező, teremtő, ha kissé távoli lényként is gondolt a birodalom alapító istencsászárra, ám most, hogy látta az óegyiptomi halandó isten híveinek hatalmát, s úgy vélte, valamelyest érti a tetteik mögött munkáló akaratot, megértette milyen nyilvánvaló a hasonlóság kettejük között. Emberidegen logika és érzelmek kellettek ahhoz, hogy valaki ilyen döntéseket hozzon. Olyanokat, melyek előbb könyörtelen eszközökkel felépítik, majd később szétzilálják a saját vallását, vagy melyek előbb háborúba kényszerítik az akkori Európát, hogy utána embereket tenyésszen az döntéshozó által is szörnyetegnek tartott Halhatatlanok számára. Olyan okból melyet ugyancsak ő maga értett egyedül.

Az azóta eltelt évszázadokban a Halhatatlanok részei lettek a Birodalom rémtörténeteinek, horrorfilmjeinek és tudományos életének. Sarafan is hallott, olvasott és tanult róluk, de csak most, hogy tábornok lett nyert jogosultságot arra, hogy betekintsen a róluk készült hivatalos anyagokba és, hogy találkozzon is eggyel.

A mellette tornyosuló Nicosra pillantott. A férfi aludt. Tartása egyenes volt, az őt átölelő, megtámasztó karja pedig meg sem rezzent, ám mégis aludt. Katonás merevséggel, az alvás csupán az orvosi képzésen átesettek számára ismert módján. Végtelen irigyelt most ezért a tudásért.