Adamante notare

 

***

A Könnyek Kapuját rejtő hegység öreg volt, kopott és sivár. Az évezredeken át tartó fakitermelés, majd a rabló földművelés az eredetileg gazdag földet terméketlenné szikkasztotta, fáit kiirtotta, állatait elüldözte. Semmi sem maradt, csak az ősi, megalitikus sziklák egymáson heverve és az ég felé nyújtózkodva, mély és széles szakadékokat határolva a halott tájban. A szállító az egyik ilyenbe ereszkedett alá.

– Kezdhetnek kigombolkozni! – közölte a pilóta, miközben bemanőverezett a leszállóhely fölé. – Odalent már várják magukat. Onnan autóval mennek tovább, mert a hasadék teljesen kiszívná az energiát a gépünkből.

Csikorgás, zökkenés és a gép végül talajt fogott. A forró nyár ellenére fázósan húzta össze magán a kabátot.

– Maga is így fázik? – kérdezte a századost.

– Attól tartok a hely teszi, asszonyom – mutatott a sziklafalakra Nicos. – A rúnák kivonják a környezetből a mágiát, aztán, annak hiányában, az éltető energiát is. Ön mágus lévén sokkal érzékenyebb rá, mint én – közölte, és készséggel a vállára terítette a saját kabátját. – Ha lehet, ne használjon itt mágiát.

– Fájna, gondolom – didergett.

Nicos bólintott. Igen, fájna. Ez a hely, hatalmas, elburjánzott daganatként kapaszkodott a világba, éhesen kutatva az új, felfalható darabkák után. A Halhatatlanok java valósággal izzadta magából a mágikus és életenergiát, így a Könnyek Kapujához hasonló börtönök ezzel táplálkoztak, ám ahogy teltek a századok úgy váltak egyre falánkabbá. Belőle mágusként, picit mindig is szivárgott a mágia, erre már most felfigyelt a hely, és ezért fázott. Ha varázsolna, acsargó fenevad módjára vetné rá magát és addig „falná”, amíg semmi sem maradna benne. Szerencsés lenne, ha csak a mostaninál is fáradtabb és gyengébb lenne a végén. Nagyon szerencsés.

A szakadékot a természet alkotta, de a Birodalom mérnökei alakították tovább. A Halhatatlanok börtönéül szolgáló egy mérföld mély aknát Konstantin maga vájta ki a sziklából, így ez volt az egyik legrégebbi ilyen célú létesítmény a Birodalomban. Háromszögletű bejáratát nem őrizte senki, nem volt szükség rá. A Könnyek Kapuja nem szerepelt térképen, valódi neve csupán a tábornokok számára elérhető iratokban szerepelt, ott is mindösszesen két alkalommal. A legközelebbi lakott település csaknem ötszáz mérföldre volt tőle. Mágiával megostromolni lehetetlen volt, hagyományos fegyverekkel pedig értelmetlen. Emellett pedig, nem akadt olyan épeszű ember a világon, aki megpróbálta volna.

Nem csak Bizánc rendelkezett ehhez hasonló börtönökkel. Volt belőle majd minden nagyhatalomnak világszerte. Ahogy az ember uralma alá hajtotta a bolygót, úgy maradt egyre kevesebb hely benne más dolgoknak. Dolgoknak, melyek közül egynéhány majd egyidős volt a földi élettel, és az eltelt eónok alatt hatalmasra nőtt, éhsége pedig csillapíthatatlanná vált. Az embernem birodalmai, a civilizáció hajnala óta harcoltak ellenük, ezer és egy nevet adva nekik a történelem során. Leviatán,  Yormungand, Mictlan, Apep.

Talán nem a Könnyek Kapujának mélyén őrzött Halhatatlanok voltak a legfélelmetesebb fenevadak, melyeket valaha megszült e föld, ám az igazság ugyanaz maradt. A mélybe űzött szörnyeket nem volt ildomos felzavarni.

  Bent villanyfény világított. Az alagutat simára csiszolt kőkockák hermetikus alakzataiból emelték. Feltekintve a tábornokot elöntötte az az érzés, ami feltehetően már sokakat előtte. Hatalmas kövek mérhetetlen tömege, melyeket mintha nem is emberek hordtak volna össze. Eszébe jutott minden legenda melyet Konstantinról és hatalmáról mondtak neki még gyerekként, hogy hegyeket simított el, völgyeket emelt ki, termékeny földet csinált az emberemlékezet óta halott Szaharából, így békítve meg egymással az ott háborúzó törzseket. Magasabbra gyűrte a Kárpátok roppant hegyláncát, hogy még jobban elszigetelje a Birodalomtól a Heget. Elképzelte, ahogy a császár akaratának engedelmeskedve az alagutat alkotó sziklatömbök táncba kezdenek, egymáshoz csiszolódnak s végül a helyükre kerülnek. Különös bizonyosság kerítette hatalmába, olyan, mint mikor először látta a piramisokat. Ott álltak az emberi civilizáció hajnala óta és állni fognak feltehetően azután is, hogy az ember kifakul a világ emlékezetéből. Akárcsak ez a hely.

Tíz perc múlva a sofőr lefékezett egy már zárt kapu előtt.

– Bhramos ezredes már várja önöket, tábornok – közölte, miközben behajtott a kapu lassan nyíló szárnyai közé. – Ő fogja elkalauzolni őket odabent.

Leereszkedtek a létesítmény mélyére. Nem lifttel, hanem egy hosszan elnyújtózó, gyéren megvilágított  rámpán. Befelé jövet még látta, hogy a kaput is csupán hatalmas ellensúlyok mozgatták. Úgy tűnt ezen a helyen nem csak mágiából, de gépekből is kevés volt.

Bhramos ezredes irodája, rideg, már-már kényszeresen rendezettnek és tisztának tűnő helység volt, hideg, kékes fényű lámpákkal. Sokkal inkább keltette kórterem, sem mint katonai dolgozószoba benyomását. Maga a létesítmény indiai származású parancsnoka is inkább tűnt holmi különös, emberi díszletnek, sem mint igazi katonának. Pontosan olyan volt, mint amilyennek a propaganda plakátok alapján elképzelte az átlagember az indiai tiszteket. Gondosan ápolt szakáll és bajusz, vörös turbán, orrán csontkeretes szemüveg.

– Rham Bhramos, ezredes szolgálatára! – kínálta őket hellyel, majd teát hozatott a tiszti szolgájával.

– Nagyon meglepett minket, hogy a tábornokasszony látogatóba jön hozzánk – fogott neki a tiszt. – Ritkán kapunk látogatót. Nem is csoda, a Halhatatlanokat nem könnyű elviselni. Ami még jobban meglepett, hogy a 64–essel akarnak beszélni.

– Azt mondták a 64–es számú fogoly segíteni tud nekünk – kortyolt bele a teába Sarafan. Erősnek találta, még a tej sem sokat lágyított rajta.

– Jobban szeretjük bentlakónak hívni őket. Tudja elég sértődékenyek és érzékenyek az ilyesmire. A józan belátás pedig nem szokásuk, így ami azt illeti a segítséget sem szó szerint kell érteni az esetükben. Kicsit nehéz szót érteni velük.

– Megoldom. Felhatalmazásom van rá, hogy beszéljek a bentlakójukkal, neki pedig, ha folytatni kívánja a kiváltságokkal teli kis életét, érdekében áll felelni nekem.

– Igen, ez így is lenne rendjén – bólogatott az ezredes – másutt. De nem, a mi kis, zárt világunkban.

Volt valami különös csengés a hangjában. Egy sötét árnyalat, egy apró remegés, bizonytalanság egyes szavaknál, ami zavarta Sarafant.

– Ezt, hogy érti? – vonta fel a szemöldökét, majd letett teáscsészét az asztalra.

– Bentlakóink némelyike vénebb, mint maga a Birodalom, s mint ön is jól tudja, ha egykoron emberek is voltak, ma már aligha tekinthetők annak. Megváltoztak, sokak szerint eltorzultak, mások szerint csupán alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Mindenekelőtt azonban unatkoznak, így élnek-halnak a változásokért. Még a rosszakért is. Én mégis inkább a pozitív ösztönzésben hiszek. Bevett szokás, hogy az ilyen esetekben mindkét fél ajánl valamit a másiknak. Kiváltságot az információért, tudást az együttműködésért. De ezek csupán apróságok. Ön viszont, a rádióüzenet alapján, komoly dolgot szeretne. A Halhatatlanok jogait az Örök Konstantinnal kötött szerződések szavatolják, már közel egy évezrede, és annak értelmében e senkinek sincs joga változtatni Konstantin örököseit leszámítva. Jelenleg ezt csak a Thymokrytos dinasztia pár tagja teheti meg. Ennél fogva egyáltalán nem biztos, hogy bármit is mond majd maguknak.

– Azt akarja mondani, hogy feleslegesen jöttem ide? – tette keresztbe lábát és fonta össze maga előtt a karjait a tábornok. Önkéntelen, de jól bevált mozdulat volt ez, hogy ezzel akadályozza magát abban, hogy felpattanjon és kiabálni kezdjen.

– Ennek sem én, sem Konstantin nem a megmondhatója, csakis a bentlakó – emelte fel bocsánatkérőn a kezét az ezredes. – Ha nem akar beszélni önnel, akkor nem fog. Ha közlékeny lesz, akkor tudással gazdagon térhet haza. Ennyit mondhatok.

– Erről miért nem tájékoztattak?

– Azt hiszem, mert nem jutott eszükbe. Mint mondtam nagyon ritkán fogadunk itt látogatót. Évenként, félévenként fordul meg nálunk egy tábornok, vagy magasabb rangú tiszt, és legtöbbjük nem tesz jelentés senkinek. Mint ahogy gondolom ön sem.

Nem, határozottan nem tetszett neki valami a férfi hangjában. Nem volt sem tiszteletlen, sem tolakodó, csak különös. Zavaró. Tudta, hogy itt nem használhatná a hatalmát, de egy pillanatra mégis késztetést érzett rá.

– A parancs értelmében, természetesen találkozhat a bentlakóval, ebben nem gátolhatom meg, de, ha javasolhatom, vegye figyelembe mindazt, amit elmondtam. Így alkalmasint nem éri majd túl nagy csalódás – állt fel a székéből az ezredes és kezével az ajtó felé intett. – Kérem, kövessenek!

 

***

Gyéren megvilágított folyosókon haladtak végig, lépcsőkön ereszkedtek alá, a mélyebb szintekre. A falak, és a padló egyre durvábbá váltak, a vakolat alól mind gyakrabban bukkantak elő a sziklába vésett hermetikus szimbólumok. Némelyikről az az érzése támadt, hogy nem is vésővel, hanem karmokkal, netán emberi körömmel vésték bele a szerencsétlenek, akiket arra kárhoztatott a sors, hogy ide voltak bezárva. Mágia nélkül is tudta, hogy az a rengeteg szenvedés nyomot hagyott a falakban, beléjük ivódott, mint víz a szivacsba. Ott visszhangzott közöttük, rejtve, vagy éppen nyíltan gyötörve az utánuk következőket. Mint ahogy szemmel láthatóan az ezredest is, aki hátul összefont kézzel lépdelt előttük a folyosó labirintusban. Nyomott hagyott rajta, a kínzó sötétség, a mélység, és maguk a lakók jelenléte is.

Végül kiértek a széles sziklateraszra, ebből nyílt a Halhatatlanok igazi börtönéül szolgáló akna. Falai, és alja a homályba vesztek, ahogy körbepillantott. Itt már egyáltalán nem voltak lámpák, az kőzet egyes rétegi fluoreszkáltak csupán különböző színű halvány fényekkel.

 Irdatlan tömeg mozdult meg odalent, csikorogva, mely visszahangozva a falak között, éles, fájdalmas sikollyá vált. Forró légáramlat csapott fel odalentről.

– Akarják látni? – kérdezte az ezredes, majd válaszra sem várva lángra lobbantott egy alkímiai fáklyát, és széles ívben meglendítve elhajította. A kék láng, bizonytalan gömbje sebesen hullt alá, fénye megvilágította a gigászi, gyöngyházfényű csigaházat, mely lassan tovább forgott embernyi méretű láncain.

– Ebben laknak? – vonta fel a szemöldökét mellette a százados.

– Nem csak minket köt a Konstantinnal kötött szerződés, de őket is. A váz orihalkun és meteorfém, a burkolat olvasztott nemesopál. Kifelé tökéletesen szigeteli, befelé pedig hibátlanul vezeti a mágiát. Az egyetlen hely az egész létesítményben, melyben  valamelyest működik a mágia, ám csak nagyon korlátozott mértékben. Csakhogy a bentlakók ne unatkozzanak. Ebben kell élniük, csak azok hagyhatják el időről időre, akik még képesek testet cserélni, ők is csak a meghatározott időpontokban, kísérettel.

A csigaház végül befejezte az emelkedést, és nyikorogva megállapodott előttük.

– A 64-es bentlakó lakrésze – lépett hátra az ezredes. – Ha megengedi tábornok, én nem tartok önökkel. Nem lépek be a szerkezetbe, ha nem feltétlenül muszáj.

Ezzel egyet tudott érteni. Orihalkun és meteoracél ide, olvasztott nemesopál máza oda, amitől biztonságossá vált, a csigaház börtön nyomasztó volt. Ám feltehetően bármi az lett volna, ami ugyanezt a célt szolgálja.

– Rendben van - vett egy nagy levegőt. –  Százados, maga is itt marad. Felesleges lenne bejönnie velem – lépett előre.

Igen, meglehet, hogy feleslegesen jöttek. Meglehet, hogy alulmarad majd a Halhatatlannal szemben. Nem, ehhez nem volt szüksége tanúkra. Még Nicosra sem.

– Már megbocsásson, asszonyom! – ellenkezett a férfi.

– Parancsot adtam, százados! – förmedt rá.

– Engedelmével, asszonyom, de jobb volna, ha a százados önnel tartana – jegyezte meg az ezredes. – Talán már olvasta a 64–es jellemzésében, hogy nem tanácsos egyedül maradni vele. Egy nőnek főként nem.

– Gondolja, hogy nem tudnék elbánni vele? – pillantott az ezredesre.

– Bántani semmiképpen sem bántaná, én inkább a női nemre gyakorolt hatásától féltem - magyarázta a börtönparancsnok.

– Éppen az imént mondta, hogy a szerkezet erősen bekorlátozza a képességeiket!

– Ez nem mágia, tábornokasszony – csóválta meg a fejét a férfi. – Gyakorlat. A 64–es, mindegy milyen testben van, rajong a nőkért, és ért is hozzájuk.

Megkeményítette az arcvonásait, aztán visszafordult Nicos felé és a fejével intett neki, hogy kövesse.

 Gyakorlat? Nos, majd meglátjuk.