Adamanta notare

 

 

9.

A Mare Nostrum, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 07. éjjel.

 

Sarafan nem szerette, sőt egyenesen gyűlölte a tétlenséget. Mozognia kellett, mennie, úsznia, mint egy cápának, mert különben úgy érzete megfullad. Így, egy hozzáhasonló számára a határozatlan idejű betegszabadság, melyre Nicos kárhoztatta, nyomasztó volt.

– Munkaholizmus, asszonyom – közölte a százados, arcán álszent mosollyal, miközben átadta neki az egészségügyi hadtest utasítását a kötelező pihenőről. – Munkaholizmus. Az is egyfajta függőség.

Vetett egy megsemmisítő pillantást beosztottjára és átvette az írott parancsot. Azóta, egy kevés papírmunkán kívül csupán a zászlós avatási ünnepségén vett részt. A Rosette-t ért támadás utáni nyomozásba sem folyhatott bele hivatalosan, sőt nem-hivatalosan sem, erre Nicos gondosan ügyelt. A Hermész Intézetben látta utoljára, mikor arra utasította a századost, hogy vigyázzon rá.

Munkaholizmus, ez a szó sokszor eszébe jutott azóta. Beosztottja jó érzékkel egyensúlyozott a lerázhatatlan teher és a nélkülözhetetlen támasz kettőse között. Tudta jól, hogy az előbbit aligha nézné el neki, ha nem lenne annyira jó az utóbbiban. Így büntetlenül hívhatta fel a figyelmet gyengeségeire, hiszen minden alkalommal része volt azok megoldásának. Most is gyógyszereket írt fel neki, megviselt szervezete megerősítésére, masszőröket küldött hozzá, hogy a dobbantástól megerőltetett izmait helyrehozzák, és szemrebbenés nélkül gondoskodott a szórakoztatásáról is. Mindenféléről.

Így csörrent meg a telefon egy este, Tiszti Palotaszállóbeli otthonában. A Mare Nostrumtól, a Földközi Tengeri Haditengerészetének Afrikai Parancsnokságáról hívták. A vonal túl végén Florian Tzimiszkesz rég hallott, kellemetlen emlékeket időző hangja szólalt meg.

– Szervusz Sari!

Senki sem szólította Sarinak. Senki, még nevelőnői sem, akik az anyja helyett anyáiként szerették. Még a testvérei sem. Egyedül Florian Tzimiszkesz, akivel évfolyamtársak voltak az akadémián. Ő is csak maguk között, főként akkor, mikor az oktatóik az ágyába parancsolták. A Tzimiszkeszszek vérvonala elég erős volt ahhoz, hogy alkalmasnak, megfelelő minőségűnek ítéljék arra, hogy az ifjú Florian legyen az, aki újra és újra erővel tölti el az Omeritos-ház lányát. Járhatott volna rosszabbul is mondták, hiszen a férfi jóképű volt, mágusnövendékként művelt és kellemes társalgó.

 Mondták, mert nem tudták milyen birtoklás vágy van benne, mely egyszer-egyszer még kellemes hevességnek tűnt, ám idővel átalakult valami egészen mássá. Vele kapcsolatban pedig aztán volt ideje. Töménytelen. A polgári származású, de tehetséges ifjúnak, aki az akadémián töltött utolsó években, néhány különleges alkalmat leszámítva, egyedüliként birtokolta a testét.

Keserű nyál gyűlt össze a szájában a férfi hangjának hallatán.

– Tzimiszkesz őrnagy – közölte szárazon. – Rég hallottam magáról.

Szándékosan szólította őrnagynak, már csak a miheztartást végett.

– Mindkettőnek másutt akadt feladata, ezredes – felelte a férfi. – Tájékoztattak róla, hogy jelenleg betegszabadságon vagy, és így éppen ráérsz.

Ráérsz? Hányszor hallotta Floriantól ezt az álszent kérdést, az évek során? Mintha lett volna választása olyankor, mikor a magiszterek küldték hozzá. Emlékek tolultak fel benne, édesek és keserűk egyaránt.

– A Mare Nostrum az imént kért fel minket, a fiaimmal, egy közös akcióra és szeretnék elbüszkélkednie velük. Gondolom az akadémiai éveink óta nem volt alkalmad Hekatonkheireket látni.

Nos, ezzel meglepte. Meglepte, mert igaz volt, valóban nem látott egyet sem közülük azóta, olyan ritkák voltak. Tudta, hogy az öntelt büszkeség hajtja a férfit, hogy eldicsekedhessen velük, hiszen olyan keveseknek sikerült ilyesmit létrehozni, ám a lehetőség, hogy lásson egyet, túlontúl kecsegtető volt. Ezt pedig az őrnagy  is jól tudta.

– A tengerészetnek is megvannak a maga formamágusai – közölte, nem túl meggyőző hangon. – Miért nem őket vetik be?

– Ugyan már Sari! – váltott hangnemet ismét Florian. – Valóban fontos tudni az okát? Nem elég maga az élmény, amit jelent majd? Még csak nem is kell velünk jönnöd a helyszínre, a Mare Nostrum készséggel magával hoz.

Még jó, hogy velük fog menni. Nicos-szal az oldalán.

 

***

Egy formaszállító építése mindig nehézkes volt, így a Birodalom idővel felhagyott azzal, hogy megpróbálja magát a magegységet mozgathatóvá tenni, hogy ideiglenesen áthelyezhető, beépíthető legyen más-más járművekbe. Inkább építettek egyet a magegység köré.

A formanaszád ötven méter hosszú, robosztus, áramvonaltalan hajó volt, mely pusztán a mélyén szunnyadó mágikus meghajtásnak köszönhette sebességét és fürgeségét. Ahogy valószínűleg azt is, hogy egyáltalán a felszínen maradt. Gépei némák voltak, csupán a tenger hangja jutott el hozzá, ahogy a hajó újra és újra kilódította az orrát a vízből, majd visszahuppant abba száguldás közben.

Heten ültek kettőjükön kívül a kajütben, a vezérlő és a kristálytartályok szomszédságában. A három fiatal formamágus, az operátoraik, és felettesük, az őrnagy. Tzimiszkesz most is azt az édes illatú szivart szívta, mint az akadémián. Elégedettnek tűnt, és le sem vette róla a szemét egész úton.

Ahogy Nicos sem őróla.

Hivatalosan ők ketten sohasem találkoztak.

 Az őrnagy az akadémián oktatott thaumaturgokat, a százados pedig évek óta el sem mozdult mellőle.

 Hivatalosan sohasem találkoztak, ám a valóságban…

Általában megtudta, amit meg akart tudni a beosztottjairól, de mert Nicos folyvást mellette volt, hát mindenki másnál jobban ismerte a módszereit és eszközeit, tudta hogyan intézzen úgy valamit, hogy az ne jusson vissza hozzá. A százados a közelmúltban munkaholzimussal vádolta, ám mikor mellékerült más függőségei is voltak. Sokkal rosszabbak ennél és nem egyet Tzimiszkesznek köszönhetett.

Szinte biztos volt benne, hogy Nicos legalább egyszer járt a mágusnál, ővele kapcsolatban. Ahogy abban is, hogy ennek nem kevés köze volt ahhoz, hogy Florian mindeddig távol maradt tőle.

A maga részéről most inkább kimaradt a két férfi vetélkedéséből. Figyelmét jobban lekötötte a három formamágus. Nem voltak sem ikrek, sem testvérek, ám mégis hasonlítottak egymásra. Ugyanazokkal, mozdulatokkal lapozták át újra és újra az eligazítás aktáit, dörzsölték meg az orrnyergüket, vagy éppen érintették meg a felső ajkukat a mutatóujjukkal, mikor elgondolkodtak az olvasottakon.  Sok szó volt erre. Szinkronizáció, hangolódás, bolytudat. Semmitmondó nevek egy rendkívül bonyolult és nehezen elérhető állapotnak.

Ötven évvel ezelőtt, előbb a gőz, majd a dízel technológiának volt egy vad, őrült korszaka, főként a világ, Birodalmon kívül eső területein. Ennek következtében hatalmas gépek születtek. Gőzkazánok és belsőégésű motorok táplálta harminc-száz méteres monstrumok, melyek irányításához több pilóta kellett.

Pusztán kísérletképpen a Birodalmon belül is építettek pár ekkora formát. Ellentétben a hagyományos pilótás megoldással azonban a több formamágust összekapcsoló rendszereket sokkal nehezebb és veszélyesebb volt kialakítani és üzemeltetni, így végül elkerülendő a felesleges emberpazarlást, letettek róla.

Az ötlet viszont, a technológia gondolata megmaradt. Hekatonkheirek. Az ógörög mitológia ötvenfejű és százkarú szörnyetegei. Fejből ugyan csak három volt most, és karból is csupán hat, ám a művelt során a három elme egyként gondolkodott, osztozott minden érzékszerven és arra is képes volt, hogy irányítsa a többi testet, ha úgy hozta szükség. Elméletben.

Egyszer látott működőképes Hekatonkheirt, az akadémián, ám azok sziámi ikrek voltak, akiket a legjobb orvosaik sem tudtak szétválasztani. Így kényszermegoldásként kötötték össze őket még szorosabban és hozták létre számukra egy másik, kiterjesztett életet.

Oktatóik szerint ikerségük és szorosan összefonódó életerejük ellenére is csak azért jártak sikerrel, mert feltehetően maga Konstantin vezette a kezüket. Emberi elmét, egy arra alkalmas tárggyal, egy formával összekötni olyan volt mára, mint ujjgyakorlat egy zongoristának. Két élő tudat egybefonása sokkal inkább hasonlított arra, mikor az embernek, fejjel lefelé, keresztbetett kézzel kellene Mozartot játszatni. Három esetében pedig előbb nem tanították meg játszani a hangszeren, aztán pedig a koncertterembe sem engedték be, hogy előadja azt a bizonyos darabot. Sarafan valahogy így képzelte a dolog nehézségét.

Tudta, hogy Florian figyelmét nem kerülte el, hogy tekintetét újra és újra a tanítványain felejti, de nem törődött vele. Kellő helyen és időben majd kifejezi elégedettségét és háláját, a várhatóan páratlan élményért. Annak, aki megérdemli.

Felvette a fejhallgatót, hogy végighallgassa a helyzetjelentést.

– Gondolja, hogy elbírnak majd vele? – hallotta Nicos hangját, mielőtt elindította a felvételt.

 

***

Az Újvilág. A történészek szerint Izabella királynő, aki a kortársai által félőrültnek tartott Kolumbuszt elküldte nyugatra, később egyszerűen csak Katasztrófának nevezte az újonnan felfedezett két kontinenst és a roppant földnyelvet, mely összekötötte őket.

Róma bukását követően Ibéria, egymással marakodó kisállamokra hullott szét. A századokig tartó zűrzavarnak Kasztília és Aragónia uralkodóinak érdekházassága vetett véget. Ám az egyesítéshez többre volt szükség, mint két hadsereg, ahhoz közös cél, de még inkább pénz kellett. A Kelettel való kereskedelem már akkor is nagy vagyonokat ígért, ám az akkor éppen még független Indiába vezető szárazföldi utakat, Bizánc ellenőrizte, komoly adókkal terhelve minden idegen kereskedőt. Kína pedig, a mesés, hatalmas birodalom még elérhetetlenebb volt az újonnan született spanyol nemzetnek. Így került a képbe az eszelős itáliai és az abszurd elmélete. E szerint az egykori viking hódítás Izland, majd Grönland érintésével eljutott Ázsia északi partvidékére. Az átkelés tény volt, azt pedig, hogy Ázsiába jutottak el arra alapozta, hogy a töredékes beszámolók alapján a fellelt őslakosok nagyon hasonlítottak azokra, kiket Kolumbusz az akkoriban kelet felé terjeszkedő orosz cárok udvarában látott. Azok pedig a kontinens észak-keleti partvidékéről származtak. Logikusnak tűnt, hogy tőlük délre ott lesz Kína és India.

Logikusnak tűnt, csupán nem volt igaz. Ahogy sok más hipotézis sem mely később megszületett az Újvilágról. Kolumbusz egy koldusszegény, civilizálatlan szigetvilágon kötött ki, indulása után néhány héttel. A vademberek látványa ráébresztette őket, hogy nincsenek sem Kínában, sem Indiában, ám sajnos ez csak tovább fokozta a felfedezők zavarát. Azt hitték, hogy szigetvilág és a mögötte elterülő szárazföld egyaránt primitív törzsekből áll, melyeket könnyedén leigáznak majd.

Térképek készültek, megannyi fehér folttal és ennek nyomán konkvisztádor seregek rajzottak ki az Óvilágból, hogy azokat ki- saját zsebüket pedig megtöltsék. Kezdetét vette a Vér és Arany Háborúk kora.  A hódítók magukénak mondták azt a földet és kevésbé számított, hogy valaki már birtokba vette.

Tudósok nemzedékei vitatkoztak azon, hogy a két kontinenst összekötő földnyelvet uraló kultúra, mennyire volt civilizált, ám azt elismerik, hogy fejlett és ördögien jó szervezett néppel volt dolguk. Néppel, mert embernek nehezen nevezték volna őket.

Ők voltak az Azték Vérbirodalom.

 Senki sem tudta mindig ilyenek voltak-e, vagy csupán egy korábbi, véres és erőszakos kultúra maradványai váltak idővel azzá, amivel a spanyol és olasz zsoldosok szembesültek. Rebesgették, hogy az utóbbi lehetett az igaz. Sem a miként, sem a mikor nem maradt fenn, csak, az hogy a tengernyi kiontott vér és testéből kiszakított lélek, felkeltette a figyelmét valaminek. Egy entitásnak, az űr mélyéről, vagy talán a létezés egy másik síkjáról. Eredetét sokan kutatták, ám igazából nem sokat számított. Csupán a végtelen és kielégíthetetlen vérszomj, mely a sajátja volt, és amit az azték véráldozatok kiszolgáltak. Végül papjaik kaput nyitottak neki egy piramis mélyén. Idegen, entrópikus mivoltának, akkor még pusztán szilánkjait bírta el ez a világ, ám azok megtapadva az élő húsban és lélekben, egy új fajt, egy új örökkön életre és vérre szomjazó népet hoztak létre.

Ezt követően, a halhatatlanná vált vérszívók átformálták a birodalom népét, a szörnyetegek újabb és újabb fajtáit szabadítva a világra. Velük, és az általuk irányított fenevadseregekkel kerültek szembe azok, kik a földnyelv gazdagságára áhítoztak. A Kolumbusz érkezését követő tizenhatodik évben kitört az Első Arany és Vér Háború. Első a sokból.

Mialatt Észak az angolok és franciák, Dél pedig a spanyolok és itáliaiak uralma alá került, Közép-Amerika egy forró, vért izzadó, rőt pokollá változott. Az Óvilág Sírjává, ahogy sokan emlegették. Lehet, hogy az aztékok kegyetlenek voltak, az európaiak viszont veszettül makacsok és bele is temetkeztek volna abba a sírba, ha a Golgota szerinti, 19-ik század hajnalán nem történik valami, ami megakadályozza őket benne.

Akkorra az angol és francia gyarmatok viszonya az anyaországokkal végletesen megromlott. Szenvedtek az adók és vámok terhétől, miközben az uralkodók az egymással folytatott területszerző háborúkban, éppen őket az újvilágiakat küldték elsőként harcba. Vezetőik ezért, titokban szövetkeztek egymással és előbb engedetlenséget hirdettek, majd mikor a lojalista erők fegyverrel válaszoltak, háborút robbantottak ki.

A tengernyi halál árán végül kivívott függetlenség azonban csupán arra volt jó,  mint ahogy Róma és Bizánc nagyjai is tették egykoron oly sokszor, hogy egymás ellen forduljanak.  Exfrancia ugrott exfranciának, létrehozva végül Québecet és Louisianát, és volt angolok marakodtak egymással véget nem érően. Ebbe a zavaros helyzetbe avatkozott be újra a brit korona, és, bár ezt még kevesen tudták az Azték Vérbirodalom. Az első az elveszett földeket akarta vissza, míg a másik, a kereskedelmi kapcsolatot mellyel fekete afrikaiak százezreit hurcolták Amerikába. Századokon át vívott háborúik alatt a földnyelv emberi lakossága úgy megritkult, hogy az egykor volt hatalmas fenevad mostanra kiszáradt tetem volt csupán, torz árnya önmagának. Friss vérre, afrikai vérre volt szüksége, melyért kész volt busásan fizetni. Arannyal és hatalommal egyaránt. Az egykor volt angol gyarmatok helyén született Új-Albion pedig, rettegve a brit tengeri fölényt, végül belement.

Maradék flottájukból is rabszolgahajót csinálva, félmillió embert vásároltak össze Afrikában, az aztékok aranyán, és vitték őket a földnyelvre. Cserébe a Vérbirodalom szörnyetegei megígérték, hogy mágiával szabnak gátat az angol inváziónak. Egy viharokból álló fallal, mely a Karib-szigetvilágtól egészen a messzi északig nyúlik majd, elválasztva egymástól Észak-Amerikát és az Óvilágot. Azt mondták hatásos lesz és csupán addig tart majd, amíg a briteknek elmegy a kedve az inváziótól, és Új-Albionnak lesz elég ideje megerősödni.

Ezt mondták. Az Atlanti Fal a Golgota szerint 1803-ik, a Birodalmi időszámítás szerinti 1466-ik évben gyűlt össze a semmiből, és igen hatékonyan, ám csaknem hetven évre ketté szakította az óceán két partját.

Hetven évre. Ez idő alatt senki élő ember nem tudott át kelni rajta. Végül az egész konfliktusból kimaradó Birodalom elégelte meg a dolgot és lépett fel az ügyben. Sarafan dédapja egyike volt annak a harmincöt császármágusnak, akiket uralkodói parancs bízott meg azzal, hogy utat törjenek, keresztül az Atlanti Fal viharain. Minden emléke nagyon élénk volt a vén thaumaturgról, aki dacolva az idő hatalmával, kortalan testre tett szert és fekete-zöld egyenruhájában maga volt a Birodalom megtestesült nagysága.

Emlékezett rá, mikor először látta, mikor kislányként végigsimított az arcán, ezzel ismerve el, hogy igen, az ő vére. Arra, milyen méltóságteljes, mégis szerény volt, mikor a Birodalomnak tett szolgálatait két kerek órán át sorolták fel, visszavonulása alkalmával.

Mert visszavonult. Ez a szemében legyőzhetetlen mágus, ez a félisten, aki lebírta az Atlanti Falat életre hívó varázslatot, aki kiképezte az óceáni átkelésre a navigátor mágusok első nemzedékét, az, aki végül harmincöt társával alászállt az Azték Vérbirodalom szívében fekvő miktláni piramis mélyére, és onnan csak egy holdhónap múltan, heted magával, de a győzelem ígéretével tért meg.

Sarafan nem tudta mit látott, vagy mit élt át odalent. Történetét nem őrizte sem a családja vérének emlékezete, sem titkos katonai jelentés, csupán néhány elsuttogott szó, melyet az akkori császárral váltott, s melynek végén az uralkodó győzelmet hirdetett a vérszívók felett.