Adamante notare

8.

Alexandria, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 02. 18.00.

 

Sok néven, és „alakban” ismerték Heliopolis, Egyiptom, és Afrika szerte. Volt Szet papja, vén, utcai kuruzsló, komédiás, régi énekek és mesék tudója, aki egy szőnyegen ülve napestig tudta szórakoztatni a közönségét. Volt ideje beletanulni mindbe. Szet hosszú élettel ajándékozta meg, ám nem úgy, ahogy sokan képzelték volna. Akaratából előbb végigjárt egy hittel teli, teljes utat, melynek során őt szolgálta, s közben volt férj, apa, gondviselő és tanító is.

Mint oly sokan, ő is élt a hatalmával, mellyel meghosszabbíthatta az életét és megfiatalíthatta testét, ám míg Szet el nem jött hozzá, ezt csupán óvatosan, megfontoltan használta fel. Istene volt tudója, nem akarta látni, ahogy valamennyi gyermeke, sőt unokája is felnő, megöregszik és meghal körülötte.

Nyolcadik évtizedében járt már, mikor Szet először letelepedett az őt hallgató közönség közé, egy álmos nyári délutánon. Eljött újra és újra, hosszú heteken, hónapokon át, hogy a meséit hallgassa, a nyomában járt, mikor teaházakban üldögélve, más paptársaival találkozott, vagy mikor egyre gyarapodó családját látogatta.

– A kötelességét teljesítő férfi, az emlékeztet leginkább egy istenre – mondta neki nem egyszer. – A kötelesség, mely felül kerekedik alaptermészetén, mely arra készteti, hogy szembeszálljon a sorssal, és amitől végül elfoglalja az őt megillető helyet.

Nem értette istene minden szavát, de elfogadta azokat. Tette a kötelességét, mégha ez áldozatot is kívánt tőle, akkor és azóta még sokszor.

Sok éve már annak a napnak, hogy Szet eljött hozzá, ő pedig akaratának élő megtestesítője és nyughatatlan vándora lett ennek a földnek. Ment amerre a kötelesség vitte, bejárva szent Nyugati Földeket, és egész Afrikát, végezve istene munkáját.

Ennek immáron harminc éve. Vén volt mikor erre az útra lépett és emberi mértékkel mérve aggastyánként tért vissza Heliopolisba, hogy újra Szet szolgálatára legyen. Öregnek érezte magát, ám nem a több, mint száztíz év puszta súlyától, sokkal inkább amiatt, mert félelme valósággá vált. Gyermekei közül már csak a legifjabbak maradtak meg, közülük is sokan reszketeg vénemberként s unokái maguk is nagyszülőkké öregedtek közben.

Szet volt tudója, milyen öregnek érezte magát.

 

***

Ura megelégedésére, de nem a magáéra, elvégezte a feladatot, melyet  az rábízott, és helyrehozta a kárt, amit az a kontár okozott. Immáron csupán ki kellett várniuk, hogy a Birodalom haragra gerjedjen az ostobák ellen és önvérükbe fojtsa őket. Így rendelte istene. Ezt papjaként elfogadta, de emberként, apaként és nagyapaként úgy érezte ura terve túlzottan nagyléptékű. Olyan nagy, hogy abban elvesznek majd az apró, jelentéktelennek tűnő részletek, mint az a kölyök, aki ezt tette az unokájával.

Szet maga mondta neki, hogy a kötelességét teljesítő férfi a leginkább hasonlatos egy istenhez. Szolgálta őt, ahogy erejéből tellett, ám közben és talán megbocsáthatatlan módon, de megfeledkezett egyéb kötelességeiről. A családjáról.

Az asszonyt, aki később Leonor nagyanyja lettm gyermekrabszolgaként nyerte el egy sakkjátszmán és egy szükségtelen késpárbajt követően, Thaenae nagybazárjában. Szet volt tudója, jobb sorsot érdemelt ennél. Minden értelemben. Vén volt már egy újabb gyermekhez, a lány pedig túl fiatal, így mikor a hasa gömbölyödni kezdett Mauretániába vitte és egyik fiatal lekötelezettje gondjaira bízta. Ő, tisztelete jeleként feleségül vette és a születendő gyermeket is a sajátjaként nevelte fel.

Úgy érezte, s most Szet emlékeztette rá,  hogy milyen nagyot tévedett, mikor úgy hitte, mindent elrendezett s, hogy gondoskodott róluk. Ám ha így lett volna,  most nem róná az utcákat, Khárunnal az árnyékában, az után kutatva, aki arra kényszerítette, hogy döntsön az unokája és annak szeretője között.

Türelmesen járta Heliopolis utcáit, a három kontinens felett uralkodó birodalom őrszemei számára jobbára láthatatlan alakzatokba szőve hálóját a város felett, rácsomózva magát a felkapaszkodott bizánciak által megalkotott mágiára. Hallgatta az ősi metropoliszt betöltő zsongó hangzavart, ott leselkedett annak milliónyi árnyékában, érezte megannyi test ezernyi kipárolgását. Tanúja volt titkos szertartásoknak, lopott pásztoróráknak és bűnös alkuknak.  Alaktalan, észrevétlen jelenlét volt csupán, mely sehol sem időzött addig, hogy a figyelő szemek észrevegyék. Nem is volt rá szüksége. Jól ismerte már ezt a várost, és azt, mit hoz ki az emberekből, így a legtöbb dolog, amit vizsgálódása során megtapasztalt, unalomig ismert, és érdektelen volt a számára.

Jól ismerte már ezt a várost és azt, merre, milyen „szelek” fújnak. Voltak, melyeket maga keltett, vagy éppen erősített fel és akadtak olyanok, melyeket elfojtott, akár saját hatalmával, akár Khárun árnyékaival. Lassan haladt így is, hiszen annak, kit keresett hollétét nem rajzolták ki fényes lábnyomok, ebben a sötétségben maradó világban. Nem, hiszen maga is egy volt annak árnyai közül.

Lassan, szóról szóra, napról napra hintette el a város alvilágában, hogy kit, mit keres. Arról, hogy hitsorsosa, hogy maga is Szet papja nem szólt. Csupán egyetlen nevet emlegetett, ha kérdezték miért űzi.

Apep.

Az ősvilág egyik démonának nevét senki sem vette szívesen a szájára, hiszen túl sok rettenet kötődött hozzá. Apep volt a kígyó, mely minden éjjel a Napbárkát űzte a holtak birodalmában, hogy előbb azt, s vele a teremtő fényt, majd ezt követően a teremtett világot magát is felfalja. Minden éjjel ott loholt a nyomában és csupán a leghatalmasabb istenek ereje volt képes megállítani őt.

Kevesen tudták, de ura, Szet is köztük volt. Mikor pedig egyes, roppant sötét éjjeleken Ré ereje megfogyatkozott, Szet állt a bárka orrában és ő űzte vissza a Lélekfalót a külső űrbe.

Félték és tisztelték hát Apepet, minden gonosz és pusztulás forrását, és kerülték azt, ki kimondta a nevét. Ám még jobban iszonyodtak attól, kinek kapcsán kimondta. Attól, ki szavai szerint, ha csak egy pillanatra is, de kaput nyitott neki, hogy aljas és falánk lénye előtt hódolva,  hogy a világra szabadítsa rothadás bűző hatalmát, és nem általlott szentségtelen elégedettséget érezni az által okozott pusztítás láttán.

Túlzás volt? Hazugság? Talán. Ám mit sem számított, ha eléri vele célját.  Eltöprengett rajta vajon mennyit tudnak a többiek? A többi szetita, akik az általa űzött kontár kölyköt bízták meg, hogy elvégezze a feladatot? Felbiztatták rá, mondván elég erős, hogy dacoljon a Lélekfaló hatalmával, hogy gátak közé szorítsa? Vagy éppen iszonyodnak majd tőle, ha megtudják? Talán már tudják is, látják, miként emészti fel belülről, mint a pókméreg, mely feloldja áldozatait.

Elhintette a bizonytalanság és széthúzás magjait, most pedig hagyta, hogy a káosz tövises virágai szárba szökkenjenek belőlük, és végül kijelöljék, az utat amerre mennie kell.

Tudta, hogy sikerrel fog járni. Jól ismerte már ezt a várost, és azt mit hoz ki az emberekből.

 

***

Maga mögött hagyta Heliopolist és gyalogszerrel indult északnak. Átvágott a Nílus deltán, szót váltott a krokodilfejű folyamisten, Sobek és az oroszlán torkú Sekhmet szent állataival, kérve őket, hogy vezessék nyomra. Egyes állatok, főként az isteneknek kedvesek, többet és másként érzékeltek a világból, mint ők közönséges emberek, legyenek bármilyen hatalmasok is. Ott ahol, az ő tudása elért önnön határaihoz, e szent fenevadak még tovább követhették a nyomot.

Kétségtelen volt, hogy a felkapaszkodottak alapos munkát végeztek. Hatalmas, ezrek vérével és életével lepecsételt toronyba vitték a nőt, kiért feláldozta az unokáját, majd, mint egy ősi fáraót, mágikus jelekkel óvott szarkofágba tették és úgy szállították el titkos nyughelyéhez. Alaposan jártak el, nyomuk hamarosan elveszett, szinte feloldódott Heliopolis bizánci mágikus aurájában. Sem ő, sem egy hozzáhasonló sem akadt volna ismét rájuk, ám Sekhmet és Sobek vadászai igen. Érezték a szagát a szélben, látták sápadt alakját a tó lakóinak szemével, melynek partján pihent.

Hálával adózott nekik, és útmutatásukat követve eljutott a Mareotis-tó partján fekvő, fallal körül vett birtokra. 

Tartóztatták, meg nem is. Vizsgálódásukat a rájuk jellemző bizánci gőg vezette, melyben nem volt helye olyasminek, mit ők ne tudtak, vagy fel ne ismertek volna. Soha, egyetlen pillanatra sem gyanakodtak arra, hogy Szet szolgája. Számukra ő csupán Sayf al-Din volt, az kóbor mesemondó, ahogy itt Alexandriában ismerték. Egy veszélytelen ember, ki szavaival mosolyt csalt még a legelesettebbek arcára is. Azért jött, hogy a bentlakóiknak meséljen.

Váratták, ellenőrizték újra és újra, majd hajlandóak voltak beengedni. Figyelték végig, lesték mozdulatait és szavait, de csak arra figyeltek, mikről úgy vélték figyelemre érdemes. Egyetlen pillanatig sem szánta őket, mert vakok és süketek voltak a világ számukra értéktelennek tartott részére. Sohasem kutatta annak igazságát, vajon az érdektelenség teszi érzéketlenné az embert valami iránt, vagy éppen fordítva van így. Elfogadta csupán, hogy így van. Bizánc három kontinens felett uralkodott, Konstantin örököseink szolgái talán a Holdat is leszakíthatták volna az égről egy őrült pillanatukban, vagy ha úgy akarják, az Atlasz hegység ormai kövenként költöznek odébb, ám nem értették a meséket, sem azok hatalmát. Gyermekeik, a nagy elődök dicső tetteinek történetére aludtak el, melyeket tintavésett papírlapokba börtönöztek, vagy éppen az örökön hibátlan és állandó Memoriam Sanguinisba, a Vér Emlékezetébe. Tudást, igazságot láttak és kerestek bennük, de érteni, talán egyiket sem értették igazán.

Egy, kora délelőtti órán nyert bebocsátást a szanatórium falai közé, és alkonyatig mesélt a fűben ülve, az udvaron sétálgató, vagy éppen köré telepedő bentlakóknak. Köztük egy réveteg tekintetű fiatal nőnek, kinek egykor vörös haját fakóra szívta, halvány, szeplős bőrét, pedig sötétre égett a sivatagi nap. A nőnek, aki meséje elején még úgy tűnt fázik a kellemes meleg ellenére is, szinte vacogott.  Csak a harmadik történet idejére merült egyfajta éber, álmatlan, mégis nyugodt alvásba, melybe szavai ringatták.

Eljött újra és újra, ahányszor csak tehette és mesélt. Bárkinek, aki meghallgatta, de főleg a napszítta és égette nőnek, akiért feláldozta az unokáját, imádkozva Szethez, Nyugat Hatalmas Urához, hogy végül megérje az áldozata.