Adamante notare

 

7.

Heliopolis, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 25. 00.00.

 

A Hermész Triszmegisztosz Intézet, a Birodalom legnagyobb mágia kutató intézménye volt, fekete épületei ott álltak minden tartomány, minden nagyobb városában, Dakartól Dakkáig, Kartumtól Belgrádig. A heliopolisi részleg impozáns, égbeszökő torony volt a katonai kerület szélén. Tágas, zöldellő park ölelte körül, tele, mélyvízi tavakkal és széles teraszokkal. A levegő itt frissebb volt, mint bárhol a városban, és az ember egészen belefeledkezhetett a sétányokon való bolyongásba. Volt már szerencséje hozzá, tudta milyen üdítő érzés. Egészen addig, amíg az ember fel nem pillantott a toronyra.

Arra a fekete monolitra, melyet mintha egyetlen kőből csiszoltak volna ki, éjt nappallá téve munkáskezek tízezrei. Így is volt. Valamilyen formában. Az épület nem egyetlen ciklopszi kőoszlopból lett ilyenné, ám csakugyan emberek emelték, kétkezi munkával, mérhetetlen vér és kín árán. Miért? Mert csak így lehetett. Olyan varázslat kelléke volt ez, mely szükséges volt ahhoz, hogy az épület kiállja az évszázadok viharait, de még inkább a benne zajló mágikus folyamatok okozta energiákat. Háromszáznegyvenhárom tartomány volt a Birodalomban és mindegyikben hét torony emelkedett. Ezek, a maguk módján egyszerre voltak a Birodalom nagyságának és kérlelhetetlenségének emlékművei.

Az Intézet huszonharmadik emeltét, ahová a zászlóst is szállították szigorúan őrizték, még őt is nehezen akarták csak beengedni. Mire végre beverekedte magát az elkülönítőre néző szobába, már ott találta az ezredest.

– Elmagyarázná nekem, hogy miért sokadik kézből kellett minderről értesülnöm, Nicos? – fogott bele minden előzetes nélkül, egy megsemmisítő pillantás keretében a felettese. – Hogy miért nem hallottam róla azonnal? – állt meg közvetlenül előtte. – Maga telefonálás helyett, rohangált, mint a mérgezett egér!

– Asszonyom… – fogott bele a százados, de az ezredes megelőzte és közbevágott. Egy bal csapottal a gyomrába. Előregörnyedt és meg kellett kapaszkodnia egy székben, hogy el ne essen.

– Ne magyarázkodjon! Abból sem most, sem később nem kérek. Tényeket, Nicos!

– Azon voltam, mielőtt invalidussá vert, asszonyom – nyögte. – Az eddigi bizonyítékok arra utalnak, hogy a szetiták voltak a támadók  – egyenesedett ki nehézkesen.

– Milyen okból?

– Egyelőre arra jutottam, hogy a karkötő lehetett az oka. Tekintve, hogy a zászlós katona lévén, kockázatos célpont lett volna, egy közönséges helyi bűnszervezetnek, hiszen azt egyértelműen mind a polgári, mind a katonai szervezetek részéről megtorlás követné.  A thanatoszok szerint akkora erejű fekete mágiát vetettek be ellen, ami akkor is túlzás lett volna, ha a zászlós történetesen képzett női mágus – foglalta össze, hagyva, hogy az ezredes megeméssze a dolgokat, majd intsen, hogy folytassa.

– A helyszínen megtalálták az egyik támadó maradványait. Gondolom, ő hatolt be a zászlós lakásába elsőként és próbálta megszerezni a karkötőt. Úgy sejtem kudarcot vallott, ekkor lépett közbe a második támadó. Ő használta a mágiát, melynek a zászlós, a társa és egy harmadik személy, egy, az arab gyalogosoknál szolgáló női tiszt esett áldozatul.

– Leonor Al Shahidal – közölte felettese. – Úgy gondolom – tette hozzá. – A belső állományi jelentés szerint ő és Declane zászlós jóban voltak.  Feltételezték, hogy viszonyuk van, ám Al Shahidal zászlós családja előtt titokban kellett tartaniuk. Gondolom kihasználták, amennyi idejük csak volt együtt. Al Shahidalt egy hónap múlva vezényelték volna át Mauretániába.

Nicos bólintott. A belső állományi jelentéshez neki nem volt hozzáférése, és egyáltalán nem lepte meg, hogy az ezredes ilyen alaposan ismeri a zászlós magánéletére vonatkozó részleteket. Róla is tudott mindent, ahogy valószínűleg minden közvetlen beosztottjáról.

– Folytassa! – utasította a nő.

– Mint említettem a zászlóson kívül, a lakásban tartózkodó két személyt a felhasznált mágia ölte meg. Némi degenerálódott, cseppfolyósodott testszöveten és ruhafoszlányon kívül semmi sem maradt belőlük.  A fellelt maradványok között volt egy ruhafoszlány, rajta Szet vallásának szimbólumával. Emellett – folytatta – a thanatoszok szerint Declane zászlós ugyanúgy ki volt téve a mágia pusztító hatásának, mint a többiek, ám ismeretlen okból és módon, a teste rekreációra került. Talán éppen a  mágiát használó támadó, vagy egy másik, ugyancsak ismeretlen személy által. Mikor rátaláltak, gyengén, de újraindultak az életfunkciói. Bevallom önnek asszonyom, hogy a többi részletet még igen, de ezt nem tudom miként értelmezni.

– Akkor vagy több rejlik a zászlósban, mint amit eddig a légió thaumaturgjai kiderítettek róla, vagy más erők is szerepet játszottak ezen az éjszakán. A mágiáról a thanatoszok mondtak valamit?

– Az első vizsgálatok alapján régi, még a Birodalom előttről való. Ez összecsengene a fellelt szetita jelképpel, és azzal, hogy a szekta születése még az Óbirodalomba nyúlik vissza, így mágiájuk is onnan ered.

– Maga pedig úgy véli, hogy a szetiták, a közelmúltbeli események dacára nem a rejtőzködést, hanem a támadást választották?

– Igen asszonyom, most így gondolom.

– Mi van a karkötővel? Ne, ne feleljen, magamtól is kitalálom. Magukkal vitték.

– Igen, azt hiszem.

– Akkor más forrásból kell minél többet megtudnunk róla. Maga vette. Kitől? – ült vissza a székére az ezredes és összefonta maga előtt a karjait.

– Aziz ibn Amnartól. Nagyhírű, és megbecsült régiségkereskedő család az övé. Mint minden rendes antik árusnak, az ő ősei is sírrablóként kezdték, így értenek a szakmához.

– Mégis eladott magának egy szetita kegytárgyat! – vonta fel a szemöldökét az ezredes.

– Így igaz, ám nem feltételezem, hogy tisztában volt vele. Én magam is szemrevételeztem mielőtt megvettem. Semmi sem árulkodott róla, hogy köze lenne, Szethez. Arra sem utalt semmi, hogy veszélyes lenne, hiszen több mint egy hete tartottam magamnál és semmi sem történt.

– Kinyitotta azóta, hogy megvette? – kérdezett rá a leglényegesebb pontra az ezredes.

– Sajnálatos módon nem, asszonyom – vallotta be. – Akkor megelőzhettük volna a dolgot.

– Nem – intette le a felettese. – Akkor magát támadták volna meg. A zászlóst jobban tudom nélkülözni, mint magát.

Ez rideg volt tőle, de egyben igaz is.

– Maga szerint mennyi idő, amíg a nyomozati osztály megtalálja a kapcsolatot a támadás és a szetiták között?

– Úgy vélem, pár napon belül mindenképpen, főként mivel ott jártam, és nyilván már tudnak az általam a foszlányon talált mintázatról is. Kérdés, hogy mi változik ettől számunkra?  A szetitákhoz hasonló csoportokkal eddig sem tudtunk elbánni, mivel a birodalmi méretű szervezetek, szükségszerűen rosszul kezelik őket. Csoportjaik kicsik és lényegében semmiféle kapcsolatrendszer sincs közöttük. Így ha egyet el is fogunk, a többiről akkor sincs semmink. Ne feledjük a közelmúltbeli eseményeket is inkább a vak véletlen és a dezinformációk különös összejátszása indították el.

– Magam is erre jutottam – dőlt előre székében, közelebb az ablakhoz az ezredes. – Rendeljen el, a mostaninál is szigorúbb védelmet a zászlós mellé. Adja parancsba, hogy saját hatásköröm belül jutalmat adok mindenkinek, aki hasznos információkkal szolgál a szetitákról. Aztán menjen az archívumba, és szedessen össze velük mindent Szetről és a híveiről. Egy hónapnyi fizetett eltávot, és plecsnit adok annak a katonának, aki élő szetitát hoz nekem!

– Asszonyom, igen asszonyom! – tisztelgett a százados, és mert úgy vélte megértette felettese szándékát, sarkon fordulva elindult kifelé a megfigyelő szobából.

– Nicos! – szólt utána az ezredes.

– Igenis! – perdült meg.

Feljebbvalója lehunyta a szemét és csupán fejével intett a mellett álló üres szék féle, jelezve, hogy foglaljon helyet. Megtette. Az ezredes előredőlt és lenyomta a vizsgáló ablak alján lévő kapcsolót.

– Végezzék el ismét a vizsgálatot!

Nicosnak most volt ideje alaposan megnézni, hogy a zászlóst nem egy hagyományos kórházi ágyra, hanem egy keretre fektették és szíjazták fel. Az egyik nővér felemelte a ráterített köntöst, így már jól látta mit értettek a thanatoszok, „gyenge életjelek” alatt. Valaki valóban sejtről sejtre széttépte, majd összerakta a zászlóst, és egyáltalán nem végzett szép munkát. Rosette Declane bőre áttetsző volt, alatta fekete és rőt erek kanyarogtak valami zavaros folyadékban, ott ahol a húsának kellett volna lennie. Mellkasa mélyén egy kénsárga ketrec emelkedett és süllyed minden lélegzetvételkor. Konstantinra, azok a bordái! Egyedül az arca maradt takarásban, egy hermetikus jelekkel telerajzolt fehér szövet darab alatt. Tudta jól miért. A zászlósnak áttetsző a szemhéja.

A keret közben felemelkedett és láthatóvá tette a beteg hátát. Az orvosok egy nagy, filmkamerához hasonló gépet toltak oda és egészen közel állították hozzá.

– Akkor vették észre, amikor fekete fénnyel világították át a testét. Én nem vagyok orvos Nicos, de maga igen. Mondja meg nekem mit lát!

Felerősödtek a fények a vizsgálóban, szinte vakítóan fehérré vált minden, majd felzúgott a kamera és sötéten villant. Előbb a zászlós bőre, majd a testének mélyebben lévő szövetei és reakcióba léptek a fekete fényből származó energiákkal. Olyan volt, mintha valaki köveket, dobot egy tóba, az pedig hullámokat vetve a felszínen, alámerült. Csupán ebben az esetben maguk a kövek láthatatlanok voltak, a hullámok gyűrűi viszont a szivárvány mind a hét, húsos árnyalatú színében pompáztak. Terjedtek néhány pillanatig, majd elhalványultak, aztán ismét feltűntek, ahogy ismét bevillant a kamera és éppen úgy, miként a szerteszóród kavicsok sem hullnak kétszer ugyanoda, ezek is beborították a zászlós egész testét.

– Az orvosok szerint annak, amit elszenvedett, lesznek ugyan maradandó nyomai, de nagy valószínűséggel fel tudják gyógyítani belőle. Arról azonban fogalmuk sincs mi az, amit az előbb láttunk.

– A fekete fény rezonanciát vált ki az anyagban, annak alaptermészetével nem egynemű alkotóelemeivel – idézte fel Nicos. – Az emberi testben, ez általában a mesterségesen beolvasztott eszközöket, végtagokat jelenti, azok tiszta rezonanciát hagynak maguk után. Sérült veteránok esetében sokszor láttam már ilyet. Olyan, mintha golyók ütötte sebek lennének, amiket beborított a szétforgácsolódó lövedék – hajolt közelebb az üveghez.

– Mint az alkímiai ezüst, amit az SSP-knél használnak? – kérdezte felettese.

Bólintott. Az SSP rövidítés a hermetikus latin Signum Seu Prodigium kifejezéséből eredt, így jelölték a természetes mágikus fejlődési folyamatok által létrejött fajokat, melyek egyaránt lehettek szörnyetegek és csodálatos lények. Ám hogy melyik, melyik? Igen, ez volt a nagy kérdés. Mindemellett felettese jó érzékkel rátapintott egy fontos részletre. Mindaz, ami a zászlóssal történt, az, amit átélt, és mi visszahozta az életbe, ezzel együtt, vajon nem-e tette őt magát is az SSP-ékhez hasonlatossá? Eszébe jutott egy korábbi gondolata, a Thészeusz paradoxonról, hogy vajon ugyanaz marad-e utána az ember, mint volt.

– Önt teszem felelőssé a zászlós felépüléséért – közölte az ezredes. – Járjon el, úgy ahogy jónak látja! Elvégre maga az orvos.

Nem ezt jelentette a parancs, ezt mindketten jól tudták. Nicosnak nem a saját belátása, hanem a feljebbvalója szempontjai szerint kell majd eljárnia, úgy, hogy közben sikerrel járjon, s ezalatt úgy vigyázzon a zászlósra, mint a szeme világra. Vigyázzon rá, mert ha mindezek után az Intézet egyik laboratóriumában végzi kísérleti alanyként, se Hermész, se maga Konstantin nem óvja meg Nicost, felettese haragjától.

– Értettem, asszonyom!