Adamante notare

 

6.

Heliopolis, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 25. éjjel.

 

Töpörödött öregember csoszogott végig a nyomornegyed egyik sikátorán. A gyér fényben megrándultak körülötte az árnyak, és összeolvadva egy ősi fenevad alakját öltötték magukra. Az, meglódult az öreg felé, de ahelyett, hogy elnyelte volna engedelmes kutyaként simult a lábaihoz.

– Khárun! – simított végig a vénség a szinte csaholó árnylény busa fején. – Te is itt vagy gazdám? – kérdezte alázatos hangon, suttogva az őket körülölelő sötétségtől.

A krokodilfejű, de oroszlán testű fenevad, hosszú, rőt nyelvével megnyalta a férfi, inas kezét, majd elindult a sikátorban. Okkal választotta őt örök társául istenük. Az egyiptomi túlvilágon Khárun és fajtája ítélte meg a halottak lelkének tisztaságát. Felfalták azokat, akiknek a lelke bűnökkel volt teli, és utat mutattak azoknak, akik beléphettek a Túlvilágra. A szent fenevad befordult egy sarkon és lekuporodott a gazdája lábánál. Az eleven isten egy ócska faládán ült, és úgy vakarászta a hatalmas árnylény füle tövét, mintha az csak holmi öleb lenne.

– Elvégezted, amiért küldtelek – fordult kis idő múltán felé.

Nem kérdezett. Kijelentett. Hogy másként is tehetett volna egy élőisten?

– Úgy van, gazdám. A lány életben maradt… ám éppen csak. Kérlek, legközelebb fiatalabb szolgádat válaszd erre a feladatra. Az én vén csontjaim már nem bírják. Csaknem elkéstem – hajtotta le bűnbánóan a fejét.

– A kölykök, attól még kölykök, hogy hatalmat adunk nekik. Azért küldtelek téged, mert tudtam, hogy sikerrel jársz. Nem a stílus, hanem a hatékonyság a lényeg. Nem a gyorsaság, hanem egyedül az eredmény számít. És a végeredmény igazolja tetteinket.

Az öregember ismét fejet hajtott istene nagysága előtt. Papjaként, tudta, hogy igaza van. Végtelen, isteni bölcsesség az övé. Megkérdőjelezhetetlen és kétségbevonhatatlan. Mikor emberöltőkkel ezelőtt úgy döntött ebben az önpusztító káoszban hagyja vallását, arra kényszerített őket, hogy folyamatosan kirostálják maguk közül a gyengéket és tévelygőket, mindaddig, míg ismét méltóvá nem válnak isteni figyelmére.

Ugyanezen okból emelte őt és az őseit is maga mellé, hogy mindenki más előtt, akarata hordozói legyenek ezen a Földön. Azért tette, mert úgy döntött, kiérdemelték.

Azt parancsolta, hogy a lánynak élnie kell. Történjen bármit.

Papjaként tudta, hogy igaza van, csupán, mint ember érzett keserűséget miatta.  Istene parancsolt, ő pedig engedelmeskedett, ám egy isten nem törődött a veszteséggel. Sem az övével, sem akármelyik emberével. Csak nem elkésett, ezt mondta, ám ez nem volt igaz. Elkésett és vénségére hibázott. Mikor hataloméhes hitsorsosa elszabadította ezt a fekete förtelmet, mely egyenesen Apep káoszából kúszott ki erre a világra, hárman voltak abban a szobában. A lány, akin istene megérezte a Birodalom érintését, így hasznosnak és életre érdemesnek ítélte, paptársa ostoba szolgája, akinek testén keresztül annak hatalma először megnyilvánult odabent, és kit végül az el is emésztett és egy másik lány.

Egy lány, emlék egy régi korból, mikor még nem pusztán csak pap, de férj és apa is volt.

Papként megtette, amit kellett. Elűzte a felfuvalkodott, törvénytagadó kölyköt, és megóvta a lányt. Unokáját pedig, mert meghajolt istene akarata előtt, feláldozta a cél érdekében.

– A karkötőnek gondolom lába kélt.

– Igen. Magukkal vitték.

– Helyes, a nagyobb baj elhárult, és ez megfelel céljaimnak. Az éltető káosz helyett, pusztító egység lesz a sorsa azoknak, akik voltak olyan ostobák, hogy felborították a szabályokat.

– Most, hogyan tovább nagyuram?

– Elkerültük a nagyobb vészt, és ezzel, a világ felett, ez idő szerint uralkodó szörnyeteg haragját a magunk hasznára fordítottuk – vakarta meg Khárun fejét az isten. – A kisebb már legyen az ő gondjuk.  Olvastad valaha a golgotaiak könyveit? – kérdezte tőle.

– Sohasem érezte szükségét – felelte.

– Gondolataik elég sekélyesek, mondhatni összeférceltek, de ahogy megfogalmazzák őket, az elismerésre méltó. Sokat tudok közülük. Az egyik úgy hiszem, igazán idevág. „Kiáltsd Pusztítás, megoldván a Háború Ebeit!” Nos, ha jól sejtem ez – vakarta meg ismét Khárun füle tövét -, hamarosan így lesz.

Az öregember úgy vélte immáron megérti istene szándékát. Ki kívánta purgálni vallásából azokat, akik ellentmondva a szent, és éltető káosznak, erővel akartak rendet teremteni benne, maguknak követelve minden hatalmat. Ám nem úgy kerített erre sort, ahogy a tévelygők várták volna, nem azzal, hogy őt, és a hozzáhasonlóan lojális papjait küldi ellenük. Ó dehogy.

Khárun felvonyított, s sok tízezer másik hang csatlakozott hozzá a heliopolisi éjszakában.

Igen, a Birodalom Kutyáit hamarosan eloldják láncaikról. Istene bölcsességében nem őket küldte harcba, hanem az újakat, a felkapaszkodottakat, Konstantin örököseit.

– Így lesz – ismételte magát istene. – Nem hiába hoztál akkora áldozatot.

Ismét meghajolt. Ura nagysága és irgalma előtt, egyaránt.