Adamante notare

 

5.

Heliopolis, Amboka kerülete, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 25. 23.00

 

Bremen Nicos százados megtörölte verejtékező homlokát. Nem a meleg heliopolisi estétől izzadt. Mint közvetlen felettest, őt értesítették először az esetről. Mire kiért a helyszínre a nyomozati csoport már nekifogott a takarításnak.  Az ő kék járműveiken kívül a thanatoszok feketéit is meglátta  kinn az utcán. A Birodalom sokak szerint a csodák birodalma volt, hiszen annyi mágia és varázs szorult belé, mint a Föld összes vidékébe együttvéve sem.  A százados ezekben a pillanatokban nem így érezte. Egy ilyen csodás országban nem lett volna szükség a thanatoszok gyászos seregletére. Ők vizsgálták ki a megmagyarázhatatlan, vagyis javarészt mágia okozta haláleseteket.

Ahogy felfelé lépdelt a lépcsőkön megcsapta az orrát a sötét mágia szaga. Kesernyés volt, és sűrű, egyesek szerint gerjesztő, de neki csak az orrát facsarta. A Heg jutott róla eszébe, az Óvilág szívében mágiával ütött rákos seb, mely felemésztett egy birodalmat és négy országot, valamint feltehetően örökre eltorzította a kontinens arcát. Az ezredessel járt ott, három alkalommal. Kettővel többször, mint kellett volna, és háromszor többször, mint vágyott volna rá. Nem találta rá a megfelelő szavakat. Arra a tájra, mely a legbelső magjáig torzított el mindent, legyen akár élő, akár halott.

 Vennie kellett egy nagy levegőt mielőtt belépett a lakásba. A falakat fekete miazma borította, valami bomlás szagú váladék. A thanatoszok fekete overallos tisztjei, az egész arcukat eltakaró sötét, füstüveg maszkot viseltek, azt a fajtát, amivel képesek voltak a dolgok, hétköznapi érzékkel érzékelhető felszíne mögé, a mélységbe látni, ahogy ők nevezték.

– Jelentést! – vett erőt magán.

 

***

A telefon a Corvus Corax palota egyik belső udvarán érte. Tisztként mindig meg kellett adnia, hogy melyik telefonszámon elérhető, így a parancsnokság központosa odakapcsolhatta a nyomozatiak. A tisztiszolga futva, egy tálcán hozta a készüléket, mögötte a zsinór végigkígyózott a pázsiton.

Hermész vadul csapkodva, termetes hátsóját lógatva süllyedt és emelkedett mellette. Ellentétben a természetes, vagy a mágikus fejlődés során létrejött fajokkal, a sárkánymalacokhoz hasonló kimérák nem pusztán külsejükben voltak furcsák. Hermész teste nem nyújtózott el a levegőben repülés közben, inkább csak csöngött a szárnyain, termetes hátsója előre-hátra ringott minden szárnycsapásnál.

Az ő, szívesen vállalt kötelessége volt reptetni, vagy inkább sétáltatni az állatot, függően attól annak mihez volt kedve. A franciák éltek-haltak a miniatürizált fenevadakért, a házimacskányi oroszlánért, a borjú méretűre növő elefántokért, amiket imádtak, azokat pórázon vezetve, mutogatni egymásnak. Elborzasztotta a gondolat, hogy a természet által alkotott büszke fenevadak házi kedvencként éljenek. A Birodalom, régen tartott, sőt tenyésztett a hadserege számára elefántokat, éppen úgy, mint mások lovakat, ám mostanra néhány ceremoniális alkalmat leszámítva már nem használták őket. Hagyták inkább, hogy a csordák visszatérjenek a vadonba, így Afrikában már több százezer példány kóborolt.

No persze a kontinensen a Birodalommal közösen osztozó nagyhatalmak nem örültek mindennek, hiszen a csordák nyomán ültetvények, falvak tűntek el, és ha a közeli helyőrségnek nem volt annyi esze, hogy hagyja tovább vonulni az ormányosokat, akkor hasonló sorsra jutott maga is. Az óriások némelyiket tíz tonnásra nőt a generációkon át tartó szelektív tenyésztéstől, amihez a természetesnél is nagyobb intelligencia, és rosszindulat társult.

Konstantin bosszúja, igen, így is nevezték őket, találó módon.

 

***

– Jelentést! – ismételte meg az előbbit.

Féltucatnyi, egyforma tükörmaszk fordult felé, kattogva, recsegve, szívva be a lakást megülő bűzös levegőt, majd az egyik, amelyik ezüst sávokat viselt az egyenruháján, odalépett hozzá.

– Rosette Declane zászlós gyilkosság áldozata lett, százados. A fekete és rőt anyag, amit itt lát, – mutatott körbe – ölte meg – mondta teljesen közönyös hangon.

Ezt gyűlölte a thanatoszokban. A színtelen hangjukat, és rideg pontosságukat. Legtöbbször úgy láttak át a rejtélyeken és a halál misztériumán, mint talán senki más, de annyi emberség sem volt bennük, mint egy kődarabban.

– Az anyag mágikus eredetű, összetételét még elemezzük. Azt már tudjuk, hogy önálló akarattal nem rendelkezik, így valakinek irányítania kellett. Emellett erősen kontaktus alapú, és élőszövettel érintkezve a kúpcsiga mérgéhez hasonló tüneteket mutat. Kevesebb, mint egy perc alatt végzett a zászlóssal…

Leintően felemelte a kezét. Nem akarta az egészet hallani.

– Annyi méregről beszélünk – folytatta a thanatosz zavartalanul -, ami több tucat emberrel is végzett volna. Éppen ezért állunk értetlenül a tény előtt, hogy a zászlós miként élhette túl.

– Az előbb azt mondta, hogy gyilkosság áldozata lett, most pedig, hogy túlélte. Beszéljen érthetően!

– Túl hamar akar pontos jelentést, százados! Az anyag megölte a zászlóst. A vére telítve volt a toxinnal, a szövetpusztulás a pókok idegmérge okozta elfolyósodáshoz hasonlított, az erek rőttek és feketék. Mégis volt pulzusa és gyenge légzése, mikor rátaláltak.  Ez előzetesen arra enged minket következtetni, hogy a zászlós kétségtelenül halott volt egy ideig. Ezek után – tárta szét a karját -, mégis visszatért belé az élet. Jelenleg a Hermész Intézetben kezelik.

Biccentett. A nő, mert, a thanatosz az volt, hangja bizonytalanságról árulkodott és ez egyszerre aggasztotta és töltötte el, szokatlan, sötét elégedettséggel. Talán még sem olyan tévedhetetlenek, mint hiszik magukról, és akkor talán a zászlós állapotáról is tévedtek.

Nicoson kezdett úrrá lenni az érzés, hogy nagy valószínűséggel ő volt az oka a támadásnak.

A legtöbb, régiségboltban vett áru teljesen veszélytelen volt. Mikor viszont nem…

Megdörzsölte az orrnyergét.

 Az öreg Aziznál az évek során rendszeresen megfordult, és soha egyelten darabjával sem volt még semmi baj. Legalábbis olyannal, amit neki adott el. Tudatlan lett volna az öreg ez alkalommal, vagy Konstantinverte balszerencse volt az egész? Arra is volt magyarázata, hogy miért nem adódott probléma az öreg boltjában. Aziz üzletét szent helyre építették előrelátó elődei, és a falakba zárt mágia ma is megóvta a tulajdonosokat a kellemetlen meglepetésektől. Annyi rosszindulatot pedig nem feltételezett az öreg részéről, hogy szándékosan rossz árut adott el neki.

Régről ismerte már, és rendszeresen vásárolt nála hosszan alkudozva minden tétel árán, és kölcsönösen tisztelték a másikat és bíztak egymásban.  Így tehát csakis arról lehetett szó, hogy az öreg maga sem tudta mi járt a kezei között.

– Maradtak olyan nyomok, amiből sejthetik, hogy miféle mágia mozgatta az anyagot? – fordult körbe.

– Régi – jött a válasz. – A szerkezete nem szögesen fragmenált, mint a vegytiszta thaumaturgiáé, vagy az elkorcsosult  mundén mágiáé, inkább higanyhoz hasonlóan viszkózus. Szerintem, jóval a Birodalom előtti korból származhat. Akkoriban sok zavaros dolog volt errefelé.

– Valami közelebbi? – dörzsölte meg ismét az orrnyergét Nicos.

– Most ennyit mondhatok. A többit, majd a további elemzések után.

Megcsóválta a fejét. Ezért az ezredes maga lövi agyon. Nem bízza másra, az egészen biztos.

Körbejárta a lakást. Fekete és rőt foltok mindenütt, a fürdőszoba csempéje még nem is száradt meg teljesen.

– A kollégák már összeszedték a másik két áldozat ruháit, és elszállították – közölte egy másik thanatosz.

– Másik két áldozat?

– Feltehetően egy arab férfi, legalább is a megmaradt  anyagdarabkák alapján erre következtettünk. Emellett megtaláltuk egy másik női katonatiszt egyenruhájának maradványait, és a zászlósi rangjelezését, ami szerint viselője az arab gyalogságnál szolgált. Roncsolt test- és ruhaszövetek, kettejükből csupán ennyi maradt, feltehetően a fekete miazam cseppfolyósító képességének köszönhetően.

– Ha így volt, akkor a zászlós…

– Mint mondtam, túlságosan hamar vár válaszokat, százados – ismételte magát a thanatosz. – Még vizsgálódunk.

Vizsgálódnak! – dohogott magában.

– Maradt annyi a ruhából, hogy azonosíthassanak valamit belőle? – folytatta.

– Csupán maga az anyaga, és visszamaradt testszövetek.

A doboz is hiányzott, melyben az ékszert vette, és ez csak megerősítette abbéli gyanúját, hogy az volt a kiváltó oka mindennek. Egy régi, szerény külsejű karkötő.

 Ott hagyta a helyszínt, és a katonai rendőrségre hajtott.  Az épület hideg volt, egy valóságos jégverem, de szükség volt rá. Míg az orihalkun hatékonyan törte meg a legtöbb varázst, az alacsony hőmérséklet és a vulkáni homok pedig hatékonyan szigetelte azok kisugárzását. Ezért is volt fekete a beton, amiből az épületet emelték.

Miután begyűjtötték a bizonyítékokat, hegyi kristályból csiszolt tárolókba helyezték őket, és azokban vizsgálták tovább. Minden egyes darabot többféle fénytartományban is lefotózták, így rögzítve, az emberi érzékelési tartományon túli spektrumokban lévő nyomokat.

Elfolyósodott testszövetek borították őket, átitatva az anyagot. Látott már ilyet. A szerves thaumaturgia beavatottjai képesek voltak elérni, hogy az élő szervezet lényegében önmagát oldja fel. A folyamat sebességétől függött, hogy a szerencsétlen áldozat mennyit szenvedett mielőtt savas kocsonyává olvadt volna. Az ilyesmi pedig nem sokat hagy az ember ruháiból. Ennek fényében egyre rejtélyesebb volt, miként maradt életben, vagy akár egészben a zászlós. Orvoskatonaként tudta, hogy a mágia, ha elég erős, bármire rákényszerítheti a testet, akár szét is bonthatta, majd ismét összeállíthatta, bizonyos keretek között. Ám életre kelteni nem tudta. Emellett pedig, ha valahogyan, egy csak Konstatin által ismert módon képes is lett volna rá az, aki ezt tette, akkor is ott maradt a miért kérdése. Miért oldotta fel előbb sejtről sejtre a zászlóst, hogy aztán ugyanúgy újra alkossa? Ki képes ilyesmire? Képes egyáltalán ilyesmire? Egy régi filozófiai kérdés, a Thészeusz-paradoxon jutott az eszébe, mely szerint vajon az a tárgy, vagy ember, melynek egyszer minden alkotó elemét kicserélték, vajon ugyanazon tárgy vagy ember marad-e?

Vett egy nagy levegőt és a tanult gyakorlattal kiürítette az elméjét. Koncentrálnia kellett, és nem, NEM erre!

Az egyik, erősen roncsolt szövetdarabnál megakadt a szeme egy apróságon.

– Ezt a bizonyítékot hozzák ide! – mutatott a képre.

Az egykori ruhadarab fekete volt, de valamilyen nem természetes, inkább mágikusan, vagy alkímiai úton előállított szövetből készült, így valamelyest jobban ellenállt az őt ért hatásoknak. Vékony kékarany szálakból szőtt vonalak futottak benne, immáron egy sérült, szabálytalan mintázatban. Forgatta egy darabig a kezében a kristálylencsét, majd a több fényspektrumú lámpa felé tartotta. Az első, amit kivett belőle azok a fülek voltak. Aztán az orr hosszú vonala. Sakál, esetleg szamár, vagy, ahogy olykor hallotta emlegetni, egy tengerimalac.

Szetiták.

Ha ezt az ezredes megtudja, felrobban mérgében. Természetesen csak azután, hogy őt agyonütötte. De miért támadták meg a zászlóst? A szetitákhoz hasonló szekták ugyan közel sem voltak normálisak, de azért bolondok sem. A közelmúltban történtek fényében pedig sokkal inkább lapulniuk kellett volna, sem mint megtámadni a Birodalom egyik tisztjét!

Főleg ezt a tisztet. Az ezredesről, vagy róla még csak kideríthették volna, hogy részük volt a szentély ellen intézett támadásban, de a zászlós, ha formaoperátor is, akkor is csupán egy volt a műveletben résztvevő több tucat katona közül. Ezen az alapon a formaszállító sofőrjét is megtámadhatták volna.

Gondolatai ismét visszatértek a karkötőhöz. Mikor a zászlós lakásában nem találta a dobozt, rákérdezett a thanatoszoknál. Nem vettek nyilvántartásba ilyen tárgyat, vagyis nem találtak rá. Úgy döntött egy pillanatra elfogadja tényként, hogy igen, az ékszer áll mindenek mögött.  Miért kellett a szetitáknak annyira a karkötő? A kövek nem voltak vörösek, sem mágikusak, így aligha téveszthették össze a saját ékköveikkel. Akkor viszont miért? 

A ládikó, benne az ékszerrel a vén boltos elmondása szerint időtlen idők óta hevert a polcon. Mikor kinézte, mint ajándékot, több alkalommal is kivette a dobozából, de mindig csak ott, a boltot védő mágikus burok alatt. Nem is nyitotta ki többet, miután megvette. A zászlós, illendőségből nem nézte meg az ezredes jelenlétében, és feltehetően már csak akkor foglalkozott vele, mikor az éjszaka folyamán hazaért.

Telefonált egy sort, hogy lenyomozza beosztottja esti programját, de az, amit megtudott, csak tovább erősítette benne ezt a gyanút. Egy órája volt csupán otthon, miután hazatért az tisztavatás végén rendezett bankettről. Egy óra, Konstantin segíts!

Ismét kocsiba ült, és a Hermész Intézetbe hajtott.