***
Rosette feljebb tekerte a rádiót. A Birodalom talán uralta a világot, de zeneileg nem számított nagyhatalomnak, legalábbis, ami a modern irányzatokat illeti. Az amerikai Dixie-ből és Louisianából útjára indult jazz és blues hamar utat talált az Öreg Kontinensre és a hozzá hasonló fiatalokhoz. Szerette ezt az zenét. Wagnerre vagy Beethovenre nem lehetett leülni egy pohárka konyakkal és elérzékenyülten sírni, ha éppen kedve az embernek. Nem mellesleg kiválóan hangulatba hozta ha éppen úgy adódott az alkalom. Ma pedig úgy adódott.
Nem vesződött a ruháival, csak meggyújtott néhány boszorkánygyertyát. Ezek mind füstmentes lánggal égtek, és az illatukat nem sodorta magával a nyitott teraszajtón beáramló hűvösebb éjszakai levegő. Addig nem, amíg égtek a gyertyák.
Háromszor, rövidet csöngettek. A biztonság kedvéért kilesett a kémlelő nyíláson. Az apró, csónakforma női tiszti sapka alá szorított kontytól, odakint álló tiszttárásának csak még feszesebbek és markánsabbak lett az arcvonásai, melyeket a homlokán és az állán viselt vonaltetoválás választott ketté. Ajtót nyitott.
Kiélvezte egy pillanatig a másik döbbenetét, hogy egy szál fürdőköntösben áll előtte, majd finoman kézen fogta és behúzta a lakásba.
– Leonor! - súgta.
Leonor Al Shahidallal sokban hasonlítottak. Származásuk okán másodrangú polgárai voltak a Birodalomnak, de a katonai szolgálat lévén teljes jogú állampolgárokká válhattak egy napon. Ő büszkévé akarta tenni a családját, Leonor pedig azét, mert polgárként később előnyösebb házasságot köthet általa a sajátja. Már a jövendőbelit is kiválasztották számára, csupán arra vártak, hogy leteljen a kötelező szolgálati idő, ami az állampolgársághoz kellett. Addig volt szabad.
A homlokát ékítő vonaltetoválás, és a homoktól védő arcmaszk mögül is kilátszó, szép ívű, dús szemöldök tetszett meg neki először benne, aztán ott volt a széles, makacs áll, melyet Leonor hajlamos volt nem tetszése jeleként felszegni, közben lebiggyesztve az alsó ajkát. Ezt a szokását a kiképzésük első félévének legsötétebb, legvadabb korszakában is megtartotta, és ez azon kevés dolgok egyike volt, amire Rosette tisztán emlékezett azokból a hónapokból. Leonor azt mondta, neki pedig az ő akkor még vörös haja maradt meg egyedül.
Örökkön, füst és fűszer illata volt, ami csak erősödött mikor együtt voltak. Rosette egy birodalmi kolónián nőtt fel, annak normái szerint, így a saját neme iránti vonzalmát is egyszerűbben élhette meg. Leonor számára viszont mindez bizonytalan útkeresés volt még csupán, tele esetlenséggel és szégyenérzettel. Ám vágytak a másikra, és ilyenkor, ezeken a zárt ajtók mögötti, izgalommal terhes hangon elsuttogott szavakkal teli alkalmakkor, csak ez számított. Az, hogy ruháiktól megszabadulva befészkelték magukat a fotelbe, mely bármilyen nagy is volt mégis túl kicsi kettejük számára, így még szorosabban kellett összebújniuk, hogy a levegőt a másik testének és a boszorkánygyertyáknak az illata töltötte be, hogy látták a másik mikor harapja be az ajkát, biccent aprót, helyeselve, hogy folytassák, amit elkezdtek és ne is hagyják soha abba, csak az volt a fontos.
Sokáig, Konstantinnak hála nagyon sokáig tartott, mire végül elhevertek egymás mellett a szőnyegen. Ilyenkor alig váltottak szavakat, elég volt egy kézmozdulat, bólintás, vagy csak egy tekintet. Miről beszéltek volna? A nem létező esetleges jövőjükről, melyben Leonor szabadon dönthet magáról? Nem. Semmi értelme sem volt ezen rágódniuk, megmérgezve ezzel a pillanatot. Így csak feküdtek egymás mellett, a rádióból kiszűrődött egy blues dal bús szaxofon szólója, és a boszorkánygyertyák lassan leégtek.
***
A nyitott terasz ajtón át a nappaliba beáramló hűvösebb, éjszakai levegővel érkező szúrós, kesernyés szag ébresztette fel a szendergésből. Idegen, veszélyes szag volt, amire teste és elméje egyaránt reagált. Lábait maga aláhúzva, fektéből átvetődött a még ébredező Leonoron, az íróasztalon tartott, kicsi, de nagyon is éles orihalkum papírvágó kés irányába. Tekintetével közben a szag forrását kutatta. Ott állt a balkonja ajtajában. Ott állt? Nem, sokkal inkább kiolvadt a mögötte, a könnyű, esti szellőben hullámzó, félig légnemű, félig folyékony sötétségből, mely betöltötte az ajtókeretet. Mi a…
Látogatója, tőrt rántva elő az övéből, megindult felé. A mozdulat elmosódott volt, mint egy rossz fotó, a fegyvert markoló kar egy pillanatra a lendítés egész ívében létezett, majd ismét anyagiasult, mikor elérte a tetőpontot. Konstantinra! Mágia!
Belerúgott az íróasztalba, a támadó felé perdítve ezzel a bútordarabot, majd amíg az annak kikerülésére fókuszált, egy kurta rúgással útjára küldte a legközelebbi gyertyatartót is. Eszébe sem jutott tőrt vetni rá. Arra még szüksége lesz.
Leonor felriadt a hangokra, s mert közös kiképzést kaptak, hasonlóan gyorsan ás módon reagált. Az ő egyenruhája a nappali padlóján hevert, derékszíján a szolgálati revolverével. Odakapott, és nem vesződve a tokkal, azon keresztül sütötte el a fegyvert, háromszor egymás után. Pontos volt, ám a lövedékek úgy csapódtak bele támadójukba, mintha vízbe merülő kavicsok lettek volna csupán, hullámot vetve, majd ártalmatlanul süllyedve a mélybe.
Sárgás fekete lüktetés volt csupán a térben, ahogy a másik megmozdult. Alakja lehetetlen módon inkább átfolyt az őt Leonortól elválasztó távolságon, sem mint átszökkent rajta, nyomában pedig kinyújtózott a balkon ajtaját betöltő fekete homály is. Kéz volt, vagy inkább csak egy nedvesen csillogó csáp, mely kicsapott és rátekeredett a revolverre, megakadályozva, hogy a tár elforduljon. Leonor így már nem tudott ismét rálőni.
Ugrott. Akárcsak a véső, amit az ezredes formaszállítójában használt a minap, a kés is orihalkunból készült, így bármiből is volt támadójuk, könnyedén beleszaladt a hátába. Érezte, hogy anyagiasult a teste a penge körül, hogyan merül el a bordák közötti lágy szövetben. Meg tudta sebezni! Ám a kés rövid volt, nem merült elég mélyre, így mikor kirántotta, hogy újra döfhessen, a férfi alakja egyszerűen kifolyt közülük, vissza balkonajtóhoz.
Immáron tudták, hogy bármi is a másik, nem sebezhetetlen, és egy egyszerű orihalkum tőr is meg tudja törni az őt védő varázslatot. Maradt még három töltényük a revolverben. Volt esélyük, ha másra nem, hát időt nyerni és végül menekülni. Amennyire a nappali engedte eltávolodtak egymástól, hogy ellenfelüknek minél inkább két irányba kelljen figyelnie.
A kesernyés bűz felerősödött, majd a férfi alakja lucskos cuppanások között egyszerűen szét mált a szemük láttára, ruhája foszlányokra szakadva lebegtek egy pillanatig a sárgás fekete gennyszerű miazmában. Aztán az egész kipukkadt. Beborította őket, a lakást, hogy aztán helyet adjon valami sokkal nagyobbnak és idegenebbnek.
Fekete volt, és vörös. Alaktalan, sötét tömegében rőt színű erek futottak szerteszét, ahogy benyomakodott az ajtókeretbe, és onnan nappaliba. Rosette-n egy pillanatra átfutott a zsigeri rémület, hogy nem pusztán a lakásba tört be éppen, de ebbe az anyagi valóságba. Tanult erről, tudta, hogy a két egymás számára idegen alaptermészetű anyag találkozásakor az egyik mindig megsemmisül. Így áll helyre a megbomlott egyensúly.
A szoba falai belevesztek, olvadtak, oldódtak, a sötét, rőt miazmába. Az egyik mindig megsemmisül.
Ugrottak. Egymásnak ütközve kivetették magukat a folyosóra, így egyensúlyukat vesztve zuhantak a padlóra. A másikat támogatva felpattantak, ám az a valami meglódult mögöttük, kitörve a nappaliból, árhullámként nyomakodva be a szűk térbe, elsöpörve mindent és mindenkit.
Nem jutottak el az ajtóig. A saját lábukon nem. Az áradat felkapta őket és előbb nekicsapta, majd visszarántotta őket tőle, és ahogy tömege egy ismeretlen elv, vagy akarattól vezérelve újra átpréselte magát a folyosón, vissza a nappaliba, egészen a balkonig, őket is vele sodródtak.
Sikoltani akart, régóta először, igazán sikoltani, hátha meghallja valaki. Hátha még segíthet valaki. A massza viszont magába fojtott minden hangot. Sodródott, kapálódzott, bele akart kapaszkodni valamibe.
Mindhiába. A balkon ajtó közeledett, és mögötte az az idegen sötét, rőt miazma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése