Adamante notare

 

4.

Heliopolis, Amboka kerülete a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 25. 22.00.

 

Mivel Rosette Declane, a harci kiképzés végéig, részben civilnek számított, nem kellett a parancsnokságon laknia, így Heliopolis Amboka negyedében bérelt lakást.

Ambokát, angol negyednek is nevezték, mivel a Birodalom a Brit-szigetekről érkezőknek ebben a városrészben adott letelepülési engedélyt a városban és az elmúlt két évszázad során, azon nyomot hagyott az ittlétük. A negyed elegánsabb részein nagy, sövénnyel határolt birtokok húzódtak, központjukban viktoriánus-stílusban épült villákkal, melyeket mágikus hőfalak és vízcsapdák vettek körül, a szegényebb utcákban pedig vörös téglás tömbházak sorakoztak, a tetőkön félig háziasított zefír fészkekkel és ventilátor állomásokkal.  Ezek egyikében lakott már négy éve.

Ám akár mennyire is angol volt egy negyed, ez a város akkor is Heliopolis maradt, ahol a Birodalom szabályai szerint a helyi szokásoknak is érvényesülnie kellett, így az utcák egy részét a bazárok foglalták el. Ezekben pedig éjjel–nappal folyt az élet. A három kontinens felett uralkodó óriás állam vezetői jó érzékkel érezték meg, mivel érhetik el, hogy a különböző népek viszonylagos békében éljenek egymás mellett. Észak–Afrika legnagyobb lélekszámú népe az arabok voltak, akiket még Örök Konstantin toborzott a seregébe, és ígért nekik földeket ezen a forró, de mágiával termékennyé bűvölt tájon. Az arabok magukkal hozták a bazárokat, a teakultúrát és a csinos hastáncos nőket.

Megtarthatták vallásuk azon elemeit, melyek nem voltak ellentétesek a császár által teremtett állam törvényeivel. A régi jogokat azóta sokszor módosították, de alapvetően helyben hagyták őket, így a mostanra őslakossá vált arabok jól belakták a vidéket, és tevékeny, hasznos és nem utolsósorban törvénytisztelő polgárai lettek a Birodalomnak.

 

***

A zuhanyból előzubogó víz alatt álló zászlós életcélnak tekintette, hogy a hadseregben szolgáljon. A szülei hadiorvosok voltak, ahogy a nagyszülei is mindkét ágon.

Fiatal éveit annak bűvöltében élte le, hogy családtagjai sérült katonákon segítettek, és ezért bármerre mentek, hálás arcokat látott maguk körül. A szüleit az egész városban tisztelték, rá pedig már úgy tekintettek, mint a nemes hagyományok folytatójára. Sohasem érezte tehernek az elvárásokat, talán azért, mert a szülei nem erőltették rá, hogy ezt a hivatást válassza, egyszerűen csak megkérdezték tőle lenne–e kedve hozzá.

Amikor igent felelt úgy érezte a szülei büszkék rá. Mást is látott a szemükben akkor, de csak évekkel később értette meg, hogy az, az aggodalom volt  A szakképzésen kiválóan teljesített, így minden esélye megvolt rá, hogy fiatal kora ellenére formaoperátori állást kapjon a légióban, miként arra is, hogy tovább képezzék formamágussá. Teljesítménye és tudása miatt, hamar a magának való és kissé mogorva, de minden más tekintetben briliáns Sarafan Omeritos is felfigyelt rá, és maga mellé vette. Ám az ezredes nem véletlenül volt az ezredes, így a tökéletes eredménnyel sem elégedett meg.

Ezért, mielőtt felettese nyersen a szemébe mondhatta volna, hogy azt akarja, hogy elvégezze a harci kiképzést is, még formamágusi tanulmányai megkezdése előtt, Nicos százados a tudomására hozta, hogy jobban jár, ha látszólag önszántából jelentkezik a feladatra. Sokkal jobban jár. Így, amikor az ezredes mintegy mellékesen, de a rá jellemző komolysággal megjegyezte, hogy ideje lenne fejleszteni a harci tudását, megmutathatta neki a jelentkezési lapját, amit alig egy órával korábban pecsételt le a parancsnokság.

– Jó, akkor rajta – biccentett az ezredes.

És ennyi volt. Természetesen ezek után is ragaszkodott hozzá, hogy bármikor, amikor munka adódik, azonnal és fenntartások nélkül a rendelkezésére álljon.

Hosszú, Örök Konstantin tudja csak, milyen hosszú egy év állt mögötte, melynek összefolyó hónapjai során sokszor elbizonytalanodott, megéri–e. A légiós kiképző tábor kint volt a Qara oázisban, egy perzselő medencében, az istenháta mögött. Meg kellett tanulnia túlélni a sivatagban, azt, hogy miként kell vizet gyűjteni, melyik rovar és növény ehető, és hogy lehet elviselni mindazt, amit a Szahara természetes és mágikus időjárása az emberre zúdíthatott.

Kiképzőik kinyilvánított szándéka volt, hogy vademberré, sőt vadállattá formálják őket, mert a sivatagot csak a legszívósabbak élik túl, ehhez viszont teljesen le kell csupaszítaniuk őket. Minden tekintetben.

Voltak napok, amikre nem emlékezett a kiképzés első félévéből, és ez, bizarr módon, de annak eredményességét dicsérte. A fizikai és mágikus eszközökkel elért változások végén, kiélezett érzékű, kétségek nélkül cselekvő, csakis a túlélési ösztöneik által hajtott ragadozókká váltak, amik sakálok módjára éltek. Ettek mikor megéheztek, aludtak, ha elfáradtak, üzekedtek, mikor kedvük támadt.

Nem emlékezett minden napra, de mindaz, amin átment az egész második félév során elkísérte. Miután a thaumaturgok kisöpörték az elméjükön tort ülő állati ösztönöket és ellentmondás nem tűrően visszarángatták beléjük az emberi értelmet, egy hónapig nem szóltak egymáshoz. Együtt ettek, együtt aludtak, gyakorlatoztak, és idővel, mert a szabályzat nem tiltotta, a hálótermekben, fürdőkben újra együtt találta néhány katonatársát. De szólni, nem szóltak egymáshoz. Nem bírtak.

Azt, hogy meddig hagyták volna őket ebben az állapotban sohasem tudta meg, mert a kiképzés hetedik hónapjában az ezredesnek szüksége volt rá és üzent érte. Feltehetően nem kapott sem elég gyors, sem elég kielégítő választ, mert maga jött el Qarába, háta mögött a századossal. Olyan volt, mint egy homokvihar. Feltartóztathatatlan és irgalmat nem ismerő. Bedübörgött a körletükbe, ahol ő tucat magával ugrott talpra és vágódott vigyázzállásba. Az ezredes ránézett, a kopaszra nyírt fejére, a gyakorlatozástól inasra edződött sovány testére, majd tekintete az övét kereste. Aligha tetszett neki, amit benne látott, mert megrázta a fejét, és kiképzőire pillantva így szólt.

– Ez így nem jó. Már most szükségem lenne rá, de legyen, kapnak tőlem egy hetet. Kaparják össze!

Hátat fordított neki és elindult kifelé a körletből. Szólni is képtelen volt, nem hogy megköszönni, így csak egy gyenge, torokhangú nyöszörgésre futotta tőle, hálaképpen. Az ezredes talán meg sem hallotta, ám a százados igen. Olyan, hagyományos érzékeken túli kapcsolat volt ez kettejük között, amit azóta sem értett, de mindig is csodált bennük. Nicos megtorpant és vele felettesük is. Hátrafordult a jobb válla felett, acélkék szemével szigorú pillantást vetve rájuk.

– Az összeset! – parancsolta és kiviharzott az ajtón.

Egy hétre rá, formaoperátori egyenruhában rohant a szállítóhoz, hogy a gép átszáguldjon vele Egyiptomon vagy akár fél Észak-Afrikán. Jött a feladat, az új kihívás, és felelősség, hogy segítse és óvja felettesét, a százados gondos felügyelete alatt. Jött valami, ami ismét az egész lényét, emberi énjét követelte és ő elfelejtette az előző hónapokat. Aztán újra és újra visszatért Qarába, folytatni a kiképzést.

Más volt előtte és más utána, mégis amikor délelőtt végre megkapták az stráfjaikat, megkönnyebbült. Nem is kicsit. Az ezredes olyan volt, mint mindig, mogorva, és kedvetlen. A századost is csaknem agyonütötte mérgében, mert végig kellett ülnie a tikkasztó avatási ünnepséget, bár sejtette, hogy azért büszke is rá. Mint minden katonájára.

 Nicos ismét tapintatosan értésére adta az ezredesnek, hogy legyen rugalmasabb és adjon neki egy szabad estét.

 

***

 Nedves haját hátrafésülve, kikönyökölt a balkon korlátján és lepillantott az alant hömpölygő tömegre. A víz, az egyetlen elem, mely tanulmányai szerint összekötötte az Idő mindhárom és a Tér valamennyi síkját, felidézte benne az ide vezető út minden szennyét és töredelmét. Talán azért, hogy teste és lelke egyaránt kiadhassa magából, és a forró víz lemoshassa róla. Talán így volt. Szerette volna, ha így van.

 A balkonja előtt elterülő negyed a maga módján nagyon régi volt.  Római alapokon álltak az épületek, Konstantin idejében újra kijelölték a homokba veszett utcák nyomvonalát, majd két évszázada a Britanniából jött bevándorlók formálták a maguk képére, de az aurája még mindig egyiptomi volt. Ha az embernek megvolt hozzá a képessége, megérezhette annak a nehéz és édeskés ízét, melyet az évszázadokon az elmúlt évezredekben az istenek oltárai vetett áldozatok hagytak maguk után. Rosette néha sajnálta, hogy neki nincs hozzá érzéke. Máskor viszont, mikor Nicos százados a város másik oldaláról mesélt, melyet ez képesség szintén feltárt az emberek előtt, már nem annyira.

Heliopolis, mint a legtöbb ősi város, tele volt nyomasztó lenyomatokkal, amik az évezredek során tapadtak rá. A rengeteg vér, gyilkosság, fájdalom, mind a falakban lakott és kísértett, ott is fog maradni mindaddig, míg ember él ezen a földön.

Nem akart így gondolni a városra. Jobb szerette inkább egy hatalmas mágikus formának látni. Ezt is emberek alkották és irányították, akárcsak azokat, amiket majd ő is megtanul kezelni, csupán ennek testét Heliopolis százezernyi épülete jelentette, az azt éltető mágikus rajzokat pedig a thaumaturgok által kijelölt utcák és csatornák hálózata.  Elgondolkodott rajta, vajon akad-e irányító elme ebben a hatalmas szerkezetben, akad-e egyáltalán olyan tudat, mely elbírna vele?

Persze a válasz a kérdésre, valahol mélyen az volt, hogy igen. A Birodalom maga is egy három kontinensre kiterjedő forma volt, melynek alapjait még Konstantin rakta le, ő véste az első vonalakat Európa és Kis-Ázsia sziklahúsába, az általuk kirajzolt jelekkel fakasztva kiapaszthatatlan mágikus kutakat, melyek hatalmát táplálták, csaknem ezer éven át. Ezek az ősi hermetikus formák lettek a birodalmi lét alapjai, a hatalom csúcsától egészen a hétköznapi ember mindennapjaiig. Általuk gyúlt fény az utcákon, folyt víz a csövekben és jutott meleg a házakba, jóval azelőtt, hogy ilyesmit másutt kiépítettek volna. Ám amilyen megbízható volt, olyan robosztus és nehézkes is.  Egy elektromos vezetéket napok alatt lefektettek, egy modern vízhálózat hónapok alatt kiépült, ám mindent, amit mágia mozgatott évekig terveztek és építettek.

Különös, de ő is éppen ennek a ténynek köszönheti az életét. A terjeszkedő és mind hatalmasabbá váló Bizánc sokáig lenézéssel kezelte a primitívebb mágikus szinten álló országokat, amik viszont előrébb jártak a hagyományos technológiák, így például a britek, a közművesítés terén. Ezért jött létre az exklávé a szigetbirodalomban, hogy a bizánci mérnökök tanulmányozhassák és kitanulhassák a korábban megvetett tudományokat. Az ipari célú kolóniából idővel katonai támaszpont, majd állandó település vált, ahol végül találkoztak a szülei.

 Megtörölte a haját, és visszament a lakásba. Az ezredes ajándéka az asztalán hevert, a zárt dobozkában, amiben megkapta. A doboz régi volt, rézveretes rózsafa, egy századokkal ezelőtt divatos stílus emléke. Biztos volt benne, hogy valami ékszer lehetett benne, ismerte annyira Nicos százados ízlését. Merthogy ő vette, abban teljesen biztos volt.

A százados a nőkkel előzékeny volt, és udvarias, még az ezredes szeszélyeit is elviselte. Pletykáltak is róluk éppen eleget, ahogy olykor, kettőjükről is. Miért is ne, hiszen a férfi jóképű volt és kellemes természet. Végül is, a formamágusi kiképzés során elkerülhetetlen lesz változtatni a férfiakhoz fűződő viszonyán. A romantikának vége, helyét felváltja majd a puszta, nyers, funkcionalitás, és ha már így lesz, miért ne egy ilyen férfivel tegyen eleget az elvárásoknak?

 Megkötötte a törülközőt a fején és kinyitotta a dobozt. Sötét, réz karkötő feküdt benne, kopott és matt már a kortól.  Szabálytalan formájú drágakövek sorakoztak benne, a vékony, szalagszerű rézcsíkok között, melyek, mint apró kígyók tekergőztek körbe a karpánton. A köveket durván, vagy alig csiszolták a régi mesterek, de nem tűntek nyersnek vagy elnagyoltnak. Elképzelte, hogy a százados egy füstös, sötét pincehelyiség mélyén, valami ráncos arab vénséggel pöröl az ára felől. A doboz belsejét mindenféle jelek díszítették, főként arab írásjelek, amiket nem értett. A Birodalomban a hivatalos nyelv az új-bizánci, vagy a neobizánci volt, ezen zajlott minden hivatalos ügyintézés, és a hadsereg tartománytól függetlenül is ezt beszélte. Ez századok óta így volt, ám a mára egymilliárd lakosú Birodalomban, lehetetlen volt egyetlen nyelvet fenntartani. Így az arabok a sajátjukat is használhatták, ahogy az irániak, a török törzsek, a dél–afrikai nektók, és így tovább.

Ahogy megforgatta a kezében, rájött miért esett éppen erre a százados választása. A karkötő kora patinát, örök elegenciát kölcsönzött neki, olyat, melynek köszönhetően szinte bármihez viselhette. 

Egy újabb figyelmesség a századostól.

 

***

Fároszi fény gyúlt egy csak kevesek számára érzékelhető sötét tengeren, mely öregebb volt Egyiptomnál, egyidős az első embertörzsekkel, melyek megtelepedtek a Nílus partján. A fekete, higany sűrű vízfelülete megtört, ahogy alaktalan tömegek mozdultak meg benne, és a mélyére merültek, el a fény elől. Ahogy a fény tovább siklott, és rávetült a Holtak Városának élettelen kőtömegére, nyomában cserzett bőrű, sötét arcú alakok indultak éjszakai portyára.

 Heliopolis felett sűrűn kavargott az éjszakai homály, a csillagok fényei alig jutottak át rajta. Nem csak az ég volt fekete. A város szegénynegyedeinek egyikében, a szinte tapintható sötétségben megmozdult valami. Alig volt egyéb életre kelt homálynál, mely felneszelt a hangtalan üzenetre. Ő volt a füle, a szeme, a gazdájának, akitől az üzenet származott. Rég nem hallotta ezt a néma hangot. A homályból született lény nekilódult. A gazdának tudnia kell erről! Cselekednie kell!