Adamante notare

 

3.

Heliopolis, Az Észak–Afrikai Tartományok Hadtest Főparancsnoksága, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 25. 10.00

 

– Önök, sikerrel teljesítették a kiképzést – kezdett bele a beszédébe a tábornok. – Gratulálok…

Ez a beszéd, dohogott magában az ezredes, ez az avatási beszéd azóta sem változott semmit, hogy ő letette a tiszti esküt, és Konstantin a megmondhatója hányszor hallgatta már végig. Ismerte minden szavát, hangsúlyát, azt hogy hol tartanak benne szünetet. Az évek során megszerette, és megunta, sőt meg is gyűlölte, így ha tehette már végig sem hallgatta. Ám most az avatási ünnepség tiszteknek fenntartott emelvényének egyik főhelyén, nem tehetett mást, mint önfegyelmet tanúsított és lassan számolta vissza magában a szavakat.

Ezerkettőszázhuszonöt, ezerkettőszázhuszonnégy, ezerkettőszázhuszonhárom…

– Mondja meg nekem, Nicos, miért is vagyunk mi itt? – kérdezte a mögötte áll századost.

Nicos, aki feljebbvalójához hasonlóan talpig díszegyenruhát viselt, egyik kezében Hermész pórázát tartotta, a másikban egy napernyőt emelt az ezredes feje fölé.

– Mert Rosette Declane kisasszony nyilvánvalóvá tette, hogy nagyon örülne neki, ha ön jelen lenne a kiképzése végét jelentő ünnepségen, asszonyom. Ezért gondoltam, hogy önnek illendő lenne megjelenni az eseményen, elvégre Declane kisasszony az ön…

– Jól van, jól van – intette csendre. – Csak mert a zászlós az operátorom, és megjegyzem jó operátor, még nem kell itt aszalnom magam miatta. Vagy igen?

– Azt hiszem igen, asszonyom – bólintott komolyan a százados.

Izzadtak hát tovább, ahogy a szokások megkövetelték. A beszéd kereken egy óráig tartott, a végére az ezredes úgy érezte, hogy többszörösen elérte a „tökéletesen megfőtt” állapotot. De csendesen, fegyelmezetten izzadt.

 Tekintete időnként, az alacsony, barnára sült, napszítta hajú Rosette-re tévedt. Semmiben sem hasonlítottak ők ketten. A zászlós egy, a Brit-szigeteken lévő birodalmi exklávéban született, apai felmenői írek voltak, idegenek, másodrangú állampolgárok a Birodalomban. A fiatal tiszt apjának valamiért engedélyezték, hogy nőül vegyen egy birodalmi polgárt, ezzel pedig a lánya előtt is megnyílt a lehetőség, hogy olyan területen szolgáljon, mellyel együtt járt az állampolgárság. Ezért lett katona, ezért gyakorlatozott addig a tűz egyiptomi napon, amíg a halvány, szeplős bőre már sötétre égett, és eredetileg vöröses haja homokszínre sápadt. Mint sok elsőgenerációs polgár ő is tele volt tett- és bizonyítási vággyal, amit értékelt.

Ezzel szemben ő Omeritosként, tizenhat nemzedéknyi nemességgel a háta mögött, mintapéldánya volt a birodalmi arisztokrácia, generációkon át tartó, szinte már-már embernemesítésnek számító törekvéseinek. Rosette-t bátorították arra, hogy belépjen a seregbe, őt inkább lebeszélni igyekeztek róla, mert szívesebben látták volna politikai, vagy diplomáciai szerepben. A zászlós, amennyire tudta, egyke volt, ellentétben az északi tartományokra jellemző nagy családokkal. Ugyanakkor neki, szintén eltérően a birodalmi nemességnek a gyermekvállalás terén tanúsított visszafogottságától, három húga és egy semmirekellő öccse is akadt, akik vele ellentétben beteljesítették a szülei ambícióit. Rosette és ő, egyedül választott hivatásukban, a formamágiában egyeztek igazán.

 Formamágia. Formálismágia, ahogy az akadémián gúnyolódtak rajta, főleg a férfi hallgatók.

 Hiába ért el a Birodalom minden más országnál nagyobb fejlődést a mágikus tudományok terén és ismerték mindenkinél jobban annak rejtett ösvényeit, a férfi és női test alapjaiban más mágikus természetének ellentétét képtelenek voltak feloldani. Ezek, eredjenek akár a természet ősi rendjéből, akár egy istentől, vagy tudatos, és a tények ismeretében nyilvánvalóan hímsoviniszta emberi beavatkozástól, sokkal nagyobb hatalmat adtak a férfiaknak, mint a nőknek.

A hímmágia ott volt minden férfiban, akár szunnyadva is, testük izzadta magából, mint a tesztoszteront. Ezért lett az ő mágiájuk látványos, elementális és természeténél fogva pazarló. Ezzel szemben a nőknek szinte „csak” apróságok jutottak. Az ő mágiájuk a teremtés, az életadás volt, ahogy tanították, ám ezzel egyben azt is előírták mire használják a testükben születő, kevéske hatalmat. Egy nő viselhetett akármilyen rangot, juthatott bármilyen magasra a társadalomban, a mágia terén örökre elmaradt mögöttük.

 Ifjan, mint oly sokan, lázadt a gondolat ellen, és voltak pillanatok, mikor puszta dacból megtagadta, hogy részt vegyen a kiképzésük szerves részét képző már-már rituális orgiákon.

Zavarta, sőt undorította a gondolat, hogy éppen a valaha volt legnagyobb birodalom főnemesi lányait fosztják meg annak lehetőségétől, ami egy egyszerű falusi boszorkának is megadatott a századok során, aki ha akart varázsolt, azt, amihez kedve volt, ha pedig úgy akarta a kiválasztott férfiakkal hált. Ő, nem válaszhatott, sem ebben, sem abban. Kékvérű nemesként arra tanították, t amire a legalkalmasabbnak vélték és nem másra, és az a szerencsés ifjú vihette az ágyába, akit a vén mágusok kijelöltek neki. Kinek hímerejétől megújulhatott az övé, és aki kordában tudta azt tartani, akár a gyönyör legmámorosabb pillanataiban is. Így egy idő után csak hevert alattuk,  hagyva, hogy tegyék, amire utasították őket, ahogy majd Rosette is teszi egy idő után, mikor a formamágusi képzése a gyakorlati évekhez ér. Meggyűlölte, ahogy majd a zászlós is meggyűlöli, mindaddig, míg az évek meg nem tanítják mindennek a kegyetlen szükségszerűségére. Miként őt is.

Nem tartotta mindezt különlegesnek, miként magát sem egyedinek emiatt. Ezer és ezer női mágus élte át ugyanezt minden évben. Ám talán éppen ez hajtotta előre, feljebb jutni a ranglétrán, hogy dönthessen, hogy válogathasson, hogy újra szemébe akarjon nézni a férfinak, akivel az éjszakáját töltötte, pusztán azért, mert többet vágyik belőle megismerni annál, hogy milyen kitartó az ágyban.

Férfiak.

Férfiak, legfőképpen férfi mágusok nélkül egy hozzájuk hasonló női mágusnak úgy kellett kizsarolnia magából a hatalmat, elsorvasztva a testét, még egy olyan elegánsnak mondható mágia esetén is, mint a formák. Ő pedig nem ezt az utat akarta járni és Rosette-nek sem ezt szánta, ha már neki, vele, a birodalmi nemessel ellentétben, megadatott a szabad választás lehetősége.

 A zászlós lehetett volna „csupáncsak” nagyszerű formaoperátor, vagy finommágus, aki a könnyen alakítható, így túl sok mágiát nem igénylő, anyagok szakértője. Az ő ajánlásával sok felé elhelyezkedhetett volna, ám mégis a formamágia mellett döntött. Tisztelte az elhatározásáért.

 

 

***

Az ünnepély végén Rosette fellépett hozzájuk az emelvényre és tisztelgett neki.

– Nagyon köszönöm, asszonyom, hogy eljött – mondta tiszteletteljes hangon. – Kérem, fogadja el ezt tőlem!

Bézsszínű szalagot nyújtott át neki, amire a légió jelmondatát hímezték: „Balomon a hitnek pajzsával, jobbomon a hatalom kardjával, megérkeztem én asszonyom.” A légiókban hagyomány volt, hogy a mentorként kezelt feljebbvalókat ezzel a szalaggal ajándékozták meg a tanítványaik.

– Hát… köszönöm. – kereste zavartan a szavakat.

A százados tapintatosan előre nyújtott neki egy dobozkát.

– Igen? – pillantott rá értetlenül.

– Asszonyom, az ajándéka! – suttogta a férfi.

– Igen? Akkor rendben.

Átvette a dobozkát és odanyújtotta Rosette-nek.

– Zászlós, – bólintott, miközben a fiatal nő elvette tőle – gratulálok.

– Köszönöm, asszonyom! – tisztelgett megint Rosette.

– Most, hogy végzett a kiképzéssel, teljes szolgálati időben számítok magára. Nincs többé kifogás, hogy éppen vizsgázik, vagy gyakorlaton van. Vége a kivételes bánásmódnak!

– Értettem, asszonyom! Még ma jelentkezem teljes szolgálatra a parancsnokságon.

– Azt el is vár… – fogott bele megint az ezredes, de a százados finoman jelezve megállította.

– Igen? – pattant fel mérgesen.

– Asszonyom, önnek még úgy sincs szüksége a zászlósra, így szerintem nyugodtan adhatna neki egy szabad estét – hajolt előre a százados, úgy beszélt halkan.

– Úgy véli? – vonta fel a szemöldökét.

– Igen – mondta komolyan a százados. – Úgy vélem, asszonyom.

– Legyen – egyezett bele nagy sokára az ezredes. – Declane zászlós, ma estére kimenőt kap tőlem. Élvezze a szabadságát – intett, és távozni készült.

– Nagyon köszönöm, asszonyom! – szólt utána a zászlós.

– Asszonyom! – suttogott megint a százados.

– Mi van már megint?! Mit sugdos itt a fülembe ember?

– A fénykép – bökött a fejével a százados a közelben álló fotósra. – Tudja, a szokás.

– Konstantin, segíts! – sóhajtott. – Legyen!

A fotós elé álltak. Pontosabban ő csak megpróbált nem dühös arcot vágni a székében, miközben a zászlós a balján boldogan mosolygott, a százados pedig a karjába kapta Hermészt az utolsó pillanatig komoly arccal vártak, majd pont a kattanás előtt vigyorodtak el. A százados harminckettő, a sárkánydisznó nyolcvannyolc foggal.