A khor 4. fejezet 4. rész

 

***

Az ódon, palotának is beillő épület ablakából kilógó taraband már az utca végéről is szemet szúrt neki. Vörös volt és fekete, a Rend déli ágának színei. A kapu zárva volt, de több karmolás nyomot is talált a vén fán. A homlokzaton a négy, gyermekóvó isten jelképeit vette észre. Tehát nem palota, hanem szentély, vagy inkább ispotály. A gyermekóvó istenek szolgálói nagy tiszteletben álltak az óhitűek között, mivel uraik és úrnőik óvták a születendő gyermekeket, ők pedig a világra segítették őket. Az óhit azon hatalmasságai közé tartoztak, melyek fajtájuk többségétől eltérően, ha nem is kedvelte, de mindenképpen szánta az embernemet. Ha volt hely ebben az elátkozott városban, amely védelmet nyújthatott még egy bergamonitának is, akkor ez az volt.

 Próbát tett még egyszer a kapuval, de az továbbra sem engedett. Viszont az a ruha nem véletlenül került oda. Szemügyre vette a homlokzatot és némi keresgélés után talált olyan pontot, ahová a lova nyergében állva fel tudta húzni magát. Imát mormolt Bergamonnak, hogy ne egy csapdába sétáljon éppen bele, majd felkapaszkodott a párkányra, aztán szegélyről szegélyre araszolva haladt felfelé. A taraband szintjére nem tudott feljutni, de szerencsére, erre nem is volt szüksége. A bejárat feletti cseréptetőn keresztben széles párkány futott végig, mögötte mélyen a falban ülő, feltehetően befelé nyíló ablaktáblákkal. Végigsétált a gerincen kitámasztva magát, megpróbálta belökni az egyiket. Billentés, majd koppanást hallott, ahogy a táblát benyomta, és az visszacsapódott a helyére. Megismételte a mozdulatot, ugyanaz történt megint. Nem csupán bezárták, hanem el is torlaszolták, hogy zárva tartsák. Zárt kapu, zárt ablakok, de egy jól látható jel egy ablakban. Azt akarták, hogy valaki megtudja, hogy itt vannak, miközben minden más kívül tartottak. A párkány végéhez oldalazott, a lehető legtávolabb ez előbbi ablaktáblától és hallgatódzni kezdett. Semmi zaj odabentről. Az épület elég nagy volt ahhoz, hogy nem feltétlenül hallották meg az előbbi próbálkozását, és bár az ablakok jó behatolási pontok voltak, mégis elbarikádozták őket, és semmi értelme sem volt olyan csapdát állítani, amibe a zsákmány nem tud könnyen belesétálni Merthogy a szentély eddig nem adta könnyen magát az biztos.

 Ismét ablakot váltott és tőrét a táblák közé nyomva próbát tett a zárral, hogy kiderüljön reteszes, vagy kallantyús. Bergamonra, persze, hogy retesz, mérgelődött magában, majd tőreit a kövek közé ékelve beléjük kapaszkodott majd páros lábbal, teljes erőből, kétszer is belerúgott a táblákba és végre odabent volt az épületben.

Az ablak mögé halmozott tárgyak nagy robajjal dőltek a padlóra. Átvetette magát a romokon, hogy takarásban legyen és meglapult az egyik feldőlt szekrény mögött. Magában harmincig számolt, és közben hallgatózott. Semmi, pedig most már akkora zajjal volt, hogy az épület túl végében is meghallották volna. A folyosóról ahová bejutott több ajtó is nyílt, jobbra egy lefelé, balra egy felfelé vezető lépcsővel a végén. Minden ablak elé bútorokat halmoztak, a még néhány ajtót is leemeltek a pántjaikról, és azokat is az ablaktábláknak döntötték. Nagyon nem akarhatták, hogy valami bejusson az ablakokon. Akkor viszont, tekintve, hogy ő bejutott egyáltalán nem végeztek jó munkát. Ha ő is be tudta zúzni az ablak mögött emelt barikádot, egy nálánál nehezebb férfinek nem sok gondja lehetett vele és elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Rend emberei, még a legnagyobb sietség közepette is ilyen hanyag munkát végezzenek, főleg nem, ilyen sok bútorral. Akkor viszont, kisebb és könnyebb dolog elől zárták el az ablakokat.

A falhoz lapulva elindult a folyosó mentén. Hamarosan egy félig zárt körfolyosóra jutott, mely, egy egykor nyilván gondosan ápolt belső kertet futott körbe. Bizarr módon, ellentétben a város többi, kopár részével, ahol a fákat és más növényeket is elemésztette a várost sújtó átok, itt elvadult lugast talált, az ágak végigkúsztak a falak mentén, néhol embermagas rózsabokrokat látott a körfolyosót borostyán futotta körbe. Talán a szentély ereje óvta meg az kertet. A kert nem volt nyitott, ismeretlen, durván megmunkált, részben áttetsző, sárgás anyagból formált, elnagyolt hatszögekből álló kupolát emeltek felé, mely Theresát a lépes mézre emlékeztette. A körfolyosóból nyíló átjárók egyikében egy elhagyott pajzsot vett észre a földön. Szíjai elszakadtak, de a fémet fekete anyag szennyezte, mely jókora foltban fedte az tüskékkel kivert ököl címert. A folyosó falát több tucat penge okozta karcolás nyom borította, feltehetően valaki vadul vagdalkozhatott odabent, de nem talált el semmit. A vágások vonalán túl már homály borult az ablaktalan folyosóra, a növények pedig letakarták a kupolán még átszűrődő kevés fényt is. A levegő lassan meghűlt körülötte, libabőrős lett, tagjai elmerevedtek, és mintha valami figyelte volna őt abból a homályból. Valami, ami vén volt, idegen és éhes, olyasmi, amit az óhitű szemében is látott időnként, ám most ez a megfoghatatlan rosszakarat, rá, az élőre éhezett.

Fél térdre ereszkedett az átjáró előtt és fohászt mondott.

– Fénynek Ura, kérlek, ne hagyd, hogy lelkem és testem a sötétségbe vesszen, árasszal el kegyelmeddel és fényeddel, ahogy a világgal tetted egykoron. Én pedig fényedtől övezve sújtok le minden tévelygőre és bűnösre, nem a magam, hanem a te dicsőségedre!

Forróság járta át, fohászát követően, ahogy testét megtöltötte az isteni erő, bizonytalansága megszűnt, izmai megfeszültek Gyakorlott mozdulattal megcsavarta a buzogányt és fellobbantotta benne a Szelíd Tűz, erőtlen, de fényes mása Bergamon aranykék lángjainak. Elindult.

Sokára akadt rá az első testre. A hátán feküdt, kicsavarodott tagokkal, arcán rémület görcsbe dermedt, torz maszkjával, bőrét pedig sokhelyütt kicsi, féltenyérnyi fekete foltok borították, amelyek körül megkeményedett és kiszikkadt a bőr. A kardja mellette hevert, ökölbeszorult ujjai között megfakult, valaha talán élénkpiros ruhafoszlányokat talált. A testen nem talált vágásnyomot, vagy más sebet, a foltokon kívül, de a kardon száradt rozsdabarna vér sötétlett.

Pár lépésnyire tőle még ketten hevertek, ugyanolyan görcsös pózban. Se vágás, se karmolás, csak a fekete foltok. Rontás, vagy átok lehetett, de miféle? A folyosón tovább lépdelve újabb és újabb testeket talált, összesen tízet, végül félkör alakú átjáróhoz ért, amely mögötti homályból a Szelíd Tűz fényében tágas és igen magas terem körvonalai sejlettek fel. Magasra emelt buzogánya lángjai egy előtte magasodó sokkarú alakra vetültek, talán a szentély isteneinek közös szobra.

– Segíts nekem, Kicsi Fény! – súgta a buzogánynak, és meglóbálta.

Apró lánggömb szakadt el a fegyvertől és repült fel magasra, jobban megvilágítva az aprólékos gonddal kimunkált groteszk inda és rovardomborművekkel teli falú teremt, majd ahogy alá hullott, fénye teljes valójában mutatta meg a szobrot és annak bronzteste torztükör módjára verte vissza a fényét. Bergamon irgalmazz, nem a gyermekóvó istenek közös szobra volt!

Hatalmas lény magasodott a teremben, rovarszerű kezeiben bronz csecsemőket és kisgyermekeket tartva. Lábai előtt pedig, körben, a terem kövén, emberek hevertek. Inkvizítorok, embervadászok egytől egyig, bőrükön a fekete foltokkal. Ott volt, mind, akit nem talált a folyosóban, a kaschát üldöző összes testvére.

– Bergamon légy irgalmas hozzájuk! – suttogta és térdre ereszkedve imádkozni kezdett a holtakért.

 

***

A nap lassan eltűnt a városfalak mögött, mire megtalálták nővér lovát. aki bizonyára eltévedt a városban, mert a szentély, ami előtt a ló várakozott, egy félreeső téren állt, a főbb utaktól távol. Az inkvizítor felmutatott a kapu feletti egyik ablakból kilógó tarabandra.

– Az a miénk, nyilván jelezni akarták vele, hogy itt vannak, vagy voltak – léptetett el lovával a szentélykapu előtt.

– Okos – hallotta a háta mögött az óhitűt.

Több volt ez annál. Mikor felnézett a bejáratra, Rov, Rod, Rovina és Rodicsak négyesét, a gyermekóvó istenek szobrait látta rajta. Szentélyük azon kevés hely egyike lehetett ebben az elátkozott városban, ahol még ők bergamoniták is meghúzhatták magukat. Kiváló választás, ha az embernek menedékre van szüksége. De mi elől kerestek menedéket? Nyomát sem lelték harcnak az utcákon, így aligha csaptak össze a kascha embereivel és nem azok túlereje kényszeríttetett őket oda, ha pedig szálláshely volt, ahhoz túl jól ismerte a csapatot vezető inkvizítort, hogy az hagyta volna magát csakúgy meglepni még itt is, akkor sem, ha a kascha használja ellenük a hatalmát. Nem éjszakai szálláshely volt hát és nem is hevenyészett erődítmény, hanem rejtekhely.

– A nővér nyilván felmászott a falon a tetőre, onnan jutott be, mert a kaput zárva találta – mérte végig a falakat – de én inkább azt választanám. Nem szívesen hagynám kint a lovakat.

Hátrafordulva a nyeregben, visszapillantott az óhitűre.

 Ahogy az alkonyi fény lassan vörösre festette az utakat és a házfalakat, az árnyak nyúli kezdtek, de nem kelet felé. Feléjük. Az óhitű azt mondta, az átok éjjel fogant, s most, hogy a nap fénye egyre csökkent, lassan ismét eljött az ő ideje. Bármi is hagyta azokat a foltokat a halottakon hamarosan felébred és előmerészkedik nappali rejtekéből. Talán éppen itt érte társaikat is az alkony.

Volt még valami, még egy árnyék, amit az óhitű vetett a földre. Hatalmasra nőtt, de ez volt az egyetlen, ami továbbra is keletnek nyújtózott.

– Biztonságos? – kérdezte fennhangon a másik férfitől.

– Nem – csóválta a fejét az –, de a gyermekóvók Kupalának, a Nyár Úrnőjének fiai és lányai, a kascha sohasem vinné a halált a falak közé. A ti embereitek viszont elrejtőzhettek itt, mert nem engedhette volna, hogy Jasha pribékjei vért ontsanak, egy, az életnek szentelt helyen. Felmászunk? – kérdezett vissza.

– Már túl sötét van hozzá. Próbát teszünk a kapuval, vagy keresnünk kell egy mellékajtót – rázta a fejét az inkvizítor, majd visszaugratott a kapuhoz és leszállva a nyeregből mindkét tenyerét a kapuszárnyaknak támasztva megpróbálta belökni azokat, de meg sem moccantak.

– Akkor hát legyen így! – mordult fel. – Betörhetném, de ha ezek a falak valóban megóvnak minket, ahogy társainkat is megóvták, akkor ez egyszer nem teszek kárt bennük – simított végig a fán. – Keressünk egy másik ajtót!

 

 ***

Az óhitű eltöprengett rajta, hogy vajon az inkvizítor eddig csupán jól titkolta, hogy képes az ilyesfajta, már–már eretnek józanságra, vagy a város hatalma benne is éppen úgy félelmet ébresztett, mint benne, és inkább biztonságban akarta tudni magukat.

 Mivel a szolgakapu is a főkapuból nyílt, reménytelennek látszott, hogy azon jussanak be, viszont ez nem egy templomerőd volt, hanem inkább ispotály. Kellett legyen több kisebb bejáratnak is, valahol az épület hátsó és oldalsó traktusán. A szentély előtt álló elpusztult park fáinak, fekete csonkjai recsegve mozdultak meg mögöttük. Ezúttal már nem lopva, szívdobbanásnyi időre, hanem hosszan, céltudatos módon. A halott ágak megvetemedtek, felfelé hajoltak, sőt nőttek is, oldalra, majd a mind jobban sötétedő ég felé. Ahogy az utolsó napsugár még átsütött rajtuk, még jól látta a belőlük kialakuló, bonyolult formát. Kötés volt, isteni kinyilatkoztatás a hétszer hét nemzedéken át tartó büntetésről, valamiért, amit a városlakók elkövettek.

Gyereksírást hallottak a házak közül. A tér túlsó oldalán apró alakok bukkantak fel, előbb egyesével, majd kis csoportokban.  A kevés napfényben azt nem tudta kivenni, hogy hányan lehetnek, de azonnal szemet szúrtak neki, a fehér szegélyes vörös csuklyák. Pont, mint az emlékben, amit a város rászabadított.  Lázlidérc szobrok, vörös csuklyák gyerekeken, egy elátkozott város… óóó Morrigan, hogy basznád meg!

– Ha van mivel betörni a szolgakaput, veselkedjünk neki. Most! – ugrott le a nyeregből.

Az inkvizítor is látta a gyerekeket, hát nem kérdezett. Leakasztotta a nyergéből a nehéz csatabuzogányt és a kapu elé lépett.

– Kegyelmedben bízva cselekszem Fények Ura, nem dühöm vezet! – kiáltotta és háromszor megpörgette a feje felett a fegyvert. Az aranykék lángok fellobbantak a fejben mely, így, mint Bergamon égi ökle csapódott a fának. A kapu megreccsent, de nem engedett. Ő miközben azon volt, hogy minél gyorsabban elkergesse a lovaikat, félszemmel a tér túloldalát figyelte.

Morrigan tudta, hogy ez lesz és azt akarta, hogy ide jussanak, mert még mindig leckéztetni, emlékeztetni vágyta, hogy tegye végre azt, amihez a legjobban ért s, hogy fogadja el végre milyen esetlen és gyenge nélküle. Váljon újra azzá, ami Vertassen előtt volt. Mert neki nem kellett Kargyroth, ő Carmogort akarta visszakapni és lehet, hogy kénytelen lesz engedni az akaratának. Leakasztotta a vörös bőrtokot a nyeregről.

A harmadik csapásra a kapu végre engedett. Az inkvizítor a fejével a benti homály felé intett, majd egy újabb széles mozdulatot téve a buzogányával a tér felé küldte az aranykék tüzet.

– Ez majd lelassítja őket.

Az óhitű tudta, hogy nem.