A khor 4. fejezet 3. rész

***

Az inkvizítor, tisztelgő látogatást tett a kis eshuroni rendházban. Az ehhez hasonló helyek nyomokban sem emlékeztettek az Északon szokásos megerősített erődtemplomokra és hatalmas monostorokra. Igazából a rendház maga eltörpült a mellett magasodó magtárak és műhelyek mellett, de nem is az volt a cél, hogy az épület fenségével bizonyítsák Bergamon nagyságát.

Mikor a Vertassen utáni purgálás első, heves hullámának véget vetett a Főatya parancsa, Dél megtérítése új, vagyis nagyon is régi irányt vett, visszatérve a századokkal ezelőtti útra, mikor hitüket acél helyett szavakkal terjesztették. Bizonyítani akarták, hogy Bergamon hite gondoskodó, istenük szereti az embert és az támaszkodhat rá.

Biztos volt benne, hogy egy napon ide, Eshuronba is elérnek majd a Rend építőmesterei és alapjaiban újítják meg a várost, az őt megillető helyen emelve új rendházat.

Addig viszont a hit szerényebb erejét, pragmatikus gondolkodás egészítette ki. A mocsártól távolabb eső egyház birtokokon learatott gabonát, minden nyár végén a behordták az Eshuronhoz hasonló szegény települések magtáraiba is, miként a marhákat ideterelték a dúsabb legelőkről. Bergamon egyház minden évben ezzel a gondoskodással bizonyította, hogy az újonnan megtértek is éppen annyit érdemelnek a szemében, mint azok, kik régóta járnak a Fének Ura ösvényén.

Röviden szót váltott a négy elöljáróval. Kettejük szavajárásából arra következett, hogy déliek lehetnek, kik nemrégen tértek át Bergamon hitére és gyors kinevezésük is azt bizonyította mennyire igyekszik megvetni a lábát ezen a vidéken. Az elöljárók részlegesen ismerték a történeteket és tudtak róla, hogy egy nagy, szekereket kísérő lovascsapat haladt el a város mellett, ahogy arról is, hogy nyomukban, rövidre rá egy másik kisebb létszámú is neki vágott a mocsárba vezető útnak. A helyiek szerint az első csoport- nyilván a kascha emberi, egészítette ki magában az inkvizítor-, legalább ötvenen főt számlált

Tekintetet elidőzött a rendház udvarán sürgölődő nővéreken, szolgákon, és a rengeteg gyereken, akik körülöttük nyüzsögtek. Ők, bergamoniták szentségként tisztelték az ártatlan életet, annak kioltását csak Bergamon által megbocsátható bűnnek tartották. Ám bármilyen alaposan is tanulmányozta át a Tanításokat és a hozzájuk fűzött, a századok során mind jobban szaporodó értekezéseket, sehol sem lelte nyomát annak, meddig ártatlan az élet. Jobb combján késdöfés okozta keskeny sebhely emlékeztette arra, hogy egy ötéves gyermek is lehet olyan elkeseredett, hogy fegyvert rántson egy felnőtt férfire.

Bergamon vezette a kezét, mikor nem ökölbe szorított páncélkesztyűs kézzel, csak tenyérrel ütötte meg, mert a Fények Urának bizonyára ennyit ítélt szükségesnek és nem többet, a szolgálóján ejtett sebért. Ebből következett, hogy nem a tett maga, sokkal inkább a hozzá vezető és az utána következő út határozta meg a tettet, éppen úgy, mint ahogy cél, a megfelelő cél is szentesítette az eszközöket, mellyel elérték. Ezért volt hát végtelen Bergamon kegyelme az ártatlanok iránt, mert ha neki úgy tetszett, az sohasem veszítették el, és ezért volt könyörtelen mindenkivel szemben kik ártottak annak, mi neki tetsző.

Ám ha így volt, miért nem sújtott le a kaschára, ki éppen ezt tette?

Az udvaron sürgő gyerekek már mindegyike Vertassen után született, az ő hitükön, Bergamon fényében, ám feltehetően akkor is tele volt velük Eshuron, mikor a seregeik ideértek. Látott elég portyát, tudta mivé válnak a reguláris hadak, és főként a zsoldosok, ha bevesznek egy várost.

 Először fordult meg benne ez a gondolat, mióta a kötelesség időről időre ide Délre szólította.

Az ártatlanok az ő istene zászlaja alatt szolgálók kezétől vesztek oda, mert a kardot és buzogányt markolók kezek nem hallották meg a Fények Urát, hangját a csatazajban. „Délen, ha eldobnátok egy követ és olyan házra esik, ahol valakit elvesztettek Vertassennél, vagy az azt követő években.” Így mondta az óhitű és tudta, hogy igaza van. Apák, fiak, férjek, Dél színe-java pusztult el ott és utána, de sokkal többet vesztettek akkor.

Bergamon akaratából, szemei előtt felrémlett egy lángokban álló város, füsttől és pernyétől sötét utcák, a megmaradt házakat fosztogató katonák, a dermedten kuporgó. meggyalázott anyáik mellett sivalkodó gyermekek, akik sokszor addig maradtak mellettük, míg rájuk nem omlott az időközben lángba borult tető. Sokszor látta már ezt, égette a bőrét a falakból áradó hőség, marta a torkát a füst, ahogy átgázolt a vasalt csizmája alatt szétmálló holtakkal teli, vérüktől iszamós utcákon. Ez volt a purgálás rendje, ám most először állt ilyen módon, testben és lélekben csaknem csupaszon a lángokban álló ég alatt. Mert miként Bergamon kegyelme végtelen az ártatlanokkal szemben, úgy könyörtelensége is kik vétettek ellene.  Vétettek ellene. Mind. Most pedig egy életen át vezekelnek a bocsánatáért.

 ***

 A fogadó, ahová az északiakat küldte öreg és viharvert volt, így is kényelmesebb szállást nyújtott, mint a puritán rendház. Az inkvizítor odabent lehetett, vagy éppen az utóbbi helyen tett látogatást, a nővér viszont az épülethez tapasztott alacsony istálló bejáratánál ücsörgött egy farönkön.

 Kedvelt a nővért a maga módján, mert egyenes volt és képességei szerint képes belátni, hogy hibázott, még ha sohasem kért volna nyíltan bocsánatot tőle, amiért gúnyolódott az asszonyán. Kedvelte és ezért szánta is, mert Morrigan örömét lelete abban, hogy sérült lelkével játszadozzon.

Mindkettejük világát saját törvényei határozták meg és kötötték gúzsba, ám hasonlóak lévén, a magafajták, idővel szavak nélkül is megértették egymást.

 Leszállt a nyeregből és bekötötte a lovát.

– Az inkvizítor? – kérdezte a nővért, a nyereg levétele közben.

– A rendházban. Parancsba adta, hogy itt várjam meg magát, míg ő is híreket szerez. Maga? Mire jutott?

– A kascha embereit egy Uramcori Jasha nevű zsoldossá vedlett khor vezeti, ezúttal viszont sem a zsold, sem a lehetséges váltságdíj nem érdekli – nyergelt le. – Vertassen után éveket töltött azzal, hogy kitöltse a keserűségét és bosszúvágyát a Királyságon, így van benne némi gyakorlata, hogyan ártson nektek igazán. A kascha pedig olyan ajánlott neki, ami kedvére való volt. Egészen biztos vagyok benne, hogy jóval többről van már szó, mint egyszerű emberrablásról, ahogy arról is, hogy az okot talán akkor sem fogjuk megtudni, ha beérjük őket, a kascha élve kerül a kezetekre, mert… – sóhajtott.

–… mert? – állt fel a rönkről Theresa.

– Mert talán már nem is önmaga. Ti számunkra, mi számotokra vagyunk érthetetlenek, de magunkkal azért, még dűlőre jutunk valahogy.  Mégis, akárhogy is töröm a fejemet miatta, nincs értelme annak, amit tesz. Egyszerűen nem kaschához illő, mint már mondtam. Mintha téboly vezetné, de egyetlen isten akad csupán, ki e kegyetlen őrületet számára kedvesnek érzi, ő viszont sohasem választana egy kaschát erre a célra. Meg vannak neki a saját választottjai.

„Megjelenik a gonosz, s azonnal ködösít. Majd ötévszázada lökted sírba a vén szörnyeteget, de újra és újra kimászik belőle, ha szóba kerül, az istene, s én mindannyiszor felvetem, hogy ideje volna, egyszer végre jó mélyre temetned és arccal lefelé fordítanod a rohadékot, hogy ha kaparni támad kedve, hát kaparjon csak” – csóválta a fejét az embervad.

– Annak viszont – folytatta – mindenképpen oka volt, hogy erre jöttek. A mocsárnak vagy a városnak benne, köze van a kaschát vezető tébolyhoz.

– Beszéltem a fogadóssal, említett valami mendemondát a mocsárban álló városokról, többek között. Torkvestor, Andabar meg még valami. Láttam rajta, hogy nehezen veszi a szájára a nevüket.

– Ha ki meri ejteni, akkor nem akkora a baj. – Ne érts félre, ettől még sötét és elátkozott hely, de mifélének az igazán félelmetes dolgok nevét senki sem mondja ki.

„Senki, kik istent ismer és lelkét félti” – szólalt meg újra az embervad benne. – „Mondd csak makacs testvérem, mikor vált ilyen nehézzé, hogy kimond ezeket a szavakat? Hogy senki, ki istent és Urat ismer maga felett, a nevedet szájára nem veheti? Hallod, ahogy kimondják, hogy gondolnak veled, és balkezed mégis tétlen marad? Neked talán nem fáj, makacs testvérem, ám nekem igen.”

– Fáj – suttogta. – Hogyne fájna. Ám kettőnk közül, egyedül nekem fájhat, nem igaz?

„Fáj, ha hagyod neki.  Mondd hát meg testvérem, miért hagyod neki?!

– Khor? – szólalt meg a háta mögött a nővér, kizökkentve töprengéséből.

 – Az emberem szerint, Torkvestor egyetlen éjjel alatt néptelenedett el, és erre csak az istenek átka képes – simított végig az állat nyakán. – A várost sújtó átok nem tette tilalmassá annak nevét, mert az isteneink azt akarták, hogy az emberek emlékezzenek rá, s félve suttogják, még ha soha nem is tudhatták meg, mi történt ott. Jól vall ez az isteneinkről, akik sohasem tudtak felül emelkedni azon, hogy az ember alantas és közönséges fajzat, mely nem érdemli meg, hogy valódi akaratuk megismerje. Akkor sem, egykoron választott kezük volt ezen a világon – simított végig újra a hátason.

Száz, vagy akár csak húsz esztendeje is sokkal biztosabb lett volna a látogatása az elátkozott város falai közé. Mert Torkvestor nevét, még most az azt sújtó átok teljessége idején is a szájukra vették az emberek. Nem úgy, mint egykor az övét. Mert akkor még hatalmas volt, akkor még… több is volt még, mint khor.

 – Ha majd a falai között járunk, ügyeljen arra, hogy az mit lát és érez egyszerre lesz több és kevesebb annál, mint aminek tűnik. Így hat a világra az isteneink akarata. Ez főleg most lehet veszélyes a számodra, hogy Morrigan játszótársara talált benned. Elteszem magam holnapra, gondolom, hajnalban indulunk.

– Még ma, ha az inkvizítor kap vezetőket a lápon való átkeléshez – vélte a nővér.

Mondani akarta, hogy a babonás helyieknek aligha fog tetszeni az éjszakai indulás, keresztül a mocsáron, melyben ma is ott szunnyad az óvadak hatalma, a fenevadakkal együtt, de eszébe jutott mindaz amit Iakov mondott a városról és az esetleges túlélőkről, így nem tette, csak kurtán biccentett.

Morrigan sajátságos tréfája volt, hogy sok éve először, mikor ismét igazán szüksége volt Carmogorra, pont ő lett volna az, aki hagyja a szerencsétleneket ott veszni abban az elátkozott városban. Mert az embervad csak azzal törődik, ami az övé, és csak a maga ítéletét féli, mert egyedül az elől nem bújhatott el.

 ***

Theresa látta az óhitűn, hogy kétségei vannak az indulást illetően, de inkább megtartotta magának a véleményét. Valóban, lassan, de fokozatosan megváltozott mióta átlépték Dél határát. Mintha régen tapasztalt érzések vettek volna erőt rajta újra és újra, mint a bizonytalanság, az aggodalom és egyre gyakrabban látta megvillanni a szemében azt a különös, idegen tekintetet.

Miként azt sem tudta nem észrevenni, hogy egy pillanatra nyilván ösztönösen, bal kézzel nyúlt a nyeregre szíjazott karcsú bőrtok felé, majd mégis inkább a jobbjával akasztotta le róla. Bizonytalanság és aggodalom, s úgy tűnt nem csak ön maga miatt, hanem miatta is.  Tartott tőle, és félt a tetteit irányító istennőtől, kit önfegyelme és Bergamonhoz szóló imái sem tudtak távol tartani, a khor viszont, Morrigan egykori balkeze ezen a földön, úgy tűnt mégsem örvend ennek. Vajh miért?

Vajh miért? Éppen úgy nem tudta erre a választ, mint ahogy arra sem, hogy mióta átlépték Dél határát, soha egyetlen egyszer sem nevezte Carmogornak, sőt gondolni is egyre kevesebbszer gondolt rá így.

 

***

Az óhitű kétségei, az indulást illetően, bármik is voltak azok, feltehetően beigazolódtak, mikor a rendház által kiválasztott vezetők közölték, hogy nem hajlandók éjjel neki vágni az útnak, mert más, ha az embert a mocsárban éri az éj, és más, ha szándékosan, akkor jár arra, ezzel kihívva maga ellen a balszerencsét. Feljebbvalója ingerülten parancsolt rájuk, deressel és más büntetéssel fenyegetve őket, de hajthatatlanok maradtak, így végül az inkvizítor engedni kényszerült. Hajnalban lovagoltak ki a városkapun.

Vezetőik egyetlen szerencséje volt, hogy az út nyugalmasan telt a városig, és valamivel gyorsabban haladtak, mint számították rá. Theresa furcsállotta, hogy ellentétben más helyekkel, ahol vallásuk már megvetette a lábát Délen, bár az óhitűek által emelt útjelző és óvó kövek ott sem nem tűntek el, ám már ott sorakoztak mellettük a Fények Urának jelképével díszítettek is, itt egyet sem látott. Még Eshuron közelében sem, ahol a helyi rendháznak jócskán lett volna alkalma, sőt kötelessége, felállítani néhányat.

Az ősi út kövei még mindig szorosan illeszkedtek egymáshoz, nem lepte be őket sem moha, sem más növény. Mintha építői tudták volna a módját, miként taszítsa el magától alkotásuk az idő és természet rombolását. Az óvó köveket isten szobrok helyett óvadak képmásai díszítették, nyilván a lápon egykor élt szörnyetegek jóindulatának elnyerése érdekében.

A második nap kora délutánján fordultak rá a Torkvestorba hosszú hídra. A vezetőik, látótávolságra a várostól újra megmakacsolták magukat.

– Megvárjuk a méltóságos urat itt, de a városba be nem megyünk, ahogy századok óta senki ki…

–… ki lelkét félti, ezt már ismerem. – vágott a vezető szavába az inkvizítor.

– Kegyelmes uram, mi a lovakat is itt hagynánk. Sem ember, sem állat nem visel jól azt a helyet.

– Honnan tudhatná, ha sohasem járt még ott? – nógatta meg a lovát mogorván feljebbvalója és tovább indult.

 ***

Akárcsak az út, a híd is széles volt, két megrakott szekér is elfért volna rajta. Lábai, több kisebb szigeten nyugodtak. A lápot, ahogy a várost is köd ülte meg, pedig a nap még elég magasan járt az őszi égen.

 A khor tudta, hogy nincsenek egyedül. Érzékei megteltek az Első Hajnal előtti világ kigőzölgésivel, melyek még most is megülték a mocsarat, aminek folyton kavargó mélyén ott tanyáztak az egykor büszke Óvadak, mára elkorcsosult utódai. Minél beljebb hatoltak benne, annál tisztábban emlékezett a régi történetekre erről a földről.

A mocsárlakók ősei egykoron nagy, édes vizű tó felett uralkodtak, nagy félig szárazon, félig víz alatt álló városaikból, majd egy napon, csak az óistenek tudják milyen okból, egymás ellen fordultak. Hatalmuk megmérgezte a vizet, bűzös, keserű posvánnyá dagasztotta a sarat, mely lassan feltöltötte a medret. Mikor a belőle eredő folyók vize olyan ragályoktól lett terhes, hogy a legszívósabb jószágok felfordultak is a környező vidékek kárvallott urai, kik addig óvakodtak beavatkozni a tólakók vitájába, megelégelték az itteniek torzsalkodását.  Bűvölőiket munkára fogva felgyűrték a Mocsárföldeket ma is ölelő dombok sáncfalát, majd tilalomoszlopokat állítottak hármas sorban a magaslatoktól egészen a városokig.

A tólakók, Morrigan tudja miféle népség volt egykoron, többé nem hagyhatták el a földjüket, melyet fokozatosan eltorzított és megmérgezett saját háborújuk hordaléka. Az, mi az egykor volt fajtájukból megmarad most ott nyüzsgött a mélyben és őket leste, azóta, hogy a nyomukban érkező szapora embernép elsőként vetette meg a lábát a mocsarukban.

 Fél mérföldre járhattak az úttól, amikor a szoborpár felbukkant a hídon. Férfi és női alak állt egymás mellett két oldalt, kezükben lámpást tartottak. Századokkal ezelőtt bizonyára nap, mint nap megtöltötték a kőmécseseket, hogy megvilágítsák a ködbe vesző hidat.

Tekintete egy pillanatig elidőzött a nőalak lámpásán. Ellentétben a többi eddig látott szoborral ezt moha és penész borította, de a lámpás belseje most is feketéllett. Biztos volt benne, ha Morrigan látnia engedné, ismerős fényt látna benne, mint már oly sokszor, ha elátkozott helyre tévedt, függően attól milyen bűn váltotta ki az isteneik haragját. Negyed mérföld múlva újabb szobor pár jött, az úr és szolga, majd sorra a városban tisztelt istenek kettősei. A városfalak, a köd miatt csak az utolsó szoborpár, Velesz és Veszna a tavasz istene és istennője után bukkantak elő.

Elég volt rájuk néznie és tudta Iakov ebben az egyben biztosan hazudott neki. Torkvestor falai legalább hatvan láb magasak voltak, a föléjük magasodó tornyok pedig két akkorák. Hatezer ember, no persze. A leviatán szájához hasonló kapun túl két szekér szélesen folytatódott az út, végig kővel rakva, mellette három–, négyszintes házak álltak. Amennyire látta az út sokáig egyenesen haladt, majd kettéágazott valahol előttük.

Ahogy átértek a kapun, néhány pillanatig olyan érzése volt, mintha szúnyog zümmögne a füle mellett, ami így ősszel valószerűtlen volt, majd a zaj, ahogy jött el is hallgatott.

Odaléptetett a kapu mellett álló szoborhoz és végighúzta sebes balját az isten bazaltarcán.

– Halld szavam, úrnőm! Itt vagyok hát, akaratodból, a magam kedve szerint, lejöttem, hogy próbát tégy velem és én veled, hogy eldőljön, járjuk–e még együtt az Utat – suttogta.

 ***

 Theresa látta milyen sokáig időzik a férfi a szobornál, halk szavakkal szólva az isteneihez. Azt, hogy egy szokásnak tett eleget, vagy imádkozott, nem tudhatta, ám apró elégedettséggel töltött el, hogy már nem is zavarja annyira. Tartott a férfitől és félt az istennőjétől, ám nem aggódhatott folyvást mindenért vele kapcsolatban.

„Nem rejlik minden szavában és tettében ártó hatalom” – nyugtatta meg magát. Különös módon talán részint éppen ez táplálta az aggodalmat, melyet egyre gyakrabban látott rajta. Az óistenek bőven mérték a hatalmat annak, akit kedveltek, de kisemmizték a törvényeik, de legfőképpen a kedvük ellen vétő halandót. Aligha nem az egykori khor is ilyen volt.

– Nos – fordult feléjük ismét az óhitű – itt volnánk.

– Bergamon az égben, ez hatalmas – dünnyögte Theresa, miközben felállt a nyeregben. –  Az aremoi erőd falai lehetnek ilyen magasak. Azt mondja üresen áll?

– Századok óta, mióta átok sújtja – léptetett be a kapun az óhitű.

– Carmogor! – rúgatott oda az inkvizítor és Theresa valamiért összerezzent a név hallatán – Eshuronban említették, de nem mondták el miféle az átok. A városlakók nem beszélnek róla, az atyáknak pedig…

–… volt annyi eszük, hogy nem faggatták őket – fejezte be helyette a mondatot a khor. – A városon az istenek átka ül, a lakói idézték magukra, ebben biztos vagyok. Nincs az a vajákos, aki olyan átkot tudna kimondani, mely egyetlen éjjel alatt elnémít egy egész várost, már pedig az eshuroniak szerint ez történt. Alkonyatkor volt város, hajnalban nem volt város. Azt nem tudom mivel érdemelték ki, csak azt, hogy ilyen átkok annak szólnak, akik elkövették, ebbe a helybe pedig annyira beleivódtak az egykor itt élők bűnei, hogy, a kövek képtelenek megszabadulni tőle, ezért él még ma is. Ilyen formán viszont, ha nem tesszük azt, amit az egykori városlakók, talán nem dühítjük magunkra az itt tanyát vert gonoszt.

Az utcákat nem ülte meg köd, a falak láthatóan távol tartották a várostól, de ez inkább aggasztotta az óhitűt, se mint megnyugtatta. Egyetlen fal, bármilyen magas vagy jól rakott is nem állja útját a ködnek. Vajon az építőik értéke el, vagy ez is az átok hatása volt?

Az utak melletti házak olyanok voltak, amilyennek Iakov leírta. Az elmúlt két évszázad nyomtalanul múlt el felettük, hogy örök emlékeztetői legyenek az isteneik hatalmának. Ám nem volt mindenütt így. Az istenek akarata eltörölhette a város lakóit, de az egykor itt éltek nyomaival aligha törődött. Holttesteket, az éhen veszett állatok tetemeit kellett volna találniuk, akár az utcákon, akár a házakban, de semmi. Semmi nyoma sem volt annak, hogy valaha éltek itt. Ez viszont azt jelentette, hogy az átokverte hely mégsem lakatlan. Akadtak olyan az élet és halál között megrekedt lények, ami kényszeresen gyűjtötték az élet ilyesféle maradványait, hogy létezésükhöz további erőt és időt nyerjenek. Nem túlságosan rajongott a fajtájukért.

Félórával múltán a nővér, az egyik félreeső utcában találta meg az első nyomot. Leégett fáklya hevert a földön, tőle pár lépésre barna foltok borították a köveket.

– Talán megszáradt vér – tapintotta meg a nővér.  – De elég kevés. Nem vágástól van, inkább csak elesett, és attól sérült meg. Nézze! Félkör alakú nyom a kövön, ahogy a kardgomb nekiütődött.

– Elesett, – nézett végig az utcán az óhitű – aztán felpattant és tovább futott. Különben nem hagyta volna itt a fáklyát. Leégett, nem kialudt.

– Óhitű – kiáltott feléjük az inkvizítor. – Ez micsoda?

A két ház közötti beugróban, ronda, emberre és rovarra egyszerre emlékeztető lény szobra kuporgott. Bronzból öntötték, de tökéletesen barna maradt, sehol sem talált rajta egyetlen zöld foltot sem.

– Egy lázlidérc. A mocsarakban élnek, Vogyanoj Apónak, a békaistennek szolgái. Rosszindulatú, betegségszellemek, nem emelnek nekik szobrokat – csóválta meg a fejét az. – A legtöbb ősi erőt, inkább kívül akarod tudni a városodon, semmint képmásaikkal odakötni őket. Főleg nem egy lázlidércet.

– Gondolom a kórság miatt – járta körül a szobrot az inkvizítor.

– Ha csak ennyi lenne. A lázlidércek terjesztik a kallómia lázat a Mocsárföldeken, ami csak gyerekekre ártalmas. Pontosabban ők maguk a láz, az élők melegén élősködnek. Olyanok, mint a szúnyogok. Évente egy–két hónapra felébrednek az iszapból és minden élőre ráakaszkodnak. Egy felnőtt emberrel nem bírnak el, de az itteni gyerekek mindegyik átesett már a kallómián. Lázzal, erős verejtékezéssel, rossz álmokkal jár, tízből három gyerek belehal, de aki túléli soha többé nem betegszik meg tőle. Egyesek szerint ez is az óistenek egyfajta adója az emberek felé és senki sem hívná a városába önként a gyerekölő lázat.

– Akkor? Nem az, az egyetlen, amit találtam, több épület mellett is áll ugyanilyen szobor – firtatta Sacron.

– Talán dekadencia, vagy hasonló. Az elszigetelt helyeken, mint amilyen ez a város is, már többször tapasztaltam, hogy idővel gyökeret vernek a fejekben különös gondolatok, és ha azok elég hosszan tartanak, végül hétköznapivá lesznek.

 ***

Az inkvizítor bólintott. Nemcsak az óhitnek, de sajnálatos módon nekik, bergamonitáknak is megvoltak a maguk dekadens irányzatai. Ott voltak nyugaton a baritonok, akik feladták a szakadatlan harcot az óhittel szemben és az együttélést hirdették, keleten pedig a malborgiak, kiknek hite esztelen megszállottságba fordult így sokszor saját vallásuk többi ágát is ellenségnek tekintették. Mellettük persze felütötte a fejét az Első Hajnal óta eltett csaknem ezerkétszáz évben számos eltévelyedés, zavaros, és eretnek tan, de a Rend mindet felszámolta. Az óhitből úgy tűnt hiányzott, ez a fajta alaposság, hogy gátat vessenek az ilyesféle dolgoknak.

Járt már a Torkvestorhoz hasonló, ősi, szinte emberidegen városokban, igaz egyben sem, amit isteni átok sújtott. Volt bennük valami közös, hogy százados köveik már–már önálló életet éltek, ahogy beléjük ivódott mindaz, minek tanúi voltak. A sok öröm, harag, kétség, és gyűlölet mellyel az emberek megtöltötték őket, lassan gyökeret vert bennük és egyfajta öntudattal ruházta fel őket, mely kitartott az után is, hogy emberek, kiktől kapták őket meghaltak. Erre utalhatott az óhitű is, hogy a város magába itta az itt élők bűneit, ezzel lényegében részévé vált azoknak. Eshuroni gondolata jutott újra eszébe, hogy vétkeikért élethossziglan és talán az után is vezekelniük kell, és ez a város éppen ilyen volt.

A kövekből áradó, romlott hatalom nyilvánvalóvá tette számára, hogy a kascha útja nem véletlenül vetett erre. Talán ellenük akarta felhasználni, vagy éppen saját maga számára vágyta megcsapolni. Az óhitű utalt már rá, hogy tettei mennyire nem illenek egy kaschához, inkább olyan, mint az rosszútra tért volna, már ha az óhitben valóban lehetséges ilyen. Ártó hatalmát nyilván megerősítették az ilyesféle helyek. Ez, egyszerre adott okot aggodalomra, hiszen felehetően ismét ereje teljében lehet mostanra, ugyanakkor hatalma még sem végtelen, lesz olyan pillanat, mikor legyengül és ha Bergamon megadja ők, éppen akkor ütnek majd rajta.

 Leakasztotta a nyeregről buzogányát és fellobbantotta a benne szunnyadó tüzet. Bergamon aranykék lángjai a legmélyebb sötétségben is világítottak, szent fényükkel távol tartva az óistenek vadjait, a Fények Ura hívei számára pedig útjelzők voltak a szükség idején. Mind ki az ő hitüket vallotta, megérezte, ha valahol meggyújtották őket. Ha kaschát üldöző társaik még a városban vannak, tudni fogják, hogy hittársuk érkezett. Remélte, ha így van, s hamar csatlakoznak hozzájuk, mert nem szándékozott a szükségesnél több időt tölteni a városban.

 Szél kelt az utcán, meglebbentve az aranykék lángot, de ez dacolt vele, és égve maradt, mert nem fa, vagy olaj, hanem hite táplálta. Biztos volt benne, hogy ez nem véletlen. Pont akkor támadna nem pusztán fuvallat, ráadásul ilyen erős szél, mikor tüzet csiholt? Valószerűtlen. A város, vagy éppen a benne lappangó átok, tudta, hogy a falai között járnak és megéledt a jelenlétüktől.

– „S jő sötétség, hogy a Fényt elnyelje, de az olthatatlan és romolhatatlan, mint, Urának akarata „– idézte félhangosan a Tanításokat.

 ***

Szeme sarkából az óhitű, egyetlen szívdobbanásnyi időre, ahogy Bergamon lángjai rávetültek, mozdulni látta a szobrot. A szárnyakon remegés futott át szemeiben rőt fény villant. Hitük szerint a vörös és minden árnyalata a mohóság színe volt, s mint ilyen, bizonyos mértékig kedves az isteneik szemében. Bizonyos mértékig. Aztán a bronz újra megdermedt, ez pedig tovább erősítette a gyanúját. A holt anyag sohasem mozdul magától, csak ha akarat hajtja erre, legyen az bármiféle is. Egy évszázados isteni átok pedig nagyon is olyan dolog volt, mely hajlamos lehetett ilyesféle rossz tréfára, mint a rosszakarat.

A távolodó inkvizítor után pillantott, aki visszafelé tartott oda, ahol a nővért hátrahagyták. Annak nem volt nyoma, biztosan tovább indult, míg ők a szoborral foglalkoztak.

Magámban remélte, hogy legalább a kascha emberei tovább álltak már a városból, lesz elég bajuk az kövekben munkáló akarattal, a lázlidércekkel és kitudja még mivel, amit a városon ülő átok idevonzott.

Rövid ideje voltak csak a városban, ő viszont mindjobban érezni kezdte a hely sajátos varázsát és nemcsak a mozdulni látszó szoborban. Az inkvizítor lángjait meglebbentő szél, csak általa érzett dögszagot hozott magával, az épületek homályban maradó részeiben megelevenedett volna valamit, a falak pedig fel–felsírtak. Mióta a Régi Utat járta mindig is látta, hallotta az egyszerű emberek számára érzékelhetetlen világot, olyan természetességgel, mint ahogy lélegzett, ám ennek mostanra nyoma sem volt. Iakov jól mondta, önmaga árnyéka csupán. Két szűk évtizede könnyűszerrel seperte volna félre a város kisded játékait, ma viszont még a bergamonitáknál is jobban ki volt téve azoknak. Morrigan nyilván kedvét lelte benne, hogy ismét a nehezebben járható utat kellett választania, hogy védekezés helyett támadni kelljen, s ne elzárja az elméjét a város elől, hanem megnyissa azt, nekifeszülve az áradatnak és erővel a maga hasznára fordítsa. Legyen hát így.

Lótetem hevert az utcán, tőlük nem messze, és még kettő a falak mellett. Nem tépték szét őket, egyszerűen összerogytak a köveken. Ahogy közeledtek feléjük, a saját hátasa idegesen prüszkölni kezdtek.

– Végül csak igaza lesz a vezetőinknek – szállt le a lóról Kargyroth és távolabb vezette a lovát. A kantárt egy ablakrácsra tekerte, majd körbejárta a tetemeket. A három ló nyitott szemmel hevert a földön, rajtuk az összes lószerszámmal és a szájuk körül megszáradt fehér habbal.

– Ezek a mi lovaink, ott van a Rend billogja – hajolt ki a nyeregből az inkvizítor miután odaléptetett a tetemekhez. Az ő hátas láthatóan sokkal kezesebb, nyugodtabb jószág volt, mint amit neki adtak. – Bronz Mezői hátasló mindegyik, a Rend méneseiből.

 Leguggolt az úton fekvő lótetemhez. Nem látott rajta vágás, vagy karomlás nyomot, egyszerűen térdre rogyott, fejét előre lógatta és kimúlt.

– A kövek nem feketedtek el, sehol sem vérzett. Nincs bűz, pedig itt lehet már egy ideje. Semmi rothadás, vagy döglegyek.

– Akkor rontás, vagy más ártó erő végzett velük. A dögevők elkerülik az ilyenek tetemeket – vélekedett az pap.

– Valóban – tapogatta meg óvatosan a lovat az óhitű, még ha biztosan tudta, hogy van valami a városban, ami mégsem veti meg az ilyesféle táplálékot. Az utcák máskülönben nem volnának ilyen üresek. – Hideg és merev, még a bőr is – érintette meg.

Kicsi, féltenyérnyi foltot tapintott ki a szőr alatt, először csak egyet, majd újabbakat. Végül tucatnyi kemény és hideg, már–már fagyott területet talált az állatnak nyakán és baloldalán. A bőr megfeketedett és szárazra szikkadt a foltoknál. Sorra vette a másik két állatot is, rajtuk is hasonló nyomokat talált. Nem tudta mi hagyhatta őket, de biztosra vette, hogy ezek okozták az állatok halálát.

Valami megmozdult a lába alatt. Apró testek sokasága vonaglott a földben, lassú, hullámként hömpölyögve a mélyben.  A város kőhúsában lüktető átok rőten és feketén borult rá. Apró, vörös csuklyás alakokat látott az utcákon a két hold alatt, a láp felől a lázlidércek zümmögését hozta a szél. Gyerekek sírtak a csuklyák alatt. Halottakat látott, az inkvizíció embereit, a nővért és az inkvizítort. Magát látta, ahogy kezében a karddal, újra önmagává válik.

– Carmogor… Carmogor? – hallotta a távolból az inkvizítor hangját.

Az árnyak örvényleni kezdtek körülötte. Rovarok szálltak a vöröslő ég előtt, zümmögésük betöltötte az egész várost. Gyereksírás. Szeme égett, ahogy tekintete lassan végig vándorolt a megelevenedő városon. Látta régi pompáját, érezte a nagyságot, a kínokat, melyre hely épült és hallotta a szüntelen gyereksírást. Elég, Morrigan, elég!

 Varjak és hollók lepték el a várost azon az éjjelen, amikor minden élő szíve megszűnt dobogni benne, a felnőttek álomba merültek a gyerekek utoljára sírtak fel lázálmaikból. Elég! Hideg, embertelen hideg.

Megtántorodott és a falnak esett, ahogy az istennő ereje végig söpört rajta. Érezte, ahogy az inkvizítor a vállát rázza.

– Ember! – rázta meg újra és újra.

Lefejtette magáról a kezét, majd bizonytalanul, de megállt a saját lábán. Megtörölte meg az időközben vérzésnek indult orrát. Morrigan, most is kigúnyolta azért, hogy gyenge, ezt tudomásul kellett vennie, ahogy azt is, hogy most már nem adhatta fel. Ha az istennő így akarja, játsszák hát így a játékot.

– Láz – dünnyögte – a láznak valami köze van a városhoz. Varjakat és hollókat láttam, Morrigan és Maeve madarait. A két istennő kézen fogva, mint a jó testvérek együtt jöttek azon az éjen a városba és közösen átkozták meg – engedett meg magának egy sötét mosoly. – Nyilván nagyon nem volt kedvükre, amit itt találtak, vagy csak a gyermeksírás zavarta őket már nagyon, hiszen nekik nincs sajátjuk.

 Gyerekek. Ő gúnyolja gyermektelensége miatt, ő ki saját maga választotta ezt az utat, míg az istennő szenvedett ennek súlyától, nincs hát joga a szemére vetni, ha keserűsége néha szörnyű dolgokra ragadta az Ezüst Hold istenasszonyát. 

– Hol van a nővér? – törölte meg újra az orrát.