A khor 4. fejezet 2. rész

 

 Radomir javasolta ugyan, hogy a Mocsárföldek felé vezető út mellett álló számos fogadó egyikében szálljanak, meg, de kapitánya hallani sem akart róla. Az íjász aggódott érte, szóbahozta a sebeit, és az állapotát, de nem törődött vele. A szabad ég alatt akart aludni és nem tűrt ellentmondást.

 Arcana említette a férfinak, hogy az első napi égető és szaggató kín, másnapra tompa sajgássá fakult, három nappal később pedig nem egyszerűen megszűnt, hanem szinte semmit sem érzett a Vadak által feltépett sebekből. A hegek tapintása nem volt sem meleg, se hideg, amikor egyik este a patak partján sorra vette a varrattokat, azok már mélyen ültek a bőrben és a húsban, de ahogy megérintette őket enyhe hűvösséget és tompaságot tapasztalt, úgy mintha a ruhája bőrszíját fogta volna az ujjai közé.

 Emlékezett rá, régen mennyire aggódott a bőre miatt. Most sem a sebek zavarták, nem lépett volna a harcosok útjára, ha minden karcolás és horzsolás miatt annak makulátlanságát sírta volna vissza. Mit sem törődve a társai gúnyolódásával a Rend erődjében minden egyes nap, amikor csak megtehette megfürdött és kamillaolajjal kente a bőrét. Kényeskedőnek tartották érte, persze majd mindegyikük északi volt, olyan lányok, akiket az istenük megfosztott az anyaság reményétől, és ha nincs az egyház csak terhet jelentettek volna a családjuknak. Büszkék voltak arra, hogy karddal a kezükben szolgálhatták Bergamont és a Királyságot, női mivoltukat pedig száműzték az életükből, az annak hiányossága miatt érzett keserűségükkel és fájdalmukkal együtt. Jobbára, mint később kiderült számára.

Hiúság, mondták, hogy szeretett szép lenni, még karddal az oldalán is. Ők hiúnak tartották érte, ő pedig gyávának a többieket, mert hátat fordítottak a gyengeségeiknek, ahelyett, hogy szembenézve velük, legyűrték volna és erőt merítenek belőle. Ahogy most ő is tette.

A patak vizéből visszanéző arc többé már nem adott okot a hiúságra, az biztos. Megérintette arca érzéketlenné vált jobb felét.  Harragin, az apród, aki egy szerencsés véletlen folytán az első férfi lett az ágyában, esetlenül, de kedvesen dicsérte arca finom szívformáját és moha zöld szemének megkapó csillogását. Nem hall többé egyetlen ilyen ostoba bókot sem. Arca eltorzult, ép szeméből könny csordult elő. A gyengeségét sarokba szorító akarat meggyengült egy percre, a sebei újra lüktetni kezdtek, lábából kiszaladt az erő, térdre rogyva zokogott a patak partján. Az istenek adják, hogy Radomir ne lássa!

Kárörvendő kacagást hallott a feje felett. Rekedt, asszonyi nevetés, vagy egy varjú kárálása? A sebei egyre forróbban lüktettek, rázta a láz, a gyomra kavargott.

– Nem fáj! NEM FÁJ! – nyögte, de a tehetetlen, szépsége elvesztése miatt kesergő Arcana már nem eresztette. Elgyengült, pedig nem lehet gyenge. Nem most! Kínjai elborították.

 Előrebukott, arccal majdnem a patakba esett. Remegő gyomorral kapkodott a levegőért, torka összeszorult, látása elhomályosult. Sztergojra, most, most fog meghalni! Belehal a saját, istenek verte gyengeségébe! Nem! Küzdeni akart még, ő nem akart gyenge lenni, fel akart állni! Nem!

Képtelen volt megtenni. Elkeseredetten vergődött abban a biztos és rideg tudatban, hogy ezek az utolsó percei. Arca lassan belecsúszott a vízbe.

 

 Hideg, nedves ajak tapadt az övére. Meg kellett volna rémülnie, de az idegen csókja olyan megnyugtató volt. Ezt az ajkat csókolva süllyed majd el a vízben, és nem meghalni, hanem aludni tér oda.  Hosszú, tolakodó nyelv siklott a szájába, le a torkába, mely újra kinyílt és hagyta, hogy hűvös, víz ízű levegő áramoljon a tüdejébe.

Lebegett. A hátán fekve lebegett a patak vizében, miközben a másik az életet lehelte belé. Ki lehetsz? Ki, ennyire jó vagy hozzám? A fájdalom alább hagyott, ahogy megmentője szó szerint kicsókolta belőle. A víz kitisztult és meglátta jótevőjét. Nem emberi szépség volt, vonásait a legértőbb mesterek istennő szobrai sem tudták volna visszaadni. Idegen, mégis hozzá annyira hasonló. Szeme csukva, arcán halvány pír, mintha szeméremből hunyta volna le, a csókja miatt. Az arcot nedves, szürkésfekete tollak keretezték, mint egy varjúé. Emberhez hasonló alakját mindenütt tollazat borította, még négyujjú karmos kezét is, mellyel megtartotta.

 Hallotta, ahogy a vére dübörgése lassan alábbhagyja a fülében. Minden lelassult, elhalkult benne. Jó, olyan jó ez most így.

 Csobbanás a távolban. Nehéz test úszott feléjük, majd egy durva, kesztyűs kéz ragadta meg az övét és rántotta a felszínre. A tüdeje hirtelen megtelt vízzel, köhögve próbált megszabadulni tőle, ahogy a teste földet ért a patakparton. Erősen a hóna alá nyúltak és fel–le rángatták, hogy a teste kiadja magából a lenyelt vizet.

– Jól… khööö, jól vagyok… – próbált szabadulni a kezektől, de azok nem engedték.

– Nem asszonyom, még nincs jól – szólalt meg mögötte Radomir és nagyot nyomott rajta.

Nem csak víz buggyant ki a száján, hanem sűrű, sötét miazma is.

– Elég! – kapálódzott, de a férfi nem engedett. – Azt mondtam elég!

Honnan jött az erő, amivel kicsavarta magát Radomir kezéből, azt maga sem tudta, de hátra törte a csuklóját, kitekerte az alkarját, és egyetlen pillanat alatt már a férfi háta mögött teremett és a hátába nyomta a kezét.

– Elég! – sziszegte a fülébe.

– Jól van, asszonyom, sikerült felfognom – nyögte az íjász – Most pedig elvenné a torkomtól a saját, istenekverte késemet!

Kés? Milyen kés…

 A penge markolata a valóban kezébe simult, ahogy a pengét nekifeszítette a férfi torkának. De mikor? Sztergojra, mikor? Megtántorodott, elhátrált Radomirtól. Balját, amiben a kés volt, maga mellé ejtett, a fegyver kihullott belőle. Az íjász lassan megfordult és felemelte a földről a pengét. Óvatosságból messzire dobta, majd lekanyarintotta válláról a kabátját és a kapitánya csurom vizes vállára terítette.

 Arcana nem mert sem akkor, sem még sokáig azután a férfi szemébe nézni. Csak állt, bénultan és nézte, ahogy a patak vize cseppekben hullik a testéről a fűre. Felettük kárörvendőn kacagtak a varjak.

 

 A madarak attól fogva, többé nem tágítottak mellőlük, miközben keletnek lovagoltak, a Mocsárföldek felé. Az utat kiégett mezők és szántók szegélyezték, amerre jártak.

A Vertassent követő években, bár a háború már elveszett, valójában egyik fél sem fogta fel igazán. Az északiakat tovább hajtották a papjaik, végig a síkságon, hogy az óhiteknek írmagja se maradjon. Egész falvak, városok égtek hamuvá, ahogy a tudósatyák által készített olthatatlan tüzet hordószám hányták rájuk. Tartományok váltak szinte lakatlanná, amerre az északi seregek elhaladtak. Annak idején a varjak az ő útjukat jelezték.

A déliek pedig… a déliek mindent elvesztettek a Számos Trón Csatája után, földjeiket, hitüket, a jövőjüket. Arcana vadászott olyan kölykökből álló csapatra, akiknek teljesen eszét vette a háború. Eszelős hadárvák voltak, valamelyik városból, akik szándékosan ettek egy vajákos átka által halálra sújtott ló teteméből, amit még a dögevők is elkerültek, hogy megbetegedjenek, és amerre jártak vitték magukkal a kórságot is. A Sétáló Járvány, ahogy később nevezték, ezreket vitt el, mire az utolsóval is végeztek.

Olyan vidéken vágtak át, melyet ennyi idő után sem foglalt vissza magának a természet, mert nem csak halott volt, de tisztátalan is, a felett síró szél pedig néma. Átkozottul néma. Nem volt semmi más, csak a varjak szüntelen károgása.

Az ötödik nap este egy romos tanya gaz verte udvarán táboroztak. Radomir a ház körül keresgélt használható, tűzrevaló fát, de mindig úgy került, hogy a táborhely sohase legyen takarásban, így Arcana mindig érezte magán a férfi szemét. Az íjász aggódott érte, és volt rá oka. Valami, lassan, de megállíthatatlanul megváltozott benne.

Vágyni rá könnyű volt, és kimondani még könnyebb, hogy odahagyja emberségét, az embervad hatalmáért, testi és lelki kínjával és megszállottságával táplálja majd, hogy növekedjen, benne őt pedig erővel töltse el. Tudta jól, hogy nem lehetetlen ostobaság, amire vágyik. Az öreg khor, apja régi barátja pontosan ilyen volt. Századokkal ezelőtt, mikor választania kellett, hogy ember marad és összeroskad mindama teher alatt, melyet az élet rámért, vagy lemond mindarról, amiért szeretett ember lenni, ezzel együtt viszont annak gyengéit is hátrahagyva. Sohasem kérdezte hogyan csinálta. Döntést hozott, csak így egyszerűen, vagy könyörgött az óisteneknek, hogy vegyék el tőle az emberség terhét?

– Könnyebb így – mondta neki – ha többé nem bánt az, amit tettél. Az óistenek számára az ember gyenge és ostoba állat, még a lovamat is jobban kedvelik nálunk. De tudják, hogy csak máz, amit Bergamon fénye vont körénk, s alatta még mindig az övék vagyunk. Az, aminek a Szarvasisten teremtett minket.

Minden fogás próbát kíván, majd gyakorlatot, ezt tudta jól. Vakmerően és ostobán kitárta az ajtót, a húsban és csontban szunnyadó hatalomnak, de az elméje igazából nem állt rá készen. Nem tudott valójában azzá válni, amivé lennie kellett. Nem... még nem.

A sebei újra sajogni kezdtek, pár órával az után, hogy Radomir kihúzta a patakból. Fuldoklott, azt mondta. Fuldoklott, azért látta, amit látott. Talán azért. Ember maradt, gyenge és összetört, akit az íjásznak kellett segítenie lóra és arról leszállni. Szánalmas volt, pont milyennek az isteneik szánták a fajtájukat.

Varjú károgott az egyik közeli fán. Varjak! Csak varjak! Sztergojra, miért varjak! Meg fog bolondulni tőlük! Meg fog?

Ahogy a korábbi éjjeleken, ezen sem bírt igazán aludni. Álmában is a varjakat hallotta, de már nem károgtak. Hatalmasra nőttek és azokon a fákon ültek, melyekről azon éjen az emberarcú fenevadak rájuk vették magukat. Karmaikkal a halottakat markolták, néhányban egykori embereire ismert, a többi fenevad volt. Nem károgtak, beszéltek. Azon nyelven, melyen talán akkor szóltak utoljára, amikor még csak a holdak ragyogtak az égen. Hallotta, de nem értette, szavaik szinte belevájták magukat a fülébe, megértést nem, csak még több fájdalmat hoztak.

 Kezeit a fülére tapasztva kezdett rohanni az álombéli erdőben, remélve, hogy elfuthat saját tébolya elől.

 Radomir felrezzent éber álmából. Mintha kövek hulltak volna a földre. Körbepillantott. A tűz még parázslott, de a kapitánya sehol. Sztergojra! Futó lábak zaját hallotta jobb felől, a tanyát övező alacsony kőfal mögül. Felpattant, felragadta kardövét és átvetette magát a kerítésen. A túloldat kövek hevertek, nyilván a kapitány lökte le őket az omladozó fal tetejéről. Imbolygó, de gyorsan futó alakot pillantott meg az egykori ágyások között. Utána iramodott.

A holdak fényében jól látta, hogy a kapitány tántorog, mintha részeg lenne, de olyan gyorsan futott, hogy alig tudta tartani vele a lépést. Futás közben a kezét hol a fülére tapasztotta, hol csapkodott vele. Egy pillanatra, ahogy egy fa árnyékba borította, hatalmas fekete madárnak látszott, nem is embernek, aztán botladozó alakja eltűnt a fák között.

Futott. Azóta védte a kapitányát, hogy először elbírta az íjat. A családja hat nemzedéke szolgálta a Tessarossa–házat, védte annak tagjait és az istenek eddig megóvták őket attól a szégyentől, hogy kudarcot valljanak ebben. Nem szándékozott első lenni ebben a dicstelen sorban, mert azzal nem csak magára, de összes felmenőjére hozott volna vele szégyent.

Először örült annak, hogy ilyen halott ez a táj. A fákon alig maradt levél, így a holdfény bevilágított az erdőt. A kapitány alakja fától fáig imbolygott előtte, úgy százlépésnyire. Nem kiáltott rá, inkább igyekezett minél csendesebbre venni lépteit miközben megpróbált elébe kerülni. Parancsot kellett volna szegnie, és a szeveraki kolostorba cipelnie a kapitányt, azon a napon, hogy magához tért!

Varjak raja húzott el felettük, és ahogy elrepültek fekete tollak hullottak az éjszakai égből. Átrepültek a kapitány feje felett is, aki a nyomukba szegődött. Ment, amerre a tollak ösvénye vezette.

Hallotta, hogy az átokverte madarak újra felkárognak az ágakon. Varjak, a vílák, a sötét éj, és fagyos szél tündéreinek madarai, melyek már napok óta kísérték őket, rossz előjelként. Miért? Nem sújtották már éppen eléggé a kapitányát? Ekkorát vétettek volna ellenük?

Szél támadt a fák között, felkavarva a tollakat a földön és feljebbvalója eltűnt egy fa mögött.  Hogy Víj verne meg! Nem törődve már semmivel, rohanni kezdett.

A megmaradt nyomok egy tisztásra vezették, melynek közepén fekete fűz állt, tövében mohás kövek formálta tavacska, mely folyékony ezüstként csillogott a holdak fényében. A kapitány a partján guggolt mezítláb, neki háttal.

– Kapitány! – kiáltotta, miközben gyors léptekkel közeledett felé.

Feljebbvalója felállt, és oldalt fordítva a fejét, a jobb válla felett ránézett. Ezüst fény látott csillanni a szemében, pont olyat, mint a tó színe, aztán kapitánya bal kezével megoldotta inge zsinórjait és hagyta, hogy a vállán lecsúszva a földre hulljon.

Az íjász hallotta, ahogy a varjak kárörvendően nevetnek a fákon. Miféle rontás ez? A fekete fűz életre kelni látszott a szélben, levelei között ősi dalt fütyültek az ártó szellemek. Radomir érezte, ahogy bódítóan édes, mégis metszőn hideg levegő telepszik a tisztásra. Látása elhomályosult tőle, lábai elgyengültek. Távozz rontás! Sarokba szorult vad módjára küzdött ellene, megküzdve minden egyes lépésért. Miért, isteneim miért?

Előtte, ez volt az egyetlen, amit még ekkor is tisztán látott, a kapitánya előre hajolva egy bordélyházi kurtizán szégyentelenségével bújt ki a nadrágjából, lustán végig simítva a csípőjén és a fenekén, majd belépett a tavacskába, melyen vize teljesen elnyelte.

Az isteneik gúnyolják gyengesége miatt. Nőként gondolt feljebbvalójára, úgy is bánt vele, és mindig tisztelettel. Soha, soha nem mutatta volna ki, ha vágy ébredt volna benne iránta. Nem illett volna, nem az a dolga… az a mozdulat, ahogy kibomlott inge lecsúszik róla, ahogy a keze végigsimít a testén…

A lába magától indult meg a fűz felé, hagyva, hogy annak dala felvezesse a tavacskához. Felhágott a köveken, de csak az ezüst vizet látta, a kapitánynak nyomva veszett. Belépett a tóba. A felszín megremegett, higanysűrű lett, és ami kiemelkedett belőle arra Radomir nem talált szavakat. Két, hatalmas, fekete madár szárny bukkant fel először, majd azt követte a sötét tollak koronájával ékes fej és a pihetollas, ám mégis meztelen felsőtest. Az előtte álló jelenés kapitánya ép arcát viselte, annak korábban sérült felén valamivel több volt a toll és elvesztett szeme most ezüstös sárgán villant rá. Nem volt benne már semmi emberi, mégis Radomir soha életében nem látott még ilyen gyönyörűt. Víla volt, a sötét éj és a fagyos szél óvadja.

– Jer! – nyújtotta felé jobbját a tündér. – Jer és vedd el, amit neked adok – balja lecsúszott az ágyékához, és Radomir szeme önkéntelenül is követte a mozdulatot.

– Ne habozz. Sokévnyi szolgálattal érdemelted ki és sokáig bizonyíthatod újra és újra, hogy érdemes vagy rá – fogta meg a kezét és a füléhez hajolt. Arcana hangján beszélt, de olyan módon, ahogy az sohasem sem szólt volna hozzá. – Gyere! – húzta be gyengéden a mélyebb vízbe.

Radomir nem tudott tovább ellenkezni. Ajka kapitányáéra tapadta, egyik keze annak bal mellére, a másik az ágyékára simult.

– Vedd el!  – sürgette a víla.

Elvette. Vadul, szinte már állati módon hatolt be és a nő gyönyörrel fogadta követelőző érintését.

– Vedd el, vedd el, vedd e! – ismételte folyton, miközben négy karomszerű ujjával a férfi bőrébe és húsába mart, ahogy ölelte. – Hány férfit irigyeltél és gyűlöltél, azért mert meghágott engem? – sziszegte a fülébe – Mennyire gyűlöltél engem, amikor szesztől részegen háromnak is hagytam, hogy megkúrjon abban a csűrben, a Tavaszköszöntő estéjén?  Mennyire?  Mennyire? – nyögte a férfi lökéseinek ütemére.

Akkor, egy pillanatra irigyelte azt a három katonát, de most már az övé volt, csak az övé.

– Igen, a tiéd vagyok! – harapott bele a vállába a nő – és te az enyém!

Radomir teljesen beleveszett az aktusba, egyetlen pillanatig sem érezte azt a fájdalmat, amit a víla karmai hagytak maguk után a hátában, ahogy lassan, araszról araszra belevésték a húsába az óvadak megannyi hívószavát.

 

 ***

A khor követte vendéglátóját a pincébe. Iakov sorra tárta ki a nehéz megvasalt ajtókat, amíg leértek a ház alatt legmélyebben fekvő helységbe. Az utolsó nem fából vagy fémből készítették az egykori mesterek, hanem kőből, mégis könnyedén fordult ki nehéz pántjain. Vajákos jelek százai borították, akárcsak a mögötte lévő helységet. A gazda meggyújtotta a parázstartókat, így eléjük tárult a szoba.

–  Huszonegy nappal az után, hogy a kascha embere lemondott rólad, és Jasha után küldött, nagy vihar dúlt, dörgött, de csak kétszer fiadzott villámot az éjszakai ég. Egyet, mellyel érkezett és egyet mellyel távozott. Perun papja volt, hat láb magas, csontsovány férfi, övig érő szakállal, és a húsába meg a csontjába vájt kék jelekkel. Ismerős?

Bólintott.  Mindenek Atyjának papjai csak nagy ritkán fordultak meg az emberek között, hatalmuk olyannyira eltávolította őket a köznapi világtól. Nem is igazán értették már, így ha felkerestek valakit, annak illett földig hajolva megköszönni a magasztos látogatást és joga nem lévén, nem kérdezni annak okát.

– Azt parancsolta, hogy vegyem át megőrzésre, mert biztosan eljössz érte és én eleget tettem neki.

Helyesen tette. Ahogy azt is, hogy meg sem próbálta megemlíteni Perun választottjának, hogy talán már a Shívó homokja alatt fekszik, mert senki ki az óhitet vallotta és életét, vagy lelkét féltette nem ellenkezhetett velük. Ha azt mondják, eljön érte, akkor eljön, de hogy mikor és miként azt nem kellett tudnia és tekintve, hogy Perun papjai egészen idegen módon látják a világot, akartuk igazságának az sem szabott különösebb határt, ha ő valóban halott.

– Titkon reménykedtem benne, hogy a kardodat hozta el, de aligha lehet az – intett az állványra Iakov.

Kard, sóhajtott magában Kargyr. Nem volt kard, legalábbis eredetileg nem. A fémállványon keresztbe fektetett vörös bőr alatt nem a Hatláb Acél pihent, a kard melyet annyi csatában forgatott, hanem Perunnak a villámok és viharok urának megkövült akarata. Sok éve hullott le az égből, Coradorum földjére, mikor még a nap olyan halványan pislákolt, hogy az óistenek vadjai is szabadon járhattak alatta, öt láb hosszú, girbegurba kristályként kövülve meg. Számtalan éven át maradt ott, amíg Perun el nem küldte érte papjait, hogy hordozót találjanak akarata számára. Azok, pedig akik előtte viselték, mind más és más formát adtak neki, számosat, ahogy mondták, hiszen az isten akarata is oly sokféle volt velük.

Ötszáz éve is meg volt már, mikor tisztelete jeléül gyalogszerrel elzarándokolt a Feketebércbe, Perun legelső templomához, hogy meghajoljon az óidők eme csodája előtt, és Útja utolsó próbájaként elvegye azt nyughelyéről. A megkövült villám pedig, akár Morrigan, akár maga Perun akaratából elfogadta őt hordozójának. Karddá vált, két tenyér széles, hat láb hosszú kéklő acéllá, ő pedig Kargyroth Mogoron Mahalnakból, végleg Carmogorrá, a Mogorva Mennydörgéssé.

Vertassen után visszavitte. Abban a világban, mely a vesztes csata után következett, nem volt többé szükség a fajtájára, neki pedig Carmogorra, és ő nem is akart tovább az maradni.  Életet akart, ősz szálakat a hajában, reggelente sajgó hátat, egy asszonyt, aki mellette ébred, míg el nem múlnak felettük az évek.

Az évek elmúltak és most ismét itt állt, gyengébben és lélekben öregebben, mint valaha.

– Okkal hozta el, tudom. Szükségem lesz rá. De vajon erőm maradt–e még?

Jobbjával leemelte a bőrtokot az állványról. Még nem volt itt az ideje, hogy a baljába vegye. Még nem volt rá méltó.

– Az istenek majd eldöntik, Kargyr.

– Valahogy én is ettől tartok.