A khor 4. fejezet 1. rész

 

„… az óistenek Vadjai pedig elmenekültek Bergamon fénye elől, le a földnek méhébe, fel az éjnek sötétjébe. Meghunyászkodtak mind, kivéve egyet. Mert ez a Vad az emberek lelkében rakott fészket, és lassan elszunnyadt, amíg újra eljött az ő ideje. Az embervad türelmes bestia, évtizedeket is vár, ha kell, míg kitörhet és felfalhatja, aki csak az útjába akad, elsőként annak lelkét kiben fészkel…”

 

Az óistenek Vadjai, részlet

 

Eshuron városa, már ha az egyáltalán, egy volt csupán a Mocsárföldek határán megbúvó települések közül. Ez is ingovány egyik szigetére épült, talán éppen a vidéket régen uraló óhitű fejedelmek egyikének sírdombjára.

Ha ez nem is tette különösebben jelentőssé a várost, az, hogy egykori urai számos emberöltővel ezelőtt időt és pénzt nem kímélve falat emeltettek köré, a környékbeli rablóbandák és a mocsári fenevadak ellen, már igen. Arra, hogy erre mikor került sor, akárcsak a falat építető család neve mostanra kikopott az emberek emlékezetből.

Khor, ahogy az inkvizítor és a nővért követve végig lovagolt a városkapuhoz vezető alacsony töltésen, nem csak a mostanra pusztulni hagyott, rogyadozó védműveket vette észre, de az apró fülkéket is, melyeket a falakba süllyesztettek annak építésekor. Amik még megmaradtak, az mind kifelé volt nyitott, a külvilág és legfőképpen a mocsár felé. Védművek voltak ezek is a maguk módján, századok óta leporladt mesterek, mostanra bizonyára elkopott óvó jeleit rejtették.

 A roskatag kapuban két, inkább martalócnak mintsem őrnek látszó, a város urának gém és béka szimbólumokkal díszített címerét viselő férfi állta útjukat, foghíjas vigyorral a képükön követelve a kapupénzt, az áthaladásért cserébe.

 Az inkvizítor a nyeregből kihajolva, fél kézzel emelte fel a földről az egyiküket, hogy a képébe nyomhassa a Rend szöges ököl szimbólumát, majd visszaejtette a fickót a földre. A helyieknek nyilván az északiak és az egyházuk elleni soha meg nem szűnő utálat ellenére is volt annyi eszük, hogy ne igazán ellenkezzenek egy magasrendű egyházfival, s főleg ne sokat kérdezősködjenek, mi dolga lehet itt, ezen a Bergamon háta mögötti helyen.

 

 A falakon belül Theresa úgy találta, Eshuron sok déli mocsártanyához hasonlóan mindösszesen egyetlen igazi utcával rendelkezik, amely városkaputól városkapuig futott keresztül a településen, s melynek mentén minden fontosabb épület helyet kapott. A város javarészét csupán a házak között kimaradt szűk sikátorok kötötték össze, amiket néhol durván gyalult deszkákkal fedtek el. Ezekből jutott a főutcára is bőséggel mivel az is csak néhány helyen, főként az újonnan emelt elöljáróság és a templom előtt volt kikövezve.

– A fogadónak abban, az irányban kell lennie – mutatott az óhitű keleti irányba. – Nem lehet eltéveszteni, az egyetlen a városban. Ott várjanak meg, amíg végzek – nyújtotta tenyerét az inkvizítor felé, nyilván pénzt várva tőle. Feljebbvalója a nyeregtáska egyik, gondosan elzárt zsebéből kövér erszényt húzott elő, a férfi kezébe nyomta.

– Ne éljen vissza a bizalmammal! – közölte szigorú hangon.

– Még nem áll szándékomban – vette át a pénzt, hasonló hangvétellel az óhitű.

 Theresa tudta, hogy az inkvizítor megegyezett vele, hogy egymaga találkozik az emberükkel, ám most először hagyták igazán egyedül, mióta elindultak a bányából, ráadásul nem kevés pénzzel a zsebében. Remélte, hogy feljebbvalója parancsba adja, kövesse a férfit. Az óhitű, Bergamon tudja, hogy, mintha megérezte volna, hogy erre gondol, mert felé fordította tekintetét. Igen, nemcsak megérezte, hanem ismét olvasott benne és ezúttal valóban ő és nem a tetteit irányító óistennő, Morrigan.

Megcsóválta a fejét. Tudta, ha megpróbálna, utána eredni tenne róla, hogy tévútra vezesse, vagy bajba keverje. Miért? Mert ez volt a bizalmatlansága ára a magafajtánál.

 A khor hasonlóan gondolkodott, mint Arcana, ám talán még nála is „óhitűbb” módon. Minden, mi akarata ellenére történt körülötte, vagy vele, személyes volt számára, rangját és őt magát sértette és akként is kezelte. Megtorolta, ha kell és miért? Mert megtehette.

 Az óhitű hátat fordított nekik és ellovagolt. Feljebbvalója nem intett parancsot, csak figyelte, ahogy lovával eltűnik a szemük elől.

Végig lovagolt az utcán. Esteledett már, de a város legújabb épülete, Bergamon temploma előtt hosszú sorokban álltak az emberek. Egy Eshuronhoz hasonló városban, háború és járványok nélkül is akadt elég szegény és nyomorult, akinek szüksége volt időről–időre egy vekni kenyérre, tiszta ruhára, vagy csak egy jó szóra valakitől. Bergamon egyházát hatalmas földek tették gazdaggá, a magtárak tömve voltak terménnyel, az egyház kincstáraiban, halomban állt az arany. Ezt mindenki jól tudta, s mindez a Fények Urának nagyságát és világi hatalmát hirdette, míg irgalmát a templomok rendszeres alamizsnálkodása.

 Az egyik sorában férfiak álltak, ők kapták a családonkénti liszt, sózott hús és zsír adagot, a másikban az asszonyok, nekik jutottak, az egyszerű, de tartós anyagú szövetvégek, az apróságok pedig a harmadikban tülekedtek, hogy egy csupor meleg tejet és szárított gyümölcsöt kapjanak a nővérektől.

Ők sose tették. Isteneik nem szerették az embert, egyházaik csak engedelmességre és szolgálatra szorították őket, és a hívek többet imádkoztak azért, hogy egyetlen hatalmasság se sújtsa őket, mintsem, hogy kegyelmében részeltesse. Eszükbe sem jutott volna, ahogy szolgáiknak sem, hogy ilyen módon szerettessék meg magukat a néppel.

 Viszont sohasem háborúztak hitért, imáért, tanítások igazáért. Bergamon hite üldözte az összes többi vallást, követőiket arra kényszerítette, hogy megtagadják uraikat, a makacsokat kínpadra, az istenek szolgáit máglyára küldte. Egyetlen óistennek sem jutott soha eszébe tagadni egy másik létezését, hiszen az ikerholdak minden éjjel felkeltek, Sztergoj verejtéke és vére, a vas ott hevert a földben, Polev pedig ott kísértett minden emberi könnycseppben és a gyógyulás fájdalmában.

A templom mellett kaszárnya állt, előtte a Rend egyenruhás katonái gyakorlatoztak. Nem Bergamon irgalmas–irgalmatlan mivolta volt az oka az óhitek bukásának, hanem ezek az emberek. A Fények Ura ezreket tudott kiállítani az ő tucatjaikkal szemben és hiába ért fel az óistenek egy–egy választottja száz harcossal, végül meghátrálni kényszerültek az Északiak vaslégiói előtt.

Vertassen óta sokszor töprengett ezen. A magafajtának nem lett volna szabad megérnie ezt az új világot. Nem volt illő, nem volt helyes. Egész eddigi élete ennek a hatalmas, roskadozó birodalomnak a bejárásával telt, az örök kalanddal és harccal, melyet az a föld nyújtani tudott a számára és a fajtája számára. Meg kellett volna védeniük azt, amit úgy szerettek.  Bármilyen áron.

Még sem így történt.

Valami elromlott a régi világban, és bennük is. Az istenek akaratából az ember emlékezete gyarló és rövid, pár nemzedék múltán a legrégebbi, legerősebb történetek is kikopnak belőle, ha nem mondják el őket újra és újra. Elfeledik majd milyen volt egykoron, miként azt is, kik voltak ők. Elfelednek minket.

Megtehették, mert gyarlók és esendőek voltak, bűntelenek abban, ami végül történt. Ám neki és a fajtának nem járt bocsánat az istenek csillagtalan ege alatt. Morrigan tudja, így volt helyes, hiszen ők veszítették el a régi világot.

***

A ház, nagyobb és jobb állapotú volt, mint a körülötte lévők. Mint a legtöbb módos ember otthona ez sem a puszta földre épült, hanem egy másik korábban már elsüllyedt épületre. Ez jó, célszerű szokás volt Eshuronban a legtöbb régi család a korábbi századokban épített, majd a mocsár által lassan elnyelt épületekre emelte a házát, így lényegében azok nagyobbak voltak a föld alatt, mint felette.

Az épület által körbe ölelt udvar kapuja alacsony volt, így ha az ember lova nyergében kívánt belépni, mélyen meg kellett hajtania magát. Déli szokás volt, főhajtással megadni a tiszteletet a ház urának és a házi isteneknek, a domovojoknak, s így a lovasok sem lehettek kivételek.

 Még körbe járta az udvart, majd leszállt a nyeregből és szintén a szokásoknak eleget téve, a fogadó szobába lépett. Ennek nem volt igazi ajtaja, a döngölt földön, durván gyalult padok és asztalok sorakoztak.

A házigazda ebben, a csapádnak sem utolsó helységben fogadta a váratlan látogatókat, már ha egyáltalán beszélni kívánt velük.

Fertályórát várt az egyik padon ülve, mikor fények gyúltak az udvaron és lábak dobogására lett figyelmes. Legalább hat ember, a lépéseik súlyából ítélve, hárman vasban.

– Gyere ki! Lassan, hogy jól megnézhessünk magunknak!

Nem ismerte fel a hangot, nyilván a gazda valamelyik ember lehetett. Kilépett az udvarra.

– Kezet fel, hogy lássuk! – fogtak rá két számszeríjat.

Felemelte, és nyitott tenyerét feléjük mutatta. A ház ura által hozott szabályokkal modortalanság lett volna ellenkezni.

– Kissé kihűlt e ház régen forró vendégszeretete – jegyezte meg és előrelépett kettőt.

– Úgy biz!

Az íjászok mögött álló egyik vértes kilépett elé az udvarra. Vastag bőrre vart páncéldarabok kusza összességét viselte, de jól látszott a fickó mozgásán, hogy szokva van az ilyesmihez, talán a vértes gyalogságban harcolt annak idején. A kezében markolászott széles pofájú bárd nyilvánvalóvá tette, hogy nem szavakkal szokta győzködni az embereket.

– Főén azoa, ai, az észai papoal gyüne! – mordult rá.

Nem állta meg a mosolyt. A kurafi beszéde inkább nevetséges volt, mint félelmetes.

– Gúnyolsz, bugris? – köpött felé az egyik íjász.

– Egy fokkal jobb, de csak egy fokkal. Iakov Radzimhoz jöttem, ő ennek a háznak a gazdája – pillantott rá.

– Lehet, hogy a gazdáho gyüvéél, de a nem aar láni.

Nem volt ínyére az, amerre a beszélgetés tartott, még akkor sem, ha sohasem szenvedhette az ostobákat. Azok mindig sokkal veszélyesebbek az éles eszüeknél. Nagy vasak, kiabálás, elpattanó húrok, ez következett most, és semmi kedve sem volt utána szót váltani Iakovval, akit biztos feldühített volna, hogy alaposan helyben hagyta az embereit. Nem mintha a lelke mélyén most is félig szendergő szörnyeteget ez annyira zavarta volna. Be kellett vallania, hogy őt sem, ha már nem volt annyi eszük, ne akasszanak vele tengely. Számára a haszontalan szolgák, ennél nem is érdemeltek kevesebbet. Ám, és erre emlékeztetnie kellett magát, ez Iakov háza és a házigazda akarata mindig tiszteletet érdemel.  A bárdot markolászó egykori katona elé dobta a pénzes zacskót.

– Ötven arany luden van ebben. Tiszta és körülvágatlan. A gazdát, ha más nem is, a pénzem érdekelni fogja – mérte végig őket.

– Csak akkor, ha az ötven ludenes ember elmeséli a porta gazdájának, hogy miért egy inkvizítortól kapta a zacskót – szólalt meg egy férfihang a fegyveresek mögött. – Aztán a mesélő ember elmondhatja azt is, mi célból hozta a máglyarakókat a porta urának békés városába.

Iakov Radzim mostanra túljárt a hatvanon, pocakot eresztett és haja is erősen ritkult már. Mióta utoljára látta, nyilván átesett legalább egyszer a vörös mocsárlázon, az arcát borító bíbor sebhelyek legalább is erre utaltak. Bajuszt és szakállt növesztett, és a helyi viszonyokhoz képest drága ruhát viselt, egyszóval belekényelmesedett abba az életbe, melyet választott.

–  A humor sohasem volt az erősséged, Iakov.

– Ahogy neked sem a tapintat, khor. Bár ahogy látom, a képed egyre inkább kezd hasonlítani arra, ami valójában vagy– intett kezével és ő pedig tisztán kihallotta a megvető élt a hangjából, mikor a khor szót kimondta és nem a nevén nevezte, mint régen.

Emberei laza félkört formáltak körülöttük, az egykori vajákos pedig odaállt elé. Nem tudta nem észrevenni, hogy balkezének ujjai meg–megrándulnak egy pillanatra. Hiába adta fel annyi éve a hatalom útját, egy békésebb életért, azok, akik sokáig jártak az óistenek által kijelölt ösvényen nehezen szabadultak a régi dolgoktól, ahogy az is nehezen mondott le róluk.

Ha Iakov úgy akarná, talán ma is meghallgatnák az istenek, és visszaadnák neki egykori hatalmát, ami régen még nem, de ma már bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy itt és most agyonsújtsa vele.

– Nem ismétlem magam – nyomatékosította szavait a házigazda.

– Ha valóban hajlandó vagy meghallgatni, elmondom. Megalkudtam velük, ahogy sokan mások is tették – tárta szét a karját – Ha segítek nekik, hagynak elmenni, hagynak élni. Ha tudod, hogy velük jöttem, akkor az is, hogy most egyedül vagyok itt. Nem vezettem volna őket a házadba, a nevedet sem árultam el nekik. Az arany arra kell, hogy ne kérjek, hanem vegyek, ahogy mások is. Azért ennyi, mert nehezedre fog esni, eladni nekem, amit kérek.

– Még nem is tudod, mennyire. – mérte végig a házigazda. majd egy hirtelen mozdulattal ágyékon térdelte.  – Ezt, Varva lányomért.

Meggörnyedt és megszédült egy pillanatra a fájdalomtól.

– Ha már ki tudsz egyenesedni – hajolt le a pénzért a gazda – akkor majd beszélünk.

– Egészen elfeledtem, milyen kimérten tudsz egyezkedni – fújt nagyot – nem is tudom mi okom volt rá.

Mire összeszedte magát a házigazda kihozatott két karosszéket és kényelmesen elhelyezkedett az egyikben majd pipára gyújtott.

– Rémesen nézel ki – folytatta sokkal nyájasabb hangnemben és felé is nyújtott egy pipát.

Lassan leereszkedett a másik székre. Értékelte, hogy Iakov még tartja a szokást, mi szerint az igazán fontos dologról csak a szabad ég alatt érdemes beszélni, hogy istenek is hallják, miről esik szó. Mélyeket szívott a finomra vágott lápi dohányból és élvezte, hogy a füst sok év után ismét kellemesen végig kaparta a torkát.

– Ami, a lányodat illeti…

– Teljességgel a te hibád, így felesleges mentegetőznöd és győzködnöd arról, hogy én is hibás vagyok. – fojtotta belé a szót a házigazda, felé bökve a pipaszárral – Ha te nem vagy Varva ma is itthon lenne, és…

– Ennyire bosszant? – csodálkozott Kargyroth.

– Bosszant? – ráncolta a homlokát az egykor volt vajákos. – A lányomról beszélsz, ember! Az én rendes, tisztességes lányomról. Az, hogy bosszant, meg sem közelíti azt, amit érzek, az hogy dühít, az már annál inkább, még akkor is, ha tudom rád oly felesleges a haragomat pazarolnom. Ez vagy ami, miként én is az voltam egykor, és sokat, nagyon sokat dobtam el azért, hogy csendes és biztonságos életem legyen. Hogy másként legyen Az egész istenek verte családomnak, erre jössz te és a múltad… bah! – legyintett ingerülten és hallgatott egy darabig. – Persze – szusszant nagyot – a magad fajtának nyilván fogalma sem lehet róla milyen a nyugalmas élet, ezért talán igazságtalan, mégis oly könnyű téged okolnom.

– Úgy tűnik, még ha magunk mögött is hagytuk az Utat barátom, mégis mindig útjába kerülünk azoknak, kik tovább járnak rajta – engedett meg magának egy fájdalmas mosolyt és nagyot szívott a pipából. – Varva, egyébként…

– Boldog, Szvantovira, boldog! – ismerte el kelletlenül a felbőszült apa. – Tényleg jól ért ahhoz a nyomorult pengetőhöz. Ma már riff udvartartásához tartozik, amit őszintén, nem is bánok. Azt írta, hogy hamarosan Theorosába utazik, az Őszköszöntőre a riff követeivel, hogy a nagyherceg asszonyának játsszon és Vangrifft felesége maga akarja kiházasítani, és nem is utolsó módon. Ez az egy szerencséd! – emelte fel intőn balkeze mutató ujját. –  Mert ha valami baja esett volna a miatt az ostobaság miatt, hogy ne az északi módi szerint dalnoknak, hanem a déli szerint, divnek tanuljon, és amit a te szavaid nyomán vett a fejébe, se isten, se óvad, se kőbánya nem óvott volna meg a haragomtól. De mivel így van – bökött a pipaszárral a másik ágyékra – most már kvittek vagyunk. A sok álmatlan éjszakámért, miatta – tette hozzá.

– Ennek igazán örülök – fújt ki a füstöt az óhitű. – Mert ha végre túljutottunk ezen, akkor…

– Tudom, tudom! – legyintett a házigazda. – Hallottam a lányrablásokról, többet is, mint szeretném. Más esetben nem szívesen árulnám el senkinek, még neked sem, adván ugye a jó híremre, de azzal, amit tettek, engem is rosszhírbe hoztak vele, tekintve, hogy én szedtem össze a kompániát. No persze, az istenek előbb–utóbb megbüntetik azt, aki mohó és ostoba, én meg voltam olyan balga, hogy nem gyanakodtam, mire kellhet a kaschának egy ilyen banda.

– Hagyd el, – legyintett megbocsátóan, – mind megbotlunk az Úton. Nekem most elég, ha két nevet mondasz. A kascháét, és azt, aki kurafikat vezeti.

– Kargyroth Mogoron Mahalnak – közölte Iakov, majd kicsit bizonytalanul megcsóválta a fejét.

– Én? – vonta fel a szemöldökét. – Azt hittem kvittek vagyunk és abbahagytad végre az ostobaságokat.

– Kvittek vagyunk – bizonygatta a házigazda – és nem ostobaság. Bár az lenne – ütötte ki a pipából a hamut, majd teljes komolysággal folytatta. – Úgy egy éve beállított hozzám egy fickó. Jelentéktelen alak volt, nem is emlékszem rá, hogyan nézett ki. Így utólag már gyanakszom rá, hogy nem véletlenül. Gondolom, bár akárki lehetett volna, a kascha még véletlenül sem akarta, hogy emlékezzek rá, főként, ha nem jár nálam sikerrel. Ezer aranyat ígért, még a Vertassen előtti időből, ha előkerítelek. Túl szép summa volt, hogy veszni hagyjam, de az embereim a Shívóban nyomodat vesztették.  Van ott vagy tucatnyi bánya és akárhány fejből is verettem ki a válaszokat, az igazsághoz nem kerültünk közelebb. Végül már úgy éreztem, maguk az istenek állítanak elénk gátat, hogy megmenthessünk. Gondolom a maguk sajátságos módján büntetésnek szánták a dolgot.

„Kik, minden bűnüket nekünk adták, hogy ne ítélhessünk felettük, olykor mintha megfeledkeznének arról, hogy legalább annyiszor vétünk magunktól, mint az ő akaratukból. Mert mi végre a büntetés, ha csak annyit ér el, hogy utána még hajlamosabb leszel véteni a törvényeik ellen? – morogta a fenevad a lelke mélyén.”

Belegondolva, milyen gyenge volt még Vertassen utáni önmagához képest is, a vén szörnyetegnek megint csak igaz volt. Ma törötten kellett járnia azon az Úton, amin egykor épen sem volt éppen egyszerű.

– Emésztett egy darabig a kudarc, aztán hallva, amit mondtak a sivatagban elkapart holttestek százairól, arra jutottam, hogy egyébként is halott lehetsz már. Mégis több mint kilenc, Tarverdában töltött év után most itt ülsz, és ahogy elnézlek, hamarosan visszatérsz az Útra, melyet a magunkfajtának kijelöltek.

– Gondolod? – kételkedett a szavaiban.

– Ki más, ha te nem? Kik mások, ha nem a te fajtád, Kargyr? Szvantovira, az egész istenek verte Királyság, ez a Tver–Ronan nevű nyomorúság nem is létezett még, mikor a hozzád hasonlóak, veled együtt, azon jártak. Mi, hozzátok képest csak az árnyékotokban játszó gyerekek voltunk. Hiszem, hogy Morrigan visszavár, más különben miért tartott volna ennyi éven át életben?

–  Megkérdezem tőle, ha majd látom, de nem bizakodj túlságosan. Kilenc év, rosszul forrt bordákkal és sebhelyes képpel – legyintett a pipával Kargyroth – mert azt azért nem akarta, hogy felgyógyuljak s most, mikor, mint mondtad, visszakényszerítene az Útra, egy daliás khor, és… – rázta meg a fejét – mindezek helyett egy nyomorékot kap vissza.

Nem tudta kimondani. A régi nevet, azt, melyet egykor büszkén viselt, és amit Vertassen után maga mögött hagyott szégyenében, s amit ember, kiknek volt oka lelkét félteni az isteneiktől nem vehetett a szájára. Sérült balja ökölbe szorult. Valóban erre vágysz, Morrigan?

Felpillantott és látta, hogy Iakov, aggódó pillantásokkal méregeti.

– Azt mondtad, végül lemondtál rólam – folytatta kisidő után.

– Igen – bólintott vendéglátója, hagyva, hogy az imént látottak magyarázat nélkül maradjanak. – Bár később eljutott hozzám a híre, hogy az északiak előástak valakit a Shívóból, hogy részt vegyen a hajtóvadászaton, de egészen addig nem is tudtam róla, hogy élsz, amíg be nem lovagoltál a városba. A máglyarakók embervadászatát nem lehetett eltitkolni, de azt, hogy segítesz nekik, eddig még igen. A fickó, aki az aranyat hozta szenvtelen pofával fogadta, hogy nem tudlak előkeríteni, majd a tíz zacskóból egyet mégis nálam hagyott, hogy ha nincs ló jó lesz a szamár is. Másik nevet mondott. Uramcori Jasha. Hallottál róla?

Újra tömte a pipáját és feltekintett a hideg, csillagokkal teli őszi égboltra. Uramcori Jasha szerencsétlen csillagzat alatt született. A khori címet senki sem nyeri el a születése jogán, küzdeni, ölni, szolgálni kell érte, megannyi éven át, közben az isteneik kedvét keresni tettekkel, és áldozatokkal. Nem kellett éppen harcosnak lenni hozzá, e címet a pusztítás útját járó vajákosok, és az természet felett uralkodó szólítók is viselték, érdemeik elismeréseként. Dél lassú haldoklása, a Vertassen előtti évtizedekben, nem igazán adott lehetőséget egy ilyen elszánt és felettébb makacs ifjúnak a bizonyításra, aki emberi mivolta egy részével fizetett az erőért, melytől a khori címet remélte. Végül, mert sokan előre tudni vélték, hogy Vertassennél elmarad majd nem csak a győzelem, de a dicső vég is, Uramcor, a Feketebérc határán fekvő romos szentélyében tartottak egy viadalt. Vérre menő küzdelmek sorát, ember és ember, majd ember és óvadak között, Bregov a Hadak istenének tiszteletére, hogy a végén győzteseket, khorokat avassanak. Megcsúfolása volt mindannak, amivel a khori címet ki lehetett érdemelni, de ettől a halódó világtól már csak ennyi tellett.

 Bólintott. Igen, hallott róla.

– Miközben őt kerestem, hírét vettem, hogy nem csak engem kerestek meg. A Régi Utakon járók utolsó hírmondói után kutattak, legtöbbször csendben, máskor félelmetes erővel, de a legtöbb hozzád hasonló vagy halott mostanra, vagy hallgat. Ők tudják miért.

– Mert nem tudnának egyenes derékkal megállni az istenek előtt, mikor számot kell majd adniuk ezért az ámokfutásért, amit a kascha véghezvisz. Nem tudnák eltűrni, hogy részük volt benne.  Emellett megnyugtató tudni, hogy kiveszőben vagyunk – mondta teljes nyugalommal,

– Nem csak a khorok, Kargyr, még a bog… – pillantott a pipája felett rá Iakov, de mert nem tudta a szájára venni a régi, elfeledett szót, így folytatta. – Az ősi, nagy rendek, mind, kik a Régi Utakat járták csendben semmivé lettek, vagy olyannyira elgyengültek és odáig korcsosultak mostanra, hogy saját kisszerű céljaiknál már nem is látnak tovább. Kik meg mégis… – legyintett keserűen. – Gondolom, ezért is tett az emberem inkább Jashára.  Ő Vertassen óta nem igazán bujkált. Ahol lehetett, belemártott egy–két pengét a Királyságba. Portyák itt, lábon leégett gabona mezők amott, egy–két lemészárolt helyőrség a hegyekben. Nem éppen bajnoki tettek, de a háború után mindenki a maga módján próbálta elfogadni, vagy éppen tagadni a helyzetet.  Ahogy ti is. Néhányan a csendes feledést választottátok, mások a szélsőséget, mint a kascha, akit keresel. Előkerítettem Jashát, akinek Mihaklov grófjának lemészárlása után el kellett tűnnie egy időre keleten és az arany meggyőzte, hogy legalábbis nem azonnal akarom feladni az inkvizíciónak. Útba igazítottam oda, ahol a kaschával volt találkozója.

– Találkoztál vele? A boszorkánnyal?

 Feltűnt neki, hogy az egykori vajákos már másodszor nevezte kaschának a boszorkányt. Akkor talán tényleg az volt. Talán.

– Nem! Szvantovinak hála nem. Mint mondtam, útba igazítottam Jashát, de a nő már maga kereste fel a szállásán. Még aznap este, amikor megérkezett. Három emberemet küldtem, hogy szemmel tartsák őket. Mit is mondtak? – vigyorodott el gúnyosan – Igen, azt, hogy egész éjjel kúrtak, mint a nyulak. Nem utolsó módszer, bár kissé közönséges, de gondolom, ebben egyetértünk, ha egy kascháról van szó.

Valahol valóban az volt, és még sem. Elég volt emlékeznie azokra az éjjelekre, amiket az asszonya nővérével töltött. Amit a kaschák a testi vágyról és gyönyörről tudtak, annál halandó asszony nem adhatott többet. Soha egyetlen más nővel nem csalta meg Anussiát, de a felesége maga is ezt akarta. Inkább rítus volt ez, sem mint testi egyesülés. Az óistenek két nagyhatalmú szolgájának áldozata, azok felé. Ugyanakkor a kaschának egyáltalán nem lett volna ellenére, ha gyermeket fogant tőle. Különleges lenne, így mondta.

 Ha a nő valóban az ágyába fogadta Jashát, az pedig khor létére együtt hált vele, ezzel lényegében alávetve magát akaratának, akkor kétségtelennek tűnt, hogy tényleg egy Maeve–et szolgáló kascha áll a dolgok mögött. Bármennyire is jobban illettek tettei egy marzannához, a télbanyák a halál és hatalom jegyesei voltak, inkább szörnyetegek, sem mint emberek, s nem akadt Délen olyan férfi, aki képes lett volna kívánni őket. Gyermeket sem szültek soha, hiszen méhük meddő volt, utódaikat mindig más boszorkányok tehetséges tanítványai közül szerezték, természetesen erővel. De mégis mi vett erre az útra egy kaschát? Ezt fel nem foghatta.

– Rövidre rá, Jasha beállított egy listával – folytatta Iakov. – A szétszéledt embereit akarta, akik részt vettek a „mókáiban” ahogy ő hívta. Bár mondhatnám, hogy csupa rosszéletű rohadék, aki megérett az akasztófára, de nem így van. Némelyik kölyöknek az egész családját kiirtotta a Rend a háború után, mások csak földön futók lettek, vagy éppen, mint katonaszökevényt keresik őket.

– Mindenki maga szereti megválasztani az ellenségeit. A bergamoniták olyannyira, hogy maguk is teremtik őket – pöfékelt tovább a khor, újra az éjszakai ég felé fordítva a tekintetét. 

Nem, Jasha komái a legkevésbé sem érdekelték.

– Fél évbe került, mire össze is szedtem mindenkit. Negyvenkilenc ember, összesen. Hétszer hét, ami jó szám, régi, szerencsés szám, gondolom ezért akarta őket.  A többit már tudod.

– Van sejtelmed róla, hogy hová viszik a lányokat? Ekkora felhajtást csak akkor éri meg csapni, ha valami nagyon nagyot remélsz érte – pillantott a házigazdára.

Iakov a fejét csóválta.

– Nincsenek már nagy ünnepeink, Kargyr. Ennek az elbitangolt kaschának lehet a legnagyobb hatalma több száz mérföldön belül, nincs kihez fordulnia, vagy menekülnie és az év ebben a szakaszában egyetlen olyan ünnepre sem kerülne sor, ha még lennének egyáltalán, amihez ennyi lány kellene. Télen, vagy éppen tavasszal, más lenne a helyzet.  Morana mindig is szívesen fogadta az áldozati vért és biztos találsz még olyan vidéket, ahol élve temetnek el ifjakat, a bő termés érdekében, most viszont szinte ostobaság, miként te is tudod. Ha másról lenne szó, azt mondanám, megrendelésre rabolták el őket. Elég olyan nemes akad még Délen, aki jó pénzt fizetne egy ilyen ágyasért, hogy bosszúvágyát kiélje rajtuk, vagy még inkább pénzéhségét, mikor kiváltatja őket a családjukkal és ráadásként még egy fattyút is küld velük a hasukban. Ám ehhez nem kell egy kascha segítsége.

– Értem – vakarta meg az arca bal felét, ami valamiért mind jobban viszketett. – Délkeletnek lovagoltak tovább. Elhaladtak erre, mikor jöttek?

– Igen, el. A keleti úton mentek tovább, az embereim szerint néhány mérföld után a ráfordultak arra, ami bevezet a lápvidékre.

A Mocsárföldek óriási ingoványa emlékei szerint azon kevés helyek egyike volt ezen, az otthonának mondott földön, ami kevéssé vonzotta, hát ritkán is fordult meg ott. Rothadó, sötét vidék volt, afféle zárvány ebben a fénybeborult világban, mely makacsul és pusztulón őrizte az Első Hajnal előtti korok maradványait, mélyén pedig elaggott, elkorcsosult óvadak húzták meg magukat.

Ismét ugyanaz a tekintet Iakov arcán, mint az előbb. Aggodalom és bánat. Valaha barátok voltak, valaha khor volt és még annál is több, és az Iakovhoz hasonlók az istenek rendíthetetlen akaratát látták benne. Mi reménye maradt világuknak, ha isteneik választottjaik kétség gyötri és gyengeség sorvasztja, s vajon miért dönt úgy Morrigan újra és újra, hogy hagyja újra emlékezni ezekre a Vertassen után elfelejtett dolgokra, hogy ezzel csak még több kétséget ébresszen benne? Kicsinyesség? Kihívás? Régen tisztán szólt hozzá, ő pedig már szavai nélkül is kitalálta az akaratát s ez így is volt rendjén istennő és választott Keze között. De most, emlékezete borostyánszín villanások sora volt, a felhőktől sötét viharos égen.

– Az út átszeli az ingoványt, valahol a mocsár közepén elágazik, az egyik tovább megy keletnek, a másik délnek fordul – folytatta tovább házigazda. –  Az az út talán pont olyan régi, mint maga Uramcor, itt volt már akkor is, mikor az első emberek ideértek és azóta is az egyetlen biztos pont a mocsárban. Ha letérsz róla, talán soha többé nem kerülsz elő, ám ha ismered a járást, mint én és az embereim… – hagyta függőben a gondolatot Iakov.– Akkor jól el tudsz rejtőzni odabent – fűzte tovább a gondolatot, nehezen forgó elmével.    –  Adtál melléjük embert?

– Nem kellett, vannak közöttük, akik erről a vidékről valók. A helyiek, persze sokadmagukban rendszeresen járnak rajta, hogy lerövidítsék az utat – hajolt előre és halkabbra fogta. – Ötvenegy ember Kargyr! Egy kascha, egy khor, meg a cimborái, körülöttük pedig az átokverte láp, tele mindazzal, amit még mi is inkább elfelejtettünk volna az Első Hajnal óta eltelt ezerkétszáz évben. Ti meg vagytok hárman és te… te még önmagad árnyéka sem vagy még. Morrigan talán hallgat most előtted, de megölni biztosan nem akar. Menj el és keresd bocsánatát egy jobb időben.

Elmenni? Eljátszott a gondolattal, hogy miként Iakov mondta, majd egy másik, egy jobb korban újra Morrigan elé járul, mikor már képes lesz egyenes derékkal megállni előtte és nem roskad össze a saját emlékezetének súlya alatt. Mikor újra több és kevesebb… nem… máglya égett az éjszakában asszonya szülőfalujának határán, benne pedig már ott és akkor sem volt elég erő, hogy megmentse Anussiát. Nem. Éppen elég ideig futott már.

Szomorú mosolya láttán az egykori vajákos megértette, nincs értelme győzködnie. Hatalmát hátrahagyta, méltóságát és nevét elvesztette, de makacs maradt és konok. Mindaz, amit Morrigan egykor megszeretett benne.

– A bergamoniták szerint volt egy csapatnyi embervadász, meg inkvizítor, akiket utánuk küldtek. Jártak erre?

– Igen – dőlt vissza a székbe Iakov. – Öt napja, de a városba ők sem jöttek be, csak tovább lovagoltak az úton. Úgy húsz–huszonöt ember.

Kargyroth felállt a székéről. Odafent, ezt tisztán látta, gúnyosan mosolyogtak a lassan telő holdak. Az a kellemtelen gondolat fészkelte be magát a fejébe, hogy a kascha tetteit valamiért a végtelen kétségbeesés és a féktelen bosszúvágy vezérli. Két olyan dolog, ami egyáltalán nem illett a fajtához. Ártani, ez volt az egyetlen célja, mindehhez pedig nyilván őrületbe hajló megszállottság párosult, ami nem olyasmi, mit Maeve értékelt volna szolgálóiban.  Jól ismerte ezeket az érzéseket, hiszen századokon át vezették a kezét, keresztül az istenek teremtette világon. Idővel az ember, mert egyszerűen nem tehet mást, levetkőzi skrupulusait, erkölcsi tartását, s már nem válogat az eszközökben, csak a cél elérése élteti, ám, mert eljön az a pillanat, tébolyában elveszíti azt is, s mi a legrosszabb, hogy észre sem veszi. 

Meg tudta érteni kaschát még ha módszereit meg is vetette, azt, amit tett, tudta tisztelni. Lehet, hogy fiatalnak és gyönyörűnek látják az emberek, de ettől még nyugodtan lehetett akár száz éves is, s mint egy télbanya már nem szülhet egyetlen boszorkányvérből való gyermeket sem. Morrigan tudja, talán összes lányát elvesztette és éppen az Északiak kezétől. Nehéz felfogni milyen érzés lehet, talán utolsónak lenni a fajtájából, hogy mindaz, amit tud, vele hal.

Akárcsak a bosszú dolgában, ebben is volt némi gyakorlata.

Igen, talán ez lehetett a kulcsa az egésznek. Az idő. Egy boszorkány, de még egy kascha sem volt olyan feltűnő, mint azt a bergamoniták képzelték, ha akarta, elvegyülhetett volna a köznapi emberek között, vagy el is szökhetett volna. Keserves áron persze, de megtehette volna. Kelet még jó hely volt az óhitnek, ahogy észak is, ha elég messzire ment az emberlánya. Bizonyára meg is teszi, ha lett volna értelme.

 De éppen úgy, mint neki, számára sem volt.

Ha óhitű lányokat rabolt volna el, azt hihette volna, hogy valamiféle kényszeravatásra készül, mellyel vészterhes időkben a boszorkányok olykor éltek. Más boszorkányok, még ki nem tanított lányait, vagy éppen tudtukon kívül boszorkányszármazék nemes hölgyeket, akikből régebben szép számmal akadtak a kékvérűek között, igen őket erővel is az istennők szolgájává lehetett tenni. Sohasem lettek olyan kedvesek a szemükben, mint az önként a szolgálatukba állók, de a hagyomány, a százados tudás fennmaradt volna, és ez számított egyedül. De nem így történt. Bergamonita nemesek féltve őrzött örökösei, kolostorerődökben nevelkedő, sokadiknak született lányok, kiket apjuk talán nővérnek szánt, hogy ne kelljen kiházasítani őket, papok és elöljárók sarjai. Mind a Fények Ura hitét vallották, sohasem válhattak volna boszorkánnyá. Egyetlen feladatuk volt csupán, áldozatává válni a kascha engesztelhetetlen vágyának, hogy sebet ejtsen a győztes Tver–Ronanon, mely elpusztította a világát. Ám akkor miért nem ölte meg őket, jelet hagyva, hogy ő tette és miért? Minek hurcolja át őket fél Északon és egész Délen, miközben egyre csak nő majd az őt üldözők száma? Értelmetlen kockázatot vállalt ezzel, és mégis hová tarthat? A Mocsárföldek, talán csak elterelés, mely alaposan lelassítja majd üldözőit, de onnan hová?  A lápvidék után Theorosa jön, majd délkeletnek Vallenriff, még ma is óhitű birodalma, aztán Feketebérc végeláthatatlan hegyláncai, mögötte meg a Hosszú Fű és Zbarazs. Ha délre fordulnak a mocsár után, akkor Talaren elátkozott erdeje. Hová? Merre?

Futó léptekkel közeledett valaki, az utca felől.

– Gazda! – fordult be a kapun Iakov egyik embere. – Angus kalmár egyik embere járt itt, a kufár küldte.

– Nem tartozom már a gazdájának, mit akart?  – mordult rá Iakov.

– A kufár tíz embere most tért meg a lápról. Azt mondják tüzek égnek, Torkvestorban a hídon túl.

– Torkvestorban? Emberöltők óta nem él ott senki!

Jól hallotta Iakov hangjában a hitetlenkedést.

– Hangokat is hallottak, kiabálást és jajveszékelést. El is vágtattak onnét, ahogy a lovak bírták, nehogy rájuk szálljon valami rontás – hadarta tovább a hírhozó.

– Nem említetted a várost, Iakov – vetett egy kérdő pillantást a másik férfira.

– Több is van, a legtöbbje lakatlan, mint Torkvestor. – bólintott az. –  Nincs az a lelkét féltő ember, aki odamerészkedne, hogy úgy mondjam. Híd vezet oda az útról, meg van egy másik híd is a város túloldalán, vissza az útra. Jó állapotban is van mind a kettő, de senki sem jár arra.

– Úgy tűnik még is. Milyen messze van ide?

 – Két nap, de lehetelten, hogy odamerészkedjenek – ellenkezett a házigazda.

– Ennyire rossz hely?

– Tudod, hogy abból élek, hogy a mocsarakban elsüllyedt kincseket kerítem elő. Mások is csinálják és csinálták régen is. A Mocsárföldeken tucatnyi város is megbújik a lápban, azokat, amiket emberkéz emelt, ahogy a házamat is, a régi városok romjaira rakták. Kettő kivételével mind kihalt, elátkozott hely, de a maradék kettőre is ez a sors vár. Az ott lakók maguknak való, belterjes népek, nem igen szívelnek senkit a ki a külvilágból jött. Torkvestor van a legközelebb Eshuronhoz és sok benne a kincs, de senki sem küld oda embereket. Két évszázada már, hogy a város egyetlen éjjel alatt elnéptelenedett. Akik odamerészkedtek, hogy megtudják mi történt, nem igazán kerültek elő többet, aki meg igen annak eszét vette a félelem.

Az óistenek átka, bólintott magában. Se járvány, se háború nem tud egyetlen éjjel alatt elnépteleníteni egy egész várost, csak az isteneik akarata. A Hosszú Fűn túl, Coradorumot hasonló módon felemésztette az istenek büntetése. A birodalom ura, istennek, az óistenekkel egyenlőnek képzelte magát és gőgjéért egész népének fizetnie kellet. Torkvestor is biztos valami hasonlóval játszotta el az istenei jóindulatát.

– Nagy a város?

– Hatezren lakták egykor, a falak magasak, az utcák szélesek. Szép időben jól látható az útról. Az elmúlt kétévszázad nem sokat ártott neki és sohasem jajgatott eddig.

– Emlékeztetőül az istenek hatalmára, nem rontja le az idő, hogy az emberek nemzedékek múltán is rettegjék a haragjukat, ha meglátják. Tökéletes választás. Az átok ma is ott munkál a kövekben, de a kascha ideig, óráig nyilván gátat tud szabni neki, így szépen bevárják a bergamonitákat, és rájuk szabadítják a falak között rejtőző borzalmat. Így az végzi el helyettük a munkát. Ha az őket üldözők közül egy sem vánszorgott vissza ide, közel s távol az egyetlen emberlakta helyre, akkor a társaim kezdhetnek imádkozni értük – gondolta végig.

Vendéglátója felállt a székéből. Már tudta, hogy felesleges lenne lebeszélnie erről, így inkább eltette az aranyat.

– Ahogy akarod. Megmutatom, a térképen hol van a híd és a város, a társaidat meg rád bízom. De volna még itt valami – ütötte ki a pipájából ismét a hamut.

– Micsoda?

– Odalent van – intett a fejével a gazda a padló felé. – Neked hagyták itt.