A khor 3. fejezet 3. rész

 

 Délkeletnek lovagoltak a Mocsárföldek felé. Theresa felzárkózott feljebbvalója mellé, az óhitű pedig lemaradt mögöttük. A lovaglás továbbra sem ment neki, így hiába kapott megint nyugodt és kezes állatot, lassabban haladtak miatta, mint azt szerették volna.

Theresa olykor hátra pillantott, de a férfi ügyet sem vetett rá. Tekintete elidőzött az őket körülvevő, számára nyilván ismerős, és mégis számos részletében megváltozott tájon, a rengeteg szélmalmon, amit az északiak emeltek és téglából rakott falú házakon, a Vertassen után alapított falvakban.

Hazatért, mégis idegen volt ezen a földön.

Nem szóltak egymáshoz. Theresa úgy hitte egyelőre így a leghelyesebb. Szégyellte magát azért, mert gúnyolódott a férfi halott asszonyán, ám nem tudott szabadulni a khor szavaitól, melyek szerint zavarát, bizonytalanságát vele szemben Morrigan kicsinyes játéka táplálja. Arra kényszeríti, hogy torztükörben lássa önmagát, felnagyítva, kifordítva azt, amit valójában érez.

Ez bizonytalansággal töltötte el, melyet egy alkalmas pillanatban megvallott is az inkvizítornak.

– Helyesen teszed nővér, hogy próbaként gondolsz minderre. Önmagad és Bergamonba vetett hited próbájaként – vélte feljebbvalója. – Az óhit őt támad ránk, ahol a leggyengébbek vagyunk, s mely gyengeségekről mi magunk sem tudtunk addig.

– Miként harcoljak egyszerű nővérként olyan ellenséggel, mely belém lát? Mely ismer, mint én önmagamat? Vagy még jobban is.

– Jobban? – vonta fel a szemét az inkvizítor.

Beszámolt neki a bányában történtekről, egyetlen szégyenletes részeltet sem feledve.

– Volt rá példa? Hogy nem pusztán kiszolgáltad szentségtelen vágyát, de örömmel fogadtad? – emelte rá feddő tekintetét feljebbvalója.

– Nem esküdhetem meg rá, hogy nem volt ilyen – sütötte le a szemét. – Ám arra igen, hogy Bergamon nővéreként sohasem gondoltam így rá!

Az inkvizítor elé állt, alakja fölé tornyosult, csakúgy, mint az erődkatedrálisok Bergamon szobrai, majd két kezét a vállára tette. Szolgálata kezdete óta ritkán érintette meg ilyesformán. Vagy egyáltalán.

– Mind gyengék vagyunk, mert az óistenek nekünk adták önnön hibáikat, bűneiket.  Miként Bergamon is saját erejét hagyta ránk. Azért, amit tettél nővér, egy életen át vezekelsz majd, hogy szolgálatod végén tiszta szívvel remélhesd a Fények Ura bocsánatát. Az ő bűne éppen olyan súlyos, mint a tiéd. Atya nem árt gyermekeinek. Atyánk, a Fények Ura nem árt nekünk, kiket fényével és szeretetével árasztott el. Így kell tennie minden földi másának is. Éppen azért, melyet apád tett, melyre gyermekként kényszerített s mellyel végül ténylegesen bűnbe vitt téged, azért ne érezz sem bánatot, sem pedig bűntudatot. Végképpen ne hagyd Morrigannak, hogy mást hitessen el veled. Erősítsd meg magadat Bergamonban, higgy és bízz szüntelen a Fények Ura erejében és jóindulatában.

– Így lesz, ígérem, atyám – bólintott.

Hitt és bízott hát szüntelen.

Ám eközben, Bergamon látta lelkét, aggódott is. Szintúgy szüntelen.

 

Két napja haladtak az úton, mikor váratlanul az óhitű a feljebbvalójához ugratott.

Theresa lemaradt mögöttük, de jól hallotta őket.

– Arra jutottam, hogy ha eddig semmit sem sikerült kideríteni a kascha kilétéről, akkor ezt szerintem el is felejthetjük. A fajtája vagy nyíltan felfedi magát, hogy mind, kinek oka van tisztelni és félni a nevét tudja, hogy az ő útját készül keresztezni, vagy ugyanezen okokból rejtve marad, hogy mind, kinek oka van rettegni a fajtáját kétszer is meggondolja, hogy a nyomába ered-e. Ennek okán el kell ismernem, hogy ehhez nem kevés kurázsi kell, mert épelméjű, lelkét féltő óhitű erre nem vállalkozna.

Vajon Arcana is tudta ezt, vetődött fel Theresában a kérdés. Vívódott-e miatta? A családja felesküdött a Királyság szolgálatára és neki újra és újra bizonyítania kellett ezt, de vajon milyen áron? Hiába is vetette meg az óhitet, annak embertelen mivolta okán, azt sohasem tagadhatta, hogy az óisteneknek éppen úgy hatalma van híveik lelke felett, ahogy Bergamonnak is az övék felett, és vajon hányan fogják közülük úgy ítélni, hogy Arcana hitük és törvényeik ellen vétett, mikor a kascha nyomába szegődött?

– Az eddig tudottak szerint, ha csak valamelyik új jelentésben nem állt más, jó pár embert kikérdeztek, megvertek vagy kínoztak meg azért, hogy mondjon legalább egy nevet, ám ők csendben maradtak – fejtette tovább a gondolatot az óhitű. – Ha tudták sem adták ki, sem a kascha, sem a vele járó khor nevét.

– Nem – vallotta be kelletlenül felettese.

– Akkor talán mást kellene, keressünk. Azt mondják, hogy nagyobb csapattal utazik. Bármekkora is a hatalma, az akkor is véges, főleg, ha így használja azt, tehát szüksége volt kardforgatókra és más hasznos emberekre.  Délen sok olyat találhatott, aki hajlandó vállalkozni egy ilyen portyára. Akár vallási meggyőződésből, akár bosszúvágyból vagy aranyért, az már édes mindegy.

– Ezzel nem jutottunk előrébb – szögezte le a felettese.

– Ezzel nem – intett egyetértően balkezével az óhitű -, de nő nem vezethet férfiakat Délen. Egyetlen fegyverforgató sem adná a keze alá magát, még egy kaschának sem, háború idején. Már pedig nekik ez most háború, ha másfajta is. Ezért kellett hát neki a khor, a vezér, akinek engedelmeskednek, úgy ahogy ő a boszorkánynak. Feltehetőleg olyasvalakit választott, akit régóta ismer és bízik benne, vagy éppen a befolyása alatt tarthat. Van erre elég módszere egy kaschának.

– Ezért kellett neki a khor - bólintott az inkvizítor. – Talán az embereket is ő gyűjtötte össze, pont úgy, ahogy az előbb mondta. Olyanokat, akikben bízik, vagy kézben tarthat.

– Ti viszont, tiszteletre méltó buzgalommal és hatékonysággal vertétek szét a Vertassen után maradt szabadcsapatokat és zsoldos kompániákat, így azoknak nem ajánlatos együtt mutatkozniuk, ha csak nem egy ilyen cél érdekében – élcelődött az óhitű. -  Ehhez viszont, a khornak is kellett valaki, aki tudja, merre kell, keresse őket, és eléri, hogy összegyűljenek. Ez pedig a „van-e elég idő és pénz” kérdésére egyszerűsít mindent. Én pedig ismerek valakit, aki ilyen, „egyszerű” kérdések megoldásából él, a Mocsárföldek határán, Eshuronban.

Theresa nem látta jól felettese arcát, ahogy az, az óhitű felé fordult, de látta miként változik meg a tartása, és ismerte ezt a változást. Az inkvizítor eddig csak hallgatta a férfit. Immáron, valóban figyelt.

– Vajákos volt egykor, így van rá némi esély, hogy az évek során tűzre vetettétek - folytatta a khor -, bár már jó húsz éve békésebb elfoglaltságot keresett magának. Mit nem tesz a család, ugye? – élcelődött. – Akkoriban mikor utoljára láttam, már mások megbízásából, arra fogadott fel embereket, hogy a Mocsárföldeken rég elsüllyedt korok kincseit kutassák fel neki.  Így tett szert jó kapcsolatra kellemetlen emberekkel. Idővel már elég nagyszámú zsoldos, szerencsevadász meg kóbor kardcsörtető dolgozott neki ahhoz, hogy nagy emberek is megkeressék, és megfizessék a szolgálatait.

– Azt mondta, a kascha a jelek szerint rejtve akar maradni, így nyilván ez szükséges lépés volt a számára. Ám hogy tartotta titokban a toborzást?

– Idő, pénz, no meg gyakorlat dolga az egész, és emberünknek mindháromból van elég. A kascha nyilván ezért választotta, pénzt nem kímélve. Az már kérdés, honnét tett szert ekkora vagyonra. Vertassen előtt Dél bármelyik nagyura kitárta volna előtte a kincstárát, egyetlen szavára, de nem is lett volna erre szüksége, annyian ugrottak volna egyetlen szavára.

– Selkirk Vangrifft? – vetette fel felettese.

– Nem. A riffek okosak, és megvannak a saját terveik, mióta csak felültek a Hollótrónra. Az, amit a kascha, meg a khorja most tesz, bármi is vezérli őket, a riffek számára immáron nem több, egyszerű ámokfutásnál, így nem is keverednek bele. Ám ha nagyon akarja, egy kascha számára még akad elég arany Délen – morfondírozott el az óhitű, és Theresa kihallotta a hangjából, hogy aggasztotta a gondolat.

– Az embere, hajlandó segíteni nekünk? – sürgette az inkvizítor.

– Nektek bergamonitáknak nem, nekem talán még igen. Pénzért természetesen. Sok pénzért, hiszen az ő szakmájában mindennek ára van, a valaminek éppen úgy, mint a semminek. Az utóbbinak olykor több is. Esetünkben ez annyit tesz majd, hogy látogatásunk után nem küld embereket a kascha és a khor után, hogy figyelmeztettesse őket rólunk. Nyilván tud már a hajtóvadászatról, de talán velem közlékenyebb lesz.

– Ha pedig nem… - kezdett bele a mondatba az inkvizítor.

–… akkor majd kiverem belőle, csak hogy emlékeztessem, hogy miért is volt és van oka tisztelni és félni a fajtámat.

Theresa ismét hallotta azt a hangot, mint akkor ott a bányában. Majdnem olyan volt, mint az óhitűé, de mélyebb és karcosabb, mintha a szavakat egy arra alkalmatlan száj ejtette volna ki. Kezdte azt hinni, hogy nemcsak Morrigan szólt hozzá ott és akkor, miként az óhitű állította, hanem az is, amit újra és újra felsejleni vélt a férfi tekintetében.  Bergamon tudja csak mit kapartak valóban elő Tarverda mélyéről.

 

***

A fogadósnak elsőre nem tetszett ismeretlen vendége. Tagbaszakadt, harcedzettnek látszó ember volt, de ruhája több napos sártól és más mocsoktól bűzlött, ami arról árulkodott, hogy nem sok pénz csöröghet a zsebében. Egy pénzszűkében lévő kardforgató pedig veszélyessé válhat, ki tudja hová süllyedt már, hogy pénzt szerezzen magának. Talán ölt és rabolt is. Ráadásul a képét rongy takarta, fejére csuklyát húzott.

A vendég átvágott az asztalok között és egyenesen hozzá lépett. Két ezüst ludent dobott a pultra.

– Szobát! – mondta karcos, vakkanásszerű hangon.

A fogadós bólintott. A két ezüst reves volt, talán vér száradt rajta, de egész érmék voltak, nem félbetört, vagy körülvágott darabok.  Sok, szinte már túl sok egy olyan fogadóban, mint az övé, ahol az emberek rézzel, meg fél és negyed pénzekkel fizettek. Tán szökik valakik elől, és azért jött egy ilyen, az országúttól távol eső faluba, hogy elrejtőzhessen.

– Egyágyas legyen, szellős, kell egy kád forró víz, és küldessen valakit a helyi füves asszonyért!

– Rendben van – felelte tetetett egykedvűséggel, de közben balja besöpörte az érméket, biztos, ami biztos.

Az idegen ingerülten megragadta a karját.  Barna szeme bevérzett, és ahogy közelebb hajolt hozzá, megcsapta az orrát az alvadt vér rezes, és a rothadó hús édeskés illata.

– Most! – kaffogta türelmetlenül.

Volt benne valami, ami megijesztette a fogadóst. A vendég köpönyege félrecsúszott, ahogy a kezét kinyújtotta. Nagy és nehéz tárgy sziluettje jelent meg a szövet takarásában. Kétvájatú számszeríj volt, olyan, amilyet csak az északiak használtak. A gazda kirántotta a kezét vendége markából.

– Magának nem adok szobát! – köpte le.

– Ha kevés az ezüst…

– Az ezüstjére is köpök. Egy északi nálam nem szállhat meg!

Az asztaloknál többen is a söntés felé pillantottak és a fogadós éppen ebben bízott. Egy magányos északi, még ha fegyveres is, itt náluk? Ki lehet ez a világtalan ostoba?

– Megduplázom az árat – nyúlt az erszénye után a férfi.

– Tőlem idelökheti az összest is, akkor is takarodjon! A magafajtát én nem fogadom a tetőm alá!

A számszeríj nehezen csattan a söntés fáján. Embertelen erő kellett ahhoz, hogy valaki fél kézzel felhúzza, de az idegen balja ráfeszült a húrra és maga felé rántotta. Azt, hogy a vaskos, kurta nyilak mikor kerültek a vájatokba már nem is látta. Vendége jobbjával megint megragadta, ezúttal a gallérjánál fogva.

– Nem kérem többszer, bugris!

Fél kézzel rántotta át a házigazdát a másik oldalra. A mozdulattól az arcát takaró rongy félrecsúszott, feltárva a képét széthasogató sebeket. Az egyiktől, a szája baloldala felszakadt, vadállatias vicsorba torzítva az arcát.  Földre nyomta a tulajdonost, miközben az íjat a többi vendégre szegezte.

 –Nagyon rossz pillanatomban találtál fogadós!

– Elég lesz! – csattant a parancs az ajtóból. – Engedd el, Radomir!

A nevezett talpra rántotta a házigazdát, és az ajtó felé penderítette. Az, a lendülettől nekiesett az egyik asztalnak, majd elterült a padlón. Tápászkodás közben vette csak észre a bejáratban álló alakot. A nő, már ha még nőnek volt nevezhető ez a gyolcsba bugyolált rémalak, amennyire lehetett kiegyenesedve, de erősen bicegve közeledett felé, egyetlen látható vérben úszó szemével lenéző pillantást vetve rá.

– Ahogy már az emberem is mondta, nagyon rossz pillanatot választottál, gazduram – szólalt meg ismét torzan, nehezen formálva a szavakat. – De megbocsátok – guggolt le, hogy belenézzen a fogadós szemébe.

Övéből, megszáradt vértől barna, domború fém lapot húzott elő. Remegő kézzel felemelte, így a férfi is jól látta. A rőt vérrozsda alatt egy címer körvonalai váltak kivehetővé, amiben felismerte a kettéhasított tölgyet és az ezüst rókát. A Tessarossa ház jelképeit.

Aztán a nő elbocsátóan intett, és nem is kellett többet mondania. Egy órán belül már forrt a víz a kádhoz és a fogadós két cselédet is elküldött a falu végén élő vén gyógyító asszonyhoz.

 

 Arcana késnyelet harapott a fogai közé, és úgy látott a megbarnult kötések kibontásának. A varr újra felszakadt és gennyes vér szivárgott elő a sebekből. Hallott valaha egy olyan ostobaságot, hogy az elme legyőzi a test fájdalmát, de aki ezt terjesztette, nyilván sohasem élt meg ilyesmit. Minden mozdulattal az öntudatlanság kerülgette.

Radomir pengét húzott elő, és a lehető legóvatosabban megpróbálta felhasítani a bal combján lévő flastromot. Meggörnyedt a kíntól.

– Aztakurva… - morzsolt el egy káromkodást.

– Mindjárt megleszünk, asszonyom! – próbálta bíztatni a férfi, és tovább vágott.

***

A fenevadak támadása olyan volt Radomir számára, mint egy sötét, agyarakkal és karmokkal teli hullám, ami elborította őket. Egy emberre három, négy rémség is jutott, de a kapitányt egyszerre heten rántották le a lováról. Földre teperték, de nem azonnal kezdték széttépni, előbb a ruháját szaggatták le, és a számszeríjász jól látta, hogy némelyik vad ágaskodó farokkal közelített felé. Miféle téboly vezette őket? Sem akkor, sem most nem akart igazán eltöprengeni rajta, csak tette a dolgát. Kettőt kilőtt, egyet az íj fémívével vágott fejbe, a negyediknek kardot döfött a szemébe, majd talpra rántotta kapitányát. A kardot a kezébe nyomta, mert akkor még mindkét keze kellett az számszeríj felajzásához. A háta mögött mészárlás zajlott. Ember, legyen embervadász akár, nem lehetett felkészülve arra, ami rájuk zúdult abban az erdőben. Valami megmozdult a balján.  Penge villant, a kapitány két döféssel végzett a fenevaddal. Aztán elzuhant, és eltűnt egy bokor alatt. Radomir utána vetette magát.

 Lőtt, ütött, döfött, nem nézve mit is talál el, csak takarodjanak az útjából. Az egyik vadat szó szerint felöklelte, szegecselt kesztyűvel sújtott a képébe, majd megmaradt tőrével levágta a nyakát. Ezzel viszont időt veszített, a kapitány eltűnt a szeme elől.

Kiáltást hallott, futott tovább. Parancsnokát a földön találta, egy apró tisztáson, vadakkal körülvéve. Már nem voltak kéjvágyó kedvükben. Hárman, vagy négyen már rá is haraptak a földön fekvőre, élve kezdték falni. Radomir rájuk rontott. A számszeríj nehéz fejével ütötte őket, amelyik kibillent az egyensúlyából, abba belerúgott, valami lágy ponton, de nem volt esélye ellenük. Pár pillanattal később újra talpon voltak, és feléjük indultak.  Az egyik felé kapott, végigszántva az arcát, feltépve a száját, a másik csonttörő erővel rúgta lábon. Térdre esett, jobbra-balra csapkodott az íjjal, de már nem volt ereje ütni. Az óistenek idővel mindjüket elszólítják, de miért így?

Vonyítás, majd csaholás, ám nem a vadaké. A körülötte csoportosuló meztelen testek mögött, a tisztás szélén két borjú nagyságú, kutyaforma alakot pillantott meg. Egyik szemük vörösen a másik kéken fénylett, bundájukban az Szarvasisten oszlopainak inda mintái kanyarogtak. Szélesre tárt pofájukban ezüst agyarak. Mindezt még, így, innen is jól látta, mert az istenek úgy akarták, hogy lássa, mi jött el értük. Sztergojra, a Vadászkopók, a Szarvasisten ebei!

A Kopók az Erdők Urának vadászai voltak. Velük járta a rengeteget már akkor is, amikor még csak a holdak tündököltek az égen. Kicsi, gyenge kéz nyúlt az övéért.

– Gyere – suttogta Arcana vérbe borult arccal – nem lesz semmi baj.

Képtelen lett volna felállni és elfutni a sérült nővel, így csak tette, amit kért és eldőlt a véráztatta füvön.  A kopók felvonyítottak, árnyék takarta el a holdakat, nem emberei torokból érthetetlen parancs harsant.  Az egykoron ember volt fenevadak a tisztás széle felé indultak. Radomir amennyire erejéből telt átölelte és letakarta kapitányát. Morrigan holdja mintha rájuk kacsintott volna egy pillanatra a felhők mögül. Üvöltés, vonyítás, a füvön elterülő testek, érthetetlen nyelven elkiáltott szavak. Sztergoj legyen irgalmas! Valami fejbe rúgta.

 

Hajnalodott már mire magához tért. Kábán ült fel, a tisztáson körös-körül alvadt vérnyomok, de test egy sem. A kapitánya mellette hevert, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, arca fehér. Élt, de bár ne élt volna. Éhségtől megvadult barlangi oroszlánok zsákmánya is jobban festett nála.

 Összeszedte, ami a csapatukból megmaradt, csíkokat tépett a ruhák kevéssé véres roncsaiból és bekötözte sebeit. A három életben maradt ló közül kettő közé kötözte, és keletnek indult. Pár nappal korábban áthaladtak egy településen, templomot nem látott ugyan, de a falu szélén álló moha lepte tetejű ház kertjében már száradt a boszorkányfű és a rendecs. Csak értse a dolgát a gyógyító!

Az asszony vén volt, nyolcvan nyarat is látott már, talán éppen ezért ítélték veszélytelennek a Fények Ura máskor oly buzgó purgátorai. Mégis könnyedén ereszkedett térde kaoitánya mellett, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebeit. Ezt Radomir jó előjelnek vette.

– Nem tudom, kedvelnek, vagy gyűlölnek az istenek, te lány, hogy ezt engedték túlélned – nyomkodta meg a gennyedző sebszéleket.

A nő összeszorított fogakkal nyögött a keze alatt.

– Ha eddig éltél, akkor megmaradsz, ahogy mondani szokás, de nem számíts rá, hogy férfiember valaha is megfordul majd utánad – közölte mindenféle élc nélkül a vénasszony.

– Csak tegye, amit kell! – sziszegte Arcana, miközben a gyógyító a Radomir által felforrósított pengét az egyik seb melletti vörös kelésbe nyomta.

– A te képedet még össze lehet varrni, fiam – folyatatta a vénség, ügyet sem vetve a kapitány fojtott üvöltésére. – Csak újra megvágjuk kicsit a szélét, és összevarrjuk, aztán imádkozunk Polevhez, hogy kíméljen meg.

– A képem miatt még én sem ejtek könnyet, öreganyám, de a kapitánynak élnie kell!

– Élni is fog, fiam – nyomta mélyebbre a pengét a vénség.

Arcana ekkor már hangosan üvöltött fájdalmában.

 

***

Egy akaratlan rándulás álmatlan alvásában és egyik sérült része, valami keménynek koccant. Erre a fájdalomra ébredt. Nem nyitotta ki a szemét azonnal, lassan lélegezve hevert tovább. A testén a kötések kamilla illatot árasztottak, valahonnan madárhangokat hallott, nyilván nyitva volt az ablak, hogy levegős legyen a szobája.

Minden tagján ott érezte a kötéseket és alattuk tompán, de most is lüktettek a sebei. Az arca jobb felét viszont alig érezte. Nem volt alkalma korábban felmérni mi maradt belőle, az ide utat javarészt ájultan töltötte, a fogadó előtt tért magához, majd miközben valósággal letépte magáról a kötéseket vajmi kevés ideje volt erre.

Úgy emlékezett, hogy megvolt mindkét keze és lába, talán az ujjai is. Felnyitotta a szemét. A jobb csukva maradt és nem a kötés miatt. Próbaként megmozgatta a tagjait. Fájdalmas volt minden apró izomfeszítés is, de úgy tűnt tényleg meg van mindene.

Jobbára.

 Az oldalára fordult, majd leküzdve a hányingert lassan kinyomta magát. A balja nehezebben mozdult, mint várta. Bal kar, jobb szem…

Felült az ágyban és végigmérte magát. Hogy mondta a vénasszony? Nagyon kedvelik, vagy nagyon utálják az istenek. Homályos bádogtükör volt a szobája másik felében, abban könnyen megtalálta a választ.

Harcos volt, de szerette, ha alkalmanként szép lehetett, és tudta is magáról, hogy az, de a fémről visszaköszönő kreatúra emberre is alig emlékeztetett, nemhogy az egykori Arcanára.

Megengedett magának néhány percnyi csendes sírást egykor volt szépsége felett.

„– A terhünket nem mi választjuk, Arcana, csak azt, hogy miként viseljük – mondta sok éve neki az apja, amikor katonának adta.”

– Ezt hogyan viseljem, apám? – zokogta.

„– Van, hogy az ember ereje kevés, hogy elviselje terhét – magyarázta neki a kortalan, borostyánszín szemű khor, aki az apja helyett elkísérte a kolostorerődbe, ahová, kiragadva az otthonából küldték, hogy ő személyesen tartsa meg az apja által tett ígéretet –, bármit is mondjon az apád. Ilyenkor az istenek, egy szörnyeteget választanak. Mert a szörnyeteg ki tudja mondani és meg tudja tenni, amit egy ember nem.”

Végigsimított az arcán, letörölve a könnyeit.

„– Hogy megértsd – mutatott rá az erőd vastag falaira –, az ott egy ember terhe. Ez meg itt – paskolta meg a lova nyergére akasztott kétkezes kard tokját– egy szörnyetegé.”

Igen, egy szörnyetegé. Úgy hallotta miután a khor elkísérte új élete „kapujához” keletnek indult, messze a Feketebércbe, hogy visszategye a pengét, oda ahonnan századokkal korábban elvette. Akkor és ott, mindkettejüknek véget ért a Régi Világ.

 Újra megnézte magát a tükörben. Maradhatsz ember és maradhatsz gyenge, összetört testű haszontalan senki, vagy lehetsz az, aminek látszol.

Felállt. Felállt, mert most ez nem neki fáj. A gyenge embernek fáj, akit száműz a tudata mélyére, bezárja egy ketrecbe, és ki sem engedi onnét, míg újra hasznát nem veszi. Összeszorította a fogát, hogy ne sikítson. NEM FÁJ! Odalépett a tükörhöz, a székre dobott övéből a jobb kezével előhúzta a nyúzókést és levágta az arcát takaró kötést. A karomnyomok mély barázdát hagytak maguk után, kettő a jobb szemében állt meg, mely most vak fehéren meredt előre, de a bal ép és zöld maradt, hiú szépségének emlékeztetője egy életre. A gyógyító már így is sokat vágott egykor a hátára omló, hétfonatú hajából, hogy a sebekhez férjen és korábban kékesfekete sörénye mostanra tompára mattult, néhol ki is szürkült. Nem tudta megállni a futó, de annál fájdalmasabb mosolyt. Tényleg, mint egy megelevenedett rémalak. Vett egy nagy levegőt. Úgy tartják, senki sem születek szörnyetegnek, ezt, mi egyszerre áldás és átok, senki sem kapja meg az istenektől, de minden ember lelkében ott fészkel a fenevad. Csupán csak meg kell szépen keresni.

 Legyen hát, ő megkeresi. Felemelte a kést és neki látott.

 

  Radomir megdöbbenten látta, hogy a lassú, de határozott léptekkel leereszkedik a lépcsőn. Az arcát takaró kötésnek már nyoma sem volt, ahogy a haja jelentős részének sem a jobb oldalon. Varratai sötét kacsokként tekeregtek tar fejbőrén. Sztergoj tudja, hogy volt képes egyedül felöltözni, de most ott állt előtte, sápadtan, megmaradt szemében nem sok jót ígérő fénnyel.

– Radomir – mérte végig a férfit Arcana. – Rút vagy – bökött sután balkezével, a másik arca felé. – De azt hiszem, én sem festek jobban. Ló? Van?

– Kapitány? Nem kellene még…

– Lovat! Most!

Radomir nem ellenkezett tovább. Feljebbvalója parancsoláshoz szokott hangja és tartása a régi volt, és ő ahhoz szokott, hogy ilyenkor tántoríthatatlan, felesleges ellenkeznie vele.

Arcana magában elmosolyodott. Jó. De még milyen jó. Végigpillantott a fogadó vendégein. Már nem az összetört nőt látták benne. Többé már nem.