Keresés ebben a blogban

2021. május 2., vasárnap

Az évszázadnyi évtized: Behemót

 

2.

 

Gazdag volt. Ezt soha egy pillanatig sem tagadta, emellett vallotta Honoré de Balzac filozófiáját, mely szerint, „Minden nagy vagyon mögött bűn rejtőzik”. Hitte, hogy igazából soha senki sem gazdagodott meg úriember módjára, még ha oly nagyon szégyellte is.

Az ősi nemesség rabolt, gyilkolt és másokat döntött szolgaságba, hogy meggazdagodhasson majd, hogy az is maradhasson. Utódjaik, nem sokat változtattak ezen a jól bevált gyakorlaton, csupán immáron nem csak saját népüket, hanem a Föld minden nációját zsákmányolták ki nagy gyakorlattal, és ügybuzgalommal. No, nem mintha ítélkezett volna.

 Hermész rendje fénykorában a Templomosokat megszégyenítő birtokok és vagyonok felett uralkodott. Három kontinens uralkodói térdepeltek előttük kölcsönért, és ellentétben a szűk látókörű, kardcsörtető ájtatosokkal, őket, a legsötétebb boszorkányüldözések közepette sem merték zaklatni.

A vagyon pedig csak nőtt és nőtt a századok során, mikor pedig 1673. július hetedik napján a nagymester bölcs előrelátással, végül feloszlatta Hermész rendjét, nos, akkor, rengeteg lehetőség nyílt a hozzá hasonlók számára.

 Megszokta, hogy megszerzi, amit akar, és hogy ezt a jó szokását megtarthassa, haladnia kellett a korral. Neki is, famulusainak is.

Eredetileg nem ilyenek voltak. No persze ő maga sem, ám ahogy mondják a forma követi a funkciót. Mindkettőjükre szüksége volt, ezt ma már le sem tagadhatta volna, de egyiküket sem kedvelte igazán. A hermetikai törvényei szerint mindennek tervszerűen kell léteznie és működnie. A szükség a necessitudo, olyan erő, mely kiragadja az uralmat az alkotó kezéből és azt, az alkotásának adja. Így esett, hogy mindkét, szükség szülte famulusa sajátságos, neki a legkevésbé tetsző módon öltött formát és élt részben önálló életet.

Első famulusa, Bazil, volt minden, ami kedvelt magában. Társalkodó készsége, jó modora, és műveltsége. Mindez egy közönséges embert is kiváló és igen elégedett famulussá tett volna. Ám nem Bazilt. Ő, ugyanis hiú volt, testestől-lelkestől és arra vágyott, hogy hiúságához mérhető irigység övezze. Nem pusztán benső értékei, de külseje okán is, s miután ráébredett, hogy ebben szabadon dönthet szégyentelenül vissza is élet vele. Így az évek múltával mind magasabb, charme-osabb, kirívóbb lett. Semmi hibája, hát semmi csodálkozni való sem volt azon, hogy a szerénység minden formája hiányzott belőle. Ő volt a szeme és a szája, őt küldte, ha valahol a küllem és a modor többet számított, mint a hideg logika és a megfontolt érvelés.

A hermetika és ő maga is jobban kedvelte a megtervezett dolgokat, a bevett szokásokat és eljárásokat. Így történt, hogy, mint sok más korábbi esetben, Bazilt küldte el Bristolba, puhatolódzni.

Famulusa beszámolt neki az ódon családi kúriáról, melyben a vénember lakott, egykoron terebélyes családja utolsó sarjaként. Megtudta, hogy származása és tiszteletbeli pozíciói ellenére, egyáltalán nem veti fel a pénz, az ősi birtok pedig, akárcsak a família, megállíthatatlanul hanyatlik. Egyetlen örököse, egy távoli unokaöcs, ki a vénséghez hasonlóan szűkében van az anyagiaknak.

Úgy határozott erre alapozza majd a tárgyalásokat.

Az ember hiú, s különös módon minél több volt neki egykoron, annál hiúbb, arra a kevésre, ami megmaradt belőle. A bristoli vénségnek azzal kellett szembenéznie, hogy képtelen volt megállítani családja végromlását, hogy a kúria, melyet ősei nyilván büszkén laktak nemzedékeken át romokban áll és az enyészeté lesz. Egykoron terebélyes családfája mára kiszáradt, végnapjait éli. Úriemberhez nem méltó, sőt kegyetlen dolog emlékeztetni valakit erre, ám szükségszerű, hogy célt érjen az ember.

Bazil nem fenyegetőzött, sohasem tette, csupán finoman utalt rá, hogy tudomása van az aggastyán által őrzött, felbecsülhetetlen, ám sajnálatos módon pénzzé tehetetlen kincsről. Törvényes úton legalábbis. Utalt arra is, hogy nem kutatja miként tett szert rá a család, vagy miért tartották titkokban. Nem kívánt sem ítélkezni, sem felárat fizetni ezért a tudásért. Ám kínált egy tekintélyes összeget. Annyit, amennyiből a vénség helyrehozathatta volna otthonát és maradt is volna belőle elég ahhoz, hogy okosan befektetve biztosítson egy tisztességes jólétet a következő nemzedékeknek.

Ész- és tervszerű volt. A házigazda, ez a megcsontosodott, makacs és a lelke mélyén primitív cornwalli származék, azonban már kevésbé. Sokáig tagadta a dolgot, sőt megsértődött a felvetés puszta tényére is. Végül kiutasította Bazilt az otthonából.

Kellemetlenül érte, ha nem is váratlanul. Módszert és tempót váltva utánajárt a házigazda esetleges adósságainak és jó néhányat felvásárolt közülük. No, nem azért, hogy kényszerítse velük. Jószándéka jeleként. Az adósságok nemcsak a vénséget, de annak hanyatló birtokát is terhelték. Ha nem fizeti sem ő, sem hasonlóképp pénztelen örököse, a hitelezők martaléka lesz az egész.

Most, hogy elodázta otthona végromlását, Bazil ismét meglátogatta a cornwallit, ám ezúttal névjegykártya helyett a váltókat adta át.

Más körülmények között a nyakas aggastyán kiváló vita- és sakkpartner lett volna, hajlíthatatlan álláspontjával és karakán hozzáállásával. Más körülmények között. Ám az üzlet legalább annyi rugalmasságot, mint tántoríthatatlanságot követelt. Egyik nem lehetett meg a másik nélkül.

Ő, a maga részéről hajlandó volt megemelni, sőt megduplázni az összeget. A cornwalli viszont, nos, nem mutatott még arra sem szándékot, hogy fontolóra vegye a dolgot. Mereven elzárkózott. Voltak napok, mikor szórakoztatónak találta Bazil semmitmondó bristoli sürgönyeit, melyekben egy helyben toporgását igyekezett jobb színben feltüntetni, mint amilyen az valójában volt. Az idő azonban telt, és a nyár lassan őszbe fordult.

Utoljára egyenesen krőzusi ajánlatott tett, kereken százezer fontról. Bazil esküdött rá, hogy volt egy pillanat, mikor a vénség maradék józansága csaknem felülkerekedett nyakas cornwalli természetén, és szinte már rábólintott az üzletre. Ám végül, éles, rikácsoló hangján ismét csak elkergette famulusát.

Nos, Hermész látta lelkét, ő mindent megpróbált, amit úriember megtehetett, így mielőtt ha a pénzből nem is, de a jóindulatból végképp kifogyott volna, másik famulusáért, Boumontért küldött.

Boumont. Akit ha ez lehetséges még Bazilnél is kevéssé bírt elviselni. Ő torz volt, görbehátú, ujjai nem pusztán karmokká görbültek, hanem igazán azok is voltak. Morgott és nem beszélt, és mélyen behúzott csuklyája mögül egy oktalan vadállat tekintete pillantott fel rá minden alkalommal. Az a fajta elborzasztó tükörkép volt, amitől oly sok éven át rettegett. Elég szörnyetegét látta már ennek a világnak ahhoz, hogy tudja, lehetetlenség megmondani, hol végződik az értelem és hol kezdődik, az őrület, s mi választja el az embert az állattól. Lehetetlenség volt, ő maga is kiváló példájául szolgált ennek.

Az, mikor Bazil hetykén belépett a szobájába, hogy beszámoljon egy sikeréről, és azt magának tulajdonítsa, vagy éppen másra terelje a kudarc felelősségét, legtöbbször undorral fogta el, és keserű ízt hagyott maga után.

 Mikor viszont Boumont a színe elé járult, feltekintve rá csuklyája mélyéről, majd miután meghallgatta parancsait, settenkedő korcsként nekivágott az éjszakának, az nyers és rideg borzalommal töltötte el. Ilyenkor kétségessé vált számára minden, mit magáról gondolt, s hirtelen rémes látomásként ötlött fel benne, hogy voltaképpen ő sem több az emberek szemében. Ezeken az estéken a szokásosnál is többet ivott, hogy az ital álmatlan alvásba ringassa, szűk és kemény fekhelyén, melyet régi levetkőzhetetlen rigolyaként megtartott azokból az évekből, mikor még maga is csak tanulta a Nagy Művészetet. Takaróiba burkolódzva, hatalmas könyvtára kódexeinek ismerős illatától körülvéve, jobbára kevésbé borúsan ébredt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése