Az évszázadnyi évtized: London Királya

 

3.

 

Este tíz órára járt már az idő, mikor Sir Weatherborrow kissé feszengve, de erőt véve magán, tósztot mondott a jegyespár egészségére. Beszéd közben, mind jobban visszanyerte magabiztosságát és szavai fokozatosan váltak egyre lendületesebbé és fensőbbségesebbé. Végül egészen kielégítő, bár kissé leereszkedő monológot tartott, melyben éltette családját, főként saját érdemeit és kihangsúlyozta mennyire szerencsés a vőlegény, hogy sikerült minden elvárásnak megfelelnie. Mintha az ő nagylelkűségét bizonyította volna, hogy az elérte, amit szeretett volna.

A házigazda köszöntőjét követően nem törte meg semmi a fesztelen mulatságot, ám London Király idővel észrevette, hogy Sir Weatherborrow mind kevesebbet mutatkozik a vendégek között. Ha látóterébe került, akkor is kimelegedve, egyre inkább vöröslő arccal, amit aligha lehetett a forró londoni nyárral magyarázni. Folyvást ivott, ez kétségtelen, nyilván feszültségoldás gyanánt, ám ahhoz elég jól ismerte, hogy ennyi ital aligha foghatott ki rajta.

Meg is feledkezett volna róla, mert mihelyst visszatért a szokásos programjaihoz, a hozzá hasonló különcökkel folytatott eszmecseréhez, és az új üzleti lehetőségek kipuhatolásához, lényegtelenné váltak a házigazda problémái. Éjfélt ütött az óra, mikor feltűnt számára, hogy Weatherborrow többé egyáltalán nem mutatkozik. Ez akkor is modortalanság volna, ha nem egy ennyire a látszatnak élő alakról lenne szó. Elegendő lett volna néhány kurta mondat, hogy visszavonul, és a lányának engedi át a házigazda feladatait, ám ilyesmire nem került sor. Röviden ezután az egyik inas idegesen pusmogott a komornyikkal, aki ezután Miss Weatherborrow–hoz sietett. Riadalmat látott az arcán.  Tekintetével követte, hogy Valentiene is szót vált vőlegényével, majd eltűnik a komornyikot követve.

Bár kétségtelen volt, hogy Valentiene arra kérte jegyesét, hogy legalább ő maradjon idelent, nehogy a vendégek udvariatlanságnak vegyék távolmaradásukat, ám annyi azonban elvárható lett volna London Királya szerint, hogy e kérés ellenére, az ifjú, idővel utána siet. Erre azonban nem került sor. Sommerset csupán magához vett egy pohár cherry–t és fesztelenül sétálgatott a vendégek között. Talán még leendő apósánál is nagyobb képmutató lenne?

Arrafelé vette az irányt amerre Miss Weatherborrow eltűnt, s miután csendre intett egy akadékoskodó inast, útba igazíttatta magát a szoba felé, ahol a gazdája feküdt. A cselédlépcsőt használta, felesleges lett volna még jobban felhívni a figyelmet a család távolmaradására, majd nehéz léptekkel, végigkopogott az emeleti hálóhoz vezető folyosón. Fúlt hangú hörgés és hányás hangja, és savanyú szag szűrődött ki a szobából. Valentiene az ágy mellett ült, és az apja fejét tartotta, miközben az küszködve igyekezett kiadni magából a gyomra tartalmát. Jelenléte sokáig fel sem tűnt neki, csak mikor botjával koppantott, hogy felhívja magára a mennyasszony figyelmét. A lány arca rémült volt, kissé indulatos mikor rápillantott, de ahogy felismerte, rögvest megenyhült.  Tudta róla, hogy szükségből ugyan, de járatos sokféle kórságban, s bár az apja nem lesz túlzottan boldog, ha éppen ő segít rajta, ám ez most aligha számított.

 Sir Weatherborrow-n rosszullét, szédülés és gyengeség lett úrrá, majd egyszer csak kiszállt az erő a lábából, és nem sokkal ezelőtt hányni kezdett. Valentiene elszalajtotta már az egyik cselédet az orvosért. London Királya biztosította róla, hogy helyesen járt el. Előbb segített neki megtartani elgyengült apját, hogy az könnyebben adhassa ki magából a gyomra tartalmát, majd kabátja egyik belső zsebéből, fájdalomcsillapító hatású illékony olajat húzott elő. Lassú, körkörös bedörzsölte vele Weatherborrow homlokát. Gyakran élt a szerrel maga is, mikor pillanatnyi időre volt szüksége ahhoz, hogy ki tudja magát menteni az adott helyzetből és elkerülje a gyengeség szégyenét. Nem volt ugyan megoldás a szenvedő kínjaira, de enyhítette őket.

Közel hajolva a nyomorulthoz a verejték és hányás savanyú bűzén keresztül sem tudta nem megérezni a keserű, szúrós szagot, melyet a test árasztott. Nyilvánvaló jele volt ez a mérgezésnek, ám nem klasszikus méreg által. Sir Weatherborrow merénylet áldozata lett, melyben a választott fegyver a mágia volt.

Finoman, de határozottan arra kérte Valentiene–t, hogy hozzon egy nagy kancsó hideg vizet, a borogatáshoz és szalajtson még egy cselédet a patikusért is, hogy apja mihamarabb megkaphassa a legszükségesebb gyógyszereket, ha majd itt lesz az orvos.

Miután egyedül maradt a gyötrelmes kínok között vergődő férfivel, egy pillanatra elgondolkodott. Sokkal több oka volt hagyni, meghalni ezt a semmire kellő, aljas alakot, mint megmenteni, és ha rajta múlik nem is teszi. Ám volt egy ok, egy rajta nagyon is kívülálló ok, mely miatt nem tehette. Valaki a szeme láttára, aljas szándékkal, primitív módon gyalázta az ősi hagyományt, és az ilyen sarlatánok nem érdemeltek bocsánatot, s nem érhettek célt.

Shakespeare jutott az eszébe. Először a Vihar Prosperójának nagy monológja „… elhomályosítom a déli napfényt, szelet lázítok, és a zöld tenger és kék égbolt közé vihart idézek; én gyújtok tüzet a mennydörgés alá és meghasítom Jupiter tölgyét saját fegyverével, hegyeket rázok; kirántok helyéből fenyőt és cédrust: parancsomra sírok nyílnak meg, fölébrednek a halottak és újra járnak” majd a Hamlet „Kizökkent az idő; - ó kárhozat! Hogy én születem helyre tolni azt.”

Igen találó volt e két idézet, a mágia örök ellentmondására. A hatalom kizökkenti helyéről a világot, meggyűri a tér és idő szövetét. Ez volt a dolga attól a pillanattól fogva, hogy az első ember kimondta az első szavakat, melyekkel bilincsbe vert a láthatatlan erőket. Ez volt a dolga, és sokan meg is elégedtek ennyivel. Ettől viszont idővel kiveszett belőle a szépség, az igényesség, s nem utolsó sorban a felelősség. Csupa olyasmi, melyet London Királya oly nagyra tartott a Nagy Művészetben, s melynek gyalázatát nehezen viselte.

 Kitámasztotta magát a bal botjával, a jobbat pedig a vergődő mellkasához nyomta.

– Corpus purgae! – suttogta a hermetikus latin torz szavain.

A bot a bűvigék hatására látszólag a húsba mélyedt, tűként hatolva belé, hogy aztán kiszívja belőle a mételyt, ami végig folyt a vasfán, bele a végébe foglalt metszett ónix kőbe.

Sir Weatherborrow, ez a gyalázatos kurafi életben fog maradni. Nagy kínok árán ugyan, és talán sohasem lesz újra egészséges, de élni fog, és ezzel máris többet kapott tőle, mint amennyit megérdemelt. A mágiát az akarat hajtotta, az verte bilincsbe és kényszerítette a felhasználónak tetsző irányba. Ezért volt igazán nehéz jót tenni vele, valakivel, kit lelke legmélyéig megvet az ember. Ez tanította meg arra, hogy különösen alaposan válassza meg ellenségeit. Sohasem tudhatta mikor lesz szüksége arra rájuk, vagy mint most, kényszerül arra, hogy segítsen rajtuk.

Naturalis et Neutralitatis, a természetes semlegesség, minden hermetikus nagy álma és végső célja, mellyel felszabadul a minden korlát alól, mely megköti a kezét.  Álom volt. Vágyálom.

 

A Weatherborrow–knak véget ért ez az éjszaka, ám számára, még koránt sem. A házigazda testén néhány szívdobbanásnyi időre zöld vonalakból álló geometriai ábrák rajzolódtak ki. Egyszerű háromszögek és azokból formált összetett szimbólumok. A merénylő nem volt hát sarlatán. Csupán egy neveletlen tacskó.

Ezúttal már a főlépcsőn ereszkedett alá a bálterembe, lassan lépdelve, nem terhelve túl tiltakozó térdeit. Kezelés ide vagy oda sok év bűnei sohasem tűnnek el nyomtalanul. Az utolsó fok után megpihent kissé, hogy erőt gyűjtsön. Talán szüksége lett volna azokra az átkozott lábmerevítőkre? Nem, Hermészbe vele! Magához vett egy whisky-s poharat és felhajtotta a tartalmát. Jobb híján ez is megteszi egy időre.

Botjaira nehezedve tovább indult.  Halványan fénylő zöld triangulumok vezettek a beteg ágytól, le a lépcsőn át a termen, ki a kertbe.

Távol az ünnep fényeitől, s az emberi tekintetektől, megtalálta az ifjút egy padon ülve. Az ifjú William Sommerset. Mielőtt az ráeszmélt a jelenlétére, letelepedett mellé a kőpad másik végébe. Látta az arcán a csodálkozást és talán a felismerést is, hogy nem véletlenül ült le.

– Finomabb leszek, mintsem szokásom a magad fajtával fiam, de ennyi év után azt hiszem, megengedhetek magamnak némi léhaságot. Beszélj hát, hadd döntsem el miként lesz tovább!

Kétkedés, a hiábavaló igyekezet árnyéka, futott át a fiú arcán hogy ellentmondjon neki, de ahogy tekintete találkozott az övével megértette, hogy értelmetlen tagadnia. William inkább, elébe állt és intett baljával, amin ekkor vált csak láthatóvá háromszög metszésű zöld ékköves gyűrűje. Nem vesződött már az illemmel, csak mozgásra bírta körülöttük a világ erőit.

– Eamque speciem vocis – suttogta.

Bizsergést érzett a bőrén, ahogy az ifjú hatalma háromszögekből formált, tágas gömböt alkotott körülöttük. A kívülállók számára ők még mindig a padon ültek és talán semmiségekről beszélgetnek és bárki, aki a közelükbe tévedt úgy érezte illetlen lenne megzavarnia őket. Ezek az ifjak és a szégyentelen magamutogatásuk! Ez a gömb, akárcsak Sir Weatherborrow egész élete, semmivel sem volt több ostoba hívságnál és erőfitogtatásnál. Olyasmi, amire egy igazi magiszter sohasem szorult volna. Ám ha az ifjú William ezt az utat választotta, hát benne most emberére akadt.

 Ideje volt bemutatkoznia.

Kurta mozdulattal összeillesztette a két botját és vett egy nagy levegőt.

– Magnus Lucious Basileus vagyok, Hermész hetedik septumának mágusa, egyike a Bűnösöknek, a világ megrontóinak. Hallj hát engem világ! Vis Vigor!

Csontjai kiegyenesedtek, tartása uralkodói lett, ízületeit nem kínozta többé gyulladás. Ritkán bánt ilyen közönséges módon a hatalmával, de most szükségét érezte. Látta a félelmet az ifjú arcán, ugyanakkor elszántságot és a hitetlenséget is. Egyszerűen nem hitt neki! Ez a kölyök!

Koppantott a botjával.  Hétszer hét hétszögből álló kupola borult föléjük, hatalmasabb mása Sommersetének. Újabb koppantás.

Szándékosan hagyta erejét lassan felhorgadni, hadd érezze meg az ellenfele, ahogy összegyűlik a talpa alatt. Hadd legyen ideje felkészülni és talán végre igazán megrémülni. Rég tapasztalt érzés támad fel benne, az ellen eltiprásának, bűnös, ámde oly kellemes élvezete. Mert nem csak legyőzni akarta a fiatalembert. Bele akarta taposni a földbe.

Pusztán nevelő szándékkal természetesen.

Húszoldalú, smaragdzöld háromszögekből emelt védőmező izzott fel az ifjú körül. Magában bólintott. A hermetika azon szintjén, ahol az ifjú állt, ez volt a legbonyolultabb oltalmazómágia, ami rendelkezésére állt.

Enyhén ránehezedett a botjára, belenyomva azt a kert kavicsos földjébe, hogy a London mélyén rejtőző évszázados, évezredes romlott és ártó erők kiszökhessenek ezen a szelepen, betöltve az őket körülvevő rejtő bűbájt. Sűrű, fojtogató füstként gomolygott körülöttük az 1666-os tűzvész borzalma, melyben ott sikoltottak a britek által feldúlt Londinium felkoncolt lakóinak szellemei. Talpuk alatt feljajdultak a jeltelen sírokba temetett százezrek, és az igazságtalanul kivégzettek nyughatatlan lelkei.

Régi ismerősként köszöntötte mindegyiket. Társai voltak hosszúra nyúlt útja során, velejárói egy hatalmasság életének. Mindaz, mit koránál fogva, ellenfele még sohasem élt meg. Irigyelte érte. Nem tudta milyen szerencsés. Szánta érte. A korból eredő bölcsesség nélkül nem tudta mikor kell feladni, visszavonulni, és új tervet készíteni. 

Ez a féktelen küzdeni vágyás, mely maradásra bírta Sommersetet, egy hozzá hasonló ellenféle szemben is, a naiv ifjak sajátja.

Egyetlen hullám volt az egész, mely az ősöreg London minden borzalmával zúdult rá a vőlegény védelmére. A tűzbe veszettek sikolyai forró ólomként égették a fülét, elöntve az elméjét kínjaikkal. Összeroskadó védművei mögött tudata megtelt iszonyú képekkel, a bőrét mardosó lángokról, a húsába vájó brit acélról.

Őrjítő rémlátomások sokasága volt ez, melyeket egy fegyelmezett, hermetikus elme is nehezen viselt volna el. Ám William Sommersetét nem volt igazi hermetikus. Ezt megérezte, mihelyst varázslata lesújtott rá. Valamivel több volt, és valamivel kevesebb.

Átszelve a kettejük közötti távolságot, botjával földre döntötte a fiatalembert.

– Régen volt, mikor nevelnem kellett a magadfajta kölyköket, és mint látod fiam – forgatta meg az ónix fejet Sommerset mellkasában –, kissé elszoktam a finom, és általam mindig is felettébb haszontalannak tartott módszerektől – sóhajtott fel. – Mindemellett gyűlölöm magam ismételni. Beszélsz hát, vagy tiporjalak el és a betört koponyádból préseljem ki a válaszokat?

Szavai nyomatékául ránehezedett a botra, csavart rajta még egyet, majd annál fogva felemelte az ifjút.

– Halljam hát!  – dörögte.

Kétséget látott az ifjú arcán. Kétséget és fájdalmat.