Az évszázadnyi évtized: London Királya

4.

 

– Mint azt már nyilván tudja, skót vagyok, Selkirkben születtem, nagyapám ott volt tiszteletes. Sokat dolgozott azon, hogy a munkásoknak vigaszt nyújtson nehéz körülményeik között. Tette, ami tőle telt, ha keveset is – kezdett bele William. – Anyámat egyedül nevelte, túlságosan szigorúan is úgy hiszem, és ez lehetett az egyik oka, hogy apám kihasználhatta. Mikor találkoztak, az apám már tehetős ember volt, művelt és látszatra igazi úriember. Egyszerű neveltetésű és szerencsétlen módon elnyomott anyámat teljesen elcsábította a személye és mindaz, amit kínálni tudott neki. Mikor várandós lett apám kidobta, s egy tucat guinea–t vetett elé, hogy takarodjon a szeme elől. A nagyapám felkereste, hogy számon kérje, erre ő megduplázta az összeget – mondta keserűen. – Második alkalommal pedig már őt is kidobatta, és ráuszította a vérebeit. Ezt követően rossz hírét költötte anyámnak, így már nem csak egy megesett szerencsétlen lány volt, de szajha is lett az emberek szemében. Mindezek után egyetlen szerencséje volt, hogy nagyapám olyan volt, amilyen. Nem bocsátott meg sem neki, sem apámnak, de önmagának sem. Sohasem hagyta, hogy megszólják az emberek – csóválta meg a fejét –, ahogy azt sem, hogy bárki elfeledje apám tetteit. Nekem sem hagyta. Arra nevelt, hogy nem vagyok kevesebb, csak mert fattyúnak születettem, és ha igazán akarom, egy napon én lehetek az, aki elégtételt vesz apámon az összes vétkeiért. Ő istenben bízott, az ő eszközévé akart tenni, de végül másként alakult.

– Aen sidhe–nek született – mérte végig az ifjú Williamet London Királya. – Tündérvérűnek. A kelta vérvonalaknál megesik, hogy ha nagy sérelem éri a családot, akkor a tündérek egyiküket, legtöbbször egy újszülöttet, vagy a legfiatalabb családtagot bűvös erővel ruházzák fel. Mégsem úgy varázsol, mint egy aen sidhe, inkább mint egy hermész, a hideg logikát leszámítva.

– Nagyapám Gloucesterbe küldött, jó távol az otthonomtól, egy kollégiumba. Magas téglafalak, szigorú szabályok és rengeteg matematika…

–… fegyelmezni az elmét – fejezte be a gondolatot. – Az Enderdale Akadémiára járt fiam, azt ismerem. Matthias Corvus vezeti. Remek tanár, de középszerű mágus, a negyedik septumból. Valamivel többet ért a hermetikához, mint én a gőzgépekhez. Ő lett a mentora – ült le William mellé.

– Úgy hiszem inkább az erőmre, semmint a hermetikai tehetségemre figyelt fel, és ahogy tanított ez mind jobban nyilvánvalóvá vált. Mindkettőnk számára – csóválta meg a fejét az ifjú. – Ezért idővel, miután befejeztem az iskolát, eltávolodtunk egymástól, s bennem ettől csak nagyobb lett a zűrzavar. Nagyapám intelmei, az iskola, a hermetika és a vérmes tündér természet nem tudott megférni egymással. Ezért kellett célt találnom, és minden erőmmel arra koncentrálnom.  Dolgoztam, hogy legyen miből élnem és kockáztattam, sokszor esztelen módon, hogy előre jussak. Ami nem ment ésszel és aljassággal, azt megoldotta a hermetika.

Sommerset itt felpillantott rá, talán várva egy lesújtó tekintetet, de London Királyának nem volt hozzá kedve. Az ő világa a régi világ volt, annak szokásaival és módszereivel, a fiú viszont e század szülötte, annak hagyományaival és kérdéseivel.

 – Ahogy egyre többet, és többet tudtam meg apámról és a dolgairól úgy éreztem mind nagyobb haragot iránta, mert úgy tűnt tegyek bármit, nem tudnék neki igazán ártani, hiszen nincs benne se becsület, se gátlás. Szégyellem, hogy nem voltam elég alapos, vagy türelmes, ahogy egy hermetikushoz illett volna Inkább megragadtam egy kínálkozó alkalmat, melyet az élet felkínált, nem törődve a következményekkel. Éppen úgy, mint ahogy egy aen sidhe tenné. Ott volt Valentiene, a lánya, akit magához vett, felnevelt és akit, bármilyen idegen is tőle ez az érzés, szeretett.

A lány, akit ő, London Királya kényszerített rá Weatherborrow–ra. Hiszen ő zsarolta meg vele. Akkor így találta rendjén valónak. Akkor.

– Kedves, kis Valentiene. Vele kapcsoltaban mindig bizonytalan voltam – folytatta fojtott hangon az ifjú. –  Úgy éreztem ő többet kapott, mint én, mint mi, a többiek, kiket elutasított, s most csupán ő is megtapasztalja, amit mi. Milyen elveszíteni egy szülőt, egy támaszt, egy életet, mely járt volna neki. Ilyenkor forrt bennem a düh, az arcába akartam kiáltani az igazságot, az apjáról, kettőnkről. Miért? Hogy lássam miként törik össze, hogy vész el a kétségbeesésben és az önmaga iránt érzett undorban, hiszen…hiszen…

Sommerset megrázta a fejét. Hiába volt ez a vallomás és az igazság pillanata, voltak dolgok, miket nem volt ereje kimondani. London Királya egy pillanatra sajnálta az ifjút. Élete, puszta lénye, olyan gordiuszi csomó volt, melyet nálánál bölcsebbek sem tudtak volna megoldani.

 – Máskor pedig – támasztotta az orrnyergének az ujjait a fiatalember –, úgy véltem, hogy ő ezt nem érdemli. Undorodtam magamtól, és szántam őt. Újra és újra lehatároztam, ha véget is vetek az apánk életének, Valentiene-t nem fogom még jobban bántani. Már ha lehetséges még az ilyesmi egyáltalán. Ám gyengeségből, vagy gyávaságból, már magam sem tudom, mégsem tudtam véget vetni ennek az istentelen színjátéknak.

 Dante Alighieri, talán a valaha volt legnagyobb hermetikus, ki sohasem vált magiszterré, sokszor mondta London Királyának, mikor a La Divina Commediat írta, hogy az a majd másfél évtized, amit ezzel töltött, sokszor nem tűnt többnek puszta logikátlanságnál és tébolyult istenkísértésnél. Irigyelte barátját, mert volt hite. Neki, Hermész valódi mágusának ez nem adatott meg. Nem volt mása csupán a bizonyosság, hogy nincs Isten, miként Sátán sem, bár az élete során megtapasztaltak fényében immáron örült volna e kettő létének. Hermetikusként jól ismerte az elmét eltorzító megszállottságot, és az azt követő kijózanodás során született ezernyi kétséget. A büntetni, az ártani vágyás hajtotta egykoron őt is, mikor rákényszerítette Weatherborrow-t, hogy vegye magához, és törvényesítse a lányát. Talán, azt ezt követő kétségek, hogy jól döntött-e, hajtották arra, hogy ciceronéja, vezetője legyen Valentiene-nek az élet felfedezésében. Neki köszönhetően élhetett a nyilvános mellett egy titkos életet, melynek eredményeként talán többet engedett meg az ifjú Sommersetnek, mint egyébként illett, vagy mint jelen helyzetükben helyes lett volna.

– Meg akartam ölni az apámat – mondta tovább megadóan a fiatalember. – Lassan, lépésről lépésre, hogy végül annyit szenvedjen, amennyit ember csak képes lehet. Heteken, hónapokon át mérgeztem, ez a bál lett volna az utolsó alkalom. Végignéztem volna a halálát, ahogy heteken át hiába valóan próbálják megmenteni, miközben elsorvad, maga alá piszkít tehetetlenségében, s végül már beszélni sem tud. Akkor akartam elmondani neki, hogy miért tettem. De Valentiene… vele nem tudom… - fúlt el ismét a hangja.

 Egy hermetikusnak nem lettek volna kétségei, ezt London Királya pontosan tudta.  Akkor, mikor cselekedni kell semmiképp. Gondosan végiggondolta volna az összes lehetőséget és felkészült volna rájuk, míg egyetlen bizonytalan részlet sem maradt volna a tervben. Miként önmagában sem. Egy hermetikus így tett volna, de egy aen sidhe már nem. Az ő fajtájuk impulzív volt, hirtelen, tele érzelemmel, indulattal és vággyal. Ők sohasem gondoltak végig igazán semmit, igaz bánkódni sem nagyon bánkódtak miatta. Ez a kölyök viszont mindkettő, ugyanakkor egyik sem volt. Élő antagonisztikus ellentét.

Ezernyi oka volt meg- és elítélni Sommersetet, s csupán egy, szemet hunyni tettei felett. S mert hermész volt, egyiket sem hagyhatta figyelmen kívül.

– Állj fel, fiam – intett az ujjaival. – Állj fel, ha mondom!

Álltak egymással szemben. A vénség és az ifjú. Az alkalmatlan mester és a sohasem volt tanítvány.

– Megfosztalak a bosszútól, mert érdemtelen vagy rá. Rosszul fogtál hozzá, rossz célokért, rossz eszközökkel. Efelett nem hunyhatok szemet. Az apagyilkosság egy dolog, ám az, amit a húgoddal tettél és tettél volna, egy másik. Ám mert mindebben én is felelős vagyok – itt csendre intette az ifjú Sommersetet –, nem tehetek úgy, mintha másként lenne. Bosszút hát nem állhatsz, de senki sem is fog feletted ítéletet mondani. Ők nem, csupán mi magunk felett.  Menj! Menj és ne is lássalak addig, míg jobb emberré nem válsz. Aztán, ha még mindig igazán járni akarod Hermész útját, hát majd vezetlek rajta.

William Sommerset homlokához érintette a másik ónix követ, ami zöld színűvé vált. Az aen sidhek színévé.

– Ezt pedig majd visszaadom neked. Ha majd készen állsz rá.

 

Konflisa ablakán kitekintve London Királya elnézte a gázlámpák fényében úszó várost. Vén volt, mint ő maga, így jól illettek egymáshoz. Ismerték a másik minden titkát, hibáját, bűnét. Századokkal ezelőtt, mikor ide települt, telve volt fájdalommal, komor emlékekkel, de leginkább bánattal. Hermész mágusaként oly sokszor vallott már kudarcot abban, hogy jóvátegyen valamit Rendje ezernyi bűnéből, hogy idővel minden kitartása és makacssága ellenére is feladni kényszerült ezt a harcot. Menekülvén ennek fájdalma és kérlelhetetlen igazság elől, elfogadta mindazt, mit London kínálni tudott neki. Magába szívta élvezetei legjavát, vén lelke minden bűnével táplálva tovább e város lelkében izzó, sötét tüzet, mit sem törődve azzal, hogy általa csak még romlottabbá válik. Álmait, és fájdalmát italba, mákonyba és gyönyörbe fojtotta. Úgy ahogy sokan tették előtte és ő utána.

Ám egyikük sem volt hermész mágusa. Az ő testük „elégett” nagy önpusztító igyekezetükben, elméjük elhomályosult, lelkük megfakult, míg végül önmaguk silány, torz árnyképeiként távoztak ebből a világból. Ám ő, mint ősi korok, pogány szelleme, megmaradt. Teste elhasználódott, eltorzult, szelleme sötét, beteges képzettekkel telt meg, ám szíve, ha volt még egyáltalán, továbbra sem szűnt meg dobogni. Makacsul vert tovább, Hermész tudja csak miért.

Sajgó lábait kinyújtóztatta, a külön a kocsijába készítetett ottománon. Szíve tovább vert, mert úgy döntött még dolga van ezen a földön. Hermész mágusaként.

Valentiene erős volt, kitartott. Egyenes derékkal, száraz szemmel fogadta az apja állapotát, és a kiérkező orvos diagnózisát. Az óvatos doktor további vizsgálatokat rendelt, ám jól érződött a szavain, hogy nem kívánja hiú reményekkel kecsegtetni a jelenlegi Miss, és jövendőbeli Lady Weatherborrow-t. Fel kellett készülnie rá, hogy atyja sokáig, vagy talán már sohasem lesz önmaga és neki kell majd a helyére lépnie.

London Királya természetesen kifejezte részvétét az apja állapota miatt, és biztosította további támogatásáról. Megígérte, hogy a főváros legjobb orvosait fogadja fel, annak érdekében, hogy mielőbb felépülhessen. Valentiene megpróbálta visszautasítani, ám inkább csak illemből. Tudta, hogy minden segítségre szüksége lesz, a jövőben, ha helyt akar állni. Főként az ifjú Sommerset hirtelen történt távozása után.

A fiatalemberre bízta miként magyarázza ki magát, nem kérdezte róla sem őt, sem a láthatóan lesújtott Valentiene-t. Ez utóbbi arcán azonban szerencsére csupán a veszteség fájdalmát, és nem az igazság borzalmát látta. Helyes. Ez is több, volt, mint elég. Csak nem több, mint amennyit a szerencsétlen lány elviselt volna ezekben a pillanatokban.

Kifejezte Valentiene felé abbéli reményét, hogy vőlegénye mielőbb visszatér hozzá, majd elhagyta a Weatherborrow kúriát.

 

 Konflisában ülve, laudánumot kortyolva a mindjobban sajgó lábaiból sugárzó fájdalomra, London Királyát némi elégedettség és egy csipetnyi büszkeség érzése járta át.

Az, ami az este folyamán, és az azt megelőző hónapokban történt, volt olyan szörnyű, mint amilyennek látszott, s joggal tűnhetett úgy, hogy a kár már megesett és helyrehozhatatlan. Egy rangja béli úriember számára így tűnt volna.

Ám Hermész hetedik septumának mágusaként látnia kellett nem csak azt, mi volt, van és lesz, de azt is, ami lehetett volna. Látnia kellett a fiút, akit felemészt a lelkében élő kettőség szülte kétség. Látnia kellett az ifjút, akit megszállottságában elkövetett bűnei szennyeznek be és végül az apagyilkosság foszt meg minden ártatlanságától. Látnia kellett a férfit, akivé e kétségek gyötörte tévelygő érik majd, vad, emésztő vágyakkal és kristálytiszta káosszal a szívében.

Egy úriember hihette, hogy az, ami történt már nem rontható tovább semmiképpen, egy mágusnak viszont számolnia kellett valamennyi eshetőséggel. A sokkal rosszabbakkal is.

Úgy érezte, rendjének megannyi sötét szégyenfoltja és bűne után, igaz, ha csak a maga mércéjével is, de sikerült megóvnia annak egy tagját attól, hogy az új nemzedék ifjaként ismét elkövesse elődei hibáit, s talán hozzájárult ahhoz, hogy az ifjú Sommerset és majdan az utána következők jóvá tehessenek valamit, a hozzáhasonló vén mágusok hibáiból.

Végül pedig mert a magafajtájából, vén, megkeseredett mágusokból hiányzott a hit a jóban és a félsz a rossztól, beérte hát némi ésszerű reménnyel.

 

Minden egykor volt, jelenlegi és eljövendő, bottal hadonászó, „szemesemálljól”, mágusnak