***
Odakint az utcán, Émelie belekarolt Juliette-be, és lassan sétáltak a Bank of Lousiana Rue Royal 409 alatt lévő fiókja felé. Az újságok szerint Mr. Longbottom ott dolgozott.
– Mi jót tudtál meg? – hajolt oda barátnőjéhez.
– Rossz szagot árasztottak, rothadó növények és bomló hús szagát, különösen a prémvadász. Ami leharapta a karját, az nem is élt – tett ugyanígy Juliette és a fejük fölé emelte a napernyőjét.
Megbízott Juliette „szimatában”, ha azt mondta nem élt, akkor nem élt.
– A fiatalabb lelkes volt és tudatlan, az aurája még friss, romlatlan, nem ette bele magát a város, ám az öreget már bekebelezte. Tele volt az itt megélt évek nyomaival, rőt vágyaival és sötét félelmeivel. Számára mindaz, ami történt egyáltalán nem új.
Nyilvánvalóan. New Orleans történelmét emberöltők óta átszőtte a varázslatok sokasága, jó és rossz egyaránt. Elkerülhetetlen volt, hogy időről-időre sor kerüljön ehhez hasonló halálesetekre. Kedvet érzett hozzá, hogy rákérdezzen, vajon magában gyanúsított-e már valakit az idős kórboncnok, ám Juliette nem volt sem médium, sem spiritiszta, csupán loup garu, ahogy errefelé mondanák, képességei nem terjedtek ki az ilyesmire.
– A voodoo varázslók egy része olykor teremt élőholt szolgákat, különleges feladatokra. Némelyike csupán elbódított ember, de sokan valódi élőholtakat kreálnak, s talán nem állnak meg az embereknél. Egyiptomban rengeteg állatot is mumifikáltak, hogy szolgálják gazdáikat a túlvilágon, kutyákat, macskákat, teheneket, s krokodilokat is – vélekedett.
Juliette megborzongott. Különleges mivolta ellenére, vagy talán éppen azért, taszította az élet efféle megcsúfolása. Egy holtából visszatért aligátorra pedig nagyon is ráillett mindez. Émelie tudott annyit, hogy az ilyesfajta élőhalottak, mindig gazdáik akaratát szolgálják, az ő parancsait követik, ám ki tudja így van-e a vadállatokból lett szörnyetegeknél is? A varázs, mely uralma alá hajtja az értelmet, vajon lebírja-e a nálánál primitívebb és erősebb ösztönöket is, vagy a fenevad szabadon kószál, amíg ura újra magához nem szólítja?
– Tudod, elgondolkodtam – váltott váratlanul témát – ez itt mégis Amerika, New Orleans, a féktelen tobzódás, és a sötét varázslatok otthona. Igazán adhatnál annak egy esélyt, hogy…
– Kérlek! Elég! – pirult el Juliette, és zavarában elfordította a fejét. – Miért nem hagysz nekem már békét?
– Azért mert szeretlek, és szeretném, ha szeretnéd magad! - mosolygott rá. – Itt is vagyunk! Rue Royal 409.
***
Harry két szobát bérelt a Hotel Bangorban, majd elhozatta a csomagjaikat a kikötőből.
Szerencsére az Államokban kevéssé volt feltűnő, ha egy felnőtt férfi fegyvert hord magánál, mint Britanniában, főleg, ha az indokolt volt, és egy, ha még oly rövidre is tervezett túra a mocsárban, pedig több volt, mint elég indok.
Az egyik nagy utazó táska mélyén, hosszúkás, jól zárható doboz feküdt, benne egy átalakított Winchester rendszerű M1887-es puskával. Még nagybátyja magyarázta el neki közös afrikai útjuk kezdetén, és ennek a bölcsességnek igazságát maga is gyakran tapasztalta, hogy olykor sem egy, sem pedig kettő lövés nem elég, bármilyen gondosan is céloz az ember. Ám öt, bármivel elbír. Bármivel, hangsúlyozta ki nagybátyja és ebben nem is tévedett. Carnacki, az ifjú angol zseni, figyelmes ajándéka volt ez a fegyver, csupán Harry tovább fejlesztette az apjaként tisztelt nagybátyja ötletét és a sörétet, elefántölő lőszerre cserélte. Ez pedig valóban elbírt, bármivel, amit eddig célba vett vele.
Felcsatolta a töltényövet, a két pisztolytáskát, majd a vállára dobta a puskát meg a lőszeres táskát, elindult oda, ahol a rendőrségi jelentések szerint Peter Buxardot elrabolták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése