***
New Orleans halottasháza, a Toulouse Street-en sokkal inkább beleolvadt a város egészébe, mint a londoniak, s csupán egy kis tábla jelezte funkcióját, a bejárat felett.
Émelie átadva a grófnő megbízó levelét, közölte az ellenkező portással, hogy elengedhetetlenül szükséges megvizsgálniuk a testeket ahhoz, hogy eleget tehessenek a feladatuknak, nevesül, kézre kerítsék a támadókat. Nagyon remélte, hogy ebben, nem akarják akadályozni őket.
Nem akarták.
Egy harmincas évei elején járó férfi fogadta őket odabent kissé zavartan, de nagyon segítőkész modorral, míg egy másik, jóval idősebb férfi, csupán valami köszönésfélét morgott a válla felett visszapillantva, mikor beléptek a boncterembe. A levegő hűvös volt, és száraz, az egyik falon tizenöt fémrekesz sorakozott a holttesteknek. Modern szerkezet volt, a maga morbid módján Émelie kedvére való, mert kiválóan megőrizte a holttesteket, a későbbi vizsgálatokhoz. A fiatalabb orvos, Dr. William Brown sorra kinyitotta azt a kettőt, amelyben, az ő ügyükhöz tartozó áldozatok feküdtek, fehér leplük alatt
– Mint látják hölgyeim, Mr. Longbottomon, látszólag súlyos mérgezés jelei mutatkoznak – emelte fel az elsőt a kórboncnok. Ezek a halál után két nappal kezdtek mutatkozni, akkor már az egész testen – foglalta össze a banktisztviselő halálát. Annak testét valóban több helyen fekete foltok borították, és számos fontosabb ér is elszíneződött.
– Az újság szerint egy voodoo talizmán volt a balkezében – hajolt közelebb Émelie a testhez. – Itt látszik a legjobban. Esetleg vizsgálták milyen méregről lehet szó?
– Természetesen, ám tanult, és az ilyesmiben nálamnál járatosabb kollégám Dr. Johnson is megdöbbenéssel tapasztalta, hogy voltaképpen nincs szó igazi mérgezésről. A görcsbe rándult arcizmokon és a bőrön később megjelenő elszíneződéstől eltekintve nincsenek valódi mérgezésre utaló jelek. Sem a májban, sem az elszíneződött bőr felületek körüli izomszövetekben és az erekben.
Émelie nehezen tudta elképzelni, hogy a korosodó kórboncnok, aki ki tudja mi mindent látott már élete során, valóban megdöbbent volna akármin is, az emberi test rejtélyeit illetően, de nem akarta nyíltan kétségbe vonni a fiatal orvos patológus erre vonatkozó szavait.
Amennyiben valóban mindent megtettek, ami orvosilag, a tudomány eszközeivel lehetséges volt, úgy minden esély meg volt rá, hogy természetfeletti erők álltak a haláleset mögött. Ez pedig, mint Émelie nem először tapasztalta, meghaladta a tudomány, mindent fokra-rőfre mérő embereinek képzelőerejét.
– A második áldozatról, csupán annyit írtak, őrjöngve támadt másokra, és végül agyonlőtték. Arról nem írtak, hogy mi lehetett ennek az oka. – terelte a szót a kocsisra. Ha feltételezés, mely szerint az első esetben is varázs működött közre, talán az állt a hirtelen tébolyodottan viselkedő férfi tettei mögött is.
– Úgy van – felelte Dr. Brown. – Hét lövéssel, hogy pontos legyek. Eltávolítottuk a golyókat és hivatalból felboncoltuk, éppen úgy, mint Mr. Longbottont, ám a szerencsétlen elég csúf látványt nyújt Biztos benne, hölgyem? – intett a vastag, fehér anyag felé.
– Többször is volt alkalmam látni mire képes egy vadállat az emberrel doktor, és a lőtt sebekhez is hozzá vagyok szokva. Megtenné? – intett kissé türelmetlenül Émelie.
Valóban nem volt szép. Két lövés az arcot érte és szétroncsolta a koponyát, úgy elől, mint hátul. A másik öt, ebből kettő a nyomok szerint sörétes puskából származó lövés a felsőtestet szaggatta szét. Émelie-nek kedve lett volna megkérdezni vajon valóban az asztalon heverő kocsis viselkedett őrült módjára, vagy inkább azok, akik hétszer is rálőttek. Ennyi sérülés egy vadkant is földre döntött volna.
– Testileg nem leltük nyomát annak mi okozta mindezt Sajnálatosan sem a hisztéria szülte, sem a krónikus őrületnek sincs a szervi lenyomata. Szakmai kíváncsiságból végeztem néhány laborvizsgálatot, mérget keresve. Arra akad példa a szakirodalomban, hogy egyes mérgek a test helyett az elmére hatnak. Ám ennek sem találtuk semmilyen nyomát. Úgy vélem, a történtek hatottak ilyen radikális módon az elhunytra. A félelem, és az ebből eredő pánik, gyakorta jár együtt irreális cselekedetekkel.
– Kétségtelenül, ezt magam is tapasztaltam. Volt erre vonatkozóan valamilyen meglátása a rendőrségnek?
– Úgy vélték, talán labilis idegzetű lehetett az elhunyt, és az emberrablás rázta meg ennyire. Sajnos Monsieur Buxardnak nyoma veszett, ez a szerencsétlen, pedig már aligha tudja elmondani, mi történt.
San Alban grófnője szerint, emlékezett Émelie, a kocsis józan életű, kemény ember volt, vagy legalábbis annak ismert mindenki. Akár melyik verzió is volt az igaz, az átéltek összetörték a férfi elméjét és őrült dolgokra késztették.
Közelebb hajolt a halotthoz. Vajon mit láthattak ezek a szemek, melyek megfosztották a mögöttük lakó elmét, a józanságától?
Elpillantott a boncterem átellenes végébe. Juliette úgy ült ott a székén, melyen a belépésük után helyet foglalt, mint egy fehérbe öltözött fakó jelenés. Vele ellentétben szinte művésze volt a jólneveltségnek és az úri lányokra jellemző, tőlük oly nagyon elvárt jelentéktelenségnek. Az emberek képesek voltak elsétálni mellette anélkül, hogy tudatosodott volna bennük a jelenléte. Émelie-t folyvást arra emlékeztette, hogy bármi, akár a legmeghatározóbb részletek is tűnhetnek jelentéktelennek, ha felszínes az ember.
– Megtenné még, hogy megmutatja nekem Anton Tuskot is?
– Aztán minek? – fordult végre feléjük az idősebb kórboncnok. – Ha mindez nem volna – intett a kezével a két test felé -, senkit se érdekelne a szegény ördög, aki csupán annak köszönheti a hírnevét, hogy kettejük között talált felfordulni, mint holmi vékonyka szelet hús két vastag szelet szendvicskenyérben
– De kolléga! – méltatlankodott Dr. Brown.
– Pontosan – erőltetett mosolyt az arcára Émelie -, s ha mástól nem is, nos, ettől mindenképpen érdekes. Lehet, hogy elsikkadó részlet, mely összeköti a fontosabb elemeket.
Értetlenkedés ült ki az orvos arcára, majd visszafordult a mikroszkópjához. Juliette, aki egész idáig szótlan, sőt szinte észrevétlen maradt, felállt a székből és látszólag céltalanul tett néhány lépést a boncteremben, ám Émelie tudta, hogy úgy helyezkedett, ahogy a saját kis vizsgálódásához a legkellemesebb volt.
Anton Tusk még Émelie szerint is méltatlan, és borzalmas halált halt. Egyedül a mocsárban egy sötét éjjelen, miközben egy éhes hüllő leszaggatta a karját. Nem volt tehetős, így négy gyereke és felesége lehet, hogy koldusbotra jut. Valóban, nem sok különleges akadt rajta, leszámítva talán azt, hogy megtalálták. Az állat elég nagy volt ahhoz, hogy vállízületből kicsavarja a karját, amitől rengeteg vért veszthetett, s annak szagára mégsem gyűltek oda a ragadozók és a dögevők. Teste hideg volt, csak annyira indult meg a bomlás, amíg megtalálták a párás mocsárban, mégis a roncsolt szélű seb körül már erősen feketedett a bőr, a hús, de még a csont is. Émelie nem firtatta a dolgot, inkább Juliette-re pillantott. A lány orra önkéntelenül is meg-megrándult, ez akkor volt szokása, mikor csak számára érezhető, és kellemetlen szagot érzett.
Ha nem is volt köze ennek a halálesetnek a többihez, még sem volt olyan egyszerű, mint elsőre látszott.
– Hálás vagyok a segítségükért, és az építő meglátásaikért, doktorok, önöknek hála, sokat megtudtunk – mosolygott Dr. Brownra, az pedig kissé félszegen, de viszonozta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése