***
New Orleans rendőrsége a Rue Decatur-on olyan volt, mint sok más hasonló épület, ahol Harry már korábban megfordult. Bár a megélhetését biztosító ügyek kapcsán gyakran szembesült a törvény őreinek hiányosságaival, és a ténnyel, hogy ezzel bizonyos mértékig tisztában is voltak, ez csak még feszültebbé tette őket a jelenlétében, alapjában véve nem sok gondja volt velük. Tették, amihez értettek, ha még oly kevéshez is.
Különváltak, mert Émilie szokásához híven hamar be akarta gyűjteni az összes bizonyítékot, hogy aztán dolgozhasson a saját elméletein. Talányos esze volt az egyik olyan tulajdonsága, amit rendkívül kedvelt benne.
Az ügyeletesnél Harry bejelentett magát és arra kérte a szolgálatos rendőrt, hogy igazítsa útba Decosta hadnagyhoz. A kérdésre, hogy Miért?, odatolta elé, a grófnő megbízó levelét. Felékszült rá, hogy el kell majd magyaráznia mi mit is jelent a papíron, ám a rendőr csak kurtán átfutotta és útba igazította.
A hadnagy, akárcsak a közrendőr csupán egy futó pillantást vetett a levélre, majd egy elfojtott, kurta káromkodás után letette elé a közelmúltban történt négy esetről készült aktákat.
– Ilyen, egyszerűen? – vonta fel a szemöldökét Harry, kit magát is meglepte a rendőr „együttműködése”.
– Maga angol, ha nem tévedek – gyújtott pipára a nyomozó. – Ez pedig Amerika, ahol a grófnőnek sajnos joga van mindehhez. El sem hinné hányan élnek abból, amiből maga és hányan zargatnak minket fontos emberek megbízásából. Persze elküldhetném, vissza a madame-hoz, hogy bírói végzéssel térjen vissza – szívott bele a pipába a nyomozó. – Úgy lenne teljesen szabályos – vonta meg a vállát. – Akkor viszont hallgathatnám, hogy akadályoztam magát. Nem örülök annak, hogy a grófnő ilyen módon beleártja magát a munkánkba, ám mindaddig, hangsúlyozom, mindaddig, amíg nem akadályoz minket a saját munkánkban, nincs értelme gáncsolnom a maga munkáját.
Ez valóban Amerika volt, s mint ilyen ismeretlen terep Harry számára. Ennek ellenére örömmel tapasztalta, hogy Shakespeare híres komédiájának, a Sok hűhó semmiért gondolata utóvégre itt is érvényes, „Örülj, hogy elmegy a gazember”.
A négy esetről készült feljegyzések, függően attól, hogy mennyire ítélték fontosnak őket, más és más alapossággal készültek.
Ernest Longbottom közismert, de nem közkedvelt ember volt, aki keménykezű banktisztviselő hírében állt és nem átallott akár erőszakhoz is folyamodni a kölcsönök behajtását illetően. Belülről zárt irodájában akadtak rá, az asztalra borulva, görcsbe rándult arccal, bal kezében egy wanga zacskót szorongatva. A feljegyzések ekkor még ismeretlenként jelölték meg a halál okát, majd egy később kelt bejegyzés szerint feltehetően mérgezés lehetett az ok, mert mind a bal kézen, mind a test többi részén megmutatkoztak annak post mortem jelei. A voodoo talizmán tartalma, a vizsgálatok szerint nem volt mérgező, ezért a forrás továbbra is ismeretlen maradt.
Anton Tuskra a saját csónakjában akadtak rá, leszakított karral. A sokkba és a vérveszteségbe halt bele, a támadó feltehetően egy aligátor lehetett. A jelentés szerint a ladik aljában heverő vadászpuskát kétszer is elsüthette a halála előtt. Egy oltalmazó gris-gris volt a kabátja zsebében, csontporral és kígyóbőrrel teli. A testet a hullaházba szállították, az özvegynek a helyi jótékonysági egyesület kiutalt száz dollárt.
Harmadik volt a sorban Peter Buxard, a Baton Rougei milliomos, aki egy lapszéli feljegyzés szerint a fejébe vette, hogy New Orleans polgármestere lesz. Hazafelé támadták meg, mikor a kocsija a mocsárba szaladt. Ő maga eltűnt, csupán a kocsisát egy Philip Henry nevű férfit találták a helyszínen azok, akik meghallották Buxard segélykiáltásait. A kocsis tébolyultan nekirontott, több embert súlyosan megsebesített, így végül kénytelenek voltak agyonlőni a szerencsétlent.
Az, már csak itt a rendőrségen derült ki, hogy egy apró zacskó volt a kabátjába varrva, benne valami fehér, mézgaszerű anyag, némi madártoll, és egy rövidke fürtnyi emberi haj, mely éppen olyan színű volt, mint a kocsisé. Nála, nyomát sem találták semmilyen méregnek, még így napokkal később sem. Teste a másik kettő mellett hevert a hullaház mélyén.
Utoljára a grófnőt támadták meg, annak vallomása szerint egy nagyszámú csoport. Valóban találtak cipők és meztelen lábak által hátrahagyott nyomokat a területen, melyek nem a kiérkező járőröktől származtak. A hintót szó szerint felborították, a kocsis éppen csakhogy megúszta épbőrrel, hogy aztán kereket oldjon, és az iratok szerint másnap reggel már fel is szálljon egy New Yorkba tartó hajóra. A támadók, bár sokan voltak, mégsem ragadták el a grófnőt, mert a vele utazó teológus megvédte.
Egymaga? – gondolkodott el ezen Harry. Vajh mit tudhat a jó vallástudós?
Gyorsírással, melyre Émelie tanította, lejegyezte mindazt, ami az aktákban állt, majd a végére odaírt még néhány gondolatot. Három eset tűnt elsőre jelentősnek, hiszen azokban a város prominens lakói voltak érintettek. Ugyancsak három eset a négyből a várost ölelő folyamdeltához volt köthető és ismét háromra volt igaz, hogy valamilyen módon kapcsolni lehetett őket a voodoo-hoz. Végül pedig, ha úgy akarta, akkor három esetben történt erőszakos esemény. Ám az összes körülmény csak egyetlen esetben, Mr. Buxar elrablásánál volt adott.
Vajon kötődik-e Anton Tusk halála a többihez? Miért kocsizott ki éjnek évadján a grófnő a deltavidékre, ha korábban Buxart arrafelé támadták meg? Összeköti-e valami a banktisztviselőt, a milliomost és a grófnőt?
Ezeket a kérdéseket kétszer is aláhúzta, majd megköszönte az együtt működést a hadnagynak és távozott.
***
Émelie már észre sem vette a férfiak pillantásait, vagy a nők fürkésző tekintetét. Évekkel korábban, mielőtt megismerkedett Harry-vel hosszú ujjú, zárt nyakú inget viselt még nyáron is, és fátyollal takart az arcát. A Nap miatt, magyarázkodott megannyiszor. Így is volt, már ha a Nap alatt a képmutató, álszent brit világnézetet értette az ember. A lányneveldében töltött évek során ugyanúgy megjelentek rajta a napfoltok, ahogy édesanyjánál is, mikor hasonló korú volt. Bőre néhol tenyérnyi, szabálytalan körvonalú foltokban kisápadt. Ráadásul, édesanyjával ellentétben a betegség nem korlátozódott csak a ruhával takart testrészekre, az arcán is akadt belőlük néhány. Az egyik a bal szemöldökétől az arccsontjáig terül szét, furcsa, saját monoklit rajzolva ezzel neki. Diáktársai gúnyolták érte, az utcán pedig megbámulták miatta.
A fátylat nem sokkal az után hagyta el, hogy megoldotta Lady Hamisch zsarolójának ügyét, ám a könnyedebb, francia ruhákhoz, csak az után tért vissza, hogy Harry-vel együtt tettek egy utazást Boulogne-ban. Egyébiránt ekkor kellett először férfiruhába bújnia egy ügy kapcsán, és úgy döntött megtartja őket, mint könnyű és praktikus viseletet. Harry némi homlokráncolás után ráhagyta a dolgot, Juliette pedig egészen finoman botrányosnak nevezte, de nem hozta többet szóba.
Ugyancsak a Franciaországban történtek nyomán hagyott fel a szükségtelen finomkodással. Korábban nagyon ügyelt rá, hogy munkája során az angol elvárások szerint finom legyen és nőies, olyasvalaki, aki férfiak társaságában még azt is szégyelli, önálló gondolatai vannak. Sokáig azt hitte, hogy könnyebb, ha egyszerű női szeszélyként, talmi hóbortként tünteti fel a világ számára az egész nyomozói munkát, így kevesebb ellenállásba ütközik majd miatta. Juliette mély sajnálatára, már nem ítélte praktikusnak, az efféle körülményes viselkedést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése