3.
Émelie kislány korában kétszer is megfordult New Orleansban, így valamelyest ismerte a járást arrafelé. Ezért is akart gőzhajón, és nem vasúton utazni. Magába akarta szívni a város és a környező delta légkörét, zajait, nehéz illatát. Az oldalán álló Harryt nem különösebben érdekelte a mocsár maga, járt már éppen elég ehhez hasonló helyen, de a város hamar megragadta a tekintetét. Szerelmét még mindig sokkal jobban nyomasztotta mindaz az emberi romlottság és rettenet, ami az ehhez hasonló helyek mélyén lapult, mint az, ami kint a vadonban várt rá.
Juliette viszont, nos, őt még nappal is émelyítette a delta kipárolgása, számára éppen ez volt idegen, s hogy zsongó érzékeit csillapítsa dupla adagot vett be a gyógyszereiből, aminek eredményeként egy darabig révetegen botladozott a fedélzeten, míg végül Harry odakísérte egy nyugágyhoz, hogy annak mélyén kivárhassa, amíg elmúlnak a mellékhatások. A patikus, aki a szereket kikeverte a fiatal nő számára emlékeztette rá őket, hogy Juliette szervezete sohasem fog hozzászokni igazán a gyógyszerekhez, azok valamennyi hatása újra és újra letaglózza majd gyenge lábakon álló egészségét, mindannyiszor, amikor csak élni kényszerül velük. „Enyhítik a károkat, de meg nem gyógyítják. Arra a tudomány nem képes.”
A folyóról nem látszott a hatalmas fa, és a sziget, melyen New Orleans egykori voodoo főpapnője otthonát felépítette s ahol, amennyiben Émelie jól hallotta, mára egyik lánya, Charlie lakott. Ikertestvére, Remy a városban rendezkedett be, jó messze a Jackson Square-n álló székesegyháztól. Amennyire arra számítottak az édesanyjuk helyére pályázók, hogy majd összevesznek a főpapnői címen, annyira kellett csalódniuk bennük. A Lacroix ikrek uralma a város felett évről évre biztosabb lett, híveik száma pedig hatalmukkal együtt gyarapodott.
Gőzösük a Lafayetten kötött ki, s a kikötő, mint mindig, most is nyüzsgött az emberektől.
Harry lesegítette a még mindig gyengélkedő Juliette-et a hajóról, közben Émelie vett néhány helyi újságot. Szó esett bennük a tegnap esti, a grófnőt ért támadásról, és természetesen összefüggésbe hozták mindazt a banktisztviselő halálával, és Peter Buxard, a Baton Rougei aranyifjú és mágnás eltűnésével. A grófnő sürgönyében említett negyedik esetről, Anton Tusk haláláról, és a megcsonkított test megleléséről csak egy kurta cikket talált, egy véletlenül megmaradt korábbi lapban, ami akkor kelt, mikor megtalálták a testet.
Harry leintett nekik egy kocsit. Ideje volt látogatást tenniük leendő megbízójuknál.
***
San Alban grófnőjének otthona a Jackson Square keleti oldalán állt. New Orleansi mértékkel mérve visszafogott, inkább elegáns, ugyanakkor hatalmas épület volt. Mikor Émelie utoljára itt járt a grófnő éppen úgy a húszas évei közepén járt, mint most ő, és felettébb élvezet a dúsgazdag független nők életét, annak minden előjogával és hóbortjával, s mint sok arisztokrata ő is érdeklődött az okkultizmus, és a spiritualizmus iránt.
A szolgálók, az utcára néző szalonban vezették be őket. A falon családi portrék sorakoztak, mintegy tablóként a San Albanok elmúlt kétszáz New Orleansban töltött évéről, és Émelie nem tudta észrevenni, hogy vendéglátójuk, legalábbis a róla készült festmény szerint, milyen rendkívüli módon hasonlít úgy nagy-, mint üknagyanyjára. Hallott történeteket melyekben a régi, európai boszorkány famíliákban előfordult az ilyesmi, ez is táplálva a hiedelmet, hogy egyes boszorkányok voltaképpen halhatatlanok. A maga részéről valószínűbbnek tartotta, hogy annak érdekében, hogy nemes, kékvérüket tisztán tartsák, az arisztokrácia köreiben máig dívó rokonházasságok lehettek a magyarázat minderre. Ezzel együtt a grófnő feltehetően örömmel használta ki, ezt a kétes mesét, boszorkány őseiről és így különösebb magyarázkodás nélkül hódolhatott, akár nyíltan is, az okkult iránti szenvedélyének.
A portréfestő nem hízelgett vagy torzított alkotásával, megbízójuk pontosan olyan volt, mint a képen. Tojásfehér, szeplős bőrét a louisianai nap sem tudta megfogni, élénkvörös haja göndören omlott szabadon hagyott vállaira, és szeme már-már valószerűtlen zöld volt. Inkább látszott az Smaragd-sziget egyik tündérének, sem mint embernek.
– Örülök, önöknek – kínálta hellyel őket -, s annak is, hogy ilyen hamar ideértek. Josephine! – szólt ki a folyosóra – a megbízó leveleket!
– Ennyire biztos volt benne, hogy eljövünk? – kérdezte Émelie és megvárta, míg háziasszonyuk letelepszik az egyik székbe.
– Úgyszólván igen – mosolyodott el széles, a grófnő Érdeklődtem önök után, bizonyos helyeken és tudtam, hogy elég csábító lesz az ajánlatom. Úgy az anyagiak, mint a rejtély okán.
– A négy esetből hármat összefüggésbe hoztak az újságok, hiszen ezek befolyásos személyek ellen történtek. Meg kell kérdeznem, van olyan ellensége, akiről sejti, hogy ilyesmire vetemedne? Olyan, aki mint írta járatos lehet a voodooban, vagy más sötét tudományokban
San Alban grófnője szinte önkéntelenül felpillantott, a saját, majd a nagyanyja festményére, mintha az járna a fejében, „óh, hát hogyne lenne ilyesfajta ellensége egy ilyen családnak, ahol minden második generáció így hasonlít egymásra”?
– Nyílt titkok, hogy nem szíveltem Annabelle Lacroixot, a városi egykori voodoo főpapnőjét, miként a lányait sem, ám nem vallanám őket az ellenségemnek. Viszonyunk, hogy úgy mondjam mindünk jól felfogott érdekében, elég csendes. Évekkel ezelőtt volt ugyan egy magát, houngannak nevező, európai sarlatán – fűzte tovább a gondolatmenetét a grófnő -, Daniel Morton, akit gyakran pellengérre állítottam az újságokban. Ám ő majd hat éve halott. Úgy hírlik, a Lacroix ikrek süllyesztették a mocsár mélyére, miután végzett az ő imádott anyjukkal.
Émelie olvasmányai szerint a houngan voodoo varázsló volt, aki vallása mind jó, mind rossz oldalát felhasználta, egyszerre teremtve élőholtakat, és óvó házi szellemeket. Morton viszont csaló volt, a grófnő szerint, talán olyasvalaki, aki csak mímelte a hagyományokat, álcaként használva őket. Talán.
– Az egykori voodoo királynő, és a lányai sikeresen kiirtották mindazokat, akik a hatalmukra törhettek volna, akik pedig megmaradtak sohasem mernének ujjat húzni velük. Főleg nem ilyen nyilvánvaló módon. Ernest Longbottom, a saját irodájában halt, nem fehér emberhez méltó halált, Buxardot pedig egyszerűen elhurcolták, tették mindezt olyan módon, hogy a mindenki által józannak és kemény embernek tarott kocsisa jószerivel belezavarodott az átéltekbe. Ha valóban voodoo praktikák állnak a dolog mögött, akkor ez már nem finom manipuláció, hanem egyenes nyílt erődemonstráció, egy ismeretlen fél részéről. Jeu ave lie Diable, játszma az Ördöggel, ahogy errefelé nevezik. Ebből is következik, hogy önöknek a nehezebb út maradt, hogy felgöngyölítsék a szálakat. A megbízó levelük mellé leírtam még mindent, ami az eszembe jutott. A testek, már amik meglettek, a városi halottasházban vannak, a fellelt bizonyítékok pedig a rendőrségen. Remy Lacroix Algiersben él, a helyiek könnyedén útba igazíthatják önöket.
Távoztukban, Émelie visszafordult a szalon és az annak falán függő képek felé. Vörös hajú, zöld szemű, szeplős bőrű nők néztek vissza rá, középen a ház jelenlegi úrnőjével. Csupa asszony, sehol egy férfi. Megbízójuk két dolgot nem említett.
Arról, ami vele és az újságok szerint egy Simon Macarthur nevű fiatal teológussal történt az elmúlt éjszakán, nem árult el többet annál, amit reggeli sürgönyében írt, vagy amit az újságok állítottak. Egy könnyű, esti kocsikázás, mely csaknem szörnyű véget ért. Ám egy olyan nő, mint a grófnő, ki Émelie tudomása szerint fogékony és járatos is az okkultizmusban, miért kockáztatna egy ilyen utat, este, a mocsár mentén? Miért, ha nem azért, mert volt oly arrogáns, hogy kihívja maga ellen a sorsot és mindazon erőket, melyek feltételezése szerint a két korábbi támadásért is feleltek. És, talán mert nem csak arrogáns volt, hanem okkal magabiztos is, bízott benne, hogy meg tudja védeni magát velük szemben. Ha így volt, talán lehetett valami igazság a San Albanok boszorkány mivolta mögött.
A másik dolog pedig, hogy a grófnő bár többször is szóba hozta a város felett uralkodó voodoo papnőket, vagy tekintettel a rangjukra és hatalmukra, miként ő is nevezte őket, a „királynőket”, nem utalt arra, hogy akár nekik is közük lehetett mindehhez. Pedig módjukban állt volna megtenni, ebben Émelie csaknem biztos volt. Ám, miként a grófnő is utalt rá, ez nem egy hatalomban lévő személy finom manipulációja volt, kinek ügyelnie kellett rá, hogy tettei a lehetőségekhez képes rejtve maradjanak. Nem, ez sokkal inkább hasonlított nyílt támadásra. Olyasmire, amit csak ostoba követne el. Vagy egy trónkövetelő, aki hódító hadjáratba kezdett a város ellen.
Émelie a lelke mélyén remélte, hogy az utóbbi. Úgy sokkal izgalmasabb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése