A khor 3. fejezet 1. rész

 

„…Bergamonnak hívei pedig tűzzel jöttek, felégették az erdőket, a földeket, csóvát vetettek a barlangokba, hogy az ősi nép, ki mind ott rejtőzött elpusztuljon Bergamon tüzében. Aztán máglyákat raktak, hogy ki mind az óhitet vallja, elégjen és megtisztuljon Uruk tüzén. Az ősi nép lelkében pedig bosszú fogant és gyűlölet minden ember iránt nem téve különbséget egyik vagy másik fajta között”

 

A Hanyatló kor krónikája, részlet

Arcana arccal a régi, moha lepte oszlophoz simult, innen vette szemügyre az alatta elterülő kis völgyet. Mielőtt elfoglalta a leshelyét, apró sebet ejtett a balkezén és a kiserkenő vért az oszlopon ásító bestiafej agyaraira kente.

Mondhattak bármit Bergamon papjai, az óhit babonáiról és hamis isteneiről, itt, ebben az erdőben nagyon is erősen éltek még a régi hatalmak.

Az oszlop egy szarvas lényt ábrázolt egykoron, egy leshit, a Szarvasisten emberszerű fattyát. Az óvadak megvetették, gyűlölték, vagy mint a leshik, semmibe vették az embert. Az erdőjárókat megtűrték, mert áldozatot mutattak be oszlopaiknál, táncoltak és énekeltek nekik a rejtett tisztásokon, lányaik pedig időről időre együtt háltak a leshikkel, a nászból fogant gyermekeket pedig, a Szarvasisten ehhez hasonló oltárai előtt hagyták, hogy elnyerjék annak jóindulatát. Ám ha az ember egyszer is megszegte a rengeteg íratlan törvényeit, az erdő ura megtorolta, esélyt sem adva a hiba jóvátételére.

Ez történt tizenhat éve is. Vertassen mezején eldőlni látszott az utolsó óhitet valló országok sorsa és Talaren nagyhercege húszezer harcosát küldte a csatába, hogy megállítsa Észak seregeit. Azok azonban sohasem érkezettek meg. A Csellengő Had, ahogy később nevezték, vezére parancsára átvágott az egyik tiltott erdőn. Senki ember fia nem hallott többé róluk.

A völgy nagy részére sötétség borult, csak a keleti végén szűrődött át némi holdfény az őszi lombok között. Régen út szelte át, mely a patakot követte, de mostanra a köveket benőtte a fű, csak halványan látszott az egykori nyomvonal.

Az út mellet nagy, romos kőház emelkedett. Arcanának úgy rémlett, egykor fogadó lehetett, ám miután az erdő urai megharagudtak az emberre, egyre kevesebben jártak az úton, az utazókból élő gazda pedig végül maga is távozni kényszerült. A lassan pusztuló épületben mostanság földönfutók és rablók tanyáztak.

Egészen eddig.

Az általuk üldözött lányrablók Raertulon után kettéváltak. Egy nagyobb csoport nyilván a foglyokkal, tovább lovagolt délkeletnek, de néhányan délnyugatnak vették az irányt.

Az üldözőket vezető inkvizítor parancsba adta, hogy Arcana és az embervadászai kövessék és érjék utol őket, közben ejtsenek annyi foglyot, amennyit csak lehet, míg ők továbbra is a nagyobb csapatot hajszolják, mivel nyilvánvalóan a boszorkány is azzal tartott.

Az emberrablók egyre kiszámíthatatlanabbak lettek, ahogy közeledtek a vertasseni határhoz. Eladdig tervszerűen, gondosan kiválasztott pontokon csaptak le, majd raboltak el fiatal tizenkettő és tizenhét közötti lányokat, de ahogy elérték Dél határát egymás után nyolc udvarházba és nővér rendházba törtek be, hogy ott nevelkedő lányokat hurcoljanak el.

Mindezt határozott útirány, vagy cél nélkül, így szinte lehetetlen volt elébük vágni. Hiába haladtak át a legsűrűbb erdőn átvezető egyetlen ösvényen, mégsem értek soha annak túloldali végéhez, mert a kascha szavára a fák utat nyitottak nekik, hogy végül tíz mérföldekkel odébb kerüljenek elő.

Hiába küldözgettek rendszeresen jelentéseket Numerakba, és a többi rendházba, csak arról tudtak beszámolni, hogy az óhitűek újra és újra a bolondját járatták velük, miközben az elrablottak száma folyamatosan nőtt.

Arcanának ezen kellett változtatnia. A kisebb csoport, mely dél-nyugatnak fordult, kétnapnyi előnnyel indult velük szemben, de jóval kiszámíthatóbban haladtak, mint addig. Végig az úton, csak olykor kanyarodva le egy-egy elhagyott ösvényre, és mindig elég nyomot hagyva maguk után, hogy végül követni tudják őket. Az embervadász tudta, hogy jó eséllyel nem több ez holmi elterelésnél, de nem szegülhetett ellen felettesei parancsának. Neki magának már kezdett elege lenni a meddő hajszából, így azzal nyugtatta magát, hogy ha bármennyivel is közelebb jutnak a boszorkány és emberi céljához, már megérte az a kitérő.

Kascha, khor, az elharapott, elsuttogott szavak, melyekkel a rendházak mélyére zárt bomlott elméjű rabok feleltek a Rend kérdéseire, gyermekkorát jutatták eszébe. A Vertassen előtti világot, mikor e szavak még hatalommal voltak terhesek és birtokosaikat feltétlen tisztelet övezte minden földön, melyet az óhit még a magáénak vallott. Tisztán emlékezett rá, miként hajolt földig az ő hatalmas apja azon a szent napon, mikor egy kascha megtisztelte az otthonukat. Miként arra is, mily sebesen koptak ki e szavak az emberek emlékezetéből. Megtörtént már nem egyszer az óhit története során, hogy viselőik letűntével erejüket, jelentésüket vesztették mindazon tilalmas, tiszteletet ébresztő szavak, melyek hozzájuk kötődtek. Ám tudni és megélni egészen más volt.

Gondolatait visszaterelte a romos fogadó felé. A fák között hét embere várta, hogy parancsot adjon a támadásra.

„Le!” – intett nekik, és az aljnövényzetbe hasalva kúszni kezdett lefelé a domboldalon. Nehezen és lassan haladt, de a bokrok kiválóan elrejtették.

A kőház kétszintes volt, őr állt lent a bejáratnál, hátul a lovaknál és egy az omladozó tetőn foglalt lesállást, így bokortól bokorig, útilaputól útilapuig kellett araszolnia a nedves földön.

Félúton járt, amikor meglátott valamit az erdő szélén. Görnyedt tartású, torzonborz meztelen emberre hasonlító alak volt, amint a fának támaszkodott. Messze volt tőle, Arcana mégis biztosra vette, hogy őt nézi. Egy pillanatra felhő takarta el a holdakat, mire az alak beleveszett a homályba és nem is került onnan elő többé.

Sztergojra! –, rázta meg a fejét. Az alak nem bukkant fel újra.  Hallott meséket erről az erdőről is, de alig lépték még át Dél határát, a régi tiltott és elátkozott rengetegek pedig messze voltak ide.

Egészen a patak partig kúszott előre. Az emberei amennyire lehetett megközelítették a házat, kettő, alig néhány lépésre hasalt a lovakkal foglalkozó őrtől. Arcana elővette keményített bőr tokjából, a csilláncsbogarakat tartalmazó üvegcsét és lassan letekerte a fedelet. Megvárta, amíg egy nagyobb felhő úszik újra a holdak elé, sötétségbe borítva a völgyet, majd kinyitotta az üveget. A fénylő rovarok azonnal a magasba szöktek, ő pedig ezzel megadta a jelet a támadásra.

 A lovak melletti őr lába alól egyszer csak kiszaladt a talaj. Nyögve puffant a földre, de mielőtt megszólalhatott volna egy kesztyűs kéz tapadt a szájára és három gyors döféssel már el is hallgatatták. Támadói nem pihentek. A tetőn álló őrt hátulról találta el egy számszeríj lövedéke, így előre bukott, csaknem az alatta álló támadókra. Estében elkapták a zuhanó testet, mielőtt az nagyobb zajt csapott volna.

A bejárati őr hasonlóan járt. Lövedék fúródott a bal szemébe, de még földet sem ért, már meg is ragadták és fölnyalábolva a legnagyobb csendben eltűntek vele az aljnövényzetben.

Arcana parancsot intett. Kilenc ló, kilenc ember. Hárommal végeztek, hat odabent pihent. Elég embere volt hozzá, hogy egyetlen rohammal bevegyék a házat és elegendő foglyot ejtsenek. Néma árnyak bontakoztak ki az aljnövényzetből és fogták körül az épületet. Ketten a falnak vetették a hátukat és bakot tartottak társaiknak, akik rajtuk felmászva az emeleti ablakon hatolnak majd be. A nő tekintete egy pillanatra arra a pontra tévedt, ahol korábban a torzszülött állt. Továbbra is semmi.

„Rajta” – küldte egy mozdulattal rohamra az embereit. Ajtók, ablakok törtek, szegecselt kesztyűs öklök és megvasalt csizmatalpak zúdultak a meglepett óhitűekre. Csonka deszka suhant el a feje mellett, letaglózva valakit, egy korhadt asztal felborult, maga alá temetve két embert. Fáklya lódult az arca felé, lecsapott az azt markoló csuklóra, megcsavarta és a támadó combján oltotta el. Hagyta a sérültet földre zuhanni, képen vert egy másikat, aki a tőre után kapott.

 Mire elért a lépcsőig odalent mindenkit legyűrtek. Fentről azonban fojtott beszédhangokat hallott.

– Tedd azt le, mert esküszöm, hogy elvágom a nyakát!

Felhágott a lépcsőn és nagyon nem az a kép fogadta, amit elvárt volna az embereitől. A lépcső tetején halott hevert, tőrt döftek a szemébe, valamivel odébb két embere tartott sakkban egy másik martalócot. A fickó félmeztelen volt, a farka kilógott a nadrágjából, maga előtt pedig egy mezítelen kölyöklányt tartott, kést szorítva a torkának, kezét hátra csavarva. Gyorsan utána számolt. Három ember odakint, négy odalent, egy hulla itt és a tetű vele szemben. A lány nyilván nem kapott lovat, egyikük nyergéhez kötözve utazott.  A lány arca sírástól, teste feltehetően a férfi ütéseitől vöröslött.

– Tervezel is valamit? – lépett el az emberei mellett és a férfi elé állt. – Mert ha nem, akkor dob el. Vagytok elegen, hogy kihallgathassalak benneteket, egy ember nem sokat számít – húzta elő teljes nyugalommal a nyúzókését. – Ha elmered vágni a lány torkát, én hüvelykről hüvelykre nyúzlak meg és teszek róla, hogy sokáig maradj életben – folytatta kimérten.

Nem lehetőséget, tényt közölt, amit be is fog tartani, ha a fickó erre kényszeríti. Remélte, hogy annak lesz annyi esze, hogy ezt felfogja.

Karjait keresztbefonva várakozón tekintett a férfira.

– A kis ribanc fontos nektek!– vetette oda a másik. – Ő és a fajtája! Mit mondasz majd a siránkozó szülőknek, ha kieresztem a belét?

Kést markoló keze lejjebb csúszott a lány hasára. Arcana kiejtette a kezéből a nyúzópengét. Fémhúrok pendültek gyors egymásutánban. Az első lövedék a férfi könyökébe fúródott, a kéz rándulva csapódott félre, a második lövés pedig a fájdalomtól megbicsakló óhitű vállát érte. Arcana rárontott a férfira, az állkapcsára mért csonttörő ütéssel a padlóra küldte, majd elkapta az összecsukló lányt.

– Hozzatok egy köpenyt, a mocskot pedig takarítástok fel! – utasította az embereit.

Nehéz, fémveretes számszeríj csattant a padlón, ahogy gazdája bedobta az ablakon. Kezelője, az ablakpárkányba kapaszkodva a tetőről fordult be a szobába.

– Sokáig tartott! – szólt az érkezőhöz Arcana.

– Kilőni az őrt, negyed mérföld ebben a gazban, fel a tetőre, aztán fejjel lefelé be az ablakon. Kárhoztasson csak nyugodtan, asszonyom, ne vesztegessen el egy percet sem – porolta le magát színpadiasan a férfi.

Radomir, a balkeze, vetett egy pillantást a földön fekvő nyomorultra.

– Végeztünk?

Az egyik embervadász füttyentett odalentről. Pokrócot dobott fel, Radomir elkapta, majd továbbadta a kapitánya kezébe.

Arcana ráterítette a reszkető lányra, mire az neki dőlt a vállának és zokogott. Tudta, hogy felesleges most bármit is mondania, mert nincs az a szó, ami megnyugtatná ezekben a pillanatokban. Hagyta hát, hadd bőgje ki magát. Balja megrándult, a pokróc lecsúszott a válláról. Odanyúlt, hogy megigazítsa, mire a gyereklány jobbja embertelen erővel markolta meg a kezét, ujjai belemartak a bőrébe.

– Fussatok! – nyöszörögte, rettegő tekintettel. – Fussatok!

Körmei nyomán apró, véres sebek fakadtak Arcana karján. Nem vesződött sem szavakkal, sem azzal, hogy megpróbálja kiszabadítani a kezét. Szegecselt kesztyűs öklével, előbb valahol gyomor tájékon találta el, aztán ahogy enyhült az ujjak szorítása, egy pofon is elcsattant. A lány elnyúlt a padlón. Pillanatok műve volt az egész.

– Ezt nagyon fogom élvezni – szólalt meg, szétzúzott szájától torz hangon a meglőtt óhitű és egy apró, telekarcolt felületű kavicsot húzott elő a zsebéből, majd hozzávágta a falhoz. Az kettéhasadt és nyomában hangok töltötték be a padlásszobát. Először, halk, távoli zajok, de egyre erősödtek. Női hangok voltak, kéjes sikkantások és fájdalomtól eltorzult sikolyok.

 Az erdő pedig felelt rá. Odakintről elnyújtott, állatias üvöltés hallatszott.

– Remélem, az embereid gyorsan tudnak futni. Futnak vagy meghalnak. Neked nem kell, várd be őket itt. Ha az elsőt túléled, a többit már biztos élvezni fogod – vigyorodott el kínok között a férfi.

Arcana ismét képen törölte. Betekerte a pokrócba a lányt és a vállára dobta. Odakint mind hangosabb lett az üvöltés.

– A lovakhoz! Kifelé!

Nem volt jobb ötlete. Az egykori fogadó volt az egyetlen menedék közel és távol, de azt éppen ők dúlták fel teljesen, betörve valamennyi ajtót és ablakot. Egyetlen ép dolog sem maradt, amivel eltorlaszolhatták volna a bejáratokat.

Ledübörgött a lépcsőn. Rámutatott az egyik fogolyra.

– Őt, a többit itt hagyjuk!  - parancsolta.

Nem volt idejük a lószerszámokra és így szőrén, sörényt markolva az éjszakai erdőben vágtázni lehetetlennek látszott, de nem volt más esélyük. Saját lovaikat fenn hagyták a gerincen az egyik emberével. Arrafelé, ahonnan a leghangosabb volt a vonyítás.

Alakok ereszkedtek le a domboldalon, némelyikük két lábon futva, de a legtöbbjük négy lábon ügetve. Az ezüst hold fényében messziről meztelen embereknek látszottak, de arcuk vad állatias maszkká torzult.

– Lóra! Radomir!

A számszeríjász célba vette a legközelebbi vadembert és lőtt. A nehéz lövedék mellbe találta az ügető alakot, ami felbukott, és néhány rángással kiadta a lelkét. A mögötte érkezők rávetették magukat az elesett társukra. Torz pofák tépték a húsát, szaggatták szét testét. Arcana most egy pillanatra jobban megnézhette őket. Valaha emberek voltak, de tagjaik kicsavarodtak, vélhetően ezért tudtak ilyen gyorsan futni négykézláb, ábrázatuk az emberi arc megcsúfolása. Szemei vak fehéren meredtek a semmibe, de úgy tűnt ez nem akadályozza őket abban, hogy a nyomukba eredjenek.

Radomir kilőtt még hármat, majd lóra kapott. Néhány fenevad ugyan az elesettekre vetette magát, de a többi utánuk eredet.

– Előre! – kiáltotta Arcana, sarkával futásnak eresztette lovát.

Vágtattak, hol az úton, hol a patak mederben, csak előre, minél messzebb a nyomukban loholó falkától. Ott, ahol a völgy véget ért, fák borultak az út fölé.  Arcana az ég felé emelte a tekintetét. Hol a hold? Sztergoj, csak egy pillanatra lássam, hogy tudjam, merre kell menekülni. Az ágakon, felettük testekre vetült a holdfény. Kuporgó, vízköpőként gubbasztó ocsmány alakokra. Egyikük ellökte magát az fától és üvöltve hullott alá. Egyenesen rá Arcana lovára. A nő jól látta a fenevad fehér szemének villanását, és éhesen nyíló száját.

Sztergojra, és az összes istenekre ne!