A khor 2. fejezet 2. rész

 

***

Késő éjszaka volt, mire az inkvizítor magához hívatta Theresát, majd az óhitűért küldetett. A hajó kapitányának asztalát a Királyság térképei borították, rajtuk vörösfejű, apró szögek, melyekkel feljebbvalója a korábbi támadások helyszíneit jelölte be. Theresa tudta, hogy az inkvizítort menyire dühítette mindaz, ami eddig végbement az egykori határ északi oldalán. A Testarendben történt támadás nem az első és nem is a tucadik volt már, mire a Rend ténylegesen mozgásba lendült a lányrablások ügyében. Elkényelmesedtünk – csapott öklével az asztalra egy alkalommal – Elkényelmesedtünk, és Bergamon most megbüntet érte.

Amikor a khor belépett, az inkvizítor éppen neki vázolta fel a lehetséges útvonalakat, melyen az állítólagos kascha visszavonulhatott Délre, Vertassenen keresztül.  Theresa tekintetét végig a térképekre szegezte, hogy ne kelljen a férfira néznie. Feljebbvalója odaintette az óhitűt.

Ideje volt, hogy hasznát vegyék tudásának.

– Ide tartunk – mutatott a térképre az inkvizítor – Vertassentől délre, Numerak kikötőjébe. Odajönnek a jelentések a többiektől. Remélem, mostanra tudják, merre tartanak Maeve hívei.

– Maeve?  - vonta fel a szemöldökét az óhitű és mintegy mellékesen a térkép felé hajolt ő is.

Theresának ezúttal könnyű volt olvasni a férfi vonásaiban. Az istennő nevének említése látható hatással volt rá, emlékeket idézett benne.

– Maeve egyetlen élő, bizonyítható híve sem került a kezünkre Vertassen óta és előtte sem sok – közölte az feljebbvalója. – Olyan emberre volt szükségem, aki jól ismeri őket, a szokásaikat és titkaikat.

– Persze, Maeve, vagy Morrigan, számotokra nem sok különbséggel bírhat – vont vállat az óhitű, de Theresa megint csak látta, hogy a nemtörődömség álarca mögött igenis figyel.

– Akkor? Megvannak már azok a kérdések? – pillantott fel a térképről és Theresa ezen az éjjelen már harmadszor látta azt az idegen pillantást. Mintha valami más is nézte volna őket Carmogor szemén át. Valami, ami jóval több és kevesebb is egy embernél.

 

Az inkvizítor sorra vette, amit megtudtak. Ujjával vezette végig őket a térképen, a támadások által kirajzolt útvonalon, Basilikátától, Testarenden át, egészen az egykori vertasseni határig. Az óhitű értésre adta, hogy míg őket érte küldték nyugatra, egy csapat embervadász és inkvizítor eredet a lányrablók után, nehogy nyomuk vesszen a déli rengetegekben. Részletesen leírta a testarendi rajtaütést, melynek kivizsgálásában maga is részt vett. A mérgezett nyilaktól elhullott lovakat, melyek húsára az erdei dögevők sem fanyalodtak, hogy nyomát sem lelték valódi harcnak, a katonákat vágóhídra vont ökrökként mészárolták le, végül pedig rátért az akasztottakkal teli fára és a három halálba hajszolt fiatal lovagra.

Theresa végig az óhitűt figyelte. Szándékos és akaratlan mozdulatait, arcának játékát, mikor feljebbvalója kitért a részletekre. Közönyre számított, talán egy pillanatnyi döbbenetre, ám férfi csak hallgatta az inkvizítort, ő pedig megértette, hogy nem túl sokszor és nem is túl kevésszer hallott már ehhez hasonlót, hanem elégszer. Éppen elégszer.

– Eddig értem – telepedett le végül egy ládára az óhitű. – Az embervadászok szépen felhajtják majd őket, az inkvizítorok pedig megrakják a máglyáikat, aztán az akadály füst és lángok között szétoszlik a levegőben. Nos, nem mintha nem élvezném a jó tengeri levegőt, meg a frissen nyert lehetőséget a szabadságra, ám ehhez még mindig nincs szükség egy magamfajtára.

Még mindig gúnyolódott, ám közel sem olyan élesen, mint tette azt korábban, ez pedig megerősítette ebben Theresát, hogy a férfi náluknál jóval többet értett meg az elmondottakból.

– A támadás után találtunk három ifjú lovagot, akik az Istennő Ölelését szenvedték el attól, aki feltételezésünk szerint a támadást vezette – folytatta az atya. – Feljebbvalóim szerint, akik most a vadászcsapatot vezetik, ilyesmire, csak Maeve nagyhatalmú beavatottja képes.

– Egy elbitangolt kascha? – nevetett fel kurtán és sötéten az óhitű, végig tekintve rajtuk – Egy boszorkányúrnő?

Az inkvizítor zord pillantása már nem, csak az némította el, ahogy ő, Theresa nézett rá. Ezek szerint a khor is olvasott valamelyest az emberekben és benne aztán, lehetett.

 

A testeket már az erődtemplomba vitték, mikor először látta őket. Kifacsart, megszentségtelenített porhüvelyüket, azt keveset, amit a boszorkány hatalma meghagyott belőlük. Mindig van első alkalom, mikor az embernek szembesülnie kell azzal, hogy az óhit torzabb és ocsmányabb még annál is, amit addig hitt róla. Mikor elveszni látszik a hite abban, hogy az óhitűek emberek egyáltalán. Számára ez akkor jött el, hogy látta, mire is képes valójában az óhit igazán ártó akarattól hajtott ereje.

– Halálba hajszolták őket – közölte a testek megtisztítására rendelt nővérek rangidőse. – Addig üzekedtek a boszorkánnyal, míg bele nem szakadt a szívük a megerőltetésbe. Bergamon adja, hogy a szerencsétlenek nem volt tudomásuk arról, mit tesznek.

– Miért? – fordult oda. – Mit tettek?

– Az óhitben, a boszorkák, nem csak a férfiak magját veszik el, mint más asszonyok és nem csak a puszta gyönyörért hálnak együtt velük.  Hatalmat merítenek belőlük, olyan nyers erőt, mely hitük szerint csak a férfiakban lakozik. Úgy mondják, ha egy boszorkány túl sokat használja az erejét, kiszárad, mint a föld, az aszálytól. Ezen ifjak itt – intett végig a három testen – szüntelen, önpusztító gerjedelmükkel olyanok voltak a számára, mint az életadó, nyári eső. Hozzásegítették, hogy újra és újra ártson a világunknak. Bergamon legyen irgalmas hozzájuk és ne rója fel ezt nekik bűnükül.

Theresa egy pillanatra túltekintett azon, hogy az óhitűek, akárcsak isteneik semmire sem becsülik azok életét, kiket alantasabbnak tartanak maguknál. A boszorkányok, bár Bergamon hitének ellenségei voltak, hatalmuk a maga módján teremtő erő volt. Éppen olyan, mint a gyógyítónővéreké. Életadó, óvó, és a boszorkányok esetében uralkodni hivatott hatalom volt, melynek nem volt sem dolga, sem célja gyalázni az életet. Akkor pedig miért?

Miért fordulna szembe az istenei akaratával egy boszorkány?

Ezt a kérdést látta meg a szemében az óhitű és a férfi talán tudta a még neki sem tetsző választ. Ezért hallgatott el.

 

– Értem – szólalt meg sokára khor.  Hangja fáradtnak és szomorúnak tűnt Theresa számára. – Hadd tegyek fel egy kérdést. Mi az, amit tényleg tudtok a kaschákról?

– Úrnők, az úrnők felett, kik még a sokakon uralkodó keveseknek is parancsolnak. Maeve választott kezei ezen a világon – felelte neki.

– Ez így igaz és még sem az – dőlt neki a falnak Carmogor, szemét lehunyva – Én is csak keveset ismertem egész életemben. Sohasem voltak sokan, mint mondtad a kevesek közül is kevesek. A legtöbb boszorkány, egy boszorkány lányának születik, sokadiknak vagy egykének. A számos gyermekek hatalma mindig csekély, míg az egykéké számottevő. A kaschák mind olyan vérvonalakba születnek, ahol nemzedékeken át, inkább ez utóbbi volt jellemző. Így vérük sűrű az erőtől, és természetük csaknem olyan, mint az istennőé, akit szolgálnak. Ha egy kaschát sértesz, magára Maeve-re emelsz kezet és fordítva. Képzelhetitek mennyi harag és kétségbeesés lehet benne majd tizenhat évvel az után, hogy elvettétek tőle a földeket, mely felett uralkodott, és a világot, melyet úgy szeretett.

– Bosszút akar? – tette fel a logikus kérdést az inkvizítor.

– Bosszút? Nem – rázta meg a fejét a khor. – Az túl kézen fekvő lenne. Délen, ha eldobnátok egy követ, az olyan házra esne, ahol valakit elvesztettek Vertassennél, vagy az azt követő években. Elég sok embernek van oka bosszút fogadni ellenetek. Ez azonban közönséges, sekélyes dolog egy kascha számára. Fogadok, hogy csak termékeny lányokat vitt el, akik hitetek szerint az életadás szentségével bírnak. Így ha vissza is szereznétek őket, Morrigan tudja csak, hogy örömötök lelitek-e benne. Felétek még ma sem szokás, hogy apa keblére ölelje a lányát, egy fattyúval annak hasában. Akkor sem, ha az erővel fogant. A kezeteket pedig köti a törvény, mert azt, amit az indulat és a szégyenérzet diktálna, Bergamon sohasem bocsátja meg nektek.

Elgondolkodott egy pillanatig.

– Ám ez akkor is, ha a lányok bergamoniták, fertelmes szándék egy kaschától. Egy gyermek sem kérte az életet és egy sem felel atyái és anyái bűneiért. Ezt egy magafajta pontosan tudja.

Igen, Theresa most már tisztán hallotta a hangjában a bánatot és a csalódottságot.

– Ti pedig, amilyen jók vagytok abban, amit hitetek szerint tennetek kell, mostanra kiirtottatok majd mindenkit, aki felelni tudott volna nektek, vagy csak megérteni egyáltalán, mit, és miért tesz – folytatta az óhitű. – Elsuttogott félmondatok, félve ejtett szavak alapján jutottatok el hozzám, ugye? Mert ezek a szavak nem csak a kascháról szóltak, hanem egy khorról is, aki vele lovagol, mert ezt követelik meg a Régi Utak törvényei.  Ez utóbbi fajtájától pedig legalább annyira tartotok, mint az előbbi hatalmától.  Vajon hányan öltek közületek igazi khort, Vertassen óta és hányan tudnátok ma is?

Katonanővérként Theresa nem tudott felelni a kérdésre, ám feljebbvalója is néma maradt.  Ez lett volna a válasz, hogy nem, még ő Bergamon inkvizítora sem volna képes legyőzni a khort?

– Értem – állt fel nehezen a ládáról az óhitű. – Legyen. Ha szükséges lesz, majd én megteszem. Eggyel kevesebb az amúgy is feltűnőben lévő fajtámból, már mit sem számít – ropogtatta meg a nyakát. – Ám mielőtt rátérnék erre gyalázatos gyilkora, szükségem lesz némi segítségre Bergamon áldott, kis kezeitől – intett balja sebes ujjaival, arca égett felére, féloldalas mosollyal.

Theresa arcán megrándult egy izom. Azt várja tőlük, hogy gyógyítsák meg, hogy a Fények Ura gyógyítónővérei tegyék semmissé azt, amit az inkvizítor lángjai elégettek.

 

***

A két bergamonita csupán csak egy torz mosolyt látott, sebhelyes képéből csak ennyire futotta, a nővéren pedig igazi, szent felháborodás lett úrra attól, amit kért tőlük. Ez ugyan elégedetté tette, lelke Morrigantól való darabját, de a khort, aki egykoron volt aligha. Egy magafajta, ugyanúgy az isteneket szolgálta ezen a világon, mint a kascha, kinek az oldalán lovagolt.

Amit egy kascha mer, azt akarja is, s mire akarat hajtja azt meg is teszi, és ez párosulva a boszorkány hatalmával, majdnem mindent jelentett, amit az valaha a fejébe vehetett. De akkor miért a három lovag és miért a fiatalok nem pedig az életerős, érett férfiak? Miért gyalázta az ölelés szentségét a kascha, ha ölni számára éppen olyan alantas dolog, mint a bosszú kicsinyessége.

Már ha az egyáltalán, akinek a bergamoniták hiszik.

 Saját kaschája jutott eszébe, a lány, aki a szeme előtt értett nővé, kevéssé a kevesek között és az ölelések, melyeket a Rövidéjjeken megosztott vele, mikor erejük teljében ragyogtak a holdak és az igazság, melyet saját hatalmáról mondott.

„A bolondok és az ostobák hiszik csupán, hogy pusztán akaratuk gyakorol hatás a hatalmukra, és az nem teszi meg ugyanazt. Minél többet ártasz, annál könnyebben áll rá a szád az rontó igékre.”

 Egyetlen kascha sem vetemedne ilyesmire. No, nem a jóság miatt, hanem mert tilalmas volt számukra. Mindenekelőtt uralkodni születtek, ezért nem dobtak el semmit, mert csak Maeve tudja mikor lehetett még hasznukra.

Egy okot tudott csupán, mely magyarázattal szolgált volna minderre a szentségtelen tettre. Ám abban az esetben, ez az út annál is keserűbb lesz a bergamonitáknak, mint gondolták, és a lányokat jobb, ha nem találják meg.

Keserűen gondolt bele, hogy az, aki Maeve ölelésének, tiszta tökéletességét ölésre használja, miféle szörnyeteg is lehet?

Letekintett, sebhelyes, megégett baljára. A kézre mellyel az isteneket szolgálta. Miféle szörnyeteg lehet? Alighanem hozzá hasonló.

 

 

***

Másnap este az óhitű, miután a bergamoni szokások szerint egész nap koplalt, hogy teste és lelke megtisztuljon a rituálé előtt, a hajó egyik tágasabb kabinjában állt. Meztelen felsőtestét három gyógyítónővér dörzsölte végig, hűsítő, zsibbasztó hatású főzettel. Előtte, egy kis asztalon erős fájdalomcsillapító főzet gőzölgött.

 Az előkészülteket, az inkvizítor parancsára, Theresa maga felügyelte.

Óvatosan járt el, mikor a velük utazó gyógyítónővérek közül kiválogatta a három legmegfelelőbbet, és keserűen vette tudomásul, hogy Bergamon akaratából, ketten azokból, akik elég erővel bírtak ehhez a rítushoz, fiatalok és a szükségesnél nőiesebb alkatúak voltak. Carmogor kilenc évet töltött egy kőbányában, így bizonyára bármilyen asszony érintése, aki nem ütni szándékozott, felért számára Morrigan csókjaival, de nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy élvezze a látványukat.

A férfi egyelőre jól viselte magát. Egyetlen megjegyzés nélkül tűrte, hogy a nővérek kezelésbe vegyék, sőt mintha némi szégyent is látott volna a tekintetében. Így, teljesen megtisztítva minden mocsoktól és kötéstől a nővérek értő szeme elé tárult mindaz, amit megmaradt belőle.

Theresát bizonyos értelemben az erődtemplomban látott ifjú lovagokra emlékeztette. Egy férfira, akit egy istennő érintése sorvasztott el.

A legidősebb nővér sorra vette a sebeket. Égett bőrével és csúf ábrázatával nem volt mit kezdeni. Bergamon tüzének nyomait csak az isten tüntethette volna el, így a rosszul forrt bordáit vette sorra. Minden érintésnél. vizsgálata alanya felszisszent vagy fájdalmasan elfintorodott.

– Kellemetlen? – állt meg mellette Theresa.

– Ahogy vesszük. Kilenc éve most először érnek hozzám úgy, hogy nem megverni vagy korbácsolni akarnak.  Így aztán kellemesnek is mondhatnám – szűrte összeszorított fogai között a szavakat a férfi. – Ám ha azt visszük, ami következik… azt inkább ne! – nyögött fel.

Az idős nővér keze a bal lapockája alatti területnél járt, miközben tintával sorra jelölte meg a sérült részeket.

– Nem tudnám megmondani, hogy az istennőd szeret-e vagy igencsak gyűlöl, hogy mindezt engedte túlélned – húzta végig a kezét a bordákon.

– Alkalomadtán rákérdezek. Bár inkább a ti isteneteket emlegettem, amíg forrtak azok a sebek.

– Bergamon tüze nyomán száraz gallyként törnek a csontok – tért rá a lentebbi területekre a nővér.

– Hogy élte túl? – vetett rá egy lapos pillantást Theresa.

– Elmondanám, ha tudnám - nézett rá a férfi, majd rövidesen köhögni kezdett, mikor a gyógyítónővér ujjal véletlenül belemélyedtek egy lyukba a bordái között. Egy lyukba, minek egy egészséges testnél, nem kellett volna ott lennie.

–  Morrigan talán így akart büntetni… talán úgy gondolta, még dolgom van ezen a világon – felelte reszelős hangon. – Nem maradt meg bennem sok minden arról az éjszakáról, csak az égett hús szaga, a sajátomé és másé, a harag, fortyogó áradata és a fájdalom. Lángoké, buzogányoké, lovak patáié. A szégyen tudata… más semmi.

Theresa végigmérte. Valódi keserűséget látott a szemében, olyan sebek ejtette kínt, mely az övéhez hasonlóan sohasem fog begyógyulni. A férfi igazat mondott.

– Halottam a történetet. Egy részét legalábbis.

– Szerintem az is elég – köhögött fel ismét a férfi, ahogy a gyógyítónővér ujjai tovább haladtak. – Mielőtt pedig megkérdeznéd miért tettem, amit tettem, legyen annyi elég, hogy elég okom volt rá. Több is, mint szerettem volna.

– Legyen elég! – szólalt meg az idős nővér. – Végeztünk. Ideje meginni a főzetet, habár nem tudom nem éppen rontani fogunk-e az állapotodon fiam, mintsem javítani.

– Ezt a kockázatot vállalnunk kell, nővér – hajtotta fel az óhitű a kupát. – Ha elpatkolnék közben, amit nagyon nem szeretnék, valaki mondjon egy imát Kargyroth Mogoron Mahalanakért, mielőtt a tengerbe löknek.

 Megingott, ahogy a főzet hatni kezdett. A nővérek gyorsan hozzá kötözték a kezeit az odakészített kötelekhez, hogy ne tudjon összeesni. Olyan volt, mint egy kínzáshoz előkészített fogoly és ez nem is állt annyira távol a valóságtól. Theresa kezébe vette a csonttörő fogót, amíg a nővérek a sarkukra ülve várakoztak.

– Remélem, nem találsz személyes élvezetet ebben! – emelete fel nehezen még egyszer a fejét a férfi.

Theresa nem állta meg, hogy ne súgjon a fülébe.

– Ó, pedig ha tudná – lehelte szárazon, de magához képest kellően gúnyosan.

Eltörte az első csontot, ott ahol a másik nővér tintával jelezte

 A férfi a tortúra közepére elájult. Hetvennyolc helyen törték el a csontjait, bordáival kezdve a vállán át egészen az ujjaiig mire végeztek. A nővérek ez után óvatosan bekötözték, hogy a csontok a helyükön maradjanak, majd imába merültek a földön fekvő óhitű körül. Ha Bergamon meghallgatja könyörgésüket, a csontok sebesen forrnak, és a férfi csaknem egészséges lesz, mire kikötnek a hajóval. Az ima szavai lassan zsongító mantrává váltak a szoba levegőjében.

Theresa több alkalommal is részt vett már ilyen rituálékon, de ez volt az első eset, hogy a Fény Urának hatalmát egy óhitűn használták. Az imák felmagasztosítják a lelket, hogy megtisztulva állhasson az istenük előtt, ő pedig eldönti érdemes-e kegyelmére az adott halandó. Eltűnődött egy pillanatra azon, hogy a gyógyítónővérek ereje, még ha természeténél fogva ellentétes is, nem sokban különbözik Bergamon aranykék lángjaitól, melyek alaposan kitombolták magukat a férfin. Hitük szerint nem létezett erő, mely kioltotta volna őket. Egyedül csak a Fények Urának akarata. Lehetetlennek tetszett számára, hogy Bergamon megkímélte volna hite egy ilyen ellenségét. Lehetetlennek tetszett, ám különös módon mégis hinnie kellett benne. Mert ha egyszer már megkímélte a férfi életét, talán megteszi ismét. Meggyógyítja és akkor a hasznukra lehet. Megteheti, melyre ők maguk nem képesek.

Az egyik nővér felkacagott transzában.

 A gyógyítás közben nem csak istenük nyert betekintést az előtte álló lelkébe, hanem az imákat végző gyógyítónővérek is, egy-egy pillanatra megpillantották az ebben rejtőző igazságot. Isteni éleslátás volt ez, melyről Bergamon parancsára mindig hallgatniuk kellett, senki még a Főatya, vallásuk evilági elöljárója sem kötelezhette őket feleletre.

 A Carmogor körül térdelő nővérek egyike sírni kezdett, egy másik arcára a rémület maszkja ült ki, a harmadik kuncogva és csodálkozva nevetett imája közben.

Theresa ennek láttán megenyhült kissé. Ha a nővér bármi örömtelit talált az óhitű lelkében, akkor talán maradt benne valami Bergamonnak is tetsző dolog.

 

*** 

Megint ott futott a mezőn. A levendulával és jázminnal teli zöld mezőn, fel a dombra, ahol az asszony már kitárt karokkal várta.

Odaszaladt hozzá, átölelte a derekát, arcát mélyen a ruhába fúrva szívta magába a belőle áradó virágillatot. Csak ezután, mindig csak ezután nézett fel rá. A nő, ez a nemes házból való megesett lány, aki a világra hozta, sugárzó szépséggel, de arctalanul tekintett rá. Képtelen volt felidézni, hogyan is nézett ki, vagy milyen néven szólította. Alig volt négy, amikor az anyja fivére elkergette a háztól. Őt, a balkézről jött nyomorult fattyút, akit az apjának kellene felnevelnie, már ha él még egyáltalán az a senkiházi.

Ezeket a szavakat két emberöltővel később hallotta az aggastyánná vénült nagybátyja szájából, amikor az halálos ágyán heverve már nem félte az élők haragját. Még az előtte álló férfiét és az apjáét sem.

– Megtiltottam neki, hogy a közelükbe menjen! – köhögte a haldokló. – Még hogy Ősi Juss! Istenkáromlás! Amikor az anyád nővé érett, kerülgetni kezdték azok az óhitű senkiháziak, a fülébe sugdostak, hogy ez a szokás. Hogy az első lány első gyermeke az óisteneké, és ideje lenne megcsinálni már a kis porontyot! Kiköttettem őket és hagytam, hogy a poroszlók véresre korbácsolják a hátukat. Őket, és mindenki mást, aki közelíteni, mert az anyádhoz.

Szárazon köhögött, ahogy kifárasztotta a beszéd.

– De az apád eljutott hozzá.  Tudta mikor leszek távol. Karddal a kezében levágta az őröket, és a vérüktől vörösen berontott anyádhoz, hogy meghágja.

Megint köhögött, látszott rajta, hogy ennyi év múltán is dühítik az akkor történtek. Szavai egyre haragosabbak, hangja egyre élesebb lett.

– Anyád pedig nem is tiltakozott. Ó, dehogy is! Hagyta, hogy apád felcsinálja! Mert ha viselős lesz, már nem tehetek semmit, sem vele, sem a gyermekkel a hasában. Bergamon átka sújtott volna le rám érte. Bár sújtott volna, mint hogy lássam, hogy nősz benne, elszívva belőle az életet, hogy ne szülhessen többé utánad, hogy ne lássam, miként hal bele a bánatba, mert elszakítottalak tőle. Ha nem vagy, ma is élne. Megöregedett volna, a férje mellett, a gyermekei mellett…

Elfúlt a hangja. Az iránta érzett dühe már meghaladta az erejét.

– Mégis… - forgott nehezen a nyelve -… mégis szeretett téged. Bergamonra, hogy szeretett! Hogy szerethetett? – nézett rá. Rá, aki tetteiben az apja fiává lett, de vonásaiban mégis az anyára emlékeztette.

Addig maradt a haldokló mellett, amíg az vissza nem adta a lelkét a teremtőjének. Amíg a szobát be nem töltötte a halotti csönd.

***

 

Arra riadt fel, hogy egy kicsi, finom kéz a jobb karjához ér. A régi beidegződés szerint balja azonnal ökölbe szorult, hogy takarásból üssön, de a testébe nyilalló fájdalom megállította.

– Lassan! – suttogta egy lágy hang.

A kabinban, amit minden bizonnyal a kezelés után jelöltek ki a számára, sötét volt, csak a kis hajóablakon jutott be némi holdfény és friss, tengeri levegő.

 Látogatója a hajóval együtt lassan ringó kerevet mellett állt úgy, hogy a holdsugár csak az alakját világította meg, arca sötétben maradt a csuklyája miatt. Egy pillanatra úgy hitte Morrigan jött el hozzá, majd észrevette, hogy a nő, a gyógyítónővérek hagyományos arany-fehér köntösét viselte.

– Láttam az emlékeidet – suttogott tovább, miközben megfogta a kezét és lassan a ruhája alá csúsztatta a combjához – azt is, melyben a habókos lánnyal hálsz.

Szárazat nyelt. A nővér bőre puha volt és meleg, érezte, ahogy finoman megremeg az érintésétől. A nő egészen felhúzta a kezét, fel az ágyékához.

– Nos, óhitű? Van olyan finom, mint az övé volt?

Közönséges volt, de célratörő. Lovagló ülésben átvettette a lábát a férfi térdén, és kezével végigsimított rajta.

– Remélem, nem felejtetted, el hogyan kell használni – hajolt előre.

Vékony, finom és igen gyakorlott ujjai voltak. Érintésük nyomán a teste, bár nem akadt olyan porcikája mely ne sajgott volna, felelt. Éppen úgy, ahogy a nővér várta, így ujjai után, az ajkai következtek, azoknak csupán leheletnyi érintésével kínozta és kényeztette tovább. Arca továbbra is rejtve maradt a csuklya alatt.

– Ki vagy te nővér? - suttogta

– Fontos ez? – kérdezett vissza látogatója, fogait finoman a bőrébe mélyesztve. – Ma az leszek, akinek csak akarod. Asszonyod, szajhád, behódoló ellenséged, könyörtelen vallatód. Az, amire szükséged van. Miként te is az vagy nekem.

Nyelve lassan siklott végig a bőrén, hogy aztán ajkai, fogai és ennek hármasával, mély, reszelős sóhajt fakasszon belőle. Nem volt tagja, ami ne lüktetett volna a kíntól, vagy az izgalomtól.

Előre nyúlt, hajába túrt, mert irányítani, sürgetni akarta. Mert kilenc év után nem volt türelme várni. Ám a nővér eltolta a kezét.

– Mondtam, hogy lassan! – méltatlankodott. – Nem te vagy az egyetlen, aki sürget és űz a vágya! – lehelte forró, remegő hangon. – Ám előttünk az éjszaka és megmondtam neked. Te gyötörsz engem, én, gyötörlek téged és biztos lehetsz benne – formált szoros gyűrűt az ujjaival férfiassága körül -, hogy kíméletlen leszek veled. És persze – állt fel és kibújt a köntöséből, felfedve előtte, holdfényben fürdő testét kézre álló telt, világos bimbójú melleit, feszes hasát és ágyéka selymes, szőke háromszögét – nagyon készséges és hálás – ereszkedett vissza rá.

– Veszélyes lelked van, tudod-e? – hajolt előre a nővér és inkább harapta, sem mint csókolta az ajkait. – Késztet, csábít, magadból kifordulni sarkall. Ám közben éhesen lesben áll és beléd mar. Még nem ízleltem hozzád hasonlót. Hadd hagyjak hát nyomot benned én is, miként te is bennem!

Hagyta.

Hagyta, mert a nővér teste az ezüst hold fényében fürdött és bár arca csuklyája takarásban maradt, annak homályában egy-egy pillanatra ismerős vonásokat, egy sokszor látott mosolyt vélt felfedezni. Morrigan arcmását.