A khor 2. fejezet 1. rész

 

Theresa az esti imádság előtt elhelyezkedett a szobája padlóján. A hideg éjszaka ellenére is izzadt az előbbi gyakorlatozástól. A nővéri kiképzés és hitgyakorlat alapvető része volt, hogy mielőtt elméjét és lelkét feltárja Bergamon előtt, a testét is meg kell tisztítania. Az ezerszer ismételt izomfeszítések, emelések, a fegyelem, hogy minden ütése pontosan a cella kőfala előtt végződjön, segített, hogy visszaszerezze az uralmat önmaga felett. Ismét.

A sarkán ülve hallgatta a falakon túl ébredező éjjeli Shívót. A gróf igazat mondott, fordult a fejével az ablak felé. Odakint elnyújtott bagolyhuhogásra emlékeztető hangok töltötték meg az éjszakát, amikbe elnyújtott vonyítások és állatias morgások vegyültek.

Kinyitott az apró utazó oltár szárnyait, minek örökkön aranykék lángja erőre kapott a friss levegőtől, bevilágítva az egész szobát.

– A kárhozottak lelke sohasem talál nyugalmat – suttogta, idézve a Tanításokból, majd lassuakat lélegzett, hogy elméje lecsillapodjon és kitisztuljon, majd kizárja a sivatagi éj tisztátalan zajait és magában imába fogott.

„Kétszeresen is hibáztam, mikor ma alábecsültem az óhitűt. Egyszer, kétségbeesett elszántságát, egyszer pedig az isteneihez fűződő viszonyát hagytam figyelmen kívül, és elfeledtem, milyen szívesen használják fel az óistenek ilyen kicsinyes módon a híveiket. Mikor megütöttem, éreztem rajta a hatalmat, vagy inkább annak árnyékát. Az a hatalom pedig látott engem, Uram. Belém látott, azt is tudta, amit rajtad kívül oly kevesen tudnak, e férfi pedig semmiképpen sem.”

 Megint csak az a rossz szokásává vált mozdulat. Jobb tenyere önkéntelenül a hasára simult, kétujjnyira a köldöke alatt. Egy életen át tartó emlék a bűnről, mely erre az útra vitte.

„Te vagy a megmondhatója Uram, hogy igyekszem vezekelni azért, amit tettem, mikor abban a gyenge pillanatban, előtted gyűlöletes módon cselekedtem, és kioltottam egy gyermek életét. Vezeklésül vezetted az utamba az óhitűt, Uram, hogy emlékeztessen rá, mit tettem? Arra, hogy bűnös vagyok, méltatlan arra, hogy fényedben éljek? Felelj nekem, Uram! Vezess, hogy akaratod szerint helyesen szolgálhassalak, és ha bocsánatod el nem is nyerhetem, mutass nekem utat a vezekléshez!”

 Fájdalom és keserűség gyűlt fel benne. Kioldotta a mellkasát takaró kötéseket feltárva hegekkel teli felső testét az oltár és Bergamon előtt. Egyet kivéve mind harcban szerzett seb volt, melyeket büszkén viselt. Azt azonban saját maga ejtette, megnyomorítva méhét, hogy megölje a benne megfogant gyermekét.  Elpusztított egy ártatlan életet, s ezért vezekelnie kellett, egy életen át.

– Kérlek, Uram! – suttogott. – Kérlek!

 

***

A ház földszintjén egy apró kamrában az óhitű felnézett a holdakra. Maeve és Morrigan, az ikeristennők arca ma egyszerre mosolygott a világra.

 Morrigan erőt adott neki, hogy túlélje a bányát, ám, csupán mert akkor és ott így hozta kedve. Újra és újra emlékeztette az elmúlt évek során, hogy milyen gyenge. Nélküle és a másik fele nélkül. Emlékeztette, ám mégsem hagyta magára. Azon kevés éjszakán melyet a felszínen töltött és a sivatag felett ott ragyogott Morrigan ezüst holdja, ott érezte az istennő érintését, arca ép felén. Ennyi év után is.

 Mélyet lélegzett és hagyta, hogy az istennő újra felnyissa az érzékeit a számára kedves, rejtett világokra. Hallotta, ahogy a falak halkan jajgatnak körülötte. A sok fájdalom, harag, keserűség és elkeseredettség most végre utat talál valakihez, aki meghallgatta. A bergamonitáknak fogalma sem volt róla, mennyire beszédesek lehetnek a látszólag holt kövek, mennyi minden gyűl fel bennük az idők során.

 Érezte a gróf ágyasainak fásultságát, vagy éppen bujaságát, uruk kapzsiságát és végtelen kéjvágyát, az inkvizítor lelki fegyelmét és megrendíthetetlen hitét és egy nő emésztő kínját, melyet a saját lelke és egy isten törvénye mért rá. Míg bírta hatalmát és istennője jóindulatát számtalanszor érezte már ezt, a nővérhez hasonló nőkben. Kevés olyan bűn akadt, melyet Bergamon egy vezekléssel töltött élet után sem bocsátott meg, s a bűnös csak az isten trónusa előtt remélhetett irgalmat, és az ártatlan élet kioltása ezek közé tartozott. Ennek, fegyelemmel mélyre temetett emlékét ásta elő istennője a nővér lelkéből ott az udvar porában, hogy megmutassa, annak mert éppen olyan bűnös és esendő a saját istene szemében, nincs joga ítélni felette és a fajtája felett.

– Ne kínozd őt, Morrigan! Bántja ő eléggé saját magát – pillantott fel ismét az ezüst holdra.

Tekintete a Maeve égi arcára, a sápadt holdra tévedt. Vajon ő is így tett? Látva a máglyát, a holtakat, s hogy neki nyoma veszett? Magát vádolta érte? Azért, ami történt? Vagy egyszerűen elbújt az átkozott boszorkánytörvények mögé, melyek felhatalmazták rá, hogy azt tegyen, amit jónak lát, s mit se törődjön a következményekkel?

Morrigan lám életben hagyta, mert egykoron a kedvére tett, Maeve viszont abban lelte kedvét, hogy kétségeket ébresztett benne.  Az asszony iránt, akit szeretett és abban, amit iránta érzett.

 Igazából megérdemelte. Hiszen hagyta, hogy így legyen.

 

***

Az inkvizítor kint állt az éjszakában. Egy szál ingujjban, jobbjában lángra lobbantott buzogányát tartva. Az őrök értetlen, hitetlen ábrázattal próbálták megállítani, de ő kaput nyittatott és nyíllövésnyi távolságra eltávolodott a bányától.

Tiszta, csillagos éj volt, a lassan telő holdak már magasan ragyogtak odafent. Elöljáró papként ismernie kellett az éjszakát és mindama borzalmat, mely benne lakott. Megtapasztalni annak megannyi formáját, átérezni, kiismerni, hogy különbséget tudjon tenni közöttük, ha eljön majd az ideje. A kevés fontos dolog egyike volt ez, amit a Rend erődjeiben nem tanulhatott meg senki, aki Bergamont szolgálta.

 Az egyszerű emberek úgy hitték Bergamon igaz szolgáiban nincs félelem, mert a Fények Ura vezeti őket, de ez sohasem volt igaz. Az éjtől és a benne bujkáló dolgoktól való félelem része volt az embernek, annak teremtése óta, mert az óistenek így akarták. Bergamon azonban akaratot adott híveinek, hogy ezen felül emelkedjenek és tüzet, hogy harcoljanak ellene.

 A Shívót névtelen, alaktalan iszonyatok népesítették be, mikor lement a nap. Testük és szellemük századokkal ezelőtt elenyészett már, saját mocskukon rágódó dögevők voltak mindösszesen, melyek fajtáját már ismerte, ám az a töméntelen zagyva hang, mely ezektől a torz vadaktól szármázott, még őt is megingatta egy pillanatra. Olybá tűnt millió szám kísértenek az éjszakában, s mindet ugyanazon éhség hajtotta. Félelmetes volt a tudat, hogy a körülötte elterülő halott pusztaság csupán egy lehet a sok ősi hely közül, melyet ennyi év után is áthatott az óistenek ereje. Vajon hány a Shívóhoz hasonló vidék lehetett még Délen, a vertasseni győzelmet követő purgálás után is, és melyek gondjának valós súlyára itt a sivatagi éjben ébredt rá.

Ha Bergamon aranykék lángjai végig sepernek rajtuk, elpusztítva őket, mind ilyenné vállnak vajon? Lakhatatlan, halott pusztasággá, ahol örökkön kísértenek majd az odaveszettek lelkei? Helyesebb volna meghagyni őket olyannak, mint amilyenek most, s Bergamon végtelen kegyelmére bízni, hogy ítéljen felettük bűneik szerint?

 Állt kint a csillagos ég alatt, a választ keresve, hallgatva az óistenek vadjainak eltorzult hangokból szőtt énekét.

 

*** 

Az ősz ellenére a hajnal hamar kelt a Shívó pusztasága felett, visszaűzve a halott földbe az éjszakában kísértő fenevadakat. A lovaik patái alatt lassan fogytak a mérföldek, melyek a bányabörtönt a tengerparton álló romos várostól, Ben-Taradtól elválasztották. Az inkvizítor úgy becsülte, ha úgy haladnak, mint tegnap, még napszállta előtt odaérhetnek, és a tegnap este során tapasztaltak után már semmiképpen sem állt szándékában a szabadban éjszakázni.

Theresa szorosan feljebbvalója mellett lovagolt, a lehető legtávolabb az óhitűtől. A férfi a mai napon is inkább csak gondot jelentett a számukra. Börtönben töltött évei során szinte teljesen elfelejtett lovagolni, és még a börtön istállómestere által a rendkívül nyugodtnak mondott herélt is nehezen tűrte meg a hátán. Tíz mérfölddel a bánya után a férfi lekászálódott a nyeregből, és a kantárnál fogva megrángatta a ló fejét, egészen addig, amíg a szemük egy vonalba nem került. Hallotta, hogy suttog valamit, de nem értette mit. Kiképzése során olvasott róla, hogy egyes, az isteniek által kedvelt óhitűek ismerték az Első Hajnal előtti szavakat, melyeken egykor az óvadak szóltak, és ami hatalmat adott nekik az általuk oktalannak tartott állatok felett. Ilyen volt az embernek a ló, és az óvadaknak az ember. Aztán visszaszállt a nyeregbe és ügyetlenül, de immáron biztosan megülte, bár az állat ettől fogva természetes ellenesen mereven és némán lépkedett. Kevéssel napnyugta előtt érték el a város falait.

 Ben-Tarad valaha büszke kereskedő város volt, ám mostanra csak porladó romok maradtak belőle. Háború volt, a város másfél évig állta az ostromot, miközben a népe haldokolt az éhségtől és a betegségektől, s mire a nyugatról érkező khalok serege bevette a falakat, Ben-Tarad szellemvárossá vált. Az ostromlók esküdtek rá, hogy ahogy múltak a hónapok úgy vált a várost védő sereg egyre veszettebbé, szemükben éjjelente különös fény gyúlt, míg végül az emberség minden máza lehullott róluk. Theresa úgy tudta, Ben-Tarad őrein úrrá lett az őrület a hosszú ostrom során, képtelenek voltak feladni a várost, és megszállottságukért lelkükkel fizettek. Mindenki más éhen halt körülöttük, de ők újra és újra kiálltak a falra, harcolni az ostromlók megállíthatatlan seregével.

 A városban talált borzalom még a vad khalokat is elrettentette, így inkább felgyújtották és hagyták elenyészni. Tver-Ronan hajósai is félve, óvó jeleket róva magukra közelítették meg minden alkalommal, és nem is maradtak a parton éjszakára, inkább visszatértek a vízre a dagállyal. Így ment ez egészen addig, amíg sok év munkájával fel nem épült a monostor a parton, ahol a szentéletűeknek hála Bergamon fénye már megóvta a Királyság lakóit. Ben-Tarad nagy része ma is üresen állt, de a városkapukhoz vezető utakat megtisztították és Bergamon jelével óvták a falak között kóborló lelkektől.

A nyugati kapun léptek be a városba és meg sem álltak egészen a monostor kapujáig. Az ősz, erősen kopaszodó apát személyesen jött eléjük, hogy ismét köszöntse őket, ahogy tette azt az előző nap reggelén is.

– Látom, szerencsés volt az utatok! – ölelte magához szívélyesen az inkvizítort.

– Bergamon megadta, hogy sikerrel járjunk – mondta feljebbvalója, homlokát ráncolva a másik pap heves ölelgetésétől. Merev, rendhez szokott lényének nehéz volt elfogadni, hogy a tengeren túli misszió első embere ennyire közvetlen vele.

– Theresa nővér! – bólintott a nő féle az elöljáró, nem kevesebb nyájassággal.

– Ulther apát – hajtott fejet előtte.

Őt elsőre inkább meglepte a férfi öröknek tűnő mosolya, lelkesedése és a hagyományokhoz való ilyen laza hozzáállása, sem mint zavarta volna. Az új kérdések, mindig új válaszokat igényeltek, az erre való hajlamot, akárcsak az engedelmességet, alaposan beléverték. Itt Ben-Tarad holtaktól kísértett romjai között hasznos lehetett a kikezdhetetlen belső derű, a valódi mosoly és kedvesség. Megannyi olyan dolog, amit az ő személyisége gyermekkora óta nélkülözött.

Mögöttük Carmogor ekkora már leszállt a nyeregből, és megpaskolta hátasa nyakát.

–Jól van, pajtás! – húzta végig az érintéstől idegesen megremegő állaton a kezét, ami mintha nyöszörgött volna. A papok felé fordult és biccentett az apátnak.  Elengedte a kantárt és egy lépés távolságot tartva odalépett hozzájuk. Theresa kényszerített magát, hogy rezzenéstelen arccal a helyén maradjon. Nem mutathatta ki, hogy tart az óhitűtől. Szándékosan semmiképpen.

„Egyedül azt a gyengeségedet mutasd ki ellenségeid felé, mellyel becsaphatod őket és azt előnyödre fordíthatod.” Így nevelték.

A hozzájuk siető szolgák a lovaknak, a gyógyítónővérek pedig nekik hoztak hűs vizet. Fehér-arany szín egyenruhájuk újra és újra arra emlékeztette Theresát, hogy sohasem a szolgálat mikéntje, hanem a szolgálat maga a fontos, akár csontot zúzó buzogánnyal, akár sebet forrasztó szent erővel teszik. Ezért lesz az ő hitük mindig is több mint akármelyik óhit. Mert volt benne hely mindenkinek.

– Töprengtem – szólalt meg az óhitű.

Már bár tisztábban ejtette a szavakat, mint tegnap, de idegen, sajátságos dallammal beszélte a Királyság nyelvét. Feljebbvalója felvonta a szemöldökét.

– Töprengett?

– Azon, mire kellek nektek – vakarta meg arca sebhelyes, naptól vöröslő felét. – Mert arra még emlékszem, mit kértetek egykoron azért, hogy kegyesen megengedjétek, hogy a földemen éljek, mi előző nap még a sajátom volt. Úgy vélem, ezúttal sem lenne kisebb a szolgálat. Öljek talán nektek, mikor ti többet öltetek, mint én valaha, és kegyetlenebbül, mint engem rávitt volna az élet, vagy inkább éljek értetek, mert nemcsak kegyetlenek vagytok az előbbiben, de hatékonyak is? Arra tettem, hogy az utóbbi. Kérdéseitek vannak, de olyanok, amiket nem volt érdemes a bányában feltenni, mert ott nem kaptátok volna meg rájuk a jó választ, ez pedig számomra két dolgot jelent. Először, hogy még a jó kérdéseket sem tudjátok feltenni. Itt és most nem.

Ellépett tőlük, a tenger felé fordult és hallgatott néhány pillanatig. Theresa számára olybá tűnt tartása kiegyenesedett erre az időre, árnyéka pedig hosszúra nyúlt az alkonyi fényben. Sokkal hosszabbra, mint kellett volna. „S az óistenek akarata árnyékot vet majd az általuk teremtett és elvesztett világra”, idézte fel a Tanítások idevágó sorát.

– Másodszor pedig azt, hogy ti mégis biztosak vagytok benne, hogy tudok felelni a kérdéseitekre. Ez egyszerre elkeserítő és aggasztó, ha jobban belegondolok. Mindünk számára.

Az óhitű elvett egy kancsó vizet az egyik gyógyítónővértől, egy részét a földre loccsantotta, a szokások szerint, majd hosszú kortyokkal kiitta a többit.

 

***

 Az inkvizítor szótlanul vizslatta az óhitűt. A kurafi esze láthatóan mégsem ment el a bányában töltött évek alatt, sőt, nem kevés szarkazmust is felszedett odalent, vagy talán el sem vesztette azt.

Előbbi, előnyükre vált majd, ez utóbbit, pedig szükséges rosszként kell elfogadnia. Megbízniuk kell egymásban, nem pedig kedvelni a másikat.

Nem sokat időztek a kolostorban, mivel még tartott a dagály és indulniuk kellett. Rajtuk kívül még hat gyógyítónővér kelt útra vissza, Tver-Ronanba. A kapitány szívélyesen üdvözölte őt, és mint az ide úton, most is a saját kabinját bocsátotta a rendelkezésére, amit el is fogadott. Szükségük lesz rá, hogy kikérdezzék az óhitűt.

Beosztottjaként Theresa a nővérekkel, a hajón lévő kevés és szűk kabinokon osztozott, de a kapitányban semmi hajlandóság sem mutatkozott rá, hogy az óhitű, éppen csak szabadult rabot is elszállásolja, neki a fedélzeten kellett aludnia. Az, egy szót sem szólt a dolog ellen, sőt, a legénység megvető szavaira sem reagált, csak kiült a hajó korlátra és néha megvakarta a sós tengeri levegőtől viszkető hegeit.

Az inkvizítor tudta, hogy a szél és a tenger, az óhitben Szklikke felségterülete és a fogoly kapcsolata isteneivel felvetette annak lehetőségét, hogy az óistennő, talán megsegíti őt, most, hogy birtokán hajóznak, ám a tengerjárót Bergamon Tanításból vett szent sorai óvták a Régi Világ bűverejétől, így aggodalma hamar alább hagyott, ha el nem is tűnt teljesen. Nem is fog, amíg a khor az oldalunkon lovagol.

Minél később érik be a kaschát és az embereit, annál mélyebbre fognak hatolni Dél földjén, és úgy erősödik majd e kapocs a férfi és istenei között és úgy válik mind veszélyesebbé a számukra. Feladatuk elvégzése érdekében bíznia kellett kényszer szülte érdekszövetségükben, mely számukra sikert, az óhitű számára pedig szabadságot jelentet.

Bergamon kezét látta benne, hogy a rengeteg halott és Rend börtöneiben megrohadt nyomorult után, egy élő és bíztatóan épeszű khort találtak Tarverda mélyén. Mindenekfelett bízott a Fények Urának éleslátásban, soha egy pillanatra sem felejtette el, hogy az inkvizítor és a vele tartó hét lovag is így tett, mielőtt végzetük összehozta őket az óhitűvel.

***

Mikor Theresa, a vacsorát követően kilépett a fedélzetre, az óhitűt ugyanott találta. Fenn ült a korláton, a tenger zúgását és a felettük fújó örök szelet hallgatva. Tudta, az óhit szerint az isteneik mindenütt jelen vannak a világban, talán éppen ők maguk a világ. Az eső azért hull a nyári földekre, mert a Nagyasszony, Kupala istennő, úgy dönt, a vihar Perun akaratából gyűlik és mennydörög, a téli nap pedig Morana szándékából olyan kurta és fakó.

Ahogy a hold ezüst fénye megvilágította a férfi arcát, a nővér egy pillanatra fel sem ismerte. Vonásaiból eltűntek a bányában töltött évek nyomai, seszínű haja ismét sötét lett és Theresa esküdni, mert volna rá, hogy hosszabb is, fakófényű borostyánszemében pedig zsarátnok lobbant. Aztán felhő takarta el a holdakat, és Carmogor megint olyan lett, mint mikor előkaparták abból a lyukból a bányában.

Ahogy lefelé lépdelt a lépcsőn a fokok recsegtek a lába alatt, így az óhitű felé fordult. Most először nézhette meg magának igazán, a csuklyás köpeny és a nővéri egyenruha nélkül. Tisztában volt a külsejével, és nem vágyott a sóvár férfi szemekre. Megelégedett azzal, hogy nővérnek és harcosnak látják.

– Remélem, nem azért jössz, mert a tegnapi nem volt neked elég? – vonta fel szemöldökét a férfi. – Vannak különös étvágyú nők, ez kétségtelen, de egy nővérhez akkor sem illenek az ilyesmik.

Gúnyolódott rajta. Éppen azon, amiért ő felelt a leginkább, ám elnyomta magában a dühét. Az óhitűek, az elme helyett a lélekhez, de még inkább a testhez beszélnek, emlékeztette magát erre, ahhoz melyet jól ismernek ők és az isteneik. Tudod, hogy így van, érzed, hogy van, akkor hát ne add meg neki, amire vágyik!

– Beszélnünk kell – mondta a lehető leghatározottabban. – Most!

– Ahogy kívánod – szállt le a korlátról Carmogor, majd nekitámaszkodva összefűzte maga előtt a karját.

Theresa állta a pillantását még akkor is, ha volt valami alapjában véve idegen az óhitű tekintetében, mintha egy más is nézte volna őt azokkal a szemekkel. Állta, mert vereségnél csak egy dolgot gyűlölt jobban, kétszer egyazon hiba miatt elbukni.

Várt egy jelet, egy villanást a borostyánszín szemekben, vagy egy árnyat, a férfi sápadt képén, csak lássa már végre, amikor a kurafi a hatalmát használná rajta, úgy ahogy ott a börtönben tette. Teste megfeszült, hogy ha kell, megállítsa.

– Honnan tudta? – nézett a szemébe. – Honnan?

Volt villanás, de abban csak keserűséget és sötétséget látott.

– Nem hinnéd el, ahogy azt sem, hogy nem tudom, mire gondolsz.

Érezte, hogy az arca, bármennyire nem akarta, megmerevedik a nyilvánvaló hazugság és gyávaság miatti indulattól.

– Ne merje… - sziszegte dühösen.

– Nem merem. Az én szám szólt hozzád, az én hangommal ám bármit is hallottál, az Morrigantől eredt. Istennőm kedveli az ilyen játékokat – bökött sérült baljával az ég felé. - Ő mindennek a sötét oldala, és élvezetét leli benne, ha másokból is kihúzhatja saját sötétségüket. Nem tudom, veled mit láttatott, amikor ő szólt a számmal.

– Elvárná, hogy elhiggyem?

– Nem érdekel, elhiszed-e. Morrigan elől nem titkolhatsz el semmit, én pedig, ha tudnám is, amiről hiszed, hogy tudom, akkor sem mondanám el senki másnak. Az ember legmélyebb bűnei csak rá és az istenére tartoznak.

Most nem villanás volt, hanem egy árnyék, melyet nem a holdfénye vetett az arcára, hanem valami egészen más. Végigsiklott az óhitű képén, elmosva minden vonását, csak borostyán szemei maradtak meg. Theresa megborzongott. Vén és éhes dolog nézett rá azokkal a szemekkel. Majd az árnyék tovasuhant, mint a holdat takaró felhő és nyomában csak az óhitű sajnálkozó, hazug képe maradt, akit nyilván szórakoztatott, hogy megtudta róla az igazat.

– Hazudsz, kutya! – köpte a szavakat a férfi felé, majd hátat fordított neki és otthagyta.

Megint érezte magán az előbbi éhes és vén, Bergamon tudja csak mennyire vén tekintetet.

– A bányában tíz lépésről, részint vakon is kitaláltam, hogy nő vagy. De nem az alakod, vagy a mozgásod árult el, hanem a kénes kenőcs, amit a bőrödre használsz, hogy megóvd a hosszú utakon a tetvektől és más élősködőktől. A buzgó kispapok, akik készítik, a papoknak szántakat mindig nyers kénszagúnak hagyják, de a nővérekét az éppen nyíló virágokkal illatosítják. Nem nagyon, éppen csak egy kicsit. Legalább is így volt, mielőtt Tarverdába vittek.  Pici nőiesség az egyenruhák és parancsok világában. Annyira enyhe, hogy szinte észrevehetetlen, de nekem ott a bányában, olyan voltál, mint egy levendulákkal borított rét. Tudtam azt is, hogy szereted az illatot és a titkot, hogy az inkvizítor nem tud róla. Ahogy azt is tudom rólad, hogy nem tudsz gyermeket szülni. A Rend nem képez harcossá olyan nőket, akik termékenyek. Én ezeket tudom rólad. Ennyit tudhatok. De, hogy mi történt abban a pár pillanatban, amíg vertél, hogy mit mutatott neked az istennő, azt nem.

Theresa, megállt a lépcsőn.

Az óhitűek, az elme helyett a lélekhez, de még inkább a testhez beszélnek, emlékeztette magát erre ismét, ahhoz melyet jól ismernek ők és az isteneik. Tudod, hogy így van, érzed, hogy van, akkor hát miért adod meg neki, amire vágyik?

Miért?

Mert ha az óhitű hazudik, akkor nem csak tudja a titkát, de azt is, hogy miként használja ellene azt. Ha pedig igazat mond, akkor lehet, hogy ki lesz szolgáltatva az istennőjének, mindaddig, amíg együtt utaznak.

Ezekben a pillanatokban, mindkét lehetőség elkeserítően elkerülhetetlennek tűnt. Kegyetlenül óhitűnek, a maga módján. Ezek tükrében mit számított, mennyire mutatja ki azt, amit érez ez iránt?

– Nekem semmit – szólalt meg ismét az óhitű. – A kérdés, hogy neked számít-e?  Utóvégre nem ez számít egyedül?

Nem nézett hátra, és már nem kérdezte honnét tudta. Tudta. Utóvégre nem ez számít egyedül?