A khor 1. fejezet 2. rész

                                                                        ***

 Az inkvizítor megszokta már, hogy le kell hajolnia, ha belép valahová. A bányagróf otthonának bejárata alacsony volt és erős ajtó zárta el, nyilván még abból az időkből maradt így, amikor Tarverdában gyakoriak voltak a rablázadások.

Odakint számos kisebb épületet látott, távolabb pedig újabb barakkok következtek, az azokban elszállásolt katonák őrizhették a belső falat, melyen túl a bánya maga voltaképpen elterült.  Szeme akaratlanul is a katonai hibákat kereste a börtönben, de egyelőre nem talált semmi kirívót. Nem sok jót hallott Pars Menryn grófról, mint emberről, de katonai parancsnokként láthatóan megállta a helyét, vagy volt annyi esze, hogy hallgasson a tisztjeire.

Vendéglátója az emeletről érkezett, sietős léptekkel, vadul igazgatva gyűrött egyenruháját. Rosszalló pillantás vetett rá, mire a bányagróf először halálra sápadt, majd gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, elvégre nemesemberként nem hagyhatta megfélemlíteni magát a saját házában, de legalábbis adnia kellett ennek látszatára.

El is várta tőle a határozottságot, elvégre nem volt vesztegetni való ideje.

– Kegyelmes Sacron inkvizítor!– hajolt meg felé Mernyn, háromszor is magára vetve Bergamon jelét. – Kérem, – intett a kezével a szomszédos szoba felé – fáradjon át a fogadó terembe, azonnal hozatok frissítőt!

– Egy nagy kancsó vizet, és a könyveket, gróf uram, csak ennyit kérek. Még ma el akarom intézni a dolgot, este indulunk vissza – közölte, amiért jött.

– Este, méltóságod? A Shívó nem járható éjjelente – kezdett magyarázni a gróf. – Nappal felreped a föld, aztán éjjel előmásznak…

– Hallottam hírét az erre felé terjedő babonás botorságoknak! – intette le.

– Nem botorságok azok, kegyelmes uram, már megbocsátson! – hadarta tovább ijedt arccal Menryn. – Ott lapulnak, mióta ember jár ezen a földön és nem fogja őket csak Bergamon tüze.

Az inkvizítor végigmérte az ideges, sőt, rémült bányagrófot, és hagyta, hogy szemét, saját ítélete helyett Bergamon éleslátása vezesse.

Sietős az útjuk, vissza Tver-Ronanba, és a bányagróf személyében olyan ember állt előtte, aki túl sok időt töltött távol az otthontól, a földtől, melyeket a Fények Ura végtelen kegyelme óvott, s így elkerülhetetlen volt, hogy elméjébe gyökeret verjenek a régi babonák, amelyek a sötétségről és a benne rejtőző öreg és örökkön éhes fenevadakról szóltak. Babonás félelmek és erkölcsi romlás, ez volt Pars Menryn a számára.

Most, viszont, hogy nem pusztán emberként, hanem a Fények Ura papjaként pillantott végig az aggodalmas bányagrófon, keserűen vette tudomásul, hogy igazat beszél. Találkozott már hozzáhasonlókkal Vertassen és Theorosa földjein, a háború alatt. Egyszerű emberekkel, kiket a zsákmány reménye, a megszerezhető földek lehetősége, vagy az egyszerű kalandvágy vitt Délre. Rajtuk látta ugyanezt a tekintetet. Tudták, hogy valami rejtőzik abban a földben, az éjben, ami rátelepszik, de még a ködben is, mely hajnalodta ellepte, de nem tudták volna kimondani mi is az. Olyan volt az a hatalom, mint egy mély, üszkös seb, melyet, ha ki is égettek, akkor sem gyógyult be sohasem teljesen.

A bányagróf, itt a Shívó mélyén élete át ugyanezt.

Félnapnyi időt nyert volna, ha azonnal visszafordulnak, de a holnapi út biztosabbnak látszott.

– Legyen hát! – bólintott megadóan. – Hajnalhasadtán indulunk. Most pedig, a könyveket!

A börtön névjegyzékei viseltesek voltak, hiszen rengeteg rabot jegyeztek be, majd töröltek ki belőlük, akár egyetlen év alatt is, de gondosan vezették őket, amit az inkvizítor rendhez szokott ember lévén, tudott értékelni.

– A rab neve Carmogor – közölte a gróffal.

A gróf elgondolkodott egy pillanatig, majd felütött egy könyvet.

 – A háromszáznegyvenhármas rab. Kilenc éve került ide, egy óhitű khor, aki megölt egy inkvizítort. A nyolcas tárnában van, méltóságos uram.

Valamint a kísértet javarészét, egészítette ki magában. Számos papírt kellett rövid idő alatt átolvasnia, mielőtt ideindultak. Kutattak egy megfelelő ember után. Rendjük legfőbb erénye, a hatékony harc az óhitűekkel szemben, olykor, mint most is, a legnagyobb hátrányukra szolgált. Oly kevés maradt az óistenek szolgái közül mostanra, hogy alig találtak életben néhányat a Rend királyság béli tömlöceiben, és még kevesebb mondott nekik bármi hasznosat, miután felfedték előttük az Északon zajló dolgok állását. Megtört ember volt mindahány, a sokévnyi kegyetlen bánásmódtól és a sötét cellák elmét emésztő csendjétől, de szavaikból tiszta félelem és még több tisztelet áradt, mikor ráeszméltek, hogy fogvatartóik miről is faggatják őket.

Sokat nem mondtak, mindnek nyelvét ugyanazon ősi tilalom kötötte meg, de a khor és a kascha szót többen is megemlítették. A khorok az óhit kiválasztott harcosai voltak, férfiak isteneik balja felől, a maguk módján éppen olyanok, mint a Rend felszentelt lovagjai, s kiknek nevét egész Dél ismerte és tisztelte. A kaschák viszont, csaknem éppen olyan babonákba szőtt alakok voltak, mint a Shívó halott földjében szunnyadó éhes szellemek. Századonként egy, talán ha kettő született, egy hatalmas, az istenek által áldott boszorkány, akinek ereje száz másikkal ért fel, és kikkel szemben csak Bergamon leghívebb szolgái állhattak meg, egyenes derékkal és tiszta elmével.

A sok irat mélyén ott volt egy zavaros jelentések sorozatából álló kusza mendemonda, egy valaha hatalmas, de mára erejét vesztett, öreg khorról, akit Tha-Dohorban fogtak el, miután egymaga lemészárolta a vidék purgálását végző inkvizítort, és a Rend által a védelmére állított lovagokat. Úgy írták, az atyának, mielőtt megtért Bergamonhoz, végső erőfeszítésével sikerült buzogánya szent tüzével megperzselnie, s ha nem így tesz, az óhitűt talán sohasem gyűrik le. Lángolt, igen ezt írták róla. Arca bal fele aranykéken, Bergamon Tüzétől, de még jobban a saját szemében égő borostyán tűztől.

Inkvizítorként Sacron számtalan hagyományát és romlott tradícióját ismerte az óhitnek, ám először olvasott olyanról, hogy valaki közülük túlélte volna a rábocsátott szent tüzet.  Az Bergamon perzselő érintése volt, csapás a bűnösökre, s mint ilyet, nem állhatta az ember.

– Hozassa fel! – adta ki a parancsot.

– Azonnal, méltóságod! – intett az ajtónállóknak Menryn. – Igyekezetek!

– Odakint fogadom a rabot – emelkedett fel az inkvizítor. – Vezessék az udvarra, nem kellenek az őrök.

A gróf nagyot nyelt. Látta rajta, hogy ódzkodik egyedül hagyni őt a rabbal, nyilván mert úgy érezte, veszélyes lehet, ám nyíltan, nem mert ellenkezni vele. Ebben már nem.

– Ahogy parancsolja, méltóságod – bólintott kényszeredetten.

Kiitta az asztalon álló vizes kupát, majd elhagyta a házat.

 A bányagróf katonáinak egy csoportja futólépésben tűnt el a börtön kapuja mögött, és jól látta, hogy vaskos láncokat cipelnek magukkal. Kilenc év telt el azóta, hogy a fogoly idekerült. Kilenc test- és lélekemésztő év, de nem látta semmi okát annak, hogy a bánya őrei elővigyázatlanok legyenek a fogollyal. Éppen az idő okán. Vajon hányan robotoltak odalent a sötét járatokban, amik megéltek kilenc évet Tarverdában?

Carmogor, Morrigannak az óhitűek ikeristennőjének volt a követője. Egy khor, akit megérintett az istennő. Morrigan az óhitben a természet sötét oldala volt, legyen az emberi természet, vagy a világot alkotó négy elem. Ő uralta az embert, amikor esztelen dühvel gyilkolt, ő kacagott a villámokban, ő küldte a romlást a földekre és az emberek szívébe. Híveként és választott balkezeként ezen a világon Carmogor megveszekedett kurafi lehetett a maga idejében. Egy kétlábon járó istenek csapása. Mégis mint sok óhitűnek a vertasseni vereség után, neki is kegyelmet ajánlott az egyház. Persze, nem ingyen. Szolgálatot várt cserébe, hogy bocsánatot nyerjen korábbi bűneiért és esküt, hogy utódait már Bergamon hitében neveli fel. Ennek majd tizenhat éve már.

A khor azonban nem állt kötélnek. Nyoma veszett Délen, s mikor újra az útjukba akadt, egy inkvizítor és hét társa odaveszett, Carmogort pedig, mert a Rend túlontúl irgalmasnak találta volna számára a halált, erre a Bergamon tekintetétől távol eső földre száműzték, hogy feleméssze a rabság és a tudat, hogy elbukott.

Olvasott a máglyáról melyet az inkvizítor gyújtott azon az éjjelen, s melyért az életével fizetett és tudta, mit vettek el a fogolytól ott és akkor. Kétséges volt, hogy mennyire lesz szolgálat kész ezúttal, de nem kérdőjelezte meg a parancsot, mikor nekivágott az útnak Tarverdába, hogy onnan az óhitűvel együtt távozzon. Szabad akaratából, felesküdve a Királyságra, vagy rabláncon, ha kell. Mert nem tehetett mást.

Bressandra grófja, Testarend tartományának, melyben Sacron inkvizítorként teljesített szolgálatot, fontos nemese volt és igaz tagja a Birodalmi Rendnek. A sok másik mellett, az ő lányát elrabló óhitűek pedig kétséget kizáróan Maeve-nek, Morrigan ikernővérének követői voltak és ez a tarverdai rab volt most a legjobb forrás, melyet felhasználhattak ellenük.

Ott volt, amikor a rajtaütés másnapján meglelték az elesett lovagokat, kik a gróf leányát kísérték. A legtöbbjüket levágták, vagy felakasztották. Volt azonban három, a három legfiatalabb, akit nem találtak meg azonnal. Fél mérfölddel odébb, egy napfényben fürdő tisztáson hevertek. Meztelenül, testük görcsben, arcukon az iszonyat és a kéj bizarr keveréke. Sértetlenek voltak, ám izmaik a csontjaikra asztak, ereik megfeketedtek, fogaik mind kihulltak.

– Halálba hajszolták őket – mondta tárgyilagosan az vizsgálatot vezető rangidős inkvizítor Sacronnak.  – Bűverővel arra kényszerítették őket, hogy addig üzekedjenek, amíg a szívük bele nem hasadt. A többi – mutatott végig a szerencsétleneken – csak a rontás utóhatása. Az istennő ölelése, így nevezik. Bergamon adja, hogy ez ne egyetlen asszony műve legyen!

– Egy kascha képes lehetett rá akár egymaga is – térdelt le az egyik test mellé Sacron. Bármennyit is látta az óhitűek hatalmának nyomát az emberi testen, nem tudta megszokni, talán azért, mert tudta, hogy ezt nem egy óvad, hanem egy nő művelte velük.

– Kivételesen ritka, hogy az óistenek tisztán ártó erővel ruháznak fel egy asszonyt – ingatta a fejét felettese – ezzel önmaga megcsúfolására kényszerítve.

Önmaga megcsúfolása. Az asszonyi lét értelme az óhitben a teremtés volt, a test és a világ termékenysége, uralom minden létező felett, hogy az a többre való törekvés szolgálatába álljon, míg a pusztító hatalmat meghagyták a férfiaknak.

Az olyanoknak, mint Carmogor.

Ismét eszébe jutott a hét lovag és az inkvizítor. Páncélos, harcedzett férfi volt mind, kiket Bergamon segített. A khor mégis keresztülgázolt rajtuk. 

Feltekintett a barakkokhoz. Társa az egyik tetején állt, és az alant elterülő bányát kémlelte.

 Theresa, a nővér hasznos volt a számára. Női mivolta rendszeresen megtévesztett azokat, akikkel szembe került, majd tizenöt évnyi harci tapasztalattal bírt, és nem utolsó sorban engedelmes volt.

Megvárta, amíg a nő felé fordítja a tekintetét, majd intett neki. Több nem is kellett. A nővér eltűnt a tetőgerinc mögött, és rövidesen csatlakozott hozzá az gróf háza melletti zárt udvaron.

Ha az óhit ódzkodott is attól, hogy ártó hatalommal ruházzon fel egy nőt, ők Bergamon szolgái kevés kivetni valót láttak benne. Főként egy olyan nő esetében, mint a kardnővér. Seszín haját, egy felső, kéttenyérnyi részt leszámítva, hogy a sisak bélése ne a nyers fejbőrt érje, teljesen lenyírták csakúgy, mint a lovagok esetében. Testét a Rend kiképzése keménnyé, alakját pedig a nehéz vértek viselése szögletessé formálta. Két éve, feljebbvalói utasítására fogadta a szolgálatába a nővért, és az mindeddig nem adott okot arra, hogy ezt bánnia kelljen. Azzal együtt sem, hogy bűnbánatai alkalmával rendszeresen meg kellett vallania feljebbvalói és Bergamon színe előtt, hogy bizonyos módon kedvét leli a nővér nőietlen mivoltában. Hogy elégedettséggel tölti el annak igyekezete, hogy mellyel asszonyi mivoltát tagadni igyekszik.

Óra múltán az őrség visszatért, láncok között vezetve egy foglyot. Eléjük terelték, majd a gróf parancsa szerint magukra hagyták őket.

Rongyos ruhát viselt, balját vállig mocskos fásli borította, ám arca bal fele, melyből az inkvizítor szerint, nem sokat kellett volna hagynia Bergamon Tűzének, némileg torznak, de már-már zavaróan emberinek látszott. A férfi valaha talán hat láb magas szálas alakja, most görnyedt volt és inas, rongyai alól pedig minden lépésnél felsejlett a rosszul forrt bordák torz ketrece és tűz égette sebeken sarjadó vadhús. Mindkét szemével hunyorgott a sivatagi nap fényétől, hegekkel borított, sápadt fehér bőre láthatóan nem igen állhatta annak fényes és forró érintését.

–Maga lenne Carmogor – szólalt meg végig mérve a foglyot.

A férfi a szeme elé emelte láncra vert kezét, s csak ujjai közül pillantott rájuk. Igen, a borostyán színű szempár, amit a jelentés is említett. Kurta bólintás volt felelet, mit elfojtott káromkodás követett, nyilván a forró levegő okén, mely ilyen rövididő alatt is kikezdet a fogoly bőrét. Nagyon sok időt tölthetett odalent abban a sötétségben, vélte az inkvizítor. Hiába tudta jól, hogy az óhitűek inkább az éjszaka, mint a nappal „teremtményei”, mióta Bergamon fénye megérintette a földet, az ember teste és lelke egyaránt sóvárgott utána. Nélküle elsorvadt, s ami még rosszabb, elkorcsosult. Talán túlkésőn érkeztek.

– Főatyai passzusom van kivinni magát innen, ha…

A fogoly hátat fordított nekik, tette mindezt talán tiszteletlenségből, talán azért, hogy így takarja még jobban az arcát a napfénytől. Háta nem kevésbé volt tele hegekkel és korbács nyomokkal, mint a teste többi része, de látott mást is. Mintha valami mozdult, vonaglott volna a csontokra feszülő bőr és a bordák között. Valami, ami a napfény elől igyekezett mélyre ásni magát.

Theresa előre lépett, de az inkvizítor megállította. Még nem kell!

– Ez valami új módszer a fajtátoknál. A puszta napfény meggyőző ereje – szólalt meg végül a tenyerébe mormogva az óhitű. – A tárnában töltött egy év után, egészen megjárja.

Leengedte a kezét és megmozgatta tagjait. Megannyi elnyűtt, fájdalmasan recsegő izom és ízület és az a valami ismét ott volt. Sötét tintaként folyt szét a feszes bőr és az elsorvadt hús között, hogy aztán ezutóbbi, mint holmi itatós, magába igya. Egy pillanatnyi mozdulatlanság után térdre ereszkedett majd szinte lemarva a saját bőrét vakaródzni kezdett. Pont úgy, mint az eszelősök szoktak.

Az inkvizítor látta mindezt, de számára e pillanatban fontosabb volt, hogy épelméjű maradt-e a fogoly az odalent töltött nyolc hónap múltén és vajon van-e olyan állapotban, hogy az út alatt is hasznukra legyen?

A nővér előbb az atyára, majd a fogolyra pillantott. Belül hasonló kétségek gyötörték. Felkészült rá, hogy az óhitű rossz állapotban lesz, hiszen a bányabörtön lényege éppen az lett volna, hogy meggyötörje és megtörje a magafajtát, ám Bergamonra nem számolt a lehetőséggel, hogy a fogolynak esetleg elment az esze. Hitte, hogy azért tették meg az utat idáig, mert az a Fények Urának kedvére van, akarata szerint járnak el, és hogy munkáját végezhessék, ahhoz szükségük volt az óhitűre. Dühítette a gondolat, hogy az óistenek gúnyt űznek belőlük egy esetlegesen félkegyelmű rabbal. Főként azok után, mit ezzel a férfivel tettek.

 Ő is olvasott bizonyos, Carmogorról szóló jelentéseket. Tele voltak ostoba túlzásokkal, többek között hosszú és hiányos mesékkel egy férfiről, akit az istenek oly nagyon kedveltek, hogy nem hagytak meghalni.

Ez volt a baj az óhitűekkel, hogy írott tények helyett a kimondott szavak, emberről emberre változó valóságát szerették, mely szájról szájra torzult, míg végül morzsányi igazság sem maradt benne.

Az előttük térdeplő férfi egyes jelentések szerint nemesi vérből származott, innen eredt cirkalmas igazi neve. Családját meglelték az ősi tver-ronani famíliák jegyzékeiben, ám magát a férfit hiába keresték a családfa egyetlen ágán is. Akkor pedig fattyúnak született, egy kitagadott fiú, aki eltévelyedve Bergamon hitéről az óistenek árnyékában lelt oltalomra. Senkiből, Morrigan keze alatt lett valakivé, mint khor, és az úrnője választott balkeze, titkai ismerője. Az ikeristennő az ő vasban és vérben fogant fajtáját állította ki az ellenük, bergamoniták ellen folytatott harcba. Egyet, minden tucat, vagy akár minden száz harcosuk ellenében. Bizonyos értelemben olyan volt, mint az ő feljebbvalója, az inkvizítor és jó volt abban, amire az istenei szánták.

Ezért is jöttek érte és Theresa éppen ezért nem értette miért hagyták volna az óistenek így elpazarolni a saját harcosukat, főként olyan kicsinyes módon, mint a téboly.

Végül az inkvizítor beleegyezően intett.

Theresa két lépessel lendületet vett, és combon rúgta a rabot. A férfi megtántorodott, de nem esett el, csak fogai között káromkodva engedett a fájdalomnak és lassan előregörnyedt. Hátra fordult a bal válla felett, arca sebes felét mutatva feléjük.

– Na, ezt már ismerem – nyögte. – Te pedig, nő létedre tudhatnád…

Nem fejezte be, hanem térdeltében megperdült és előre lökte magát, egyenesen bele Theresa gyomrába. Jobb kezével megrántotta annak bal lábát, így vitte földre, hogy aztán fáslizott balja satuként szoruljon egy pillanattal később a torkára.

A hirtelen mozdulattól a rongyai szétszakadtak, felfedve összeégett mellkasát. Theresa pillanatra vonaglani látta a heges bőr alatti izmokat. Mintha egy rajzolat vonaglott volna a felszín alatt.

–… hogy vagy ágyékon rúgod a fickót, vagy kinyomod a szemét. Minden más esetben vissza tudunk ütni, ha akarunk – csikorogta az óhitű.

Ökölbe szorított jobbját hátra lendítette, ám közben pillantása egy pillanatra találkozott az inkvizítoréval. Ezt kihasználva Theresa fellökte magát, szabad bal lábát előbb rúgásra lendítve, majd mikor a férfi kibillent az egyensúlyából átkulcsolva vele a felső testét, így gördítve tovább azt. Mikor fölé került jött egy ütés a torkát fogó karra könyék tájon, majd egy feszítés a csuklónál, és már szabad is volt.

 A férfi elterült alatta, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, miközben reszelősen lélegzett, sápadt, hideg bőre pedig verejtékben fürdött.

Hibáztak mindketten. Theresa mikor alábecsülete az óhitűt, az pedig, mikor túlbecsülte saját maradék erejét.

 Teljes testsúlyát a férfi csípőjére és combtövére helyezte, így az többé nem tudott ott erőt kifejteni, jobbjával pedig a sérült, de veszedelmes balkéz könyökére nehezedett. Gyengébbik karja is elég lesz ahhoz, hogy ha kell eszméletlenre verje az óhitűt. Ütésre emelte a kezét.

– Elég! – szólalt meg felette az inkvizítor.

Theresa ökle kiengedett, de ugyanabban a testtartásban maradt. Engedelmesség, ezt jól a fejébe verték. Nem ütött többet, míg parancsot nem kapott rá.

– Hajlandó vagyok elnéző lenni, ebben az egy esetben, és nem torlom meg érdeme szerint – közölte zordan az atya. –  Betudom annak, hogy az elmúlt években inkább vált állattá, mintsem maradt ember, de többé ne merészeljen kezet emelni a Rend egyetlen tagjára sem. Főleg nem azokra, akik engem szolgálnak.

Ismét intett a kezével, majd hátat fordított nekik, ezzel adva meg Theresának a hallgatólagos engedélyt, hogy folytassa. Módszeresen ütött, gondosan választva célpontot. Kar, váll, a rosszul forrt bordák, csupa olyasmi, ami fáj, de holnap reggel az óhitű ettől még képes lesz lóra szállni. Az óhitű szó- és ellenállás nélkül tűrte az ütleget, ám a negyedik után rút, sőt gúnyos mosoly jelent meg a képén.

– Rajtam vigyorogsz? – ütötte meg újra Theresa. – Mi ebben olyan mulatságos?

– Az, hogy ha parancsra ütsz, akkor nyilván parancsra kefélsz is – köhögte a férfi. – Jó, engedelmes, kislány vagy. Apád szeme fénye.

Gyomra görcsbe rándult. Honnan… honnan tudhatja? Honnan a Bergamon poklából veszi ezt? Egyetlen pillanat műve volt az egész, és bal keze máris az óhitű torkára szorult, jobbjával a tőre után kapott.

Egy sötét pillanatra, ujjai gyorsabban jártak az eszénél és a penge hegye máris az óhitű álla alá szorult.

– Gyerünk, kicsi lány! – szólalt meg újra Carmogor, ám ezúttal az apja hangján.

Nem csak a hangja változott meg.

 Gerhard Timeos, a moncadai kereskedő hevert a földön, csupaszon, gyűlölt szőrős kezeivel Theresa csípőjét markolva. Nem csak a férfi volt meztelen, hanem ő is, és ezúttal nem, mint kiirthatatlan emlékeimben mindannyiszor, nem a kislány Theresa, hanem a felnőtt nő ült lovagló ülésben a férfin. Kezéből eltűnt a tőr, ökleivel a férfi mellkasát döngette kétségbeesetten, de közel sem olyan erővel és elszántsággal, mint kellett volna. Talán nem is akarta. A férfi arcán állatias vigyor terült szét.

– Tudod a helyed kicsi lány.

Tudta, de még mennyire, hogy tudta. A férfi bűnös és érzéketlen vágya csak arra várt, hogy ő befogadja. Újra és újra. Hátra nyomta a csípőjét…

A balkezes pofon szinte csontrepesztő volt. Lezuhant a férfiról, bele a porba. Miért, apa, miért, nyüszítette megzavarodott elméje. Miért? Ott, ahol előbb még az apja feküdt, most újra csak az óhitű hevert, égett kezét az arca elé szorítva. Ő ütötte meg?

– Elég! – mart a saját arcába a férfi. – Elég, Morrigan elég!

A férfi az oldalára gördült, majd lassan térd-könyök helyzetbe küzdötte magát. Arcvonásai megfeszültek, mintha nagy fájdalmakkal küzdene.

– Csak tudnám, mit élvezel ennyire ebben? – préselt ki magából egy kérdést.

Eltartott egy pillanatig, míg Theresa megértette, hogy nem hozzá szólt. Nem, valamiért biztos volt benne, hogy nem őt kérdezte.

Talpra állt. Feljebbvalója visszafordult feléjük. Theresa hiába is próbálta volna leolvasni arckifejezéséről, mennyit hallott az előbbiekből, elméje még mindig tompán, zsibongva tiltakozott az átéltek ellen. Óvilági bűbáj volt ez, mely felszínre hozta ezt, az elméje mélyére temetett borzalmat. Óvilági rontás volt, semmi más! Mi más lehetett volna?

– Mielőtt újabb érveket sorakoztatnátok fel – köhögött reszelősen az óhitű továbbra is a porban térdelve– veletek megyek. De te – mutogatott Theresa felé, majd elgyengülten intett – te, menj a közelemből!

Az inkvizítor bólintott, majd intett neki, hogy szedje fel a földről a férfit.