***
Juliette talán még sohasem vetkőzött le más előtt. A Hyde Parkban történtek végén Émelie és Harry természetesen ruhátlanul talált rá, de akkor öntudatlanul hevert a földön, kábán a szérumtól, és az átalakulás szűnni nem akaró kínjaitól. De szándékosan soha.
Most mégis ott ült Charlie Lacroix szentélyében, vele szemben egy hatalmas, hosszúkás ragadozó koponyájával, önszántából, meztelenül.
– Dédnagyanyám harmincegy, Jé rouge szellemét zárta ebbe, hogy megóvja a helyet ahol élt. Ha az ember elég bátor, hogy belepillantson egy egykor élt üres szemgödrébe, olykor különleges tudásra tehet szert. Ez éppen úgy igaz az emberekre, mint a szellemekre – locsolta meg rummal kevert vérrel a koponyát, majd rá is loccsantott egy keveset.
– Lásd! Halld! Érezd! Tudd! – markolt fel némi port egy tálkából és az arcába fújta.
Nem volt álom, sem rémlátomás, csupán mély, hörgő hangzavar, egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a fagyos téli éjben. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték.
Hangja nyomán férfiak és nők borultak térdre, testük megrázkódott, bőrük megrepedt, csontjaik recsegve formálódtak át. Medvék, farkasok és hollók sokasága…
… egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a hideg szavannai éjben. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…
…oroszlánok, leopárdok, krokodilok, sakálok…
… egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a párás őserdő sötétségében. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…
…tigrisek, jaguárok…
…egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a préri felett ragyogó telihold alatt. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…
…pumák, medvék és farkasok…
…egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt egy óceánra néző sziklafokon. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…
…cápák…
Egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt vele szemben, olyan közel, hogy megérinthette volna. Tekintetében megszállottság tükröződött és végtelen elszántság. Arcán érezte forró leheletét.
– Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…
Vézna, fekete karjai kinyúltak és megragadták.
– Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…
hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…
Szavai hangja elnyomta megvetemedő csontjai recsegését, bőrének fülsértő szétrepedését, ahogy a saját sikolyát is.
***
Émelie-nek nem volt kedve nevetni Harry ábrázatán, pedig az arcára rajzolt formák, iskolás évei geometria könyveit juttatták az eszébe. Kedvese legalább nem volt rum és dohány szagú, és nem tömködött gris-griseket, meg temetőföldet minden zsebébe, és nem volt még mindig nagyon bizonytalan az egészet illetően. Ő nyomozott, olykor újságcikket írt, s ha került is szembe igazi szörnyetegekkel, akkor egyetlen kivételtől eltekintve sohasem önszántából. Most mégis itt ült, és befelé csónakázott a deltában.
Nem, Harry arckifejezése nagyon is elszánt volt, pont, mint az összes vadászata előtt. Ez megnyugtatta, hiszen akkor volt kedvese igazán elemében, mikor prédát hajszolt. Őt nézve, a siker nem is tűnt már annyira lehetetlennek.
Csónakosuk, Remy Lacroix egyik embere, jóval napnyugat után indult el velük, és már fennjárt a hold az éjszakai égbolton, mire kikötött egy sziget partjánál. A holdfényben Émelie észrevette a távolban futó River Roadot, ezért nem értette, miért nem azon jöttek idáig. Mikor szóvá tette a férfinak, az válasz helyett az út felé mutatott, egy bizonyos pontra. Fekete, szinte a fák árnyékába vesző alakok álltak, egy laza csoportban. Nyilván őrszemek, s még ha őt el is rejtették a királynő praktikái, Harry-re ez nem volt igaz.
Hamarosan kettesben maradtak a mocsártól ölelt szigeten. Remy elmagyarázta neki, hogy a Morton ház egy jókora természetes dombon áll, magasan a víz felett, nem messze egy rabszolga temetőtől, nyilván az szolgált alapanyag forrásként az élőholtakhoz. Ahogy lassan haladtak az aljnövényzetben, átvágva egy fákkal sűrűn benőtt területen, Harry megtorpant egy pillanatra.
– Nézd! – suttogta és eléjük intett.
Hasonló alakok álltak a fák között, mint amiket korábban láttak. Laza csoport voltak, tíz-tizenöt lábnyira egymástól. A legközelebbi pár lábnyira. Teljesen mozdulatlanok voltak, és mocsárszag áradt belőlük, ezért sem vehette őket észre Harry korábban. Ám bármilyen közel is voltak hozzá, úgy tűnt az a legkevésbé sem törődött velük, csupán állt, szorosan a fa mellett, kissé ég felé fordított arccal, opálosan fehér szemekkel. Émelie némi sarat, és pár indát vett észre a lábai körül, amik körülfonták és belefúrták magukat az aszott végtagba. Lassan, a lehető leghalkabban lépkedve eltávolodtak tőle, majd gondosan kerülgették a többit is.
– Szerintem nem tudják, hogy itt vagyunk – suttogta Harry fülébe.
– Az jó. Most jó – ingatta a fejét kedvese, és tudta arra gondol, hogy mikor az élőhalottak ráébrednek a jelenlétükre, akkor majd tucatjával tódulnak utánuk és ki tudja, milyen gyorsan futnak.
Daniel Morton egykori otthona valóban egy kisebb dombon állt, egy másik, jóval magasabb árnyékában, s mostanra már vastagon benőtte a moha, tetején indák tekeregtek, felnyomva a deszkákat, és bekúszva alájuk. Egyetlen dolog árulkodott arról, hogy mégis lakják, s ez a ház felől érkező enyhe füstszag. Harry-t követve Émelie lassan megkerülte a lakot, úgy hogy az végig közöttük és a feltételezett temetődomb között maradjon. Felléptek a verandára, ő pedig finoman meglökte az ajtót. Nem volt bezárva. A ház belsejét torokkaparó füst- és szárított növények szaga ülte meg.
– Nézd! – intett előre a puskacsővel Harry suttogva.
A ház valóban nem volt lakatlan, a bútorokat nem lepte por, a konyhából még hallatszott a tűzhelyen hagyott üst rotyogása is. Lassan átóvakodtak a földszinten, de annak minden helysége üres volt, kivéve egy a konyhából nyíló szűk folyosó végén talált kamrát, melyben majd a mennyezetig teleraktak ketrecekkel, bennük csirkékkel, nyulakkal, és más kisebb állatokkal.
– Nyilván a szertartásokhoz – pillantott körbe odabent, de nem nézett a férfire. Tudta mit látna az arcán.
A ház továbbra is csendes volt körülöttük, így az emeletre vezető lépcső felé vették az irányt. Annak fokai minden lépésüknél megreccsentek, ezért Harry fel is hagyott az óvatoskodással és két gyors szökelléssel odafent termett, majd miután körülkémlelt, intett Émelie-nek, hogy ő is jöhet.
Itt is viszonylagos rend volt, a lent uralkodó füstszagot elnyomta egy émelyítően édes illatfelhő, de nem a rothadásé, inkább parfümöké. Női parfümöké.
Émelie emlékezett rá, hogy Mortonnak volt egy lánya, Delphine, aki az apjuk eltűnése után zavart elmével került elő, majd mikor már kezdett igazán kínossá válni a családjának, fivére egy intézetbe vitette. Feltehetőleg. Bele sem akart gondolni, hogy a nő valójában ennek a háznak a fogja volt akkor is, mikor az apja még ember volt, és most még inkább azzá vált, ahogy abba sem, mire kellhetett neki. Nem akart. De muszáj volt.
Meg kellett tanulnia, hogy világuk tele van rettenetes dolgokkal, ám a legtöbbje a közelébe sem ér az embernek.
Sorra nyitották az ajtókat. Üres hálók, roskatag bútorokkal teli szobák, s a folyosó végén két zárt helység. Harry lecsapott a puskatussal, és kitárta őket. Az első, a lány szobája lehetett. Takaros volt, széles kényelmes ággyal és hatalmas, három tükrös pipere asztallal, rajta rengeteg tégellyel és parfümös üveggel. Elképzelte, hogy mennyit ülhetett itt a lány, újra és újra kikészítve az arcát, talán egyfajta menekülésként a valóság elől, talán tébolya jeleként. Szekrények tele ruhákkal, a szoba végén pedig, több részre osztott ablak, így nyilván nem tudott kiszökni rajta. Nem tudta nem észre venni, hogy a két szekrényt, úgy állították fel az ágy két oldalán, hogy a szomszéd szobával közös fal java szabadon maradjon. Émelie-nek önkéntelenül is rossz érzése támadt ezzel kapcsolatban. Óvatosan végigkopogtatta és sajnos most sem kellett csalódnia. Volt egy pont a deszkák között, amit ha megnyomott az hátra mozdult, és erről az oldalról kissé ügyetlen módon ugyan, de félre tudta tolni. Mögötte a folyosó végi hálót látta, az indákkal benőtt ablakokon átszűrődő kevés fényben. Nem, számára egy voodoo zombi vagy egy harminc láb hosszú szellemkrokodil sohasem vehette fel a versenyt az emberi természet gonoszságával.
– Menjünk! – szólt Harry-nek.
A háló más volt, mint Delphiné. Tiszta volt és rendezett, de látszott rajta, hogy régóta nem használták. Valaha talán Mortoné és a feleségéé lehetett. Más esetben azt gondolta volna, hogy azért üres, mert miután Morton testben és lélekben is szörnyeteggé vált már nem volt szüksége rá. Más esetben.
A lány szobájában talált les nyílásnak, ezen az oldalán meg volt a maga párja és a kialakítás nyilvánvalóvá tette, hogy leginkább erről az oldalról használták. A gomb körül, mellyel ki lehetett nyitni, karmok hagyta nyomokat talált a fal fájában. Lett légyen akár ember, akár szörnyeteg, Morton nem hagyott fel ezzel az ocsmány leskelődéssel.
– A királynők otthonában, és Macarthur sanctumában is rengeteg jelét láttam a hitüknek, rendjüknek, ám ez majdhogynem üres – jegyezte meg Harry. – Ha nem lennének azok a furcsa szagok odalent, meg az a rakás állat, szinte bárki otthona lehetne.
– De nem az, hanem egy aljas állaté – sziszegte Émelie és odébb lökött egy takarót.
Ez a ház rossz hatással volt rá, nem tudta tagadni. Egykoron azért lépett erre az útra, hogy elveszett gyerekek, főleg kislányok után nyomozzon, akiket csupán a koruk miatt raboltak el, sokszor az utcáról, hogy eladják. Ott volt Ms. Orleans, aki felkötötte magát, mert ez a mocsok így akarta és a lánya…
Harry kezei a vállán. Kedvese ismerte már. Tudta mikor nem képes úrrá lenni ezeken az emlékeken, és mindazon amit ma benne keltettek. Már szégyellte, hogy a királynők szemére vetette, hogy velük akarták elvégeztetni a piszkos munkát.
– Megtaláljuk, Émelie – ígérte a férfi.
– Azt hiszem az már nem lesz elég – rázta meg a fejét. – Sajnálom…
– Nem kell – suttogta Harry –, tudom. Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése